Első rész [1-100]

Magyar vérből álló nemes Erdélyország,
Ékes fiaiddal valál, mint termett ág,
Negyven esztendeje ellenséged nem ládd,
Nagy boldogságodat bánta s félte világ.

Ím, egész föld hátát nyargalja Bellona,
Véres tajtékokkal habzik szeme, szája,
Téged olajfával kínálna Minerva;
Nem kell, békességben mert vagy megzabálva.

Úgy vagyon: soksága mindennek csömört hoz,
Egyiptusban sárkány sem oly csudálatos,
Szomjúval epedt ha jut hideg forráshoz,
Becsüli, hogy érti, magával mi jót hoz.

Békesség mely drága, értette Bocskay,
Ellenség emberrel őtet becsülteti,
Erdélynek sok karddal drágán is megveszi,
Fejét koporsóban dicsíret késíri.

Ifjabb Rákóczi György evvel nem elégszik,
Fejedelmi székben mihelyt helyheztetik,
Atyjától maradt kincs heggyel vetekedik,
Mégis, gyarló ember, többre igyekezik.

Vitézi vér benne ha van, nem nyughatik,
Erős néppel terhes országában bízik,
Nagyobb halmot pínzzel mint rakjon, aggódik,
Avagy méltóságra,többre mint érkezik.

Hogy ezt érté Pluto, örömre fordula,
Béjárván udvarát, rendben sok szolgája.
„Mit jovallasz uram? - mond egyik Furia -,
Csak küldj, készen vagyunk minden szolgálatra.”

Rákóczi házában hízelkedő Clotó,
Irígy Proserpina legyen veled járó,
Híven készek nappal-éjjel, mint őr álló,
És szemetek legyen szívekre vigyázó!

Az udvara nevelt inkább nagyra mind pórt,
Parasztok, ostobák mennek előljárót,
Kevés mesterséggel visztek végben sok jót,
Csak ne kémíljétek az hízelkedő szót!

Régi úri ágytól neveltetett nemzet,
Tudománnyal kiket Jupiter szeretett,
Nem támadhat rátok, mivel hátraesett,
Színnel, nem jó kedvvel ha visel is tisztet.”

Avagy azmint írják Királyok könyvében,
Akáb királyra megharagudván Isten,
Azt kérdi: ki csalja meg Akábot ebben,
Hogy a Sirus ellen hadakozni menjen.

Ezt hallván, egy lélek felajánlá magát:
„Elmegyek én postán, megcsalom a királt,
Hazugsággal töltöm bé próféták száját.”
„Menj el - az Úr úgy mond -, cselekedd meg mindjárt.”

Hasonlóképpen járt, úgy tetszik, Rákóczi,
Mennybeli tanács volt, hát meg kellett lenni,
Akármelyik lélek tartozott engedni,
Erdélyt Isten ezzel akarván büntetni.

Az áltató lelkek mihelyt érkezének,
Udvarban szívekben sokaknak ülének,
Titok tanácsgyűlést Fejérvárat tőnek,
Erdély romlására elsőt így végzének.

Sebesi Miklós ezt mondja Rákóczinak:
„Én tudom határát vitéz kalmukoknak,
Engem küldtél látni birtokát gyétáknak,
Mit tegyen erejek, tudom, tatároknak.

Bucságság nem ország; vad álló pusztaság,
Vad ló, vad juh fejét hoztam, ne, bizonság,
Szekere hátán ül félvén kis nohajság,
Húszezer szabja nincs krimi tatár hámság.

Erős te országod, ettől mire félne?
Hazáját elhagyván ellened ha jűne,
Elfogyna hada, még pusztán általkelne.
Bár érkeznék! Minket lóval bővítene.

De nagyobb ez: Luppuj moldovai vajda
Ellened írton ír álnakul Portára,
Származott fejétül sok ezer praktika,
Fejed felett házad ég, menj oltására!”

Neveti ezt nagyravágyó fejedelem,
Mert okos magában, noha telhetetlen,
„Hogy lehet - azt mondja -, török császár ellen,
Ha még tevéjét is nem szabad illetnem?”

Erre Boros János, legtitkosabb tanács:
„Hogy mondasz ily szégyent, uram, nem volnál váz!
Két tízszer látott már tenger, török bovász,
Sámi lovakat én többet hoztam, mint más.

