Vitézi ének

Az vitézek kardjainak,
Megjütt ereje karjoknak,
Az jó fringyia szablyáknak,
Majd böcsi lesz katonáknak.

Az nagy kiterjedt sík mező,
Ligetes, fás, cseres erdő,
Majd megzöldül minden szép fű,
Majd kelletik az hamar ló.

Az szép fényes fegyverekre
Lesz majd szemnek látó ere,
Kedvünk megadó eszköze,
Sok jó vitéz hadban léte.

Istenünknek könyörgvén,
Országunkért rájok menvén,
Istenünkért és hitünkért
Ha meghalunk, idvezülünk.

Raboltatja velünk őket,
Gyalázza mint hitleneket,
Kezünk közt, mint cserepeket
Mind elrontja, töri őket.

Isten velünk, kitűl félünk,
Ki lehetne ellenségünk?
Mi Istenünk és mi Urunk,
Oltalmat csak tűled kérünk.

Ne féljünk mi sokaságtul,
Mint hitetlen pogányoktul,
Várjunk oltalmat Urunktól,
Mint kegyelmes Istenünktől.

Kiről ha megemlékezünk,
Megmarad jó hírünk, nevünk,
Becsülletünk, tisztességünk
Lesz, ha megmarad mi hitünk.

Hagyjunk békét félelemnek,
Hiszem, ők is csak emberek,
Fejenként legyünk vitézek,
Rámentünkben vakmerővek.

Hogy hatalmas jótétéről,
Magosztallyuk szent nevéről
Istenünket, neki mondjunk
Dicséretet, tisztességet.

Forrás: RMKT XVII, 1, kiad. Stoll Béla, Bp., Akadémiai, 1959, 4. sz.
Az éneket Szepsi Laczkó Máté kéziratos krónikája őrizte meg. Nótajelzésül szolgált Wathay Ferenc 32. énekéhez.