Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Rimay János | Balassa-kódex  

Rimay versciklusainak rekonstrukciója legalább olyan bonyolult, ezoterikus filológiai probléma mint a Balassi-versciklusok kérdése. A két probléma ráadásul szorosan összefügg, hiszen a két szerző, mester és tanítvány életműve több leszármazási ágon is szorosan összefonódott.
Vajon ki állította össze a Balassa-kódexet? Ki írta a verseket összefüggő argumentumokat? Valaki olyan, akinek jól kellett ismernie mindkettejüket. Ráadásul a kódex összeállítója nagy gondot fordít rá, hogy Rimayt Balassi Bálint "legjobb hazai tanítványaként", költői örököseként láttassa az olvasókkal. Balassi halálos ágyán tett költői végrendeletének mítoszát nagy valószínűséggel maga Rimay forgalmazta.

A Balassa-kódex Rimay-versei egy folyamatos számozású tizenkettes blokkal indulnak. A tizenkét vers közül kettő csak kezdőstrófával szerepel, ezek nyilván más forrásból is a másoló rendelkezésére álltak, ezért beírásukkal nem töltött időt, hanem helyet hagyott ki nekik a későbbi beírásra. (Ami aztán valamiért nem történt meg.) Én ezt a tizenkét verset önálló ciklusnak tekintem. A versek tematikája (szerelmes versek) azt mutatja, hogy fiatal kori szerkesztménnyel van dolgunk. Az énekek egyfajta felemelkedést, ascensiót járnak be: a szerelem betegéből, Venus rabszolgájából a ciklus végén szabad és gyógyult ember válik. Mondhatni: Venus zászlaja alól Marsé és Diannáé alá áll, vagyis az erény és a vitézség győzedelmeskedik a luxurián (éppen azon a bűnön, amit Rimay mesterében elmarasztal). A 12. vers már címében is (Egy katonaének) költői versengés a Végek dicséretével.

A tizenkét sorszámozott vers után "Szép egynihány szerelmes versek" címmel egy számozatlan ének következik (Én édes Ilonám, tizedik bölcs Musám...), melyet tekinthetünk akár a a tizenkettes ciklus lezárásának, akár egy új versfüzér nyitányának, melynek hőse Lidia után immár a sokkal különb, tudós Ilona. Hogy itt cikluskezdő vagy éppen záródarabról van szó, mutatja a záróstrófa, ahol a szerző valamilyen "könyvről" beszél: "Ajánlom ez könyvvel magam..." Nincs rá meggyőző érvem, de mégis inkább arra a feltételezésre hajlok, hogy ez a vers a Lidia-ciklus zárlataként funkcionál. Mindenesetre a vers után a másoló "Finist" tett. Talán még az is magyarázható, miért nincs számozva a "cikluszáró" ének: a tizenhármas baljós, szerencsétlen szám. (Nehezen kivédhető ellenérv viszont a "Szép egynehány szerelmes versek" cím. Logikusan ennek egy szép szerelmes versekből álló ciklust kellene bevezetni.) Ez után már teljes Rimay vers nincs a kódexben, hanem csak kezdősorok. A" Harminckettedik"-ig van számozás, de nincs mindegyik sorszám kiírva. A versek sorzámozásának logikája nehezen látható át. A másoló minden bizonnyal azon versek helyét jelölte pusztán kezdősorral, amelyek a keze ügyében lehettek.
Az alábbi ciklus, még egyszer hangsúlyozom, merőben spekulatív, és inkább praktikus természetű, hiszen a 13 vers közé tartozó (ifúkori) szerelmes versek ebben a forrásban vannak csak így együtt. Tehát elméleti megfontolások híján inkább csak a forrás logikáját követem.
Ács Pál szövegkiadása egy tíz versből álló zárt ciklust feltételez, ami úgy áll elő, hogy az Én édes Ilonám-ig terjedő szövegekből kivonta a nem szerelmi tematikájúakat. Tóth Tünde és Horváth Iván újabban egy sokkal átgondoltabb hipotézist dolgozott ki a Balassa-kódex Rimay verseinek cikluskompozíójára vonatkozóan (Horváth Iván-Tóth Tünde, Rimay János ifjúkori versgyûjteményének rekonstrukciója).

