Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Pápai Borsáti Ferenc |  

Változása az néhai tekéntetes és nagyságos, boldog emlékezetű Rákóczi Zsigmondnak

azaz, az ő kegyes és külömb-külömbféle jószágos cselekedetekkel tündöklő életének és boldog evilágból kimúlásának petica inventióval való leírása

 

[...]
[...]
Citerákkal pengő rendelt szép versei,
Tarentula módra formált nevetési.

Hogyha mosolyodik, csalni igyekezik,
Jaj néked, ő mérge ha reád érkezik,
Ki hízelkedéssel sokakhoz férkezik,
Kiknek végre testek tűzzel verétezik.

Példa erre Sándor telhetetlensége,
Kit világnak megcsalt ő hízelkedése,
Absolont termettel ragyogzó szépsége,
Annibált pohára, s ez volt az ő mérge.

Pompeust ez világ fényes dicsősségre,
Emelte Juliust császári felségre,
Kiontaték végre mindeniknek vére,
Illyen e világnak, kivel fizet, bére.

Tettetett orcával ha rád mosolyodik,
Hidd el, hogy csalárd ő, s azért hízelkedik,
Miként hálójában akadj, kereskedik,
Ha megtréfál, rólad aztán kérkedik.

Mert szeret e világ hízelkedésével,
Azon ólálkodik, hogy s mint ejthessen el,
Sok jókat ígér ő mézzel kent beszéddel,
De belöl ígéret van tele méreggel.

Miként a madarász madarat sípszóval,
Ez világ ifjakat csak ajánlásival,
Ő magához hajtván vidám orcájával,
Csakhamar elveszti mérges fullánkjával.

Tekéntetes Zsigmond hogy hallá ezeket,
Személye változék, vén piros színeket,
Tartja elméjében hallott beszédeket,
Csudálja világi ravasz szépségeket.

Serényen ezekről midőn gondolkodnék,
Zöldellő pázsitján kertnek hogy bánkódnék,
S gyakorlatossággal égre fohászkodnék,
Istenhez magában szíve kévánkoznék.

Mennyei szerelem azonban kézíjét
Megvonyá, s sebheté Zsigmondnak a szívét,
Kinek piros vére fogá kert zöld füvét,
Ezzel is nevelé kertnek ékességét.

Oh! mely csudálatos, ifjúnak véréből,
Szép rózsafa neve nagy hirtelenségből,
Bársony színnel teljes rózsák ez tőkéből
Tündöklenek, miként rubint a gyűrűből

Jaj, keserves eset! Zöldellő pázsiton
Kegyes Zsigmond fekszik félig már megholton,
Mennyei szerelem kit meglöve otton,
Ó, mely sokan sírtak bizonnyal e sorson.

Azonban Gábriel arkangyal mennyekből
Angyali sereggel küldeték Istentől,
Kiknek ékességek lehata az égből,
Fénlék arcélatjok a nagy dicsősségtől.

Örvend az angyali sereg az ifjúnak,
Elfogá Gábriel lelkét a Zsigmondnak
Hogy hamar bévinné keblébe Ábrámnak,
Holott alleluját zengene Jésusnak.

Felvivék tapsolván szép ifjúnak lelkét,
Vitelben a lélek égnek dicsősségét
Öltözé magára, napnak fényességét,
Csudálják az egek ennek ő szépségét.

Fejérb az hattyúnak ő ékességénél,
Tündöklőbb az lelke aranynál s ezüstnél,
Sokkal tekéntetesb karbunkulus kőnél,
Nem tisztult egyébbel Jésus érdeménél.

Gábriel hogy lelkét az herceg ifjúnak
Mennyekben felvivé kertében Jésusnak,
Azt ott helyhezteté, holott virágoknak
Halhatatlansági Christustul ragyognak.

Tapsolának ezen angyali seregek,
Szörnyen vigadának a boldogult lelkek,
Hogy megbővíttetnék az ő szent seregek,
Tündöklést nyújtanak az égbéli jegyek.

