Cantio de Nicolao Zrényi

Római bölcseknek régi fejedelme,
Hol van Virgilius, poéták vezére?
Mert elijede már Horvátország szíve,
Föllobbant, mint szarvas szép folyóvizekre.

Ovidius megholt, Homérus el-kimúlt,
Minden hatalmasság halálnak meghódult,
Sámson, kinek mása ez világon nem volt
Koporsóban szállott, mert Adám fia volt.

Az nagy Alexander, ki világot bírta,
Kettétörött sírban diadalma botja,
Hercules és Hector, kié vala Trója:
Az szörnyű halálnak kerültek horgára.

Vedd föl gyászruhádat, Zrényi família!
Megholt nemzetednek ragyogó csillaga,
Keservesen sírhatsz te is, Pannónia,
Mert nincs országodnak immár pártfogója.

Ez volt bizonyára amaz erős Hector,
Jó Magyarországban erős gubernátor,
Kinek erejétül egy országos tábor,
Igen megveretett török imperátor.

Vedd föl gyászruhádat szomorú országunk,
Jó lakó földünkrül hamar elhullottunk,
Szép friss palotábul árvoságra juttunk,
Kincs és gazdagságrul pusztában szállottunk.

Régi bizodalmunk, ki azelőtt voltál,
Közénk fekete gyászt, sőt jajt beplántáltál,
Hírrel-névvel köztünk ki mindent elhadtál,
Az földnek gyomrában immár bészállottál.

Örülj és vigadhatsz Kanizsa végvára,
Gyula, Sziget, Szolnak, Esztergam és Buda,
Megholt bástyátoknak kemény ostromlója,
Nincsen immár, tovább az ki azt próbálja.

Sirasd Horvátország, jó rendölt uradat,
Az sírban temetted atyádat s anyádat,
Nem is vet az Mura testtel több habokat,
Midőn török vérrel igen megáradatt.

Mint az folyóvizek midőn megáradnak,
Erdőt, mezőt, halmot egyeránt elhatnak,
Így sok országokon neve hatalminak ,
Tornyokat épített amaz kevély Mársnak.

Apolló hogy hallá ennek ő halálát,
Mindjárt ő lantjának mézzel folyó szavát,
Keserű sírással könyveinek árját,
Citerát pöndítvén, így kezdi siralmát:

„Ó, szomorú eset, ó, gonosz szerencse!
Bűségesen néha vala nálunk kedve,
Magyarok közt vala aranyszínű híre,
Már halandósággal elváltozott színe.

Kikeletkor megáld az szép zöld erdőkkel,
Kis fülemülének ékes verseivel,
Szíp gyönge árnyékkal, híves jó szellőkkel,
Ősszel mézzel folyó kedves gyümölcsökkel.

De nincsen megkötve senkinek lábához,
Fordítá kerekét Zrényinek sorsához,
Jaj mely közel esék Zrényi halálához,
Nem is hadta tovább kapnyi kockájához.

Mivel gyönyörködnek urak vadászásban,
Hogy szívét újítsa, méne havasokban,
Megveti hálóját erdők folyásában,
Hogy vadállatokat kerítsen bé abban.

Sima kengyelérül az Zrényi leugrik,
Midőn vadállatra nagy szívvel futamik,
Fegyveréhez bízván, jaj megcsalattatik,
Vége életének mert ottan történik.

Az megbúsult állat nékie rohana,
Hegyes hosszú foggal Zrényit rútul marja,
Halálos sebekkel testét elszaggatja,
Fogával életét testébűl kivágta.”

Szűnjél Apollónak zöngedező lantja,
Szűnjön Orpheusnak gyönyörű hárfája,
Kis fülemülének mézzel folyó szava,
Miriggyé változzék hajnali nótája!

Ne neveljen az föld oly embert világra,
Ki ne indíttassék nagy szomorúságra,
Sőt még ha szemeit veti országunkra,
Kész légyen érette mennyi az halálra!

Isten már hozzátok, császárok, királyok,
Jó Magyarországban lévő uraságok!
Nincs már török ellen hatalom-pálcátok,
Jaj azért tinéktek, meg köll hódulnotok!

Megfélemlettetek, elolvadt szívetek,
Ki véletlen megholt, csúfságra vélitek,
Ha ki Esztergámban bészállona néktek,
Palotát foglalnyi majd készek lennétek.

Örül, vígan lakik az török Újvárban!
Nem volt visszavonyás köztök akaratban,
De ha magyarok közt négy vagyon egy nyomban,
Tíz is találtatik ott az elrontásban.

