Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Rimay János |

Szilasi László

Hibbe(csúf)

(Rimay János Balassi-elogiuma)

 

ELOGIA SPECTABILIS AC MAGNIFICI DOMINI VALENTINI BALASSA DE GYARMAT. MILITIS ET POETAE CULTISSIMI

Ad Valentinum Balassam Johannes Rimainus

 

1. Bálint, nemzetedben ki voltál Balássa,
            Munkádot kiadom, hogy minden szem lássa:
            De élit elmédnek, nem vélem, kaphassa,
            Kinek Apollónál nem volt tanulássa.

2. Vagy Syren, vagy Circe, vagy Magyar Amphión,
            Arany írásodban nincsen peníszes ón,
            Egy igén többet nyomsz, mint más nagy rakás szón,
            Aki ebben kétes, nyomozzon balhát hón.

3. Terhelje elméjét vak balgatagsága,
            Kinek munkáidhoz nincsen kívánsága,
            De szeret és óhajt azok társasága,
            Elmédnek, kik értik, hogy nagy gazdagsága.

4. Én pedig irásid nyomát kinyomozom,
            Ne bánd, új életre hogy nevedet hozom,
            Emlékezetedet mindenütt hordozom,
            S így híredet, mint lehet, toldozom.

5. Nyugodjál, s koporsód legyen dicsőséges,
            Állapatunk most itt nem gyönyörűséges,
            Kit te ékesgettél, Eger is törökes,
            Kévánom, hogy legyen lelked üdvösséges.

6. Hibe városának, hol nyugszol, állása
            Ott vagyon, Krivánnak hol magas havassa,
            Vendégfogadóját minden úgy szállhassa,
            Szeredet tekintvén hogy meg is állhassa,

7. Mondván: itt fekszik az a Balassa Bálint,
            Ki kevés öröm közt nyelt sok keserves kínt,
            Kinek irásában aki jól is tekint,
            Elméje Bársonyán szemlélhet Skarlát színt.[1]

 

*

 

            Mint tudjuk, a Balassi és Rimay Istenes énekeinek első kiadását sajtó alá rendező Solvirogram Pannonius – világosan kimondva, hogy a szöveget Rimay tervezett Balassi kiadásából vette át – a versgyűjtemény elejére, az ajánló és kísérő szövegek közé, az olvasóhoz szóló saját előszó utáni, második helyre illesztette be Rimay János Bálint, nemzetedben ki voltál Balassa... című elogiumát.[2]

            Nem gondolom, hogy hibásan cselekedett volna: Rimay talán valóban itt összegzi a legvilágosabban, szinte teoretikus pontossággal a Balassi-szövegekről kialakított értelmezését.

            Választott műfaja az elogium. A görög elegeion eredetileg a házioltár szobrainak talpába belevésett varázsigéket jelölte, később ezekből fejlődött ki az epitáfium (sírvers), majd az eredetileg halottsirató, később mindenféle panaszt felölelő elégia. A 'kijelentés', 'dicséret' jelentésű latin elogium szó a görög elegeionnal azonos eredetű műfajt jelöl: az ősök házi képmásaira, szobrokra vésett prózai vagy verses sírfeliratot jelent, de használták egész általánosan, a (fiktív retorikai gyakorlatként felfogott) laudatio helyett is. Az elogiumok általában felsorolták az elhúnyt nevezetes tetteit, s forrásértékük oly nagy volt, hogy gyakorta szolgáltak kiindulópontul akár történeti munkákhoz is. A későbbiekben a verses elogiumokból apránként kiszorultak a tényszerű részek, hogy átadják helyüket az általánosabb gondolatoknak, míg a műfaj prózai darabjai beolvadtak a klasszikus retorika különböző alkalmi szónoklattípusaiba. A a francia irodalomban nagy karriert futott be az erős elméleti irodalommal is megtámogatott éloge, de ettől eltekintve az eredeti, latin műfajmegjelölés a többi nyelvben csak a reneszánsz és a barokk latin nyelvű irodalmában volt használatos. Nem lényegtelen talán, hogy ugyanakkor a jóval használatosabb epicédium (temetési- ill. gyászének), egy tágabb értelmezési hagyomány szerint az elogiumot (gyászelégiát, sírepigrammát) is magába foglalta.[3] Akárhogyis, Rimay műfajválasztása mindenképpen nagyon erős klasszicizáló gesztus: a lassanként felszaporodó, erősen narratív, magyar temetési versezetek korában visszevezeti a műfajt mágikus, lírai eredetéhez.