Ez kertben élő víz, Christus vagyon,
Kinek az ő partján zeng a sok Hálcyon,
Tengelic, gerlice, zöldellő ágakon,
Gyönyörű nótákat fujnak cédrusfákon.

Szerelmetessége nagy e szép forrásnak,
Soksága mellette van plántálva fáknak;
Kik alatt serege mennyei Múzsáknak
Örökké dicséri szent nevét Jésusnak.

Ez kertben van amaz szentséges jó manna,
Kit ez világra szült Bethlemben Mária,
Kinek lábát mosá könyvével Magdolna,
És kiről jövendölt prophetissa Anna.

Kalliopé midőn, Múzsák ékessége,
Szemlélné, Zsigmondot angyalok serege
Hogy az égre vinné, szerelmetessége
Felindítá szívét, s ilyképpen keserge:

Ó én kedvem, Zsigmond, s minden vigasságom,
Miért távozál el, örök vidámságom,
Lám, tebenned vala halhatatlanságom,
Jaj, jaj, mért hagyál el, én világosságom?

Ó, nagyságos ifjú, elhagyád ez földet,
Nagyobbra böcsüléd te a fényes eget,
Kévánom, békével szent idvezítődet
Nézzed, és örökké áldjad Istenedet.

Mennyei lelkeknek dicső hajlékokat,
Kévánom, örökké lakjad szent házokat,
A Christus kertjében plántált virágokat,
Vígsággal szemléljed szentséges rózsákat.

Beszédét végezvén a bölcs Kalliopé
Bánatos orcával az eget szemlélé,
Mint midőn gerlice a társát keresné,
Az levegőégen így magát elvivé.

Zsigmond új lakosa mennyei várasnak,
Csudálja szentségét annak az országnak,
Bőségét hogy látja tömjénnek, mirrhának,
Kikkel szent oltáron az lelkek áldoznak.

Azon kívül Zsigmond Jésusnak kertében
Magát vigasztalja nagy gyönyörűségben,
Látja virágokat, hogy vadnak szép rendben,
Friss szellő táplálja itt lengedezésben.

Csudálja rózsáknak szép öltözeteket,
Különb-különbféle virággal mezőket,
Mennyei violák ékes nevéseket,
De nem tudja, medgyen, látván mindezeket.

Szép hyácinthusit a nagy Ábrahámnak,
Jesse törzsökéből felnőtt virágoknak,
Liliumit nézi kegyes Juditnak,
Csudálja rózsáit a szűz Susánnának.

Izsák csömötéin Jákobnak virágit,
Szemléli ez kertnek minden ékességit,
Örvendez magában, hogy ily nagy szépségit,
Ez kertnek láthatja dicső gazdagságit.

Spikinárdit nézi másfelől Dávidnak,
Balzsamomvirágit a Szűz Máriának,
Tündöklő rózsáit a Magdalénának,
Édes ragyagzását szent apostoloknak.

Rákóczi Zsigmond hogy ezeket szemlélné,
Virágok szépségét ékessen kedvelné.
Őhozzájok való kedvét kijelenté,
Szerelmes beszédét ilyképpen elkezdé:

Ó! ha szabad lenne énnékem elválnom,
E szentséges kertben virággá változnom,
Virágok közt lenne én illatozásom,
Jésusnak kertében örök virágzásom.

Ó, édes Jésusom! kedvem s kévánságom,
Szentségem, örömem, minden vidámságom;
Szent érdemed által én ártatlanságom,
Hála légyen néked, hogy vagy vigasságom.

Alig végezé el Zsigmond ez beszédét,
Legott vé eszébe virággá lételét,
Fejér liliommá való felnevését,
Vigad, virágok közt mert látja élését.

Legutolszor Zsigmond szóllá ez beszédet:
Dicsérlek én, édes Jésusom, tégedet,
Hogy ennyire kedvelléd szegény lelkemet,
Örökké éneklem szentséges nevedet.

Jésusom virágja én immáron lészek,
Halhatatlanságban mindörökké élek,
Álnokságátul már világnak nem félek,
Christus én életem, s én is néki élek.