Tartalom:
Első (Szólítván nevemen)
Második (Ne csudáld szívemet)
Harmadik (Örülhetne szívem)
Negyedik (Mi lelt?)
Ötödik (Senki ne kérdjen)
Hatodik (Légyen jó idő csak)
Hetedik (Kősziklák közt lakó)
Nyolcadik (Vajjon, s de mi haszon)
Kilencedik (Venus, fajtalan hús)
Tizedik (Oh szegény megromlott)
Tizzenegyedik (Cupido, ne, nyilad)
Tizenkettedik (Katonák hadnagya)
Én édes Ilonám

 

Következnek Rimay Jánosnak kölemb-kölembféle énekei

jóllehet minden szerzése szinte itt nincsen, mert mind könyvestül az Tiszába ejtettík volt, amely könyvben mind épen megvoltanak, azulta együvé nem szedhették őket, csak ennyire is, azmint itt vannak.
Kiket méltó, hogy a Balassi írásától messze ne hagyjuk, mert Balassi Bálinton kívül csak egy magyar sem érkezhetik el véle, bár ugyan igen igyekezik is rajta: kiről itéletet tehet akárki az írását olvassa, az mint Balassi Bálint is így szólott felőle éltében, mond: ha úgy mégy elő dolgodban az mint elkezdtél, gyakorolván azt, nemhogy el nem érkeznél véle, de meg is fogsz haladni. Sőt halála óráján is őtet vallotta Balassi helyében valónak lenni, kérvén arra, hogy az ő halálát verseivel ékesítse meg, kit véghez is vitt Rimay János, mely írását a több éneki után helyheztettünk.

 

Első
kiben azt írja meg, miképpen hódoltatta őtet Venus az ő zászlója alá,
egy kegyest égérvén neki, kit ő Lidiának nevez

Szólítván nevemen Venus asszony engem, kezdé haraggal szavát:
Csak te vagy-é, úgymond, oly eszes vagy bolond, hogy én hatalmam javát
Kis szóddal sem kéred, sőt ottan kerüled szerelem tág hálóját?

Jól tudom, mire nézz, merthogy még méreg, méz szerelemben elegyült,
Sok rend nagy kárával s némely halálával tüzében nagy kínra fűlt,
Tűlem elrémültél, nagy távul keröltél, szíved ellenem meghűlt.

De csak kár, hogy kerülsz, mert azhova térülsz, utánad vigyáztatok,
S rajtad mutatom meg, hogy nem mind kín, míreg, kit szerelemmel gyújtok,
Okost, hívet, tisztát, ki szómnak jó helt ád, igen kímélve sújtok.

Minek rossznak való az szerelem-háló felterített kötele,
Ésszel, okossággal, vidám józansággal szükség, hogy legyen tele,
Azki kévánja, hogy búal ne bánja, s legyen áltmenetele.

Mint látom peniglen, téged Pallas rígen ehhez hozzákészített,
Minden tudománnyal, ki becsületet vall, bűven felékesített,
Hogy engem is esmérj, és udvaromban élj, termettel is szépétett.

Hív szolgálatodért, mint őmaga is kért, minden jovával látlak,
S reménséged ellen, nagy anyaiképpen szép kegyessel megáldlak,
Ollyal, ki képéhez s ékes termetéhez kész érdeműnek látlak.

Esméred Lidiát, kiben semmi híját szépségemnek nem hadtam,
Két forgó szememet, gyújtó, hív szívemet ábrázatjában adtam,
Afelett bölcs ésszel, okos ítílettel s minden javammal láttam.

