Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Amade László |  

Testem, lelkem már megúnt...

 

Testem, lelkem már megúnt
Annyi szív, szem hozzád sunyt;
Mivel benned nincs jó lélek,
Valahova csak szemlélek,
Távozzál maskaráddal,
Ezer színes lárváddal.

Azt gondolod, csak semmi,
Sőt még azt: hogy valami,
Kezeidet ha szorétják,
Tagadom, ha megcsókolják,
Vállaidat ölelik
S készségedet így lelik.

Az többeket tagadod,
S bagatella, azt mondod,
Nem tartod illetleneknek
S bagatellák neveztetnek,
Böcsülettel történtek;
Átkozott ily mentségek!

Sőt, ha valaki itél,
Átkozott, hogyha beszél;
Ha pribékséged nem tartja,
S veled nincsen akaratja,
Az jó végét nem éri,
De az Isten megveri.

Minden dolgod csempesség,
Gazságodban nincsen vég,
Akár magad mikép mented,
De magad mindenhez fented,
Mely eb minden nyúlra megy,
Egyet sem fog, nem lesz egy!

Szemeidet lehúnyod,
És orcádat lesúnyod;
Hogy apáca vagy, gondolják,
Szeplőtelen, hittel tartják:
De megcsalt hív reményem,
Kétségtelen, picinyem.

Egeket csak kövezzed,
S mint kőszál ne könyvezzed;
Eljön az keserves üdő
És az siralmas jövendő,
Magadat megátkozod:
De így helyre nem hozod!

Hogyha más valamit mond,
Előtted legkisebb gond,
Mert büszke vagy, mint az páva,
Én pediglen, igaz, gyáva,
Bízd el magad: így élni?
Szégyent akarsz vallani?

Semmi dolgod szokásom
És utólsó gyónásom:
Módid, látom, volt ezelőtt,
Minden szívért hogy hideg lölt.
Soha sem volt humorom,
Sem pediglen szokásom.

 

 

 

Forrása: RMKT XVIII, Amade László versei, 119. sz.