Megsebessedvén s halálához közel lévén, hazájának, barátinak és az öccsnek szól, Istennek könyörög, s meghallgattatik, lelkét Istennek ajánlja, s elfogadtatik, meghal, s Mennyország megörvendeztetik

Ihon, édes hazám!                         Hazájának szól
     Ez a jele, hogy szán
     Életem igen téged;
     Hogy vérem hullását,
     Azkit két szemed lát,
     Nem kéméllettem tőled,
     S jobb immár meghalnom,
     Hogynem búdot látnom
     Vagy elszöknem mellőled.

Keserves kínaid
     Oly nehezek, bár hidd,
     Hogy nagy méregnek tetsznek,
     S ez mostani sebnél,
     Kiben még lelkem él,
     Sokkal élesben metsznek,
     Azok ölnek is meg,
     Mondván: jer, fojtsuk meg,
     S halálomra kérdeznek.

Ó, vezértől fosztott,
     Rossz tanácsra osztott,
     Árva, puszta hajlékom,
     Reménségével csalt
     S bolondságtól áltfalt
     Testnyugotó árnyékom,
     Ha tér meg nyavalyád,
     Hol gondodhoz az lát,
     Ki nőtt fel csak játékon?

Ím, én már meghalok,
     S nehéz, hogy nem látok
     Szabadságodban módot,
     Mert azkit vitézül
     Anya világra szül,
     Hogy igazgassa jódot,
     Nem szólhat dolgodhoz,
     Ha szól, haragot hoz,
     S félben vész, azmit mondott.

Adja az Isten bár,
     Hogy megszabadulj már,
     De nehéz azt elhinnem;
     Noha koporsómban,
     Kévánt lelki jómban
     Kell már testemet vinnem,
     Mert maga hasznával,
     Préda kapásával
     Szívét hízlalja minden.

Jó vitéz barátim,          Barátinak
     Megszűkült magyarim,
     Isten légyen hozzátok!
     Lelketek javáért
     S jótok áldásáért
     Vétkim megbocsássátok,
     Hazátok oltalmát,
     Mint Isten erőt ád,
     Ne hagyjátok, lássátok!

Minden atyámfia,                         Atyafiainak s az öccsének
     Kiknek már sok híja,
     S te is, jó vitéz öcsém,
     Nemzetem szépsége,
     Holtom ékessége,
     Minden kedvem, szerencsém,
     Kitől való váltom
     Mind nehezebb átkom,
     Úgy tetszik, s terhem sincsen.

Az Úr Isten áldjon,
     Veletek maradjon,
     Szívetekben biztasson!
     Jó hírt halálomban,
     Tőletek váltomban
     Ti fületek hallhasson,
     Értem szátok áldást,
     Örök magasztalást
     Istenteknek adhasson.

Mondván: Idvözítsed
     S jóban részesítsed,
     Úr Isten, az ő lelkét,
     Mert Tebenned bízott,
     S te igéddel hízott,
     Téged magasztalt, félt, kért.
     S noha vétkes fiad,
     Mégis hozzád híjjad:
     Lám, már bűnéből kitért.

Mit mondhatok? Éltem,
     Hol bátran, hol féltem
     Kedvvel, búval, panasszal,
     Hol méltó vádlásban,
     Több rágalmazásban,
     Mert egész föld foly azzal.
     Vétkemben rettegtem,
     Jómban örvendettem
     S vigadtam az igazzal.

S mindez főbb éltemben,
     Hogy itt is fektemben
     Istent megkövethettem,
     Minden utált gonoszt,
     Ki Istentől megfoszt,
     Szívemből kivethettem,
     Dávidnak könyvéből,
     Merítvén szívemből,
     Ím, ezt énekelhettem:

Ezt a psalmust az Béza verseiből ő maga fordította ki csak halála előtt való betegségébe

Végtelen irgalmú,
     Ó, te nagy hatalmú
     Isten, légy már irgalmas!
     Onts ki mindenestől
     Jódot rám kebledből,
     Mert la, mely veszedelmes
     Bűnöm miatt lelkem,
     Ki titkon rág engem,
     Mert nagy sebbel sérelmes.

Most el rólam immár,
     Kit lelkem alig vár,
     Mosd el bűnöm rútságát,
     S együtt az rút hírrel,
     Mint rút bűzt enyíszd el
     Förtelmem büdös szagát,
     Esmérem vétkemet,
     Kiért nap engemet
     Rettent, mutatván magát.

Csak néked vétkeztem,
     Bűnt ellened töttem,
     Ó, kegyelmes Istenem,
     Kit semmi ravaszság
     Nem csalhat, s álnokság
     Rejtve előtted nincsen,
     Mert az nagy kék égből,
     Mint királyi székből
     Látod, mit mível minden.

Ha érdemem szerint
     Reám eresztesz kínt,
     Vesszek s jaj, hová legyek?
     Ha teljes éltemben
     Bűnt tettem mindenben,
     Bizony, pokolra megyek.
     Mert még létem előtt
     Testem megfertözött,
     Ó, Istenem, már meggyek?