Szeme hatalmával, ékes, szép voltával ő magáivá tészen,
Felejthetetlenül szívedbe ő beül, s elmédbe zárva lészen,
Csak őtet óhajtod, mert szíved is csak ott minden örömet vészen.

Nézd meg csak két szemet, mely bű szikrákot vet, méltó gyulladozásra,
De mihelt betegít, megint gyógyít, segít, hord vizet oltásodra,
Hogy szintén el ne fogyj, de neki kedvet hordj, kész ő megtartásodra.

Igaz szeretettel, tökéletességgel foglald te is magadhoz,
S jó szolgálatodért ad ő jó, hasznos bért, csalárdsággal sem kínoz,
Mert áldott szerelme s hozzád való kedve hű leszen s rád bút sem hoz.

Angyali szép képét s csudáló termetét szépítsed verseiddel,
Csak egyedül őtet, ily megíkesültet tiszteljed szerelmeddel,
Kiért ő is téged míg él, híven szeret, s holtáig nem felejt el.

Ládd, hogy egyedül ő, kihez minden illő, beszéd, tréfa, éneklés,
Táncjárás, ugrálás, nézés, víg mosolygás, módjával való lépés,
Hív, buzgó szerelem, s bódog, kinek ebben lehet részesültetés.

Nincs soha oly elme, ki őtet elégge méltán megdicsírhesse,
S egyszer látott képét, s kire jó szemet vét, soká elfelejthesse,
Én neked ajánlom, azt is igen hagyom, légy holtig szerelmesse.

 

Második

Nótája: Már szinte az idő vala…

Ne csudáld szívemet, hogy illyen keserves,
Szerelem tüzitűl mert megsérölt sebes,
Hogy attúl távol vált, azkihez köteles.

Hogy ne legyen penig az után nehezen,
Kinél szerelminek jutalmát is érzem,
Mert ő sem győlöl, lám, mint eszemben veszem.

Titkos tekinteti rám kedvvel mosolyog,
Szeme szép világa rajtam gyakran forog,
Ha nem láthat, mondják, hogy értem szomorog.

Illy távol létemben én mint kévánhassak?
Ha nem, hogy felőle minden jót hallhassak,
Véle rövid napon együtt végadhassak.

Te, kegyelmes Isten, mindkettünk szerelmét
Neveljed, s tartsad meg testünk egészségét,
Foghassuk örömmel hamar egymás kezét.

Én édes Lídiám, víg légy, ne bánkódjál,
Hozzám szerelmedben mindvégig híven állj,
Isten adjon jó éjt, csendessen aludjál.

 

Harmadik

Örülhetne szívem, látván, mely nagy szépen erdő, hegy, völgy zöldellik,
Bokor hangossággal, kútvíz új forrással rakódik, bévölkedik,
Az napnak világa, égnek új harmatja mindenen terjed, fénlik.

Egy csak, de az nagy ok, hogy ritkán mosolyog, szám szívem örömével,
Hogy az távol vagyon, ki ezeket nagyon szépéthetné képével,
S ki mint képében szép, kedvem is vele ép lenne jelenlétével.

Réten, völgyen, hegyen mert ő hol elmegyen, duplált szépség követi,
Vidámb minden virág, azhová lépik s hág, vagy szeme fényét veti,
Mindeneket vidít, ébreszt, éleszt, indít szépségének termeti.

Hogy nincs azért kedvem, azhol ő nincs velem, az nem csoda dolog,
Az madár is kínt vall, ha társa elvész, hal, nincs öröme, csak bolyog,
Zöldség közt aszú fát keres, száll, azhol lát, holtig bút visel s vonyog.

Én hát, ki szépségben, emberi termetben leltem ily nagy hatalmat,
Hogy még füveknek is, kikben indulat nincs, érzékenséget adhat,
Nem csoda, hogy elmém kiáltatván nevén velem gyakran hívattat.

Szíve szerint hiszem, hogy ő is hí engem titkos szava hangjával,
Tudván, hogy még élek, éjjel-nappal égek szerelminek lángjával,
Szent Isten, add látnom, orvosoljon bátran szája édes csókjával.

