Szentsei György

Cantio Alia Nova

Szörnyű veszedelem, jaj reád szálla,
Szegény magyar nemzet és elburita,
Mert az ellenség téged közben foga,
Az saskeselyű igen megszaggatta.

Zászlójokat, Isten, az magyaroknak,
Emeld föl még egyszer te árváidnak,
Hogy ne mondják azt mi maradékinknak,
Hogy nincs gondja ránk az mennyei Úrnak.

Építs föl, Úristen, puszta falait,
Az magyar Sionnak romlott oszlopit,
Ne fogyassad el ennek ő népeit,
Hadd áldozhassa néked áldozatit!

Ne szenvedd, Úristen, ilyen ínségét,
Kisded csöcsszopóknak nagy veszedelmét,
Kik ellenségnek látják ő fegyverét,
Sok ezereknek kiontják az vérét.

Tarts meg Uram, kérünk, mert majd elveszünk,
Veszedelmes habokban elsüllyedünk,
Az ellenségnek, mert torkában vagyunk,
Ha meg nem tartasz, már csak odavagyunk!

Seregeinket, kérünk, te igazgassad,
Kifolyt szent véredért el ne fogyassad,
Az vadkanoknak fogára ne adjad,
Oroszlányokkal el ne szaggattassad!

Elég légyen immár ennyi romlása,
Te szentegyházoknak elpusztulása,
Sok ártotlannak égben kiáltása,
Édesanyáknak keserves sírása.

Igazán megvalljuk mi bűneinket,
Hogy meg nem böcsültük te szent igédet,
Azért bocsáttád ránk ellenséginket,
Mind éjjel-nappal azért kerget minket.

Gondja van Istennek ő híveire,
Mint az önnön maga szemefényére,
Ha bal kezében van az ő vesszeje,
De jobb kezében van ismét kegyelme.

Ígéreti szerint megsegít minket,
Ha látja bűnünkbűl kitérésünket,
Nem szenvedheti tovább veszésünket,
Elviszi rólunk mi ellenséginket.

Őrizzed meg immár az kik megvannak,
Szegény országunkban kik megmarattak,
Veszedelemben kik megtartattanak,
Nagy jó voltodért hogy téged áldjanak.

Rólunk is lehúzták öltözetünket,
Mezitelen hatták az mi testünket,
Hurcoltak, rútul kínoztak bennünket,
Levágtak bennünk nagy sok ezereket.

Gonosz ellenségünk, jaj elpusztítta,
Sok várost, falukat fölgyújtogatta,
Szép épületit mind öszverontotta,
Annak lakosit mind az kardra hánta.

Jaj, már oda vagyunk, mert csak bujdosunk,
Egy helybűl más helyre hordozóskodunk,
De sehol sincs bátorságos lakásunk,
Az erdőn széjjel gunnyókban nyomorgunk.

Igaz vagy, Úristen, igazat szeretsz,
Az bűnt bűntetlen soha nem szenvedsz,
Mostan is minket ugyanazért büntetsz,
De tudjuk tűled, hogy soha el nem vetsz.

Reád hadtuk immár minnen magunkat,
Te viseljed nékünk minden gondunkat,
Mutassad hozzánk irgalmasságidat,
Vezélljed mennyországra mi utunkat.

Támoszd föl és hozd föl fényes napunkat,
Lakhassuk békével mi országunkat,
Vígy ki belőle minden loboncokat,
Építhessük meg romlott templomidat!

Az ezer és hétszáznégy esztendőben,
Kisasszon havának első hetiben,
Egy ifjú írta keserűségében,
Nevét meglölöd verseknek fejében.

Amen. Finis hujus cantionis.

Forrás: Szentsei György daloskönyve, kiad. Varga Imre, Bp., Magyar Helikon, 1977, 145a–147a (# 75. vers)
A versfők tanúsága szerint magának az énekeskönyv tulajdonosának a verse. 1704 augusztusának elején egyébként a szabadásgharc katonailag sikeres szakaszban van; egy hónappal korábban választják Rákóczit Erdély fejedelmévé.

(Szöveggondozás: B. Ficzere Kitti)