Engem mert vétkével
     Anyám éltetett el,
     Méhében hogy hordozott,
     Vétket te penig bánsz,
     Igazt szeretsz, kívánsz,
     Ki tiszta szívvel hozott;
     Hogy életre adál,
     Azonnal oktatál,
     Mint értenem titkodot.

Én rút, háládatlan
     Azért, foghatatlan
     Isten, hozzád kiáltok,
     Tisztíts izsópoddal,
     Irgalmasságoddal,
     Mert la, ki nagy ként vallok,
     Hogy undok vétkemből
     Megtisztulván belől
     Legyek szép, hogysem vagyok.

Legyek fejérb hónál,
     S örömmondásoddal
     Tölts be az én fülemet,
     Élemíts elmémet
     Küldvén örömedet,
     Ne száraszd ki velőmet
     Csontomból bánattal,
     Ne nézz rám haraggal,
     Mosd el inkább vétkemet.

Teremts ismég bennem,
     Teremtő Istenem,
     Tiszta szívet kegyessen,
     Fúdd belém ismegént,
     Hogy nagy szívem szerént
     Lelkem igazt szeressen,
     Engem, romlott szegént
     Rossz érdemem szerént
     Haragod el ne vessen.

Ne fossz meg Lelkedtől,
     Sőt idvösségemről
     Mondj örömet már nekem,
     Szentelő Lelkeddel
     Hadd épüljön meg fel,
     Mint azelőtt, bús lelkem,
     Hogy sok tévelyedtek
     Tehozzád térjenek
     Követvén bízvást engem.

Az kövér áldozat
     Jó kedvet nem hozhat,
     Jól tudom, Uram, néked,
     Mert ha az kellene,
     Örömest tisztelne
     Bús fejem azzal téged,
     Töredelmességgel,
     Buzgó könyörgéssel
     Beszéllem azért néked:

Ímé, kioldoztam
     S teelődben hoztam
     Fene ötte sebemet,
     Kit csak te gyógyíthatsz,
     Életre fordíthatsz,
     Szánd keserves fejemet,
     Bűneim kínjával,
     Testem fájdalmával
     Ne gyötörd életemet.

Ha előbb nem hadtad,
     Sőt hozzád fogadtad,
     Tehát mostan se hadd el
     Jó voltodból szegént,
     Jó szokásod szerént
     Sion falát támaszd fel,
     Hogy mint áldozatot,
     Adjak úgy hálákot,
     Ki néked leginkább kell.                    Eddig az Psalmus

Mint álgyúgolyóbis
     Temérdek kőfalt is
     Szokott meghasítani;
     Ez könyörgésnek is
     Eleji s vége is
     Kezde mennyekben hatni;
     Csendeszség lőn mennyben,
     S az Isten ekképpen
     Kezde szájával szólni:

Micsoda nagy erő,
     Hittel rakva s merő,
     Hatá meg füleimet?
     Miképpen tűrhessem,
     Hogy földre ne vessem
     Most az én szemeimet?
     És meg ne tekintsem,
     Vagy illykor ne mentsem
     Meg az én híveimet?

Nincs kedvesb áldozat,
     S többet semmi sem hat,
     Mint az keseredett szív,
     Ki hivén hitemnek,
     Sok esküvésemnek,
     Szükségében hittel hív;
     Minden kétségével,
     Pokollal, vétkével
     Igém fegyverével vív.

Megesküdt az én szám,
     Mely órában hozzám
     Felkiáltand az bűnös:
     Nem lehet olly vétkes,
     Oly undok, fertelmes
     És megsenvedett büdös,
     Hogy kedvvel ne lássam,
     S róla azt mondhassam,
     Hogy jómra nem érdemös.

Menje el te, Raphaél,
     S lelkét, még aki él,
     Vedd csendeszen el tőle,
     Immár hozzá készült,
     Énnékem megfeszült,
     Előttem kiterüle,
     Vígy neki kegyelmet,
     És ne hagyj félelmet
     Sohol lenni körüle.

Az Ég megvidula,
     Rajta sok tűz gyúla,
     Raphael elérkezék,
     Mint testi ruhából,
     Minden tagaiból
     Az lélek levetkezék,
     Méne fel mennyekbe,
     Ábrahám keblébe,
     Kin menny megörvendezék.

Sok szép sereg angyal
     Nagy háláadással
     Isten székit meggyűlé,
     Az Úrnak jótétét,
     Bűnösnek megtértét
     Vigadással örülé,
     Föld megszomorodék,
     S holtát ez vitéznek
     Siratá, keserülé.

A vers érdekessége, hogy Rimay beépítette Balassi zsoltárfordítását. A vers fikciója szerint ezta zsoltárátiratot Balassi a halálos ágyán szerezte volna Theodore Bèze zsoltárparafrázisának (latin?) szövege alapján.