 

Negyedik

Mi lelt? Azt kérdhetnéd, hogy búval bánkódom,
Gondban fáradozván gyötrődem, aggódom.
Ezért én fáradok, nyughatatlankodom.

Nekem arra rövid szóval kell felelnem,
Mert bő beszédemmel nő s árad félelmem.
Kicsinnek ne véljed emésztő szerelmem.

Szerencse, nem tudom, minap mint rendele,
Velem egy vendéget szomszédban ültete,
Kihez szívem gyújtván kedvem neki vete.

Lőn ottan örömem szörnyű megromlásban,
Személyétől győzett szívem újulásban,
Ki általa lehet már csak gyógyulásban.

Látnád, nem csudálnád, hogy engemet megbírt,
Mert ő ábrázatja mintegy arannyal írt,
Ékes állapatja felülmúl minden hírt.

Orcája szép, teljes, kedvére mindent int,
Szép, vékony ajaka piros, mint egy rubint,
Gyors, vidám szemei, velek szerelmet hint.

Ő szép szemöldeke gyengén hajlott íja,
Kiben áll szüntelen édes mérgő nyila,
Sebesít, ha tekint, lő, ha nem esik híja.

Gyógyulhatatlan seb innen reám esék,
Kibűl teljes szívem úgy elmérgesedék,
Hogy hely magán kívöl nincs, hol könnyebbedjék.

Azért keservemet, kérlek, ne csudáljad,
Esetem sőt szánjad, s kínom ne utáljad,
Fuss, kiért szívem bús, éltem annak valljad.

Megorvosolhat még, ha ő szeretetit
Adja, s rám terjeszti vidám tekintetit,
Megvidít, tartsa meg az Isten életit.

 

Ötödik

Az Lengyel király tánca nótájára

Senki ne kérdjen, szívem mért nem végyen senkitűl semmi vigasztalást,
S mért ne szenvedjek, távol is keröljek mások közt vígan való lakást,
Egy kegyes kívül ne szeressek mást, s búnak ne adjak orvoslást.

De csak kár nekem rám vetett búm ellen örömet egyebütt keresnem,
Hanem csak annál, ki kedviben éltem áll, s ki sok jószágát nem keveslem,
Ennek jó kedvét köll várnom s lesnem, ne hagyjon sok búmban elesnem.

Isten őt áldja, s ezmellyett azt adja, rólam el ne feledkezhessék,
Szolgálatomnak s érte viselt búmnak s vígan, gyakran is örvendezhessék,
Személyem holtáig neki tessék, s érdemem nála el nem essék.

Felgyűlt tüzemet, kivel ő engemet víghetetlenöl régen hevít,
Megcsendesíti, magát nekem készíti, s kimenekednem abból segít,
Édes szerelme nem is keserít, engem örömre mert hozzá hítt.

 

Hatodik
igen szép dicsíret

Legyen jó idő csak, fecske száll házamra,
Nincs oldhatatlan nyűg vetvén nyavalyámra,
Ha gondja Istennek csak egy szál hajamra,
Inkább gondot visel lelkemre s magamra.

Hát miért ostoroz, s próbákkal mit sebhít?
Mert senkit magához kereszt nélkül nem hítt,
Fia is ez földön sok kísírettel vítt,
S úgy szerzett lekünknek jó örömmondó hírt.

Eső száraz földnek mit árt, ha meghinti?
Sovánságát hó is mert csak kövéríti,
Így Isten vesszeje lelkünket enyhíti,
Mint aranyat az tűz langjával szépíti.

Mint setét mutatja tűznek szép világát,
Tereh alatt viszi pálmafa fel ágát,
Így lelkünk sújtással toldja okosságát,
Kereszti viseli lelkünk boldogságát.

No hát, én lelkem, tűrj, s tanulj reménleni,
Hogy tudhass Uradtúl sok jót érdemleni,
Köd után mert mint kszép szokott az Nap lenni,
Rajtad is búd után jód úgy fog fénleni.

