Szép szóra s zengésre ki nem fog hajlani,
Annak vagy angyalnak vagy kőnek köll lenni

Ah, már egyszer engeszteld meg kőkemény szívedet!
Ámbár, csak bár egy punctumban bíztasd reményemet;
  Tekints, érted mint kínlódom,
  Mint hó naptúl, elolvadom,
    Engedd, hozzád leborulnom,
    Szerelmet kódulnom.

Mindent immár, többet ne várj, érted elkövettem,
Én szívemet, szerelemet kockájára tettem;
  Megesküdtem az egekre,
  Tudod, az nagy istenekre,
    Kész is vagyok mindenekre,
   Hódolj már ezekre.

Az tengernek szélvész után habjai apadnak,
Az egeknek fölhők után csillagi ragyognak:
  Én szívem is már habozott,
  Fénycsillagom homályozott;
    Juttasd már partjához,
    Égő fáklájához!

Dícsérem azt, minden szélre mint nád nem hajlottál,
Égéretre s complementre mindjárt nem hódoltál:
  De már látván hívségemet,
  Válaszd ki az én szívemet,
    Ki kemény s állandó,
   Mint viasz hajlandó.

Eztet végre; már én többre nem is kínszerítlek,
Ebbül érthedd, szívre vehedd, mért késérgetlek;
  Nem kívánok szabad lenni,
  Sőt, mind rabod még kínlódni,
    De élni és nem remélni,
   Jobb inkább nem élni!

Forrása: RMKT XVIII, Amade László versei, 8. sz.