Erős Murány várát…

Az Erős Gyémántot eltöri a’ Bak Vér
A kemíny kűhöz is elíg csöpp víz: nem nyér

Erős Murány várát szerelem megvette,
Annánok gyümölcsit Weselényi szedte,
        Trója városát is Helena vesztette,
        De Páris véle hált, ágyábon fektette.

Mit mondjunk Rómárúl s egyéb városokrúl,
Sok erős sáncokrúl, nagy magos várakrul,
        Málta szigetirül, úgy tartományokrul,
        Széles e világon lévő határokrul?

Mindezeket üdő és erő megvette,
Midőn nem is vélte, magáévá tette:
        Az üdő, szerencse eztet így rendölte,
        Munkát, fárodságot nem szánt, mert szerette.

Nyughatatlan elme egyet ért a szívvel
Elmível és szívvel többet, mint erővel
        Lehet véghözvinni, egymás értelmivel,
Mint tusakodással, rendes kegyessígvel.

Boreas szelei a tornyokat rontják,
Vizek sebességi töltést elszaggatják,
        Marsnak éles tőri népeket futtatják,
        Kergetik, úgy ölik, irtózva vágotják.

Az üdő fölrakja leomlott tornyokat,
Helyre megépíti elszakadt gátokat,
        Letéteti Marssal az éles kardokat,
        Ad lauruskoszorút, olajfaágokat.

Lásd meg, az oroszlány mikínt megszelidül,
Szeliden gazdája üliben mikínt ül,
        Hogyha parancsolja láboival földűl,
        Az ha azt akarja, mindenfelé kerül.

Ím az délceg lovak mikínt hánkolódnak,
Harapnak és vágnak, sebesen rugdalnak,
        Kapál-, ágaskodnak, nyerítnek, visítnak,
        Törik a szekeret, hámfákot, nyargalnak.

Az üdő ezeket hamar szelidíti,
Az asszonyokat is csézában ülteti,
        Az hova akarja oda elviteti,
        Fene termíszetet ő így szelídíti.

Egeket játszódó szabad madarakat,
Kedvekre repező sok sebes solymokat,
        Kék egeken forgó szép szemes rárókat,
        Hajnal mosolygató, csacsogó rigókat.

Üdő szelidíti, megfogja tőriben,
Jóízűven eszik karvaly a fürjiben,
        Rárót a sólyommal tészi rekesztiben,
        Vélek, mint akarja, madarász, sok ízben.

Hidegvérű halat az üdő horogra,
Fog madarász rigót, keríthet a sípra,
        Őzet, szarvast, nyulat űzheti az [……],
        S örül s vigad mikor szerencsés az óra.

Játszik a szerencse: az üdő forgandó,
Sokat várakoztat, azért nem állandó,
        Az is igaz ugyan, hogy el nem múlandó,
        Eltökíllett szívnek minden jót adandó.

Nincs nehezebb dolog az várakozásnál,
Nem igazán való sok szép ajánlásnál,
        Az igenes járás jobb a csavargásnál,
        A mái veréb is holnapi túzoknál.

Az üdő: szerencse; így ábrázoltatik,
Valóban szerencsés, akinek adatik,
        Nyer, ki nyeresígben nem várakoztatik,
        Az az én nyelvemtül örökkint áldozik.

Értsed, ha akarod ezeket értenyi,
Szeress, hogyha kívánsz te is szerettetnyi,
        Egyenlő mírtíkkel mert szokott míretnyi,
        Az hamis szíveket csak meg küll köveznyi.

Forrás: Várkonyi Báró Amade Antal Versei, kiad. Gálos Rezső, Bp., MTA, 1937, 1. sz.
Amade saját kezű kézirata alapján.