Áldj meg, fölséges Úristen, békességes tűréssel te szent nevedért, hitem megállásáért viseljem csendessen koplaltató ínséggel teljes rabságomat

Az lobogó tűznek, meleg hévségének nagy sebes lángjában,
Levegőegeknek s fentfüggő fölyhőknek nagy magosságában,
Dagadott habjára s vizeknek árjára s földnek is gyomrában

Gondolat ereje s embernek elméje szabadon elmehet,
Jártában, költében, jöttében s mentében minden felé térhet,
Mindenüt nyargalhat, szabadjában futhat, mindent eltekinthet.

Egeknek csillagát, az nap s hóld világát serényen vizsgálja,
Gyors hamar forgását s gyakor változását könnyen feltalálja,
Fölyhők fentfüggését s reánk le nem esését le is ábrázolja.

Örvényén tengernek s habján mélységének hajó nélkül járhat,
Láthatja halait s tengeri csudáit, s fenekére szállhat,
Szélvész nem hányhatja, s hab el nem borítja, kedvére sétálhat.

Égő tűznek lángja s égető szikrája meg nem pörzsölheti,
Gyullasztó melege, nagy száraz hévsége meg nem égetheti,
Elterjedt füstével s párolgó gőzével el sem szédítheti.

Szélét s hosszát földnek s temérdekségének általkeli s futja,
Vadon nagy erdőket, hegyeket s völgyeket mind meg nyargalhatja,
Rejtekben ballagva s barlangban lappangva magát nyugtathatja.

Jó, rossz dolgainkat, változó sorsunkat előnkben fordítja,
Szomorú ügyünket s elmúlt jókedvünket eszünkben jutatja,
Több okát bánatnak, mintsem vigasságnak elölszámlálhatja.

Elötti sorsomnak s az én rabságomnak terhét ha fontolja,
Nem nagy különbségét s majd egy nehézségét minthogy átláthatja,
Biztató szovával s vigasztalásával szívemet nyugtatja.

Elmúlt dolgaimat és állapotomat hogyha elgondolom,
Kévánt szabadságban éltem az hazában, azt ugyan megvallom,
Érte de szívemet, búbánat éltemet s elég aggodalom.

Szemben szépen szollok s énnékem udvarlók hát meg-é megszóltak,
Szíveknek mérgében híremben, nevemben elégszer gyaláztak,
Elláttam, gyűlöltek, sokan nem szerettek, s ellenem áskáltak.

Gyakorta fejemet, kikért életemet veszélyben hordoztam,
Estvéli s reggeli, éjjeli s nappali órákban fáradtam,
Sok főtörésemmel és törődésemmel nyughatatlankodtam,

Tanácsra bocsátták s nem egyszer fundálták, miként nyergeljenek,
Üljenek fejemre, s böcstelenségemre miket kövessenek,
Rajtam hogy szántsanak, s járomban fogjanak, sokan törődtenek.

Errűl de héában szólnom mostanában, hadjuk el másszorra,
Sok nagy galibámot s terhes gondjaimot nem veszem pennára,
Számát bánátimnak és búsúlásimnak sem metszem rovásra.

Elláttam, hogy tisztben mindennek kedvében soha sem lehetni,
Lágyan ha akarja vagy kemínnyen fogja az tisztet viselni,
Tetszeni sokaknak, hol egynek s hol másnak nem fog, s kedvet tenni.

Ezt én elgondolva, s elmémben forgatva tisztemben eljártam,
Szeginynek, boldognak, özvegynek s árvának szolgálni kévántam,
Zúgolódására s roszszaknak szavára nem sokat hajtottam.

Elöl állíthatom, s tanúnak foghatom lelkem ismeretit,
Néztem hogy mindenkor s kárommal is ollykor magam böcsületit,
Tudja jól szívemet, igyekezetimet s elmém gondolatit.

Nem vádol semmiben, vagyon csendességben, s nem fúrja fejemet,
Éhező sorsomban s az én rabságomban vigasztal engemet,
Vasam pengésével, csörgő zengésével serkenti kedvemet.

Éhen, szomjan futhat, s rabságában juthat ember Istenéhez,
Dicsérve szent nevét s néki nyújtva szívét érhet kegyelméhez,
Egykönnyen az hivság s az gonosz kévánság nem is fér szívéhez.

Rabságos sorsunkban s nyomorúságunkban az Istent ohajtjuk,
Törődöt szívünket s keserves ügyünket néki bémutatjuk,
Hívságos éltünknek, sokságát bűnünknek sokszor megsiratjuk.

Istenünkhöz térünk, és kegyelmet kérünk ő szent Fölségétül,
Térve az Istenhez s érve kegyelméhez elhajlunk az bűntül,
És így könnyebedünk, meg is menekedünk lelkünknek terhétül.

Mindenkor kínyünkre, élnénk ha kedvünkre, Istennek országát
Megvetnénk, utálnánk, alig ha kévánnánk lelkünk boldogságát,
Éltünkben követnénk, minduntalan űznénk ez világ hívságát.