Istenemnek kertét cásiaillattal,
A szent virágok közt magasztalásokkal,
Vég nélkül való sok szent áldozatokkal
Bétöltöm, s dicsérem Istent háládással.

Szerelmes Jésusom, te ártatlan bárány,
Juda nemzetéből hatalmas oroszlán,
Tekívüled lelkem már semmit nem kéván,
Nem félek haláltul, már mérget rám nem hány.

Jésusom, már lészek te szent liliomod,
Szentséges kertedben béplántált virágod,
Ezután, kit táplál örökké hatalmod,
Élesszen vég nélkül szentséges harmatod.

Végezé beszédét Zsigmond ezek után,
Tapsolnak virágok mennyekben újulván,
Jésusnak örömmel hozsannát kiáltván,
Vígsággal dicsérik, nevét magasztalván.

Azonban érkezék a szent kertnek ura,
Boldogult lelkeknek Christus direktora,
Kinek oldalábul élő víz kiforra,
Minden élő lelkek mennek innya arra.

Feljülhalad mindent kedvessége ennek,
Nem éri fel ízit édessége méznek,
Kellemetesb színe, hogynem mint ezüstnek,
Ehhez folyamodni mindenek sietnek.

Ez kútból Jésusunk kegyes virágokat
Öntöz, hogy hozzanak kies illatokat,
Halhatatlansággal szép piros rózsákat,
S éltet ez harmattal ékes violákat.

Zsigmondot Jésus hogy látá, új virágot,
Öntöznie kezdé a szent liliomot,
Megáldá, teremjen sok számú virágot,
S mennyei oltárra hozzon áldozatot.

Idvesség váltsága ez kegyes Zsigmondot,
Szólétá ekképpen az új liliomot:
Deljülmúlja színed a szép spikinárdot,
És te ragyogzásod tündöklő smaragdot.

Mint az hengédi szép szőlőjében Cyprus,
Ollyan én Zsigmondom, tündöklő sáphirus,
Mint velem vigadoz kedves paranimphus,
Kertemben virágzik piros hyácinthus.

Teremjél kertemben, Zsigmond, szép virágom,
Libánusról kedven hozatott cédrusom,
Myrrhát s tömjént termő zöldellő Hermonom,
Ó! mely szép úgy immár szerelmes Zsigmondom.

Most te, ki lakozol az én szép kertemben,
Dicsőült lelkeknek ő szent seregekben,
Jöjj hozzám kegyessen s vigadj szerelmemben,
Tapsolj, mert régen vagy szerelmem kedvében.

Itt lakjál, szerelmem, drága füvek hegyén,
Ó! én szép galambom, Jésusod mezején,
Örvendezz, kegyesem, e Sion tetején,
Ilatozzál e szent Libánus erdején.

Micsoda vagyon a te szerelmesedben
Egyéb szerelemnél, te Idvezítődben,
Kinek élsz örökké szentséges keblében?
Ez téged örökké tart az ő kedvében.

Ily szókkal illeté Jésusunk Zsigmondot,
Öntöznie kezdé a szent liliomot,
Megáldá, teremjen sok számú virágot,
S mennyei oltárra hozzon áldozatot.

Égbéli rózsák közt Christus lilioma,
Zsigmond vigad, s vagyon néki nyugodalma,
Múlandó dolgokkal nincsen aggodalma,
Örvend, s Jésusban van minden bizodalma.

Azonban hogy Zsigmond felvitetett volna,
Múzsáknak szállásit Kalliopé sírva
Körüljárá, mondván, senki ne múlatna,
Hanem gyászruhában öltözni indulna.

Kegyes természetű Rákóczi Zsigmondunk
Tőlünk elvitetett, ki volt vidámságunk,
Ó jaj, jaj, Múzsáknak újul hármas jajunk,
Ha derül vígságra immár a mi Napunk?