Kegyes Isten, kinek nagy hatalma felnőtt,
S irgalma oszlopa tőből még ki nem dőlt,
Vigasztald fejemet, ki búban forrott s főtt,
Küldd el is fecskédet, hadd lássak jó időt.

 

Hetedik
kiben Echotul veszen feleletet

Kősziklák közt lakó, erdő nevelt Echó, felelj szómra, kit hallál,
Mert minden terténet, ki emberre jühet, nálad, tudom, nyilván áll,
Én nagy szerelmemben, ki lobog szívemben, véget valjon s mi talál.

Hát csak halál tehet én kínomban véget, s éltem meg sem irgalmaz,
Sem őszült vénséggel, sem semmi ínséggel bennem meg nem avul az,
Szívem is beszéli, titkon jüvendüli, hogy úgy lesz holtomig az.

Igaz, én is vallom, de mi lesz jutalmom, sok búm hoz-é mi jókot?
Szeretűm tréfál-é? Hívségének áll-é? Vagy hint csak hideg szókot?
Együld meg is hurít, mérgivel beburít, Vet orcámra nagy pókot.

Áldott szolgálatom, ha valóban látom, hogy csók leszen ő zsoldja,
Benne meggazdagul, bútúl szívem tágul, friss lesz éjtszaka holdja,
Orcám haloványát, kit szerelmivel ád, Ha csókjával befoldja.

Oldja szívem búját, s éltem háborúját igen megcsendesíti,
Ő savany szerelmét, Szíve keménségét ha már nem öregbíti,
De mi lesz zálogja, hogy mérgét megfogja, kínomot megenyhíti?

Hitit én tisztelem, s híven is viselem hozzája szerelmemet,
Kedvem meg nem veti, ha megismerheti az én törödelmemet,
Ő lesz szerelmesem, nála is keresem kedves lakóhelyemet.

 

Nyolcadik, Venus impudicitiae mater suas ad libidinem hortatur
[Venus, szemérmetlenség anyja, az övéit szerelemre bíztatja]

Vajjon, s de mi haszon, ha mely ékes asszony szépségét úgy kémélli?
Hogy minden ő hasznát, kit szép termete ád, csak egy dög férje éli?
Minden az a kedves, azki ha tétetes javát mással is közli.

Rózsa miért kedves? Mert illattal bűves, szaggal sokakot táplál,
Így az a jó kegyes, azkinek sok nemes iffjú legény udvart áll.
Mit árt azok közül, ha ki melléje dűl, neki kedvére szolgál?

Mint meggyúlt gyertyának, ragyagó lángjának nem fogy azzal világa,
Ha több gyertyát gerjeszt, s mindenekben ébreszt szép fént ő égő lángja,
Így nem fogy kegyes is, ha sokakra kel is szépségenek virágja.

Vasérc megváslódik, ruha szakad, kopik mihent viselésre jut,
Föld hasad, repedez, kezel vagyon melyhez járó, nagy országos út,
Kegyes megáll épen, fogyhatatlanképpen, mert kimerhetetlen kút.

Bár hát minden eszes, szépen termett kegyes őmagát megkémélje,
Iffjak barátságát, éltek nyájasságát szabadságosan élje,
Sok csók szép szók között, kit ezekkel közlött, megfogyását ne vélje.

Venus együtt járván, fiával sétálván Ez tanácsot végezé,
Felei közt hinte, szerelmihez inte, s mellyekben beszegezé,
Mint ezt ő könyvében versi közt bűvebben Ovidius feljedzé.

 

Kilencedik
Contrarium superioris argumenti nomine Diannae responsum
[Ellenkező válasz a fentiekre, Diana nevében]

Venus, fajtalan hús, csipkébűl tekert gúzs, elméknek bojtorjánja,
Szederjtermészető, ragadó beszédő, bujaságnak oltványa,
Kis gyönyörüséggel, soknak nagy veszéllyel, romlásának kormánya!