            Nem kevésbé beszédes a metrum megválasztása sem. A 16. századi nyomtatott költészet második leggyakoribb metrumát, a négysarkú felező tizenkettest Balassi csupán Maga kezével írt könyvének három utolsó versében használta: a 73. De mit gyötresz, a 74. Pusztában zsidókat, és a 75. Ó én édes kezdetűekben.[4] Az argumentumok szerint az elsőben Animum ingratitudine amatae moerentem ipsemet solatur (szeretője háládatlanságán kesergő elméjét saját maga vigasztalja), a második Szarándoknak vagy bujosónak való ének, a harmadikban pedig Valedicit patriae, amicis iisque omnibus quae habuit carissima (Istenhozzádot mond hazájának, barátainak és mindazoknak, akiket leginkább kedvelt). A  metrum tematikus konnotációja felettébb érdekes tehát, de az sem lényegtelen, hogy Rimay kifejezetten kedvelte ezt a metrumot, más példákat nem sorolva: ebben írta meg például Könyörülj énrajtam, Úr Isten incipitű versét is, melyben éppen azt a zsoltárt parafrazálja (Psalmi LI. periphrastica explanatio [Az ötvenegyedik psalmus magyarázatja] – igaz, nem Béza, hanem Buchanan fordítása alapján), amelyet a mester, Balassi Bálint, halála előtt, utolsó fohászként lefordított (Végtelen irgalmú), s amit Rimay már hangsúlyosan megidézett, az Epicédiumban. A látszólag kommersz metrum tehát nem csupán szorosan összefűzi a mester és a tanítvány életművét, de e kontextuson belül az utolsó vers konnotációját is képes látványosan felvillantani.

            Mármost az utolsó laudatio három fő probléma: a szöveg (munka 1. str., 2. sor, 3.2., írás 2.1., 4.1., 7.3., ige és szó 2.3.), az értelmezés (elmeél 1.3., elme 3.4., 7.4., megértés 3.4., írásba tekinteni 7.3.) és az utóélet (név 4.2, emlékezet 4.3., hírnév 4.4., dicsőség 5.1., ékesgetés 5.3.) fogalmai körül mozog.

            Az első látásra nyilvánvalóan kultuszteremtő szándékú szöveg szerint Balassi Bálintnak, a nemzet (eddig elrejtett balásának:) rubinkövének munkája a (tervezett) kiadással végre mindenkihez eljut ugyan, de csak az iskolázottak képesek megragadni annak a szerző elméjében lakozó igaz értelmét. Balassi a szirénekhez, Kirkéhez és Amphiónhoz hasonlatos, „[e] metaforákkal határozza meg Rimay Balassi költészetének lényegét: csoda, a poeta natus, a született költő csodája, magával ragad, átformál, és a semmiből alkot világokat.[5] E szerző szövegei nem évülnek el és mindenki másénál tömörebbek, aki pedig ebben kételkedik, az „vadásszon bolhára a hóna alatt[6]: távozzon a helyesen értelmezők köréből, aki kételkedik a tökéletességben. Kínozza önnön ostobasága azt, aki Balassi szövegei iránt nem érez vágyat, maradnak elegen, akik szeretik, óhajtják és értik. Rimay mindenestre (nem csekély filológiai  fáradság árán) összegyűjti a szétszóródott szövegeket, újra életre kelti az isteni szerzőt, fenntartja emlékezetét, hírét s nevét gazdagítja. Nyugalmat, dicsőséget és üdvösséget kíván neki, miközben egy ügyes bókkal tudósítja az elhúnytat a halála óta történt legfontosabb eseményről. Röviden leírja nyughelyét, a bizton eljövendő irodalmi kultusz centrumát, a kegyhelyet, majd a verset és a megnyitott sírt a sírfelirattal zárja le, s ezzel végleg bevési a legfontosabbat: a Balassi írásába jól tekintő olvasó bársonypárnán pihenő rubintkövet szemlélhet.

            Noha természetes, elsődleges, betű szerinti értelem tulajdonképpen nincsen, (csak természetesnek, elsődlegesnek vagy kitüntetettnek tekintett kontextus, ami a normalitás báját  és az eredendő magától értődés illúzióját kölcsönzi a szövegnek[7]), az eddigiekben vázolt s bevettnek látszó interpretációt mégis hajlandó lennék elfogadni valami ilyesminek – ha az a bolha ott nem volna.

