| Kezdőlap | Tartalomjegyzék | |
Beniczky Péter (1603/06 k. – 1664) 1664 nevezetes esztendő a magyar irodalom történetében. Nemcsak Zrinyi Miklós halt meg ebben az évben, hanem az a Beniczky Péter is, aki egy jó évszázadig Zrinyinél sokkal népszerűbb és ismertebb poétának számított. Posztumusz verseskötete is ebben a nevezetes évben látott napvilágot - és érdekes módon ugyanekkor jelent meg először a következő évszázad másik nagy (Beniczky mellett) bestsellere: A Márssal társalkodó murányi Vénusz. De ki is volt Beniczky? Valamikor a század első évtizedében született (1603? 1606?). Neve mellett a lexikonokban az "aranysarkantyús vitéz" címet találjuk. Ezt a romantikus csengésű kitüntetést királykoronázások alkalmával adományozták; nem egyéni érdemekért, tettekért, hanem többnyire a kitüntetett családjának régi nemességét ismerték el vele. Költőnk édesapja Vác királyi várkapitánya volt, vagyis nagyjából abba a végvári hagyományokon és Balassi költészetén nevelkedett katonatársadalomba tartozott, melynek jellegzetes képviselője - például - Wathay Ferenc. Iskoláiról nem tudunk semmit, Szinnyei életrajzi lexikona szerint a szülői háznál tett szert műveltségére és biztos latintudására. Későbbi életeseményeiről sem tudunk sokat: familiáris, szolgáló nemesi értelmiségi volt, mint Rimay János vagy Gyöngyösi István. Az ő pártfogó gazdája egy gazdag özvegyasszony, Vízkeletyné Thurzó Mária. Itt ismét adjuk át a szót Szinnyeinek: "Szeptencújfalusi (Nyitra megye) kastélyában gyakran felkereste az asszonyt, amikor a szomszéd Pacolajon lakott, sőt az asszony végrendeletét is ő fogalmazta, ő volt annak végrehajtója is, a miért gazdag adományt kapott. E végrendelet miatt az örökösök kellemetlen és hosszas pert indítottak ellene. Megbetegedve, nagyszombati házába vonult vissza, ahol 1664. február 8-án elkészítette végrendeletét és kevéssel azután meghalt." (Hihetetlen, de Szeptencújfalu és Pacolaj tényleg létezik; igaz, az utóbbi ma már beolvadt Felsődobokba.) A féltékeny családtagokkal való rossz viszonya, a kellemetlen és megalázó emlékek megerősíthették Beniczkynek a neosztoicizmustól örökölt eredendő udvarellenességét. Több versében utal az udvari élet árnyoldalaira, az intrikákra és rágalmazókra. Nem tudjuk, sajnos, mikor írta mintegy 3000 sorra terjedő költői életművét. Életében nem publikált belőle semmit, sőt, úgy tűnik fel, még kéziratban sem terjesztette verseit. Talán a világ nyelvétől tartott, vagy talán csak a horatiusi "Nonum prematur in annum" elvét követte, és folyamatosan csiszolgatta, javította szerzeményeit. Verseskönyve posztumusz kiadásáról végrendeletében gondoskodott: "Az minémű magyar verseim vannak, [...] adja Beniczky Pál öcsémuram nagyprépost uramnak, és adjon elegendő költséget az kinyomtatására őnagyságának." A nagyprépost, a nagyszombati Bartók István, címzetes tinini püspök, akit Beniczky még érseki udvari kapitány korából ismert (Beniczky volt udvari kapitány, természetesen). Bartók eleget is tett a régi barát kérésének és még abban az évben megjelentette a kötetet Magyar rithmusok avagy versek, melyeket írt nemzetes Benyeczki Péter szentelt vitéz címmel. Kovács Sándor Iván megállapítása szerint a nagyprépost meglehetősen szigorú szerkesztőnek bizonyult; a versekből minden valláserkölcsileg kifogásolható részletet kicenzúrázott: "Bartók prépost elég méltatlanul bánt Beniczky szövegeivel: primitíven és banálisan cenzúrázta a rábízott kéziratot. Kis örömért, egy s két csókért metszéd meg torkát, ezt így javította ki: s vigasságért. A torokmetszés nem zavarta, annál inkább a sok »rossz rím«." Nem tudható, hogy vajon csak kozmetikázta a verseket vagy válogatott is közülük, kihagyva az illetlennek ítélteket. Sohasem tudjuk meg, volt-e Beniczkynek szerelmi költészete - bár inkább arra a véleményre hajlok, hogy nem volt. Költőként a kései Rimay örököse. Hangja jellegzetesen sztoikus, moralizáló; de annak a bűnbánattól gyötört, önvizsgálatra hajló katolikus változata. Poétikailag viszont a manierizmushoz áll közelebb: kedveli a keresett képeket, az érzelmi túlfűtöttséget és a meglepő rímeket. Kicsit "régimódi" költészetében az is, hogy szinte kizárólag a Balassi-strófát használja, és hiába keressük nála a Nyéki Vörös-nemzedék és a barokk poétika által privilegizált négyszakú tizenketteseket.
A Magyar ritmusok határozott poétikai koncepcióval összeállított, megtervezett verseskönyv. Szerzői kompozíciónak kell tartanuk, hiszen Beniczky "perorációt", búcsúverset is készített a végére. A kétrészes kötet fele (az alcím szerint) "szép isteni dicséreteket, és poenitentiatartásra indító énekeket foglal magában". A zsoltáros hangvételű (és sok tényleges zsoltárrészletet beépítő) istenes verseken túl Beniczky témái az udvarbírálat és a sztoikus-keresztény szemléletet kifejező példázatok megverselése. Rimayhoz hasonlóan panaszolja a Szerencsét, a hadiszerencse forgandóságát, megverseli (mint majd Esterházy) a kerti virágokat és a négy évszakot. Elöl állnak a szorosabban vett vallásos versek, utánuk világias témájú, személyes elemeket, saját élethelyzetére történő utalásokat tartalmazó szerzemények kerülnek. Szó esik egy tervezett utazásról is - bár nem egészen világos, hogy valóságos bujdosásról vagy allegoriáról, belső vándorlásról van-e szó. Elemében akkor van igazán, amikor moralizál. Imádja a szentenciákat, exemplumokat, adagiumokat; annyira, hogy versesköte teljes második fele nem áll másból, mint rímbe szeredett közmondásokból. A 250 Balassi-strófából álló gyűjteménynek a Magyar példabeszédek címet adta. A ciklus egyvégtében olvasva kissé monoton, már-már nyomasztó olvasmány. A Beniczkyért lelkesedő 17-18. századi nemesi közönség azonban a hosszú téli estéken valószínűleg lassan kortyolgatva, meditálva szemelgetett a strófákból, kandalló mellé húzott pamlagon, gyertyavilágnál. Tartalom
Irodalom |