[Jaj, én szerencsétlen...]

Jaj, én szerencsétlen, jaj, én boldogtalan,
Mint megcsalám magam Erdődi Urammal,
Sok jó szerencsémet érte odahagyván,
Ifjúságomat miatta elrontván.

Átkozott az óra, mikor erre jöttem,
Sokat cselekedvén mégsincs böcsületem!
Sok jóakarókat magamnak szerzettem,
Miatta azokat itt kell felejtenem.

Átkozott szerencse, mit mívelél velem?
Némely szépségivel mint elrontál engem,
Szomolyán várábul mert el kell már mennem.
Már csak halálomat bújdosván reménlnem.

Eztet nem tekéntem, többet is szenvedném
Istenért s őérte, ha megöl is engem,
Eddig ártatlanul érte szenvedhettem,
Tovább is őérte akarok szenvednem.

De te, oh, ártatlan, mint én magam vagyok,
Ne felejts el engem, régi szolgálódot,
Ha valami leszen, te fogd én pártomot,
S ne hagyj szintén vesznem, te ártatlanodot.

Végbúcsúmat veszem szenvedő társomtul,
Talán el kell mennem immáron ezentúl,
Istennek ajánlom, s ezen követemtül
Még sokat izenek, ha látom valahol.

Ad jobbat az idő, megsárgul az kalász,
Üdővel megvidul az megbúsult vadász,
Istenre rábízván ez rút, fekete gyász,
Megfordul még egykor búsult Rákóczi-gyász.

Csak Isten még egyszer aztot adná érnem,
Ezeknek előtte ővele beszélnem,
Ő okosságátul tanácsot is vennem,
Én mitévő legyek, vagy hogy el kell mennem.

Forrása: Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig, kiad. S. Sárdi Margit, Bp., Unikornis Kiadó, 1997, 14..