Horváth Iván: „Számtalan az soc vala vala vala” – Szenci Molnár Albert a rímről
A rím általában az ismétlődéshez, közelebbről a paralelizmushoz tartozik. Az ismétlődés foka szerint a legerősebb rím az önrím, amelyben a rímszavak azonossága lexikai, szintaktikai és fonológiai szinten teljesül. Az ismétlődés foka szerint gyengébb a morfémarím (ragrím, jelrím, képzőrím), amelyben a rímszavak azonossága szintaktikai szinten mindig, fonológiai szinten általában teljesül. Ismét gyengébb a fonémarím (a tiszta rím), amelyben az azonosság csak fonológiai szinten teljesül. A leggyengébb az asszonánc, amelyben az azonosság még fonológiai szinten is korlátozottan, a fonológiai megkülönböztető jegyek (disdinctiv features) mátrixának csak egy részére teljesül.[1]
Magyarországon ma három – egymást nem kizáró – rímelmélet mondható elterjedtnek. Az első azon a Roman Jakobson által fölelevenített, igen régi nézeten alapul, hogy a költői nyelv lényege az ismétlődés. Ez az elmélet Jakobson nagy áttekintése[2] szerint a 18. század közepe óta egyre terjed. Mint régebben kimutattam, ennek az elméletnek a kidolgozásában, a külföldi eredményekkel lépést tartva, a hazai metrikai is részt vett a 18. század második felétől kezdve,[3] azonban a fejlődés a múlt század második felében sajnálatosan elakadt, és csak a stockholmi magyar tanszék[4] II. világháború alatti tevékenységének kései hatására, az 1960-as években indult meg újra. Ma – mint az 1973-as ismétlődés-konferencia[5] mérlege mutatja – senki sem vonja immár kétségbe, hogy a minden szinten megjelenő ismétlődés a vers alapvető kategóriája. Ennek a „nyelvészetinek” nevezhető rímelméletnek, helyesebben rímelmélet-csoportnak (mert hiszen egymással rokon elgondolások sokaságáról van szó) a számára az önrím, mint lexiko-szintaktiko-fonologikus azonosság, nyersen reprezentálja a költői nyelv fő ismérvét. Az elmélet-típus szerint azért az önrím poeticitása nagy, de a morfémarímé sem lehet sokkal kisebb.
A másik rímelmélet-típust „irodalomtörténetinek” nevezhetném, mivel képviselői általában egy speciális irodalomtörténeti tárgyat, az archaikus orális verses epikát tanulmányozták. A Columbia Egyetem epikakutató iskolájának, elsősorban Milman Parrynek hatására olyan klasszikus területeken, mint a Homérosz-kutatás (A. B. Lord, M. Bowra, nálunk: Marót Károly), de újabban már a Roland-filológiában (Ramón Menéndez Pidal) is egyre inkább tért hódít a hagyomány által előre gyártott (kezelhetővé koptatott) elemekből építkező költő alakja.[6] E költői technika szempontjából lényeges azonosságok figyelhetők meg olyan látszólag távoli dolgok, mint az egyharmad részben ismétlésből álló Iliász és a 16. századi magyar nyelvű Cantio de militibus pulchra között. Az ilyen – közösségi – költő feltétlenül rögtönözni fog, hiszen írástudatlan, és feltétlenül ismételni (variálni) fog, hiszen rögtönöz. Az orális költészet vizsgálatán alapuló metrikai elgondolások[7] szerint általában a morfémarím, de az önrím különösen is az archaikus költészethez, az orális közösségi költő formakincséhez tartozik.
Csak jóakaratúlag lehet elméletnek nevezni a harmadikat és legismertebbet, a Szenci Molnár–Arany-féle rímelméletet, mivel az nem több normatív óhajnál. Szenci Molnár ezt a Psalterium Ungaricum 2. ajánlásában eredetileg így fejtette ki: „Az régi magyar énekekben pedig avagy tíz vers is egymásután mind egy igében ment ki, ahonnan az históriás énekekben számtalan az sok vala vala vala. Kin az idegen nemzetek, az kik ezt látják, nem győznek eleget rajta nevetni.”[8] Arany ezt az óhajt – helyesebben tilalmat – első Vojtina-levelében csak annyival fejlesztette tovább, hogy a tilalmak listájára a Szenci Molnár Alberttől kárhoztatott önrím mellé – logikusan – felvette a morfémarímet is:
Igét igével, raggal a ragot.
