Kezdőlap | Tartalomjegyzék |  
Pápai Páriz Ferenc

Pápai Páriz Ferenc (1649–1716)

Nevét a maga korában valószínűleg "pápai párizs"-nak ejtették. A mesztet a latinmagyar szótára (amely a Szenczi Molnár-féle Dictionarium bővítése) 1708-i kiadásából való.
     Egyike volt Erdély nagy polihisztorainak, ismerte és elismerte őt  Európa tudós közvéleménye is. Gyulafehérvárt kezdte iskoláit, kicsiny gyermekként egy évet Kolozsvárt is eltöltött, Apáczai keze alatt, majd a nagyenyedi kollégiumban tanult. Első példaképe az apja volt, Pápai Páriz Imre, I. Apafi Mihály nevelője, a puritánus szellemiségű író, fordító; a második nagyenyedi tanára, az orvosdoktor Enyedi Sámuel; a harmadik pedig Szenci Molnár Albert: az ő naplójának eredeti kéziratával a zsebében vágott neki hosszú külföldi tanulmányútjának, azt használta bédekkernek, s a hozzá köttetett üres levelekre írta saját följegyzéseit. Heidelbergben bölcsész, Bázelben orvosdoktori címet szerzett, s hazatérve orvosként alapozta meg hírnevét. Amikor bebizonyosodott, hogy a pálya nem kínál neki megélhetést, az orvoslást sem adva föl az enyedi kollégium meghívását fogadta el, s Bethlen Miklós főkurátor javaslatára lett a fizika és a görög nyelv professzora.

Erdélyben ez az az időszak, amikor Descartes racionalista filozófiája szétfeszíti a tudományos élet és a nevelésügy skolasztikus kereteit, s leválasztotta a teológiáról és önálló tudományokká tette a természettudományokat, az orvostudományt, a filológiát. Pápai Páriz célja a karteziánus szemlélet érvényesítése a tudományokban, főleg az orvostudományban: „a lélek ugyanis (amint ez felette világosan áll Cartesiusnak a módszerről szóló művében) annyira a test vérmérsékletétől és szerveinek állapotától függ, hogy véleményem szerint ha lehetséges olyasvalamit fölfedezni, ami az embereket bölcsebbé és leleményesebbé teszi, mint eddig voltak, azt csak az orvostudományban kell keresnünk.”
     Pápai Páriz írói munkásságának java egy öt kötetből álló sorozat, a Pax animae (A lélek békéje, Kolozsvár, 1680), a Pax corporis (A test békéje, 1690), a Pax aulae (Az udvar békéje,  1696), a Pax sepulcri (A sír békéje, 1698) és a Pax crucis (A kereszt békéje, 1710). Az öt kötet közül négy vallásetikai kérdéseket taglal, tanácsokat ad coccejánus szellemben. A Pax aulae elé írt üdvözlő versében a kiadó, Tótfalusi Kis Miklós úgy summázza a munkát: „egész etika s kis teológia.” Ez a mű éppúgy az udvarban élő ember magatartását szándékozik formálni, mint Faludi Udvari embere, csakhogy Pápai Páriz eszménye a szigorú, az erkölcsben kompromisszumot, belátást nem ismerő igényesség, amely az udvart mindenestül az Istennek nem tetsző élet melegágyának tekinti. A cél tehát a földi boldogság, de Isten szabályai szerint, eszköze pedig az a sztoikus morál, amelyet a Pax animae is hangsúlyoz: „felindíttattam arra, hogy […] megpróbálnám, ha lehetnék én oly boldoggá, hogy e békességet magamnak megszerezvén, másoknak is megszerezhetném”.

Magyar nyelvű költészete jórészt alkalmi versekből áll, amelyek gyorsan elavultak. Descartes-epitáfiuma, franciából készült Marot- és Beze-fordításai és egy halotti verse, a Tótfalusi Kis Miklós halálára írt Életnek könyve (1702) azonban túlélték az alkalmat. Tótfalusi a tanítványa volt, ő buzdította a nyomdászat tanulására („Mert prédikátorink, Istennek hála, elegen vannak Erdélyben, de ilyen ember kellene, aki nincsen” – emlékezik meg róla Kis Miklós a Mentségben), és a visszaérkezett nyomdászt munkatársnak és harcostársnak tekintette. Ő nem orrolt meg Tótfalusi kiváló „lektori” megjegyzéseiért, hanem örömmel vette őket: „Bezzeg az ilyen tipográfust szeretem én!” Az ő halálában eszmei társát, azok valóra váltóját siratta. Siratta az ifjúkor közös élményét, a külföldi úton érzett fájdalmat a haza elmaradottsága fölött, a „föl-földobott kő” hazafiságát, amely Janus Pannonius óta oly sok értelmiségit megkínzott: „Édes hazájának mivel kormos füstje / Világosbnak tetszik, mint más nemzet tüze, / Honjában keserű édesb, mint más méze, / Vágyakozik haza forró szeretete.” És siratta benne, amit csak kevesen láttak meg, a szó művészét. A mű bevezetője valódi írás- és könyvtörténet, egyúttal a gondolkodó-beszélő ember megdicsőülése: „Szép ugyan Istennek minden teremtése, / De kettős mértékben van e dísz emberbe, / Mert egyedül övé a szép, okos elme, / Övé gondolatnak kibeszélő nyelve.” Az Életnek könyvéből csaknem valamennyi példány elpusztult. Egy megmaradt példány s a kézirat szövegéből adta ki Bod Péter 1767-ben Erdélyi féniks címmel. (S. Sárdi Margit)

Tartalom
Sírfeliratok
Clement Marotnak intő versei

Linkek
Pápai Páriz Album amicoruma (utazási napló és emlékkönyv)
Petrőczi Éva, Tótfalusi Kis Miklós és Pápai Páriz Ferenc barátsága
Pápai Páriz a Spenótban