Esküszöm hitemre, kiben megnyugodnál,
Nem kisebb erejű vagy török császárnál,
Óceán tengeren innét véle bírnál,
Konstancinápolyig fegyvert nem is látnál.

Pogány ellen kardot hogy vonjunk, nem mondom,
Hanem tréfát ejtsünk sokpínzű kománkon,
Egy tál salátát nem adnék szomszédomon,
Nám, Sebesi hozzá kötött bűzt okoson.

Magamra vállolom fényes Porta baját,
Apádnak fogadtam Gürczy Memhet agát,
Szívedhez hajtottam kemíny jancsár agát,
Zöldfikár és Mufti tart mint édes fiát.”

Így oltnak olajjal szörnyen égő tüzet,
Nem tekintvén, abból hazánkra mi jöhet,
Fejében ezekkel ütének nagy szeget,
Úgy, hogy álmában is forgatná ezeket.

Gondold, mikor ilyet vitéz, bátor férfi
Hallhat, ki mindenkor ezt tudta kívánni,
Ha nem kezd nagyobbra szíve nevekedni,
Tud-é nyughatatlan elme veszteg lenni?

Nem különben, mint egy megkénszeredett sas,
Ki prédáját látván, ellene nem álhatsz,
Hiában, báránka, körme között jajgatsz,
Inkább veled vész el, mint kegyelmet kaphass.

Alkalmatosságát így látván Rákóczi,
Nyereségre repül - körme közül vedd ki!
Nem hál pokróc alatt kívánság, királyi,
Bársonnyal borult bé szép virtusnak széki.

Hír gyorson futamék Szamosközre, Nyírre,
Hópínzes szolgáknak hogy kelleti lenne,
Akkor mely tolvajnak sem lehet oly vétke,
Kinek nincs grácia, bár atyját megölte.

Kvártélyban heverő régóta kívánják
Faragó Andrástól maradott katonák,
Megmutatnák, hadban volnának jó szolgák,
Bethlen Gábor mellett mit tanultak, látnák.

Hadban székelyek is sok ezeren gyűlnek,
Erősebbek inkább, mint okos vitézek,
Haragos kapitány Petki István vélek,
Első ütközetet másnak nem engednek.

Széles mezőségről hajdú-seregeket,
Boros János hozza harcot éhezőket,
Sándor vitézihez hasonlóknak őket
Mondanád, hallanád kevély beszédeket.

Sok jó könnyű hadak örömmel indulnak,
Okos Kemíny János generálban bíznak,
Kevés gyalog, arról nem is gondolkodnak,
Magokhoz képest mást semminek alítnak.

Floráért gyászát föld már letötte vala,
Mert hosszú bánatját Foebus sokallotta,
Hegyekre, völgyekre új köntöst vonata,
Erdő zöldségben, tér virágban borula.

Hideg természetű Saturnust elűzé,
Kedvetlen Boréást messze számkiveté,
Víg Zefirust szállásosztónak rendelé,
Vitézek számára mezeit készíté.

Sok ifjat gyullasztott fel az ifjú üdő,
Örömest szállást ad minden bokor-fenyő.
Sok szép sereg rendben áll, mint szálas erdő,
Csak mutatnák merre, mennének, mint szellő.

Meglött tanács után ország fejedelme
Híja Kemíny Jánost, mondván: “Hűségedre
Bíztam szerencsémet, kérlek, vidd jól végben.
Hasznos fáradságod nem lesz elfelejtve.”

Felel: „Szolgálatra kész vagyok éretted,
Kiben rest nem voltam édesatyád mellett,
De ha szóm foghatna, jobb volna cserélned,
Más fundamentumra várat építened.”

Arra Rákóczi György: „Talám nem sajnálod,
Moldovai vajda vett már rajtam pattot?
Ne kerüljem el, mely vermet alám ásott,
Boldog jövendőt ki elején meglátott?”

Kételen is tetszik ez szó generálnak,
Látván, nincsen gátja ura szándékának,
Nincs előtte gyarló félelme halálnak;
Készül, vígan megyen ostora vajdának.

Ezerhatszáz felett ötvenharmadikban
Indítja táborát piros pünkösd tájban,
Hovasokon által tágas Moldovában,
Kárpatus-hegy nem tart ellent menő útban.