Gondolnánk, egeket s az Mennyeieket hagyjuk az Istennek,
Az földkerekségét s annak ékességét adta az embernek,
Légyen vigassága s kedvelt mulatsága mindenben szívünknek.

Legyünk nagy örömben, kedvünkre mindenben éljük napjainkat,
Az jelenvalókban s ez világi jókban múlassuk magunkat,
Szívünk ne kerülje, sőt inkább kedvelje friss, víg lakásunkat.

Az mennyei jókrúl és az mennyországrúl, mondám, felejtkeznénk,
Élve szerencséssen, mindenkor nagy frissen, meg sem emlékeznénk,
Ragadna, elkapna, ez világ hurcolna, nagy sokat vétkeznénk.

Térít de az ínség és az keserűség Istenhez bennünket,
Világ jovaitúl s árnyék hívságátúl elfogja szívünket,
Jó útra s nagy jóra s penitentiára vezérli lelkünket.

Szemeink elejben adja, hogy mindenben hívságok hívsága,
Egyedül Istenben s az örök életben állandó vígsága
Lehet az embernek és az mi lelkünknek teljes boldogsága.

Ínséges ügyünket s keserűségünket tükörnek mondhatom.
Ez világ hívságát és mézes madzagát mellyben jól láthatom,
Múló árnyék voltát s jovaimnak fottát megtapasztalhatom.

Csak igen elvélve lehet frissen élve magunkat ösmérnünk,
Zabolában fognunk, s jól meg zaboláznunk, s testünket vezetnünk,
Élve dücsöségben s nagy jó szerencsében az bűnt elkerülnünk.

Nem maradhatsz tisztán, megengedhed méltán, a szurkot illetve,
Derék csuda lenne, ha ki meg nem égne sebes tűzben esve.
Ember ha nem ázna, szárazon maradna az vizben fürödve.

Szuroknak alítsad, s ugyanannak tartsad világ kedvezését.
Sebes tűznek véljed, s magadban itíljed sok hízelkedését,
Elsillyesztő víznek, mélységes örvénynek nagy kínyeztetését.

Nehéz kínyeztető s minket gyengéltető világot utálnunk,
Kincsei kedveskedő s nékünk hízelkedő jovaitúl futnunk,
Óránkint kedvező s kedvünkkel egyező sorsunkat megunnunk,

Pompáját világnak s fényét méltóságnak láb alá tapodni,
Lépve gazdagságra s érve uraságra jó erkölcsre jutni,
Az víg friss lakáskor s ugró táncoláskor Istenhez sietni.

Látjuk pedig nyilván, hogy ember meghalván mindentül távozik,
Tudjuk, életéjül, számot mindenekrül adni is tartozik,
Az világi jókért s űzött hívságokért könnyen is kárhozik.

Tudjuk, ez világnak s egyszersmind Kristusnak nem lehet szolgálni,
Ollyan lehetetlen, azmelly lehetetlen tűznek vizzé válni,
Istennek országát s ez világ hívságát egy úton keresni.

Nem hát mulandókat, de az örök jókat szükséges keresnünk,
Sőt hizelkedését s világ kedvezését meg kell nékünk vetnünk,
Elenyésző jovát s ámító szép szovát nem is kell böcsülnünk?

Gyükeret ne verjen, szívünkben se érjen világ szereteti,
Gyámoltalan sorsa, embert koplalása meg nem keseríti,
Éhen is Istennek, ő szent Fölségének kegyelmét nyerheti.

Látom hát, sorsomat s az én rabságomat nem kell megutálnom.
Távoztam gondoktól, világi hívságtúl, csendessen nyugodnom,
Élvén életemet, csupán Istenemet most lehet szolgálnom.

Lábaim vasával és terhe súllyával megnyomott Istenem,
Lépnem sok gonoszra s világ hivságára, nem könnyű sietnem,
Ide s tova futnom, héában koslatnom, botlanom s elesnem.

Éppen semmi dolgom, alkalmatlanságom nem akadályoztat,
Semmire sincs gondom, senki is, jól tudom, engemet nem untat,
Rabságomban élve s az Istent dicsírve szívem is megnyugtat.

Azmiként munkáját, kötve pók hálóját, teszi fáratsággal,
Ballagva, mászkálva, fel s alá futkosva nyughatatlansággal,
Szél pedig ha éri, magát is leveri, s rontja hamarsággal,

Akképpen egy veszél s ellenem támadt szél eddig tett munkámot,
Gonddal, fáradtsággal s nyughatatlansággal szerzett jovaimot
Odarontá s veszté és praedára ejté, s rabbá tén magamot.

Már de nem fövényre mostanság, sem jégre munkámot épitem,
Az Úristent áldva s bűnömön búsulva kősziklára vetem,
Tudom, szél nem rontja, sem el nem fújhatja, veszélytül sem féltem.

Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 25. sz.
A sorok kezdőbetűi összeolvasva a címet adják ki.