Hőssel – könnyeddel, keblét és szívét
Rímnek nagyon jó, szépen kivivéd,
Mint a Tinódi százötven valá-ja...
Függetlenül attól, hogy Arany néhány évvel később felhagyott ezzel a nézetével, azért még nagyon erősen befolyásolta[9] Horváth Jánost, aki – bizonyos toleranciával, de azért mégis Szenci Molnár normatív szellemében – ítélte el az ön- és morfémarímeket azon az alapon, hogy „az igazi jó rím nemcsak hangegyezést, hanem értelmi és mondattani különbözést, gondolati újdonságot, sőt meglepetést is követel”[10], ami nemcsak, hogy a magyar verstörténet bizonyos korszakaiban egyáltalán nem volt igaz, hanem a modern korban sem feltétlenül az. Megfelelő előkészítés után egészen nagyszabású morfémarímelést enged meg magának a 20. századi költő is, mint Kosztolányi –
Jaj mily sekély a mélység,
és mily mély a sekélység,
és mily tömör a hígság,
és mily komor a vígság
– vagy József Attila, aki a Flóra/5 végére teljesen függetleníteni tudja magát a Horváth János-i „gondolati újdonság, sőt meglepetés” dogmájától:
Érdekeimből megértettél,
bátorrá vakmerőből tettél,
kinlódtál, amíg nem szerettél,
egész világom ege lettél, – –
hát dicsértessél s hirdettessél,
minden korokon át szeressél,
s nehogy bárkiben alább essél,
mindig, mindenütt megméressél!
A Szenci Molnárt elfogadó Arany és Horváth János elképzelése összehangolható az imént említett „nyelvészeti” rímelmélettel, amely szerint a költészet – ismétlődés, és amelynek számára az ün- és morfémarím szélsőséges, szinte túl jó bizonyíték. Összehangolható azzal az imént „irodalomtörténeti” kiindulásúnak nevezett metrikai elgondolással is, amely szerint az ön- és morfémarím – függetlenül attól, hogy ma használható-e vagy sem – a költészet kezdeteihez, az orális közösségi költő még egészen nyers formakincséhez tartozik. Jól illik ezekhez a kurrens elméletekhez a Vojtina-levél és Horváth János mélabús pozitivizmusa, amely helyteleníti az ilyen kilengéseket, elfelejtve, hogy e lapos és szimpla rímelés esetében nem du sublime au ridicule, hanem du ridicule au sublime – csak egy lépés.
*
Ha az elméleti kérdésfeltevéstől a történetire térünk át, úgy látjuk, hogy a kérdés így is a várhatónál sokkal szélesebb körű, de semmiképp sm hagyja magát a 16. század hírhedt ön- és morfémarímeire korlátozni. Most még csak vázlatszerűen sem, mindössze egy-két példa erejéig, szeretném felhívni a figyelmet a történetileg széles körű kérdésfeltevés lehetőségére.
A magyar szabadvers átütő, de rövid sikerek után az 1930 körüli években háttérbe szorult. Függetlenül a jelenség számos irodalomtörténeti magyarázatától, ennek tisztán metrikai oka is lehetett, nevezetesen az, hogy a magyar agglutináló nyelv, amelyben a mondattani paralelizmusok (amilyeneket a klasszikus szabadvers előszeretettel alkalmaz) azonos toldalékokat, homoiteleutonokat, morfémarímeket eredményeznek, úgyhogy magyarul mondattani paralelizmusokat alkalmazó, Walt Whitman-i típusú szabadverseket rím nélkül egyszerűen nem lehet írni,[11] vagy ha igen, akkor csak rendkívül szigorú és ugyanakkor átlátszó korlátozások révén, mint Kassák teszi a Mesteremberek elején, ahol a paralelizmust a magyarban mássalhangzós -k számhatározatlansági jelre korlátozza –
Mi nem vagyunk tudósok, se méla aranyszájú papok,
És hősök sem vagyunk, kiket vad csinnadratta kísért a csatába
– majd az -on -en -ön határozóragra, gondosan ügyelve a véletlenszerűen is valószínű összecsengés elkerülésére:
S akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken,
És a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.