Vajdától elpártolt bojárok is várják
Erdélyi hadakat, alig hiszik, látnák,
Nagy fának ledőlte csemetéknek, látnák,
Mennyi kárt hoz, mégis változást kívánják.

Már Kemíny János nem messze Bukuresthez,
Vajdáknak gyakrabban fő lakóhelyek ez,
Megváljék, maholnap nyerhetsz-é vagy vesztesz,
Hosszú tanács viszen hamar dolgot véghez.

Luppujnak is álom elesék szeméről,
Várasból kilépék szegíny seregestől,
Nem örömest válnék fejedelmi széktől,
De futáshoz termett, kitetszik szeméből.

Megtanította volt Máté Bazarába,
Szégyennel együtt van haszon is futásban,
Harcban nem annyit, mint bízik jó lovában,
Nyeszteren általkel, csaknem Podoliában.

Erre készül régen, nem az viadalra,
Kincsét is idején szem elől eldugta,
Gazdagsággal híres tárház üres puszta,
Remínség csak táplál, igazán mondhatja.

Nem kívánt harc nélkül magyar győzedelmet,
Inkább karddal venne magának hírt, nevet.
Forgandó szerencse ha hozta, mit tehet?
Másszorra hagyta, kit mostan meg nem szerzett.

Valamint két király egy székben el nem fér,
Azszerint üresen nem lehet: urat kér.
Azért Kemíny János más vajdát könnyen lél.
Könnyű fejedelmet - csak országot vennél!

Luppujnak helyében Gergice Stefán ül,
Bárány farkas helyén, maga is beléhűl,
Ezt hatta Rákóczi, mert messze nem repül,
Csendes, együgyű, lágy: mienk, ha mije gyűl.

Esztendőnként tallért igír ezereket,
Második Portára, ide is fizethet,
Ezt titkos vagy kemíny praktika nem közlet,
Nem bánt ő tégedet, csak te ne bántsd őtet.

Hun vagy, Luppuj vajda, midőre serkensz fel?
Nem láttam én farkast, mély álom nyomjon el.
Tudom, álnok szíved régen forr epével,
Csudálnám, nem élnél gonosz mesterséggel.

De nám, sokat jár, mint megéhezett farkas,
Kitalált prédáddal ha magad nem bírhatsz,
Pusztákon, erdőkön mind addig ordítasz,
Még prédádhoz elég társot melléd kaphatsz.

Azért magyarokon, hogy bosszút állhatna,
Panaszszót kozákok hekmányának mondja:
„Szánj meg, uram, látod, ártatlan voltomra
Mint bánt velem Erdély? Juttam búdosásra.

Tudós Isten, magyar ellen nem vétettem,
Komaságot, frigyet Rákóczival töttem.
Portai praktikát, mondják, fog ellenem,
Mért hát ez ügyemben törökhöz nem mentem.

Házamban kedvesen nevelt szép lyányomat
Császár kérésére nem adtam; fiadat
Akartam becsülni, hozzám jóvoltodat
Az által foglaltam, tekintsd meg most búmat.”

Emlékezik Timus, ifjú kozák hekmány,
Vajda jó tétéről. Bezzeg ez nem bárány,
Vitézbet nem nevelt északi tartomány,
Hasonló, mint futni nem tudós oroszlány.

Szovát alig végzé moldovai vajda,
Mit felel vén hekmány, Timus nem néz arra,
Oldalán mindenkor veti kezét kardra:
„Elmegyek, apámat meglátom, ki bántja.”

Nem találja helyét, úgy forr benne az vér,
Egyedül mennék el, kozák had, ha késnél,
De valaki ifjú zászlója alá fér,
Siet; Luppujtól is kopjást eleget nyér.

Az magyar vitézek magokat elbízták,
Székelyek is, szokás, búzavermet bújják,
Szekérre turbákkal ragadományt hányják,
Nincs világon többször ellenség, azt tudják.

Tarts ellenségedtől, még életben érzed,
Főképpen egyszer, ha megkeserítetted!
Ihol véletlenül egy posta érkezett
Luppuj új hadáról, tőle minden érthet.

