Pajkos ének

Dudó, fejír Dudó, majd megírik az zab,
    Ha az zab megírik, kétszer adok enned.
Óh, aj nékem, nevem: bujdosó katona,
    Mert hol kit találtam, bizonnyal megfogtam.
Noha tolvaj vótam, ugyan jámbor vótam,
    Kitől mit elvöttem, soha meg nem adtam.
Kit regvel megvertem, estve eltemettem,
    Kit estve megvertem, az regvelt nem érte.
Estvíre ha juttam, csak szállást kerestem,
    Lovamnak abrakot pínz fejiben kírtem.
Maga erszínyemben csak egy pínzem sem volt,
    Mégis gazda kíri tőlem abrak árát.
Gazdának megmondom, hogy egy pínzem sincsen,
    Mégis gazda kírí tőlem abrak árát.
Nem engedi vala gazda abrak árát,
    Őtet előfogám, s ugyan jól megverím.
Lovamra fordulík mind abrak árával,
    Sajószentpéterrí gyorsan ellíptetík.
Ott régi gazdámhoz hamar el-bészállék,
    Asztalához ülék, egy éneket kezdék:
Az szegín anyádot Sajószentpíterníl
    Úgy vetík az vízben, ugyan megloccsana.

Ugyan jól esmírem, hogy hamar meghalok,
    Mert valahul járok, mindenött tántorgok.
De hol elindula hét kalauz legín,
    Az előttek járó, az jó Méhes András.
Az másiknak neve: „Állj meg itt az utat!”
    Harmadiknak neve: „Szedd el, vedd el tőle!”
Negyediknek neve: „Takarítsd mind hozzád!”
    Ötödiknek neve: „Tedd le, mert nem tied!”
Hatodiknak neve: „Jertek tovább innyet!”
    Hetediknek neve: „Az húson fintorgó.”

Nem kell neki túró, csak kell neki fúró,
    Mert az örög-leány gúnárnyakat kíván.
„Adj el, apa, adj el kevíl katonának!
    Mert ha te el nem adsz, bizonnyal megbánod!
Felrúgom pártámot, az hadnaggyal hálok,
    Éjjel vele hálok, regvel hópínzt várok.”

Társaim jók vótak, fára felhágtattak,
    Alattam levágták, s csaknem nyakam szakadt.

Bánod, bíró, bánod, hogy lányoddal hálok,
    Regvel inkább bánod, ha fazekat török.
Teperedett gazda, nyomorodott gazda,
    Kikeletre kelvín téged es szolgáljon!

Én el-hazamégyek az én asszonyomhoz,
    Az én asszonyomhoz: Drágfi Gáspárnéhoz.
Ő engemet jártat kék karazsiában,
    Kék karazsiában, gallos gyócs gatyában.
Az legjobbik koncot tánérára tészi,
    „Vigyík az kocsisnak, nem ehetem az kövír húst.”
Az legjobbik pohárt, azt is megtőti,
    „Vigyík az kocsisnak, nem ihatom az édes bort!”

Ez éneket szerzík egy omlott pincében,
    Egy régi pincének szintén az lukában.

Forrás:Fachali Jób-kódex (1607 k.)
Több szempontból is egyedi, különleges szöveg. Láthatóan az orális hagyományból származik. A versben emlegetett Drágffy Gáspárnét, Báthori István erdélyi vajda leányát nagyjából 1550-ig lehetett emlegetni ezen a néven. Tehát ez a szövegrész a lejegyzés pillanatában legalább fél évszázados. Regiszterét tekintve az útonállók, rablók világához kapcsolódik. Valószínűleh nem összefüggő kompozíció, hanem hasonló témájú, azonos metrumú énektöredékek kompilációja, „összeéneklése”. A kéziratban folyamatos szöveget a narratív váltások mentén szétdarabolam. Lehetséges, hogy még ennél is több töréspont rejlik a szövegben. Sokszor nem dönthető el pontosan a beszélő személye, illetve hogy mikor parodizál, beszél más nevében az énekes.
Stoll Béla felhívja a figyelmet az archaikus versformára. Ez még nem felező tizenkettes, hanem inkább tizenkettessé összeolvadni kezdő hatszótagos sorok. A hatos osztást a szöveg grammatikai felépítése is megvalósítja: Noha tolvaj vótam, / ugyan jámbor vótam, /
Kitől mit elvöttem, / soha meg nem adtam.
A szövegben megképződő én, a pincejukban verset szerző csavargó, nagydumájú, hetvenkedő alvilági énekmondó, aki a közönség és önmaga durva kigúnyolása mellett erőszakos kalandjaival dicsekszik.
Dudó = az énekes lova
Maga = noha
Kalaúz = útonálló

A vers tolvajnyelvének értelmezéséhez, köz- és népköltészeti párhuzamaihoz lásd Stoll Béla tanulmányát: A Pajkos ének és a népköltészet .