Cantio elegans

Tunyaság az életnek jobbját megtompítja,
És elmének jobb részét igen megvakítja,
Szerelmes jó barátját ezzel eltávoztatja,
Magát sanyargatja,
Vigasságnak nagy voltát s lölkét homályosítja,
Háborítja életét.

Jer, hagyjuk el ezeket, mondjunk csúfságokat,
Az ki itt lakozóknak adjon vigasságot!
Vidralábú kis Vince ez régulát megírta,
Az apálcaságot,
Csináltotott cafrangot, közel érzi fársángot,
Fejében vont két zsákot.

Olvasóját ellopták Sándor Illonának,
Cipellését ellopták szegény nyavalyásnak,
Igér comparatiót az ő plébánussának,
Jámbor Dömjén papnak,
Könyörög ispánjának, félszájú kis Lukácsnak,
Az agg eb fiának.

Morgó Fóris az táncban kettétörte lábát,
Részeg lévén, ellopták egy aranyos tollát,
Az ő nagy tanácsában és lábo fájdalmában
Mozgatja szakállát,
Tölli falhoz az hátát, süti szénhez az szárát,
Szidja ő házostársát.

Az alföldön hirdetnek gazdag lakodalmat,
És ő benne mondanak gazdag diadalmat,
Egyik mondja másiknak: mind ellopták rákomat,
Nem vészik mákomat,
Mastan kérlek tígedet, mint én édes komámat,
Varrjad meg nadrágomat.

Sótalan lencsét eszik kopasz szép kölykével,
Másfelől az seggiben vakar az körmével,
Ott az hegedűsöknek fizet ő nagy bőséggel,
Mind apró fillérrel,
És úgy kínálja őket az jó gombás bélessel:
Nosza, hozzá az fakéssel!

Az varga felesége megsérté ajakát,
Az egerek megrágták fonala bordáját,
Az deákok ellopták ő leánya pártáját,
Szaggatja orcáját,
Bánotjában urának visszavonta gatyáját,
Eltörte benne az szárát.

Dömötörnek az húgát mondják, meghasasult,
Szerencséje megvagyon, mert fia megnémult,
Vízre vivén, szegénynek egyik lova megsántult,
Rajta igen búsult,
Az lovásznak az lába mert igen megtúrosult,
Az feje megkoszosult.

Orsóját elejtette laposfarú Dorkó,
„Mit matozsz kebelemben, te goromba Jankó?
Az én vitéz uramnak ezt megmondja az Szajkó,
Bévádol az Márkó,
Azt megmondja az Sulkó, reá néz füles Markó,
Keziben egy nagy mankó.”

Antal varga ő komját hítta vendégségben:
„Én szerelmes jó komám, egyél az bélesben!
Komlót főzök estvére, ha szereted, ecetben,
Csak egy kis bögrében,
Szép zabzsömlye-kenyérben, igyál reá az sörben,
Kit csináltom lópösbűl.”

Nadrágja megszakadott az sánta Szarkának,
Szabó Györgynek könyörög mint édes komjának:
„Varrjad meg nadrágomat, néked adom leányomat,
Címeres tollamat,
Jövendő vasárnapon keressed meg házomat,
Lássad meg leányomat!”

Fölkészüle Szabó György az ő szép népével,
Gyalogokkal, huszárokkal mind fegyveresekkel,
Sántalábu Egyveddel, torban fingó Péterrel,
Súgó Sebesténnel,
Poroszló Dömötörrel, észvesztő Rafaellel,
Illyen jámbor községgel.

Isten verné vendéged, papoknak pirossát,
Deákoknak nyakassát, tótoknak talpassát,
Katonáknak farossát, az rácoknak rosszassát,
Vargáknak varassát,
Barátoknak szurkossát, horvátoknak horgassát,
Lengyeleknek legyessét.

Megnyőszteté az pücsök az ő vitéz fiát,
Megkéreté szúnyognak hajadon leányát,
Hogy hivatá az prücsök az nagy boldog örömben
Sok jámbor gyermekeket,
Levelekkel egyenként mind az Mura-mellyékét,
Barátit mind fejenként.

Parancsolá az prücsök hamar szolgájának:
„Vesd hátára az nyerget jótartott lovamnak,
Szépen írt levelemet vidd el az tarvarjúnak,
Az borzas csókának,
Trombitáló darunak, az doboló farkasnak,
Az sziklósi sólyomnak!

Azután hamar vigyed kapranci kakasnak,
Kapornyaki kappannak, bihári bagolynak,
Rókamási rókának, az szekszárdi szarkának,
Szikszói szajkónak,
Komáromi kakukknak, vöröskűi kakasnak,
Szömöri seregélynek!

Annak utána vigyed vasvári nagy gémnek,
És az egri egérnek, erdélyi öszvérnek,
Pölöskei pöhölynek, verebéli verébnek,
Az litvai légynek,
Körmendi keselyőnek, kecskeméti kecskének,
Fegyverneki föcskének.

Annak utána vigyed zábrági szamárnak,
Szörömlei szecskőnek, az lévai lúdnak,
Az heváti hollónak, én szerelmes szolgámnak,
Sateus Lukácsnak,
És az Bankó Máténak, az nagyorrú Orbántnak,
Az félszájú Fábjánnak!”