Hát nem messze harcra felkészült seregek
Nyomulnak magyarra, kik eddig hevertek.
Kevés számú néppel hadnagyok megyenek,
Meghűlt reminséggel generálhoz mennek:

„Itt lép az ellenség, jün által Nyeszteren,
Visel gondot, uram, hadadra hertelen,
Kinek végét-hosszát szemmel nem leped el,
Kevés fél óráig magyar ennyi ellen.”

Hadát Kemíny János szép rendben állítá,
Ha fegyverrel nem is, magát ésszel bírná,
Könnyű csatát bocsát, kivel tartóztatná,
Kétes szerencsére magyarit nem bízná.

Székelyt Erdélyben tegnap bocsátotta,
Haragszik magára, most kelletek volna,
Utánuk menjenek, igen parancsolja,
Kik mindjárt érkeznek vissza szél módjára.

Ezen bátorságra szíve nevekedék,
Nagy ellenség ellen noha ez sem elég,
Egy felől futni nem bocsátja tisztesség,
Más felől rettenti bolond vakmerőség.

Alá s fel néz pedig az pártos oláh had,
Kik elhatták vala előbbi urokat,
Berek pálca-vágni hí magához sokat,
Kozák közé viszik mások zászlójokat.

Valamely eb egyszer Dunát általúszta,
Másszor üdő hozván, könnyebben próbálja,
Stefán vajdát minden oláh farban rúgta,
Jó Kemíny Jánosra juta szoros kapca.

Seríny hadnagynak okos tanácsaiból
Szekere, cselédje Erdély fele nyomul,
Székely sereg pedig magát mutatja túl,
Mintha új segítség jött Erdélyországbul.

Jó katona arccal ellenségével áll,
Vitéz is vitézzel ki-ki társra talál,
Elsőben félelem nagy az kozákságnál,
Segítség formában székelység hogy ott áll.

Timus is megbotlott, vérszipó oroszlány,
Magyar bátorságát magában csudálván.
„Mit rettegsz? - szívében magát megszólítván -,
Nem ezt fogadtad volt atyád palotáján.”

Micsoda patak volt magyar, kozák között,
Hosszú, magos parttal ellenben sáncot tött,
Ki miatt hertelen Timus ránk nem ütött,
Hogy ellenséggel nem, haragjával küzdött.

Ennyi ellenségre nem elég vitézit,
Más szerencsét várván, Kemíny visszatérít,
Vízen által hozza meg Luppuj hadait,
Erdélyország felé utat indít addig.

Rend nélkül is magyar megyen éjjel-nappal,
De lassan, mert terhes teli tarisznyákkal,
Jutván harcolni kell megáradt Tatrossal,
Ihol kozák is megharagutt Timussal.

Az mely szerencsét vér nélkül nyertek vala,
Fordulván ily hamar, vérrel adják vissza,
Országot keresni majd nem nagyobb munka,
Mint az elfoglaltat megoltalmaznia.

Kozák meggazdagult magyar után siet,
Oláh is hol éri, veszti nemzetünket,
De legtöbbet Tatros magában merített,
Hadizsákmányt, kincset, lovat, embert, fegyvert.

Úgy gondolnám, Luppuj Neptunusnál is volt,
Mivel ajándékra isten, ember hódolt,
Oszton kérésére vizeknek parancsolt,
Víz is kegyetlenül magyar ellen harcolt.

Szeginy juhok is nem magoknak hordozzák
Gyapjakat, hanem más számára levonszák,
Vannak magyarnál is ezüst, arany marhák,
De vízi istennek vérekkel áldozzák.

Sok gond- nyavalyával jűnek vízen által,
Mindenütt köztök jár kard halál társával,
Sokan barátjukat kiáltják fel szóval,
Ki vízen túl maradt, nincs remínség avval.

Kik általjöttenek, céloznak Oitozra,
Erdőn által mely út vinné hazájokra,
Ott is találkoznak sok vad oláhokra,
Emberhússal élő gonosz satirusra.

Kemíny János hátul-elől muskotérost,
Oldalul is rendel két felől gyalogot,
Kikkel elgyőzné feltámadt parasztságot,
És kevesebb kárral hozná vissza tábort.

Minden sűrű bokor ellenek támadott,
Honnan véletlenül száz pór dárda ugrott,
Medvék barlangjából puska rájok zúgott,
Vélnéd, havas, kőszál fejekre szakadott.

