Aki pirul, legyen kiért, és ha szenved, legyen miért,
Aki megérdemli, s meg tudja kémélni.

Aztat tudd meg, én már többet soha nem szeretlek;
Ennyi sok kínt és ennyi színt bizony nem szenvedek:
  Mert látom, hogy mind ravaszság,
  Tapasztalom, csak álnokság,
    Érted héában gyötrődöm,
   Nincs másod ez földön.

Minden testre, oly torkos vagy, mint holló rászállnál,
Minden szívet, oly gyilkos vagy, darabra szaggatnál,
  Most kemény vagy, mint az márvány,
  Most színes vagy, mint szivárvány,
    Már elég volt, ezt megúntam,
    Magamrul tanultam.

Azért égjek és szenvedjek, ki nem tud szeretni?
Hanem aki minden szélre zászlóját ereszti?
  Eggyel nem contentálódik,
  Hanem mindenért kínlódik,
    Átkozott annak szerelme,
    Szívek veszedelme.

Disputálni nem akarom gusztussát senkinek,
Ki huszonnégy órára is tart valakit hívnek:
  Úgy sincs íze, telljék kedve
  Cukrot makkal egyeledve,
    Inkább böjtöl az én szívem
    Nemesebb én ízem.

Elégedjél már meg ezzel hogy mennyit gyötrődtél,
Hívségemért és hitemért hogy majd majd megöltél;
  Telljék azért másban kedved,
  Nem nékem való szerelmed,
    Bánom, hogy így történt dolgom,
    De boldogabb sorsom.

Forrása: RMKT XVIII, Amade László versei, 9. sz.