Ki hihet te szódnak, ha nincs semmi jódnak Állandó öröksége?
Minden, ki követett, tűled nyavalyát vett, romlott is békesége,
Senkit nem szerettél, azkinek nem lettél végre is ellensége.

Hadd ne csald azokat, azkik őmagokat zászlód alá nem adták,
Tiszta szép életben, mint rózsát szép kertben élteket be is zárták,
Sereged tábora vivő sok gonoszra, ösvényit nem is járták.

Az a dicsíretes, dolgaiban nyertes, Mint sok bölcs bizonyítja,
Gyönyörűségire s kívánt örömire szívét ki fel sem nyitja,
Minden kedvelt javát, ki neki bántást ád, tűle messze hajtja.

Mennyi nyulat Athos, sáskát penig Patmos, Hybla méheket legel,
Ég sűrő csillagot, rét füvet, virágot, erdő bokrot, fát nevel,
Így szívben szerelem lelki öröm ellen annyi fájdalmat emel.

Magadnak tartsad hát azt a bujaságfát körülnyőtt ürményeket,
Kiből terjesztettél s mind széllyel hintettél fajtalan törvényeket,
Engem ne háborgass, mert dárdám ölő vas, óvom az enyémeket.

Buja Venus ellen szűz Diana velem ezeket most íratta,
Tiszta életre hítt vadászó társait kútfűbűl hogy itatta,
Minden kegyeseknek, kik bűnre nem esnek, énekelni is hagyja.

Tizedik, kiben kesereg a magyar nemzetnek romlásán és fogyásán

Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép,
Vitézséggel, nevelt hírrel vagy igen szép,
Kár, hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép,
Előmenetedre nincs egy utad is ép.

Kedvelt, böcsült véred lett csúfoltságossá,
Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,
Neved szépsége utálatságossá.

Föld reménségére felnevelt úrfiak
Szemétre vettetnek úgy, mint köz tyúkfiak,
Zsírokkal hízódnak az idegen fiak,
Hozzád nem külömbek, mint az ördögfiak.

Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll,
Sereged szép száma fogy, romol s szállton száll,
Ínséged nő s árad, veled egy ágyban hál,
Bő étkeid helyett rakódik apró tál.

Ki szánhat? Bánd magad nyomorúságidot,
Mert nézi s nem érzi az csak romlásodot,
Aki építhetné te szép országodot,
Könnyen múlatja el csak záloglásidot.

Sem pénz, jószág mostan, s méltó árú posztó
Nem indít, hogy szolgálj, megszűkült az osztó,
Csudáld, hogy minden rend nem kóborló s fosztó,
Az nagy orv mert kicsint szörnyebb felakasztó.

Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem,
Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem,
Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem!
Nálad, hogy szeretlek, legyen ez vers jelem.

 

Tizenegyedik, kiben Cupidóval feddik

Cupido, ne, nyilad, lűj vele bátor mást!
Nem várok én tűled már semmi áldomást,
Jól fölébrölt szemem nem kéván álmodást.

Eddig is szívemet hejába sebhetted,
Semmi jókkal fejem nem ékesíthetted,
Szívemet örömmel nem teljesíthetted.

Hideg reménséggel foly te ígéreted,
Egyik szódat másnak hátamegé veted,
S így, ki téged szolgál, méreggel eteted.

Ne csudáld, hogy félen mentem seregedtől,
És hogy nem függhetek tovább is kezedtől,
Távol jardogálván ezután tegzedtől.

Iffjú és kegyes hozzám, ki tőled elfogott,
Ellened erőbűl még ki nem is fogyott,
Mondván: itt lelsz áldást, kínt penig s bút is ott.

Kezével kirántá nyiladot szívembűl,
Seb, szegény, ez, mégis – mond – meggyógyulsz ebbűl,
Légy enyim, végy íret erre szerelmembűl.