Hétszer szentölt vitéz, nyilván, Zrényi vala,
Hadi okossággal sokat meggyőz vala,
Rákóczi György mása nyilván Zrényi vala,
Ki soha töröknek nem vala barátja.

Nem csuda, hogy ez úr vad miátt elvesze,
Mert töröknek karját immár nem rettegte,
Mint egy fene tigris akada törökre,
Valamerre fordult, omlott török vére.

„Isten hozzád immár mézzel folyó ország,
Kinek oltalmáért ment tűlem sok jószág,
Immár tűlem elmúlt világi uraság,
Lölkömnek hajléka az fényes mennyország.

Életemnek végét immáron elértem,
Ki Jézus nevéjért sok csatákat tettem,
Azért reám fordult mennybéli kegyelem,
Midőn én öcsémmel bátran vitézkedtem.”

Midőn török császár táborát megverte,
Sok erős várokban meglövetik híre;
De mikor hallatik életének vége,
Csak egyet sem láttam, az ki megkönyvezne.

Erős kűvárai gyászban öltöztettek,
Sok szép nemzetségi csak meg nem epednek,
Jaj lamentációt rólad énekölnek,
Mert immár ily vitézt többé nem remélnek:

„Ó mely csudálatos, Isten, az te dolgod,
Az te tanácsodban nincsen néked másod,
Mast is el-kitevéd te mirákulomod:
Hogy erdei vaddal öletéd hadnagyod.

Élet az halállal mért tovább nem víttál?
Midőn sok harcokon mellette forgottál,
Karddal ily nagy vitézt többé nem kaszáltál,
Török keze miátt meghalnyi nem hattál?

Igyefogyott magyar, szegény Horvát nemzet,
Nemde csudálod-é ez gonosz esetet;
Fájdalmát szívedben vajon nem érezed?
Még szíved is ezen méltán kesereghet!

Ó, jaj, mely keserves köztünk az halálod,
Négy és öt óra közt utolsó punctumod,
Nagy vadon erdőben, kit kevés szem látott,
Csak Isten tudhatja, miként lett halálod!

Ó, ti vitéz szolgák, miként lett halála
Az sok irigyek közt? Csak Isten tudhatja!
Harcon el nem esett még csak egy hajszála,
Mastan ti hívségtek halnyi bocsátotta.

Dicsértessél mennyben, örök Atyaisten,
Hír, név és dicséret, glória terjedjen,
Az én nemzetemre győzödelem térjen,
Lölköm is nyugodjál Ábrahám keblében!”

Versfejekben nevét sohul nem találod,
Ha mind éjjel, nappal elmédben vizsgálod
Ez szomorúságot, kit nem ember hozott:
Ezer fölött hatszázhatvannégy, íratott.

Forrás: Szentsei György daloskönyve, kiad. Varga Imre, Bp., Magyar Helikon, 1977, 16b-20a (# 5. vers)
Zrínyi halálhírének sokkja alatt keletkezett vers. Figyelemre méltó, hogy az ismeretlen, magát megnevezni nem kivánó (merő?) versszerző kimondatlanul ugyan, de költői mivoltában is siratja, értékeli a hrovát bánt. Jól kellett ismernie a Syrena-kötetet, a vers felütése az Olvasónak szóló előszóhoz hasonlóan Vergilius és Homérosz nevét idézi meg. A12-14. versszak az Obsidio szerencseének-betétének parafrázisa. A szerkezet kisé túlbonyolított, nem mindig világos az aktuális beszélő kiléte. Apolló beszéli el a költő halálát (a szerző igen jólértesült!), majd a beiktatott "lamentációban" a Zrínyi környezetének megdöbbenése és a kételyei is hangot kapnak. Ez az ügyetlenségei ellenére is hatásos vers az 1663--64-es hadjárat hadvezére alakjához fűződő bizalomról és reményekről, majd a váratlan halál felett érzett keserűségről, a kuruc kontextusban formálódó Zrínyi-kultuszról tanúskodik.

A daloskönyvben a kolofónnal logikusan lezáruló szöveg után toldva még a következő három strófát találjuk:

Nyújts ki, szent Úristen, hatalmas karodat,
Ne hadd elmerülnyi az te kis hajódat!
Zabolázd az pogánt, ronts meg ő karjokat,
Áldd meg szerencsékkel szegény magyarokat!

Mivel Zrényi megholt, ki bizodalmunk volt,
És szépen protegált az Horvátországot,
Mutasd meg, Úristen, az te hatalmadat,
Pogány török ellen tarts meg magyarokat!

Mert tebenned bízunk, és nem más senkiben,
Élők közt ez földön kimúlt ez világbúl,
Ki te utánad volt legfőbb bizodalmunk,
Pagány török ellen erős protectorunk.

Ámen.