            Amennyiben ugyanis elfogadjuk a „nyomozzon balhát hón” ajánlat vagy parancs Ács Pál adta értelmezését („vadásszon bolhára a hóna alatt”), azonnal jól tettenérhetővé válik Rimay érvelésének kultikus, kirekesztő, hatalmi logikájú, a beszélő alanyok ritkítására építő, fontos csúsztatása: Balassi szövegét csak az érti, aki bölcs – csak az bölcs, akinek tetszik – akinek nem tetszik, az tehát ostoba – aki pedig ostoba, az kirekeszthető a diskurzusból: körülbelül elmehet zabot hegyezni. Ennek fényében aztán a vers- és sírzáró felirat sem azt mondja elsősorban, hogy csak az pillanthatja meg a bársonypárnán pihenő rubintot, aki helyesen olvas, hanem inkább azt, hogy csak az olvas helyesen, aki rubintot lát a szöveg helyén. Ez pedig azért mégicsak meglehetősen kemény beszéd: olyannyira harcos, mintha lenne ellenfele – holott Rimay korából nem ismerünk Balassit illető negatív kritikát.

            Illetve egyet azért igen, legalábbis ha Zrínyi példányának címében a faitalant nem műfajtalannak, hanem erkölcstelennek értjük. Ebben a talán nem túlságosan vad értelmezésben a (talán II. Batthyány Ferenc és Lobkovitz Poppel Éva közvetítésével) Zrínyi tulajdonába került szövegegyüttes Balassi faitalan, erkölcstelen, malac, esetleg kifejezetten disznó verseit tartalmazhatta. Ez azonban némiképp szétzilálja az eddigi olvasatot, hiszen Rimay kitüntetett metafora-hármas középső tagja, Kirké leginkább mégiscsak arról híres, hogy varázserejével disznókká változtatta Odüsszeusz társainak Eurülokhosz vezette csapatát.

 

Széket adott odabenn nekik és karszéket az úrnő,
s lisztet, sajtot, sárgaszínű mézet vegyített be
pramnoszi borba; de ádáz mérgét is bekeverte,
hogy honi földjüket ők attól leigázva feledjék.
És miután odaadta, kiitták, nyomban utána
vessszővel megcsapta s az ólba terelte be őket.
Hát disznófeje és sörtéje s hangja, alakja
lett valamennyinek, ámde eszük, mint addig, olyan volt.
Mind ott sírtak a zárt ólban, Kirké meg elébük
erdei makkot szórt, hogy egyék, meg a somfa gyümölcsét,
mert hisz a földön fetrengő kanok ezt eszik egyre.[8]

 

            Rimay persze azt expressis verbis nem állítja, hogy a tarcali, mádi, szántai, zombori bornak is lenne efféle méregtartalma, de ebben a kontextusban felerősödik másik két metaforájának negatív jelentése is. Kirké Ödüsszeusznak adott vázlatos útiterve, emlékszünk,  mindenesetre a következőképpen indul:

 

Szirénekhez fogsz legelőször érni: az összes
embert mind elbűvölik ők, ki elér közelükbe.
És aki esztelenül közeleg s meghallja a szirén-
zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon
azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,
mert csengőszavu dallal a két Szirén megigézi;
ülnek a réten ezek, s körülöttük emberi csontok
nagy sokasága hever, rothad, zsugorodnak a bőrök.
Húzz el ezek mellett, s a fülét tömd be viasszal
minden társadnak, nehogy egy is hallja; puhítsd meg
mézédes viaszod; de te hallgasd meg, ha kivánod[9]

 

            Az irrelevánsnak aligha nevezhető homéroszi szövegkörnyezetben létrejövő jelentések nem igazán tűnnek igazi textológusi hitvallásnak, mondhatni némiképp aggasztóak egy készülő életműkiadás részeként, arról most nem is szólva, hogy Balassi (Rimay számára aligha ismeretlen) mestere, Bornemisza Péter Ördögi Kísértetek című művében (épp az idézett Homérosz-hely értelmezése nyomán) a Syrena – az Ördög neve.

