Kemény János éneke

Menj el, édes szolgám,
Tekintsd meg szép hazám,
Csak választ hoz nékem,
Akarja tatár hám.

Ha kérdik, mint vagyunk,
Élünk-é vagy halunk,
Mondjad: rabok vagyunk,
Térdig vasban járunk.

Mond meg jó Erdélynek,
Búban borult népnek,
Jeles vármegyének,
Székelek székinek,

Kolcsos várasoknak,
És pátriomoknak,
A sok özvegyeknek,
Keserves népeknek.

A Tatárországnak
Ő tartományában,
Az ő udvarának
Hideg cellájában,

Krono tartományban,
Roso városában
Vagyunk nagy rabságban,
Keserves sírásban.

Húszezer tallérban
Meg sáncoltunk volna,
De a pogány tatár
Még meg sem hallgatta.

Kezünk rabszíjakban,
Lábunk vas békoban,
Vagyunk nagy sírásban,
Keserves fogházban.

Idegen országban
Hordoz szeren szerte,
Nagy sok summa pénzen
Ad török kezébe.

Ohajtjuk hazánkat,
Hites társainkat,
Főuraságinkat,
Édes magzatinkat.

Tizennégyezerén
Vagyunk magyarságból
A Tatárországnak
Ő tartományában.

Nyolcszázat hajtottak
A Veres tengerre,
Mint ártatlanokot
Hurcolják, kínozzák.

De mind iffiakot
És ártatlanokot,
Mind nyomorultakot,
Szánd, Isten, azokot!

Vonnják gállyákot,
Ohajtják hazájokat,
Édes magzatjokot,
Szánd, Isten, azokot!

Bízunk az Istenben,
Hogy még jövendőben
Kiszabadít innen,
S könyörül ő népén.

Irám ez éneket
Én, Kemény János úr,
Bízván az Istenben,
Ha él Rákóczi úr.

Adassék ez levél
Jeles vármegyének,
Az kéncses Erdélynek,
Búban borult népnek.

Az ezerhatszázban
És az hetvenegyben
Szerzém ez verseket
Én nagy keservemben.

Cantio alia

Menj el, édes szolgám,
Tekénts meg szép hazám,
Akarja tatár hám,
Csak hozz váloszt hozzám.

Mondd meg szép Erdélynek,
Búban burult népnek,
Fő fő vármegyéknek,
Az szíköly községnek.

Ha kérdik, mint vagyunk,
Mond meg: rabok vagyunk,
Térdig vasban járunk,
És csak sarcoltatunk.

Kezeink belincsben,
Tömlöc fenekiben
Vagyunk nagy ínségben,
Tatárok kezében.

Megsarcoltam volna
Húszezer tallérban,
De az pogány tatár
Csak meg sem hallotta.

Idegeny országra
Hordoz szerte széllyel,
Sűrű számú pénzen
Ad török keziben.

Kemény János urunk
Ország hűségére
Egyaránt közli velünk
Az rabságnak terhét.

Tizennyolcezeren
Vagyunk nagy ínségben,
Tatárok kezekben
Szörnyű ínségekben.

Nyolcszázot hajtottak
Az Vörös tengerre,
Mint ártotlanokat
Az veszedelemre.

Kérjük szép Rákóczit,
Mint kedves urunkat,
Szánja meg gyermekink,
Özvegy feleségink.

Bízzunk az Istenben,
Hogy még jövendőben
Kiszabadít minket,
Könyörül népein.

Tatár udvarában,
Hideg cellájában,
Sötét kamorában
Tartnak nagy rabságban.

Elváltozott színünk,
Elhervadott orcánk,
Béesett két szemünk,
Mint az írot képnek.