| Kezdőlap | Tartalomjegyzék | |
Listius László (1628–1662) Zrínyi legkorábbi eposzíró követője: a Syrena-kötet mintájára komponált verseskönyvét már két évvel őutána, 1653-ban megjelentette. Bécsi nyomdászuk azonos volt, és a hosszúsoros Balassi-strófák miatt még szerencsésebb formátumot is adott a Magyar Mársnak: ebben elférnek a margójegyzetek. A két könyv összevetése mindig hálás téma, mert Listius Zrínyi-követésének „lólába” minden takargatás alól kilátszik. Pedig Listius különbözni akart, fölöttébb szerencsétlenül, hiszen a Mohács-eposz formájául a versszakonként hét rímre kényszerítő lírai Balassi-strófát választotta, parttalanul ömlő lírai verseihez pedig a Szigeti veszedelem négysarkú tizenkettősét. Ihol ama híres gróf Listius László Haj mit ér az fegyver? haj mit ér az virtus? Későn ugyan bántam, ugyan megsirattam, Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem: A kitalált XVII. századi „Szőke Ambrus” rímeit is Listiusból és a mesterkedő Gyöngyösi Jánostól vette a hamisítgató Kemény József gróf, aki a nagyköpcsényi Listiusok erdetéről, növekedéséről és hanyatlásáról is értekezett (1853). Radnóti Miklós ugyancsak jó véleménnyel volt a rímelő Listiusról. Hogy Zrínyi miként ítélhetett róla (Magyar Márs-példánya ma is megvan zágrábi könyvei között), kitetszik az éppen 1653-ban készült Vitéz hadnagy 2. diskurzusából: „nézzük meg, a mi Lajos királyunkat a szorgalmatlanság hová tette, hogy egy hináros berekbe kellessék egy királynak veszni. Hiszem fabulához hasonló dolog ez, penig nem fabula, hanem igaz. Hiszem esztelenség, hiszem gondatlanság volt, sem maga, sem török erejét meg nem tudni, idején neki nem készülni, több segítséget meg nem várni, hanem egy Tomori Pál személyére, mint egy istenre bízni, és tízszer annyi ellenséggel megütközni, semmi elébbvaló praemeditatio [meggondolás] nélkül, hanem csak mint a vak veréb, magát utolsó szerencsére bízni.” Elképzelhető, hogy a „vak veréb” II. Lajos példáját (aki hogyan lehetne eposzi hős?!) Listius friss könyvére is válaszul szánta Zrínyi. A „hínáros berek”-ről a Magyar Márs különös szemléletességgel szól: „Náddal és sok sással s ingovány posvánnyal felette nagy bőves volt” (X, 28). A mohácsi csatateret Listius személyesen is felkereste, de ez a topográfiai ihlet sem segített rajta. A Magyar Márs rossz tárgyat választó, fenség nélküli eposz, elemei összeragasztottak, tudákos kitérők és hivatkozások tarkítják (történeti forrása a Brodarics-krónika volt), s hogy szerzőjében valami eltévelyedés (esetleg csak más szexus) munkált, azt a női szereplők legteljesebb mellőzése bizonyítja. Zrínyi hiába jelenlévő a Magyar Mársban (a tényleges Mohácsi veszedelem címtől a használt poétikai fogalmakig és a követett kötetkompozícióig); az imitáció erőtlen, híján van minden egyéni vonásnak. Bán Imre joggal látja abban is Zrínyi hatását, „hogy terjedelmes epikus műve mellé lírai költeményeit is hozzácsatolta”. Az viszont már vitatható, hogy „Szerelmi verseket természetellenes hajlamai miatt nem írhatván…” Ettől még írhatott volna, de Listius egyszerűen nem vesz tudomást a másik nemről. Nemigen van még barokk eposz a világirodalomban, amelyben női szereplő ne lépne fel. Zrínyi-követés a 360 sorra nyújtott A szerencsének állhatatlanságáról is. Nem igazi szerencsedal azonban, mint a mintájául vett nyolc versszaknyi Zrínyi-hely (III, 32–39), hanem négytételes barokk évszakverssé tágul. Listius tehát érti és jól olvassa Zrínyit: meglátja benne az Évszakok-témát, amit aztán a maga szerencse-elmélkedése didaxisához képest szerencsére költő módjára munkál meg. Amikor Esterházy Pál Listius szóban forgó versét szemelte ki imitációra, úgyannyira visszaállította az évszak-dominanciát, hogy négy különálló versre szerelte szét (Az esztendőnek négy részéről való ének). Mi már csak a maradvány-alkatrészekből barkácsolhattuk szöveggyűjtemény-szemelvényünket (1–3, 68, 71, 86–87). De A szerencsének állhatatlanságáról kilencven szakasza még semmi! Tekintsük meg az úgynevezett király-epigrammák csüggesztő, automatikus sereglését (Zsámboky nyomán, de a hangütéssel itt is Zrínyit imitálva): ötvenhét van belőlük! Zrínyi ötvennel írt kevesebbet, összesen 32 sorban, és inkább csonkán hagyta epigrammái sorozatát, semhogy el kelljen jutnia II. Lajosig (akiről szegényről Listius nem átallja lehúzni még az „epigramma-bőrt” is). Zrínyit követő helyei közül ragadjunk ki csak egyet. A Szigeti veszedelem Delimánját visszadatálja Szigetvár alól Mohácshoz; talán csak a kínálkozó rím miatt (VIII, 9): Isten be nagy felleg, áll égen csak veszteg, nyilván sárkány van benne! A Boldogságos Szűz Máriához, Magyarország patrónájához az „epigrammák” unalmához képest változatosabb, A nemes Magyarország címeréhez kifejezetten tömör. A Listius-művek kritikai kiadásába Varga Imre beleiktatta még – helyesen – Listius máshol fennmaradt hat versét is a hunok vezéreiről. „A hat hun vezér elógiumából Listius” azonban „csak az Attiláról szólót vette fel nyomtatásban megjelent kötetébe”. Itt is valami zavar van: Attilával kezdődnek a Listius-királyepigrammák (mint Zrínyinél), de nem Budával folytatódnak; Buda kéziratban marad. Azért talán, mert Listius Attila-ellenes és Buda-párti? Nem merte volna vállalni Zrínyivel szemben a fordított megítélést? Tartalom Irodalom |