Elvétik útjukat, mint ég alatt darvak,
Nincs haszna nyert futó moldovai lónak,
Oldalát, tetejét Beckéd hovassának
Nyomják, hol régenten vadkecskék játszottak.

Ösvént rettenetes meredeken nyomnak,
Hol csak madaraknak, vagy szabad volt vadnak,
Keskeny, hovas éren ha megtántorodtak,
Csontjok darabonként mélységre hullottak.

Nem volt oly gazdagon ékesült vezeték,
Kiért mondanád ott, hogy visszafordulnék,
Ha elmarad pínzzel, megehetik medvék,
Emberi szózatot csudálnák vad fenék.

Lova serinyéhez némelyik tartozik,
Vagy farkában hegyen fáradt ragaszkodik,
Nincs az kietlenben, kivel vagdalkozik,
Hanem magos heggyel, kővel tusakodik.

Ó mely kívánatos, midőre kijutnak,
Földe, folyóvize, füve hazájoknak,
Nyavajákat midőn vállokról leraknak,
Rossz hírrel fáradva Rákóczihoz jutnak.

Bölcsen Kemíny János dolgait számlálja,
Hogy hamar munkának rossz volna jutalma,
Ki sebeit, kárát, hol fáj, tapogatja,
Hovas bosszúságat nehezen állhatja.

Az új Stefan Vajda Havasalyföldére
Kevesed magával szalad szívrepedve,
Reszket, mint falevél, mert magában gyenge,
Volt veszett mindenkor Sardanapal híve.

Itt ellenség miatt sok magyar nem hullott,
Parasztság és Tatros miatt több kárt vallott,
Kozák is Luppujjal utánuk nem fogott,
Hanem Máté vajda országára omlott.

Gyalázatot, nagy kárt mezei katonák
Boros János előtt gyakran sóhajtozzák,
Szégyent rajtok sülni nem örömest hagynák,
Még egyszer próbának bús fejeket adnák.

Boros pedig okos vitézséggel nem jár,
Sem egyéb tudomány fejében meg nem áll,
Érdem nélkül ura kit magasztal, nagy kár,
Tudd-é, nem érdemel bársony nyerget szamár.

Ő pedig sem vitéz, sem nemes, sem okos,
Sem nemes termettel hasonló nárcishoz,
Mégis ura után mindennel szabados,
Jó vitéz magyarra ok nélkül több kárt hoz.

Bágyadt lovak s magok pihenést sem vesznek,
Más felől havason mint nyíl, által mennek,
Hol rendben állanak túl kozák seregek,
Nem készületlen, nem eszeveszett népek.

Az nem egyedül járó szerencsétenség
Mezei hadakra jün más kárral ismét,
Kiket annyi halál vár, mennyi ellenség,
Főképpen hadnagyhoz mikor nincs remínség.

Szarvasok oroszlány kapitánnyal többet,
Min oroszlány haddal szarvas vezér tehet,
Seríny bátorsággal jó volt magyar sereg,
De kapitányok volt, mint vesztő fergeteg.

Holott Luppujt Boros hadaival látja,
Azonnal seregét ellene bocsátja,
„Már akar nyerjétek - maga távul álla -,
Akar veszessétek!” Bosszúság hogy mondja.

Forgódnak szegínyek, noha távul nézi
Kapitánya, ki mint kardját vérrel festi,
Senki bosszú nélkül éltét le nem teszi,
Sok kozák fő hull el, még egy magyar ejti.

Puskás kozák sereg nem igen állhatja,
Közepin már magyar magát általvágta,
Az egyníhány miatt megbúsulván vajda,
Ha ezzel ily nagy gond, mi lesz ide hátra?

Timusz bal szárnyában hadainak csak néz,
Fáradt magyar miatt mennyi fegyveres vész,
Nem állhatja tovább, rendből kimenni kész,
Dühüdt módra készül magyarra mint szélvész.

Dolmány ujját mindkét felől felfordítja,
Mezítelen kézben két élű pallosa,
Megbágyadt katonát kegyetlenül vágja,
Valahol forog, hágy test-halmot utána.

Másszor Pünkösd hova Venusnak kedvezett,
És gyenge szüzeknek koszorúkat szerzett,
Mostan Herkulesnek ád köszörült fegyvert,
Sok helyt ember-dombot rak, halállal végzett.

[Első rész 101-203]