Ehhez mindenképp hasonló kérdés, hogy a 18. századi deákos költők miért írtak antik versformákban. Az erre vonatkozó irodalomtörténeti magyarázattal (a Klopstock-i típusú klasszicizmus hatásával) most nem törődve, tisztán metrikai oldalról is hozzá lehetne szólni a dologhoz. Talán nem elképzelhetetlen, hogy az antik versformák egyik vonzerejét éppen rímtelenségük és így viszonylagos paralelizmusmentességük jelentette. Hiszen pl. Bessenyeinél a morfémarím még gyakorlatilag egyeduralkodó, éppúgy, mint az aabbccdd...nn rímszerkezet is, aminek következtében Bessenyei tényleg csak minden páratlan számú sorában tud „gondolati újdonségot” esetleg „meglepetést” nyújtani:
Apró madárkáink még néha reszketnek,
De itt-amott azért csevegni elkezdnek.
Közeledett a nap hozzánk világával,
Elevenít mindent meleg sugarával.
A fagyos természet feloldja bölcsőit,
Új élet- s mozgásra hozván csemetéit.
A második aufklärista generáció rímellenessége mögötti paralelizmusellenességére árulkodó jel lehet Földi János (1790) éles bírálata,[12] mellyel a magyar vers legjellegzetesebb és azóta is legtöbbet tanulmányozott paralel alakzatát, az apo koinu-t (a „közölést”) illette.
Ami a 16. századot, Tinódi vala-valáit illeti, valószínűleg ez sem primer, hanem bonyolult, szekunder régiesség, amely egy megelőző fejlettebb fok visszavétele volt. Azok az illetlenül, álomszerű állapotban hallgatott paraszt énekek, amik ellen Anonymus kifakadt, az a kikövetkeztethetően paraleisztikus, orpheikus varázs-epika – a nyelvemlékes korra, kevés maradványt hagyva hátra, lényegében átadta a helyét egy kihűltebb, a scriptura fokán álló, nem annyira paralel tecjnikájú verselésnek. Már az Ómagyar Mária-siralomban megjelenik a félrím, a szinte hamisítványnak látszó Szabács viadalában pedig határozott tendencia figyelhető meg a morfémarímelés kiküszöbölésére. Tinódi Chronicája, Hoffgreff énekeskönyve különös könyvek abban a tekintetben, hogy az írástudó költők orális technikájú, paralelisztikus énekeit tartalmazzák. Ezért ezekben nem a primitivitást kell látnunk, hanem a másodlagosságot, a visszakanyarodást, sajátos, mű-orális technikát, látszólag orális, valójában írástudó költészetet. Ez a visszakanyarodás valószínűleg azzal a Varja Bélától megfigyelt folyamattal függ össze, hogy a magyarországi könyvnyomtatás első elterjedésekor – csak első pillantásra paradox módon – éppen az orális irodalmi kommunikáció, a széténeklés lehetőségeit sokszorozta meg.[13] Tinódiék közösségi költőre valló technikája esetleg azzal a társadalomtörténeti általánossággal is kapcsolatba hozható, hogy a Mohács utáni évek populista ideológiái nem kifejezetten kedveztek az individuális fejlődésnek; talán ugyanaz tükröződik ebben, mint ami a lírai műnem szegényességében is. Az, hogy ez az ál-orális hang a Mohács utáni évtizedekben szinte kötelezővé vált, talán nem teljesen független attól a különös jelenségtől, hogy Sylvester kitűnő disztichonjai után a magyar költők hosszú ideig képtelenné váltak antik formák megfelelő gyakorlására, holott pl. a kvantitatív verselésre alkalmatlan francia, olasz, angol nyelven egészen a 17. századig nem csökkent az antik formák iránti élénk érdeklődés.