Igen hamar mindezek együtt készülének,
Ajándékot prücsöknek ők szépet szerzének,
Seregekkel, hajdúkkal egynyíhány százon lőnek,
Nagy örömben lőnek,
Az boldog menyegzőben nagy vígan elmenének,
Eszessen köszönének.

Tarvarjú legelsőben köszöne gazdának,
Erős prücsök vitéznek, az örömatyának,
Kezét fogá prücsöknek, mint szerelmes bátyjának
És atyafiának.
Borzás csóka köszöne szúnyog szép leányának,
Mint ő édes húgának.

Farola, szegény farkas, méne az konyhára,
Néki nagy gondja vagyon az mészárosságra,
Pecsenyeforgatásra, kecske, bárány nyúzásra,
Jó levek nyalásra,
Igen morog szakácsra, zúgódik az kulcsárra,
Ekképpen az sáfárra.

„Parancsolok én – úgymond – prücsök úr képében,
Vigadjatok nagy bőven mind szarvasban, őzben,
Szolgabíró én vagyok mast itt az vármegyében,
Egész Erdélységben,
Sok esztendeig voltam kulcsár is én Zömlénben,
Porkoláb Zebernigben.

Balaton vize mellett én főhalász voltam,
Jó Szegednek mezején nemes pásztor voltam,
Az gyulai sík mezőn, juhász, hajdúk között is
Igazlátó voltam,
Drávai tótok között, hütös jámborok között,
Én igazlátó voltam.

Olvasztott hájjal kentem mindennap torkomat,
Kétszer is meghalásztam egy nap halastómat,
Éjjel-nappal juhokkal jól tartottam társomat,
Kecskékkel fiamat,
Lóhússal barátimat, tehénhússal szolgámat,
Így töngettem konyhámat.”

Esznek, isznak, lakoznak, fejenként táncolnak,
Trombitálnak, sípolnak és igen vigadnak,
Az ifjak is peniglen hegedűlnek, lántolnak,
Hajdútáncot járnak,
Az bolházi kis bolha szúnyog szép leányával,
Ládd, mely szép táncot nyomnak!

Sőt, nagy kárt ott vallának község az örömben,
Mert igen ittanak volt fejenként az sörben,
Másfelől ruhájokat ellopták azonközben,
Vannak erős pörben.
Vadak és az madarak, ő nagy kisebbségeket
Panaszolják ekképpen:

„Néked fejenként mondunk bosszút, mint gazdának,
Vesd lábára az békót ím, az tarvarjúnak,
Ennyi, innya őnéki ne adj, mint árulónak,
És mint meglopónak.
Ott szabódik, esküszik, de beszédét nem hiszik,
Mint efféle latornak.

Trombitáját ellopta darunak az varjú,
Egy szép cifra palástját őnéki ellopta,
Az farkasnak is penig mindenféle marháját,
Sólyomnak sólyáját,
Az kappannak kápáját, az kakasnak kalászát,
Bagolynak félbocskorát.

Az vasvári nagy gémnek gereblyét ellopta,
Az bihari bagolynak ismét egy som botját,
Az rókának rokkáját, az szarkának nagy sarját,
Pacsirta palástját,
Szajkónak sarkantyúját, az kakukknak kalánját,
Az fürnek ő furuját.

Seregélynek süvegét, az egérnek övét,
Az verébnek verőjét, légynek legyezőjét,
Az föcskének fegyverét, keselyű keszkenyőjét,
Kecskének is késit,
Hollónak olvasóját, az Máténak mankóját,
Báránynak is lazsnakját.”

Félszemű fűzfa mellett búcsút hirdetének,
Kanta-írral az aggnak mind oda csellegnek.
Az kik megcsömöllöttek, elmenvén siessenek,
Semmit ne késsenek.
Az kik ennek nem hisznek, ők sem könnyebbülnek,
Az búcsúban sem nyernek.

Finis hujus

Forrás: Szentsei György daloskönyve, kiad. Varga Imre, Bp., Magyar Helikon, 1977, 6a-10a (# 1. vers)
Furcsa darab ez a kötetnyitó vers. Talán az egész gyűjtemény hangulatát akarja jelezni: lakodalmi, karneváli mulattató, hajdútánc ritmusú, szabadszájú nonsense ének. Nézőpontja meglehetősen plebejus: kigúnyolja a lakodalom résztvevőit, igaz a hatalmasokat – nemeseket, katonákat, papokat, szolgabírót – csak áttételesen, állatjelmezben meri ábrázolni. (A másoló szerint ez a stílus elegans?!) Kicsit értetlenül, fejcsóválva szembesülünk a szöveg esetlen, burleszk humorával, és a végtelenségig elnyújtott (viccesnek szánt?) alliteráló felsorolásaival. A kuruc korszak létbizonytalanságba és káoszba forduló évtizedeiben egyre növekszik a felfordult világ képét megrajzoló hasonló szövegek népszerűsége.

(Szöveggondozás: B. Ficzere Kitti)