Engedek azért én ez kegyes kedvének,
Írével élek is áldott szerelmének,
Hegyit elkerülvén te nyilad éljének.

Te hatalmad ellen víle viaskodom,
Sok nyeltem búm miatt nem lesz immár gondom,
Vígan állva, járva énekemet mondom.

 

Tizenkettödik
egy katonaének

Katonák hadnagya, Istennek jobb karja,
Kit ő szeret, annak vagyon éles kardja,
Segíti, építi, véle jár, nem hagyja.

Ezt dob, trombitaszó mindenkor vidítja,
Az ellenség ellen örömmel indítja,
Kópia-rontásra karját vastagítja.

Roppanást, sikoltást, lövést semminek vél,
Megbátorodván ő Istenében nem fél,
Az sok pogány pogány vérnek szagjával ugyan él.

Halál sem kín s rabság őt nem tartóztatja,
Christusát mert ez nép szídja, kárhoztatja,
Ví szívből, mert mennyből Istene bíztatja.

Ékes diadalmon szíve buzog, örül,
Forgódnak mellette baráti mind körül,
Segíti Istene, mert rajta könyörül.

Véres fegyverével, kinyitott sebével
Hazatér, örvendez jó híre-nevével,
Nem gondolván semmit sebe sérelmével.

Kedves életnek ezt valaki nem vallja,
Istenét, jó nevét az szívből utálja,
Hazája oltalmát minden jónak tartja.

Kérjük az Úristent, közöttünk maradjon,
Bév nyárral szép ősszel bennünket megáldjon,
Víg tavaszt és telet nekünk érnünk adjon.

 

Szép egynehány szerelmes versek

Én édes Ilonám, tizedik bölcs Musám, kinek szavát nem unnám,
Te vagy negyed Charis, okosabb annál is, kit méltán kedvelt Páris,
Három asszony között, kik közt ítélet lött, Venus vagy, ki almát vött.

Vasat győz jó acél, bír kard ellen páncél, velem pedig szépséged,
Szép szád teljes mézzel, nyelved bölcs beszéddel, nagy is az emberséged,
Kévánom, hogy bánat ne szálljon soha rád, ép legyen egészséged!

Mert az te szerelmed engem úgy környülvött, mint pézsmát ó szelence,
Az én szívem kivel szintén úgy hivült el, mint tűz miatt kemence,
Mert te szépségedben szívem úgy merült be, mint tengerben Velence.

Boldogíts kedveddel, éltess szerelmeddel, ne vess meg szerelmemért,
Kivel engem égetsz, égetvén emésztesz bennem minden élő vért,
Csak érted hervadok, szívemnek bút adott, rólad való gondom sért.

Szerelem, micsoda tövisbűl szőtt csuda, hegyével sokakot ért,
Mert fogását neki nehezen lelhetni, jelesben, hol meg nem sért,
Idő ad peniglen, megérhet ész ebben, kit okosság jól rá mért.

Minden betegsíget orvos megenyhíthet, de az orvos nem szenved,
Azki nem egyebtűl, csak szeretőitűl minden gyógyulást vehet,
Nekem is te lehetsz orvosom, ha szeretsz, éltem kedvedben lehet.

Ajánlom ez könyvvel magam mindenemmel tökíletességedben,
Gyámolj jó kedveddel, éltess szerelmeddel, viselj fottig kedvedben,
Sok jód szaporodjék, búd halma omoljék, könny száradjon szemedben.

Finis

 

Forrás: a Balassa-kódex facsimiléje: Balassa-kódex, kiad. Kőszeghy Péter, Vadai István, Bp., Balassi 1994, 148-161. A 6., 10. és 12. éneket (a kódexben csak a kezdősor illetve kezdőstrófa van meg) a Eckhardt kritikai kiadása alapján adom. (Eckhardt a Bártfai és a lőcsei kiadásból állítja össze a főszöveget.) A 6. darab címe más forrásokban: Lelki vigasztalás; Metaphorica cantio.