Ez szókat hogy hallák Heliconiáról,
Zokogva a Múzsák jőnek Parnasszusról,
Thália bánkódván siet Hyampusról,
Nereides nymphák a széles Pontusról.

Délos szigetéből keserves Diánna
Érkezék, s Thyrrenum tengerről Minerva,
Pindusnak hegyéről Erato jajgatva,
Jőnek mindenfelől a Múzsák zokogva.

Már istenasszonyok hogy jelen volnának,
Zsigmondnak halálán igen bánkódnának,
Ő eltávozásán felette sírnának,
Ott Kalliopétul ily szókat hallának:

Oh, keserves Múzsák, földnek dicsősségi,
Bölcsességkövető ifjak ékességi,
Tudományszerető úrfiak vígsági,
Halhatatlanságnak szép fényes csillagi.

Elvitetett Zsigmond, ki volt ékességünk,
Mennybe felvitetett a mi fényességünk,
Zsákban öltözzünk, már nincs gyönyörűségünk,
Örökké gyászoljunk, elkölt dicsősségünk.

Ó, tündöklő Phobus, csillagok szépsége,
Cynthia, szép égnek egyik ékessége,
Lucifer, hajnalnak nagy gyönyörűsége,
Öltözzetek gyászban, csillagok serege.

Sicelides Múzsák, sírjatok mindnyájon,
Oreades nymphák, zokogjatok azon,
Hogy elkölt vígságtok, nincs ki vigasztaljon,
A könnytől orcátok meg ne is száradjon.

Ezeket hogy hallák a keserves Múzsák,
Miért távoztál el, Zsigmond? azt kiáltják,
Suada legelsőben kiáltja: megfosztják
Az én ékességem, s szépségem elvonták.

Sír a Grammatica, nincsen már tutora,
Eltávozott néki volt fautora,
Minden reménsége nézett csak Zsigmondra,
Azért már szemei gyorsak a sírásra.

Apolló tárháza, gyönyörű poesis
Már gyászban béborult, nincsen vígsága is,
Elhadták lantjokat a szép Cámoneák is,
Citeráját tötte le Terpsichore is.

Logica jajgatja az ő Mecoenását,
Miért távoztál el! – újítja sírását,
Nem várhatja többé semmi vidulását,
Úgy kiáltja: Zsigmond, Zsigmond! pátronusát.

Jaj, Physica mondja, nékem, hová legyek,
Szerelmes Zsigmondom, nem tudom, mit tégyek,
Te elmented után én már miként éljek,
Ezután, ó, Zsigmond, ki fejétől függjek?

Vajha én teveled most együtt lehetnék,
Kellemetes Zsigmond, elhittem, élhetnék
Nagy örömben, szívem, tudom, megenyhődnék,
Sírás miatt könyvem árjában nem ülnék.

Az Astrológia búban merült szívvel
Zokog, alig szólhat, nincsen semmi kedvvel,
Panaszkodik s nem gondol már éltével,
Mivel eltávozott, kivel volt örömmel.

Keserves jajját a szent Theológia
Nem titkolhatá el, hogy nincsen Zsigmondja,
Ki volt őnékie serény gyakorlója
S szorgalmatossággal való hallgatója:

Jaj, Zsigmond, ki voltál e szent tudományban
igen áhétatos, előmozdításában
Sörény és vigyázó a scienciákban,
Sokszor elöljártál a triumphálásban.

Pallás istenasszony azonban érkezék,
Jajgatással mindjárt ígyen emlekezék:
Minden kedvem, Zsigmond; nagyon siránkozék,
Jaj miért hagyál el! sűrűven könyvezék.

Sok ezerek közül te bizonyság lehetsz,
Sok ezerek közül de elég is lehetsz,
Hogy engem kedveltél, s tudomn, most is szeretsz,
Tégedet szívemben azért elmém felmetsz.

Miként eltávozott gerlice ő fiát
Keservesen siratja, bölcsesség magzatját
Szintén úgy ohajtja, szerelmét, Zsigmondját,
Astraea bánkódik, szánja tanítványát.