Rímtörténetileg tehát úgy látszik, hogy a tágan értelmezett 16. században két fordulat is történt, az első Tinódi nevéhez fűződik, akinek paralelisztikus technikája közösségibb-orálisabb, mint az őt közvetlenül megelőző verstörténeti korszaké, a második pedig kétségkívül a Szenci Molnártól expressis verbis hagyományozott szembefordulás ezzel a közösségi-orális technikával. Hogy ezt a szembefordulást elméletileg egyedül ő fogalmazta meg – az még nem jelenti azonban azt, hogy ez a rímtörténeti fordulat éppen az ő nevéhez fűződik, sőt, azt sem, hogy az e fordulatban részt vevő költők között kell őt számon tartani.
*
A Tinódi-típusú paralelisztikus szerkesztésmóddal való szembefordulás a magyar költői gyakorlatban már évtizedekkel Szenci Molnár 1607-es kritikája előtt megkezdődött azzal, hogy a jobb költők csak alig, vagy egyáltalán nem éltek önrímekkel úgy, hogy Szenci Molnár tulajdonképpen nyitott kapukat dönget, amikor a vala-valát bírálja. Bírálata idején ezt a jelenséget valóban – mint ő maga is mondja – csak a régebbi kiadású históriás énekekben lehetett nagy számban megfigyelni. A fejlődés azonban Szenci Molnár bírálata előtt vagy 15-20 évvel jóval túlment ezen: immár nemcsak az önrím, hanem általában a morfémarím is problematikussá kezdett válni. Aligha kétséges, hogy itt is Balassié a kezdeményezés: a Celia-sorozat 7. darabjában, Kiben az kesergő Celiárul ír, az a tendencia figyelhető meg (vö.: II.2.2 pont), hogy a nagy sorok végén mindig, a kis sorok végén sohasem morfémarímet alkalmaz. A morfémarímeket és nem-morfémarímeket külön tartó költői technika még határozottabban jelenik meg a Balassi köréhez tartozó Telegdi Kata verses levelében. Ami a fiatal Rimay rím-concettóit illeti, az ezekben az irodalomtörténeti eszközökkel gyakran elemzett manierista keresettség metrikai bázisa szintén a morfémarímek szisztematikus kerülése volt. Sajnálatos, hogy Szenci Molnár csupán az önrímet bírálja, amelyről az előző költő-generáció legjobbjai, élükön Balassival, már eleve lemondtak, ugyanakkor pedig nem bírálja a logikusan hozzá tartozó morfémarímet is, amelynek mértéktelen alkalmazása szintén az orális-közösségi fokra vall és amelyet a késői Balassi és köre a leghatározottabban korlátozni kezdett költői gyakorlatában jóval Szenci Molnár elméleti megjegyzése előtt.
Hogy Szenci Molnár elméleti megjegyzése nem éri utol az előző költőnemzedék gyakorlatának szintjét, az nem egyszerűen argumentum e silentio részünkről, nem egyszerűen abból származó érv, hogy Szenci Molnár nem említi a morfémarímeket. A megjegyzéséhez csatolt összehasonlító verselemzéséből pozitíve kiderül, hogy a morfémarímet nem különböztette meg elméletileg a nem-morfémarímtől. Az általa bemutatott három, hasonló metrikájú versszak – Ladoni Sára énekéből, egy Névtelenéből és Balassi Bocsásd meg Úr Isten (Szenci Molnárnál: Istenem) kezdetű énekéből – a rímtechnikai korszerűség szempontjából rangsorba van állítva. A legkevésbé nyeri el tetszését a Ladoni Sára éneke, rímképlete: aaa. Legszebbnek érzi a Balassi versszakát, rímképlete: aaa1a1a. A Névtelen műve középre kerül, holott rímtörténetileg kétségkívül a leginkább előre mutató, nemcsak abból a szempontból, hogy nem kizárólag morfémarímeket tartalmaz, mint a Balassié vagy a Ladoni Sáráé, hanem abból a szempontból is, hogy megjelennek benne a félrímek: xaxabba. Hogy a félrímeket Szenci Molnár észrevette – bár nem értékelte megfelelően –, az kiderül az általa tudvalevőleg személyesen kontrollált tipográfiából, a három versszak egymástól eltérő tördelésmódjából, amely a Névtelen éneke esetében ezeket a félrímeket feltünteti.
