Valaki kardot köt oldalára, vasat várhat az lábára

Vándorló s bujdosó, nyargaló s futosó elmém múlatságot
Adna ha lehetne, s örömöt szerzene, nékem vigasságot,
Látja mert ügyemben én mely nagy  ínségben viselek rabságot.

Agarat nyulászni, s madarat fürjészni számomra nem kérhet,
Kínyesen ugráló, sebesen nyargaló paripát sem vehet,
Jó célos puskára pisztolyra, sem stuccra mostan szert nem tehet.

Kardot oldalamra, s jó köntöst magamra énnékem nem adhat,
Asztalomra étket, minthogy nem főzetett, sohonnand nem hozhat,
Rendiben szolgákat s nékem udvarlókat mellém nem állithat.

Dob-, trombitaszóval, se más muzsikával nem ejthet örömben,
Óhajtott társommal, s meghitt barátommal nem juttathat szemben.
Tréfás mulatságot, szóbeli vigságot sem adhat előmben.

Kertekben sétálni, s erdőkben vadászni vagyon tilalomban,
Örömest vadászna s velem madarászna, de nincs hatalmában,
Távozott mindettül, s elesett ezektül, vagyok mert rabságban.

Olyakban fáradni, s ezekért törődni látja, haszontalan,
Lehetetlenségben, s ezek szerzésében, nem is nyughatatlan,
De inkább olyanban, van mely hatalmában fárad minduntalan.

Akarja, kerüljem, és ezt mind gyűlöljem, s ezeknek hívságát
Lassanként felejtsem, s elmémbül kiejtsem világ bolondságát,
Azokban  gondoljam, s magamban utáljam rejtett hamisságát.

Rövid vigasságunk, s gondos fáradságunk jön ez ily hivságrúl.
Azt én kitanultam, sokszor megpróbáltam, tudom  jól magamnál,
Volt részem ezekben,  s ezeknél többekben tanultam példámnál.

Azért mindezektül, s világi örömtül vettem már búcsúmat,
Szükségesnek tartom,  s méltónak alítom, tekintsem sorsomat,
Annak folyásához, s mostoha voltához rendeljem magamat.

Töredelmes szívvel, s buzgó könyörgéssel térjek  Istenemhez,
Vétkemet megbánván s bűnömet megszánván, fussak kegyelméhez,
Az ő szent fiának, s az mi megváltónknak bízván érdeméhez.

Rám tekint, elhiszem, s kétségben sem veszem bőv irgalmasságát,
Ha szintén nyomorít, s engem most sanyarít, s mutatja haragját,
Adja szenvedésem, s keresztviselésem lelkem boldogságát.

Tudom, jórul rosszra, ügye, s rosszrul jóra fordul az embernek,
Az búrul vígságra, s vígságrúl az búra van este szívünknek,
Zabolázó féke, s megkötött kereke nincs mert szerencsének.

Látott jóknak baja, s érzett rossznak búja terhemet nevelte,
Az kard oldalamat, az vas lábaimat nékem már terhelte,
Bú nélkül de soha, sorsunk mert mostoha, nincsen senki élte.

Azért ez világért s hívságos jováért nincs keserűségem,
Reménylem, s nem kétlem, isteni kegyelem juttat mennybe engem,
Azhol nem búsulva, lészen boldogulva örök dücsőségem.

Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 24. sz.
A sorok kezdőbetűi összeolvasva a címet adják ki.