Siralmas verseit hogy Pallás végezé,
Keserves énekét Bellona így kezdé:
 Hadi tanácsosom, tudós Sigismunde,
Bánatom enyhítő kedves Philomusé.

Ez volt-é tetszése a te szerelmednek,
Hogy örökké bánatot hagyj az én szívemnek?
Nem lesz újulása sokára kedvemnek,
Nem virrad vígságra napja életemnek.

Velem együtt gyászban én hadi eszközöm,
Miattad öltözöm, oh, én víg örömöm,
Nem szállja szívemet sok időre öröm,
Sokáig éltemben csak gyászban öltözöm.

Te voltál víg kedvem, míg ez földön éltél,
Tündöklő fegyverben hogy velem öltöztél,
Együtt dicséretes dolgokat végeztél,
Mikor ez világgal sokszor szemben mentél.

Alég végezheté beszédét Minerva,
Gábriel lejöve, volt Istentől hagyva,
S keserves Múzsáknak vigasztalást hozna,
Gábriel érkezék égből vigadozva.

Kegyes tekéntettel istenasszonyokat
Ekképp vigasztalá siralmas nymphákat:
Ne jajgassátok bár kegyes Zsigmondtokat,
Vegyétek elébbi ti vigasságtokat.

Mi lehet az oka ily jajgatástoknak?
Jobb hajlék adatott, higgyétek, Zsigmondnak,
Vessetek véget hát a nagy bánatoknak,
Mert Zsigmond virága a dicső Jésusnak.

Mennyekben lakozik Christusnak kertében,
Nem lészen vég soha ott a nagy örömben,
Ne sirassátok hát, mert vagyon szent helyben,
Hanem tapsoljatok vígan szívetekben.

Kellemetes volt ám nálatok lakása,
Sokáig lehete de nem maradás,
Mert Jésus kertében volt hivattatása,
Hová életében volt nagy vágyódása.

Lilioma Zsigmond szentséges Jésusnak,
Vigad árnyékában az élet fájának,
Örül seregek közt mennyei rózsáknak,
S assyriai sok szagos nárdusoknak.

Megúnta már Zsigmond javait világnak,
Tetszik csak hajléka a szép mennyországnak,
Azhol dicséretet vég nélkül Jésusnak
Mondhat: itt a vének szent szentet kiáltanak.

Beszédét végezvén szárnyára felkele
Gábriel, s fényessen az égbe repüle,
Múzsák is oszlának, kinek hol az helye,
Egymástól búcsúzván lépének hegyekre.

Minap ez verseket egy ifjú magában
Írá, gondolván, hogy nincs semmi világban
Örökkévaló; csak vadnak változásban
Mindenek; s bölcsesség halhatatlanságban.

Ha örökké élni kévánsz, te szeressed
A tudományokat, s a Jésust kövessed,
Világot virtuson kívül csak megvessed,
A bölcsességet de egyedül keressed.

Világon élsz bölcsen, ha Christusnak élhetsz,
Kinek érdeméből idvességet nyerhetsz,
Boldogult lelkeknek seregében mehetsz,
Christusnak vég nélkül azhol énekelhetsz.

Tudománt éltedben hogyha te kerested,
Előmozdétani azt igen szeretted,
S annak követőit elősegétetted,
Higgyed, mindörökké lészen a te élted.

Tested koporsóban hogyha porrá lészen,
Lelkedet Jésusod mennybe viszi készen,
Te emlekezeted mindörökké lészen,
S minden jó terólad dicséretet tészen.

Nem elmém hányása, hanem sorsunk kára
Vitt, hogy ez hercegnek verseket sorsára
Írnék, mert míg éle, volt a tudományra,
Fő gondja, tanétó s tanuló ifjakra.

Váradon írám ez egynehány verseket,
Ezerhatszáz és ötvenhat esztendőket
Mikoron számlálnék. Olvasó, ezeket
Meg ne vesd, elébb de csinálj te szebbeket!

 

 

Forrása: RMTK XVII, 9, kiad. Varga Imre, 146. sz.