Mi az oka annak, hogy Szenci Molnár a vala-vala bírálatával régóta nyitott kapukat dönget, hogy az ön- és morfémarím közeli rokonságát nem veszi észre, hogy verselemzése nem fejthető ki ellentmondásmentesen, hogy nem figyel fel a félrím előre mutató jellegére – mi az oka annak, hogy mint irodalomkritikus nem tud lépést tartani az előző költő-nemzedék vívmányaival? Erre ő maga megfelel már idézett szünesztéziájával. „... számtalan az sok vala vala vala. Kin az idegen nemzetek, az kik ezt látják, nem győznek eleget rajta nevetni.” A szünesztézia itt az auditív befogadásra készült, de az idegen nemzetek által vizuálisan befogadott históriás énekek ellentmondásos természetét fogalmazza meg ügyes stilémával. A szünesztézia és a komikum forrása az, hogy olvasva, a scriptura fokán nem elfogadható, nevetséges az, ami hallva, az orális énekköltészet fokán még elfogadható volt. Azonban a rangos hely, amelyet a vitában magának vindikál, a scriptura pozíciója – nem feltétlenül illeti meg Szenci Molnárt, a költőt.
A magyar líratörténetben nem egyértelmű a szerepe ennek a különös lírikusnak, aki – világirodalmilag is párját ritkító módon – lényegében nem írt verseket, csak műfordításokat, és aki lantját egészében annak az egyháznak szolgálatába állította, mely hivatalos énekeskönyvéből ugyanúgy kicenzúrázta Ladoni Sára azép lírai fohászát, mint ahogy a Bocsásd meg, Úristent nem vette föl belé.[14] Ugyanígy verstörténetileg is: Szenci Molnárnak a vala-vala kérdésben elfoglalt anti-orális pozíciója valójában a csodálatos előző generáció, a Balassi-kör pozíciója volt – ők teremtették meg a magyar szövegverset. Szenci Molnár pedig – aki a Zsoltárt akarta egyháza kezébe adni – ismét csak énekeket írt. Ez verstörténeti szempontból a leghatározottabb visszalépés volt, és megfelelően magyarázhatja Szenci Molnár vala-vala bírálatának ellentmondásosságát.
[A szöveg forrása: HORVÁTH Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Akadémiai Kiadó, Budapest 1982. 192-200. = Szenci Molnár Albert és a magyar késő-reneszánsz, szerk. CSANDA Sándor, KESERŰ Bálint, Szeged 1978. (Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 4.) 183-189. A címet a két közlés alapján állítottuk össze, a Balassi-könyv jegyzeteit az Adattár alapján kiegészítettük, valamint a kiemelések egy részét aláhúzásra változtattuk. (V. I.)]
[1] A magyar asszonánc nyelvészetéhez l. SZÉPE György: Nyelvészeti jegyzetek Arany János „Valami az asszonánczról” című tanulmányáról, in: MNyr, XCIII (1969) 1-32.
[2] Roman JAKOBSON: Grammatikai párhuzamosság a népköltészetben, in: Uő.: Hang – jel – vers, Bp. 1972. 399-423.
[3] HORVÁTH Iván: A grammatikai szemlélet kezdetei a magyar verselméletben, ItK LXXVI. (1972), 290-306. Ezt azóta fontos adattal egészítette ki OROSZ László (A verstani eszmélkedés kérdései a felvilágosodás korának magyar irodalmában, ItK LXXVIII (1974) 70-73 sq. 71-72); DÁN Róbert szívességéből jutottam ZSOLDOS Jenő számomra addig sajnos ismeretlen cikkéhez (Jób könyve a XVIII-XIX. századi magyar irodalomban, in: Emlékkönyv dr. Hevesi Simon pesti vezető főrabbi papi működése negyvenedik évfordulójára, Budapest 1934. 192-210), amelynek bibliográfiai adalékai szintén kiegészítik a magyar lowthiánus metrika 1792 és 1854 közötti korszakáról cikkemben kialakított képet. A magyar lowthiánus metrika fontosságát egyébként PETŐFI Sándor János és SZÉPE György engem megelőzve már felismerte. Eredményeikmegfogalmazását és közzétételét a szerzőpár felbomlása akadályozta meg. Egyúttal korrigálni szeretném FENYŐ István kritikatörténeti specimenjét (Szemere Pál és kritikai folyóirata, az Élet és Literatúra, ItK LXXVI. (1974) 18-40.), amely a magyar lowthianizmust 1820-szal kezdi.
