Balogh Zsigmond

Cantio pulchra

ánotimmk örvényében,
Jaj mint esém nagy véletlen!
Nincs ki szánja szegény fejem
Tekívüled, én Istenem.

Az tavaszi szép időnek
Látom, mindenek örülnek,
Erdők, mezők megzöldülnek,
Az madarak énekölnek.

Legörögvén szemem könyve,
Sírván nézek mindenekre,
Mert hazámnak gyászra fordult,
Az mint látom, szép címere.

Ó átkozott gonosz óra,
Ki engemet bujdosóvá
Tettél ily nagy vándollóvá!
Hogy juttattál ily nagy búra?

Gondolatim csak hazámról,
Vannak atyámfiairúl,
Jóakaró barátimról,
Kedves, édes szomszédimról.

Homályban bémerült napom,
Gyászban öltözött csillagom,
Mert virágzó állopotom
Keservesen jut eszemben.

Sírnak szüntelen szemeim,
Hullnak orcámon könnyeim,
Gyászban öltöznek napjaim,
Nem is múlnak esztendőim.

Jóakaróim, vitézek,
Kik hol vadtok, végbéliek,
Isten légyen már veletek,
Emlékezetben legyetek!

Gyakor szerencsés csatákat
Vitézül néktek kívánok;
Adja Isten jövendőben
Tiveletek egyetemben.

Mindenben Isten vezértek
Légyen, vitézek, tinéktek,
Mikor pogányokkal víttok,
Nemzetünkért vagdalkoztok!

Ó én kedves laktam földem,
Ki engemet föltartottál,
Szárnyomra is bocsátottál,
Isten áldjon bő áldással!

Nem szólhatok immár többet,
Mert búbánat én szívemet
Fujtja, faggatja testemet,
Megkeseredett szívemet.

Drága laktam szép földemben
Elhiszem azt jövendőben,
Kit lásson meg az én fejem,
Hogy lészek még víg örömben.

Ez éneket egy időkorban
Dráva–Mura közt laktomban,
Szerzém Csáktornya várában,
Zrényi Miklós udvarában.

Forrás: Szentsei György daloskönyve, kiad. Varga Imre, Bp., Magyar Helikon, 1977, 94a-96a (# 46. vers)
Még Zrínyi Miklós életében, 1664 előtt írta egy vitéz Csáktornyán ezt a meglehetősen közhelyesen panaszkodó bujdosóverset. A versfőkből olvashatjuk ki a nevét: Balogh Zsigmond. Honnan és miért kellett menekülnie -- nem derül ki a szövegből. Talán a török 1664-es foglalásai elől menekült a Felföldról vagy a Partiumból. A daloskönyvből eredetileg hiányó 7. versszakot Varga Imre jegyzetei nyomán toldottuk be. A kézirat egyik 18. század eleji olvasója, meghatódva a vers panaszos hangulatán, a következőt jegyezte be: "Szánlak, édes nemzetem, mert nyakadban van az németnek vasigája." Természetesen ez téves vagy legalábbis aktualizáló interpretáció, hiszen a versszerzőt minden bizonnyal a török tette bujdosóvá. A 18. század elején a Zrínyi-hagyomány már láthatóan erősen összekapcsolódott a németellenességgel; Miklós alakja pedig összemosódott az összeesküvésért lefejezett bátyjáéval.