[4] Azokra a megbeszélésekre gondolok, amelyeket keddenként tartott Roman JAKOBSON, LOTZ János és Wolfgang STEINITZ, és amelyekből Stockholman közös metrikai munka is született (Roman JAKOBSON – LOTZ János: Axiomatik eines Verssystems am mordwinischen Volkslied dargelegt, Thesen zu einem Vortrag im Ungarischen Institut, Stockholm 1941.; javított angol fordítása: Axioms of a Versification System – Exemplified by the Mordvinian Folksong, Acta Instituti Hungarici Universiensis, Stockholm 1952. 5-13.; magyarul: Egy versrendszer axiomatikája – a mordvin népdalok alapján, in: Két tanulmány, Budapest 1968. 3-8.; lényegében azonos egy későbbi tanulmányfejezettel: A mordvin verselés, in: LOTZ János: Szonettkoszorú a nyelvről, Gondolat Kiadó, Budapest 1976. 251-257.). STEINITZnek a paralelizmusról írott monográfiája akkor már rég megjelent. (Wolfgang STEINITZ: Der parallelismus in der finnisch-karelischen Volksdichtung, Helsinki 1934.) A stockholmi keddek után a másik két mester is számos paralelizmus-kutató művet tett közzé (pl. Roman JAKOBSON: Nyelvészet és poétika, 1960.; A grammatika poétikája és a poétika grammatikája, 1962; Grammatikai párhuzamosság a népköltészetben 1966; mindhárom megtalálható: Uő.: Hang – jel – vers, Budapest 1972.; LOTZ János: Kamassian Verse, Journal of American Folklore, LXVII. (1954) 369-377.; Uralic, in: Versification: Major Language Types, szerk. W. K. WIMSATT, New York 1972. 100-121., ez magyarul: Az uráli verselésről, in: LOTZ János: Szonettkoszorú a nyelvről, Gondolat Kiadó, Budapest 1972. 237-257.), sőt LOTZ tanítványa, Robert AUSTERLITZ, Ph. D. disszertációjában (1958) részben STEINITZ útját folytatta.
[5] Az 1973. ápr. 18-19-én megtartott ülésszakot az MTA Irodalomtudományi Intézetének Elméleti Osztálya rendezte „Ismétlődés, párhuzamosság, ritmus” címmel.
[6] Pl. MARÓT Károly: Az epopeia helye a hősi epikában, Budapest 1964. különösen 76 passim és Ramón MENÉNDEZ PIDAL: La Chanson de Roland et la tradition épique des Francs, Paris 1960. különösen 451-517.
[7] Magamat is (vö. A versérzék modellezése, ItK LXXVII. (1973) 380-397.; 380 és 394 passim) ebbe az irányzatba sorolom, amely ti. a metrikai rendszerben a rögtönző orális költő variációs technikájának mint egy lenyomatát látja.
[8] Régi Magyar Költők Tára XVII. század, VI, 15.
[9] ARANY János és HORVÁTH János metrikai nézeteinek kapcsolódásáról sokkal pontosabban HORVÁTH Iván: A grammatikai szemlélet kezdetei a magyar verselméletben, ItK LXXVI. (1972) 290-306.
[10] HORVÁTH János: Rendszeres magyar verstan, Budapest 1951, 58.
[11] Vö. NEMES NAGY Ágnes nyilatkozatával: A magyar versről, Kritika, VI. (1968) 8. sz. 35-37.
[12] FÖLDI János: A’ Versírásról, Budapest 1962, § xxix, 7.; erről ld. HORVÁTH Iván: APO KOINU, in: Régi magyar századok, Budapest 1973. 28-29.
[13] VARJAS Béla: Une sociologie des genres littéraires..., 1972. (sajtó alatt)
[14] A magyarországi regormátus egyház líraellenes irodalompolitikájáról KLANICZAY Tibor: Újfalvi Imre és az 1602. évi énekeskönyv, in: Uő.: Reneszánsz és barokk, Budapest 1961. 151-182.