 

            „(690 vo) Syrena, Mert edesget szauaual, es Angyal kepebeis el valtoztattya magat. Homerus iria, hogy az Syrenac az tenger kow sziklac kozt szep aszonyoc kepebe czuda édesen eneklettec, de valakic oda mentec, mind el veztec. Ezec ordogec voltac: Vlysses eszesen óltalmazta magat es tarsait.[10]

 

            Ráadásul tulajdonképpen nem kevésbé vészjósló Amphión története sem. Kétségtelen: Zeusz és Antiopé gyermekének, a majdnem anyagyilkos Amphiónnnak lantja képes volt arra, hogy bűvös hangjaira maguktól illeszkedjenek fallá a thébai kövek. Felesége, Niobé hét fiút, hét ifjú legényt és hét leányt szült neki, de a sértett Létó gyermekei, Apolló és Artemis egy nap alatt lenyilazták valamennyit. Amphión őrjöngésében testvérével, régi társával Zéthosszal megtámadta és ostrom alá vette Apolló delphii templomát, s a bosszúálló isten nyila halálra sebezte.[11]

            Az eddigiek alapján hajlandó vagyok azt mondani, hogy a szirén, Kirké és Amphión metaforáival Rimay meghatározza Balassi költészetéről kialakított véleményének másik, kevésbé napsütéses lényegét is: Balassi olyan szerző volt, aki a művészetek istenének templomára támadt, büntetése jogosan volt: halál, s e szerző olyan szövegeket írt, melyek lealacsonyítják, elállatiasítják a kevésbé kitüntetett társakat, s megölik a gyengéket. Ezért aztán elzárandók előlük.

            Bár a Giambattista Vicot olvasó Harold Bloommal mindenképpen egyetértek abban, hogy „ha egy költő túlságosan is tudja, mi indítja írásra, akkor nem tud írni, vagy legalábbis rosszat fog írni [, e]l kell tehát fojtania az okokat, beleértve a költemény-elődöket is[12], attól azért igencsak visszariadnék, hogy a Rimay-vers (talán már eddig is túlságosan közelről és túlságosan sokáig nézett) második strófájának második sorában a peníszes ón meglétének tagadását, egyben úgy is értelmezzem, mintha itt Rimay – nyelvjárási sajátosságai miatt: alig leplezhető – kísérletet tenne arra, hogy megfossza Mesterét (fallikusan értelmezett) hatalmától, monduk egyszerűbben: péniszétől, s azt sem kívánom nagyon erőltetni, hogy a harmadik sorban, az egy szuszra kinyomott nagy rakás szó azért mégiscsak elindíthat bizonyos asszociációkat, melyek, bizony, alighanem a fekália képzetköre felé gravitálnak, (az verseknek fosása kevésbé termékeny szerzők szájából később sem éppen ritka vád).

            Ám az bizonyos, hogy mindezek után a „nyomozzon balhát hón” ajánlat „vadásszon bolhára a hóna alatt” értelmezése némiképp erőltetettnek tűnik. Bármelyiket válasszuk is a forgalomban lévő egyéb interpretációk közül (ti.: nyomozzon bolhát havon, són vagy akár otthon) világos, hogy a szólásszerű szerkezet nem a Balassi kiválóságával egyet nem értők kirekesztésére, hanem éppen a gyilkos, alantas, (Apolló tanítja:) művészetellenes, hatással immár nem bíró, excrementum-szerű Balassi-corpus ilyetén tulajdonságairól való megbizonyosodásra biztat. Egyszerűbben: aki kételkedik abban, hogy a Balassi szövegei silányak, az nyomozzon balhát hón, vagy són: keressen fehér háttér előtt valami feketét. Menni fog. Hiszen olvasás közben is csupán ennyi a teendő.

            Miközben azonban a vers beszélőjének tanácsára az olvasó a balha nyomozásával (az olvasással) van elfoglalva, maga a lírai én a Mester írásainak nyomát kezdi nyomozni: vagyis miután a szöveg, az olvasó, az olvasás: az értelmezés és a kritika dolgát saját olvasata által megnyugtató mértékben befolyásoltnak, s ennyiben elintézettnek véli, maga felhagy a primér szövegek olvasásával, újabb kisajátítandó terepet keres: érdeklődése az utóélet problematikája felé fordul.

            Rimay fogalmazása – némiképp talán rejtetten, de – itt is megsérti a de mortuis nihil nisi bene elogiumban általában kötelező érvényű elvét. Ha ugyanis az írás – mint a kor felfogása szerint általában –  csupán a beszéd nyoma, akkor a beszélő az írás nyomozásával a nyom nyomát nyomozza: egy felettébb illékony, korántsem rubint-szerű entitás után kutat. A szerző neve halott név, nem biztos, hogy viselője részéről örömmel fogadott új életét kizárólag a beszélőtől nyeri. Emlékezetét a beszélő tartja fenn, nem hibátlan tökéletességű hírnevének utólagos gazdagodása kizárólag a beszélő (tökéletesen szintén nem kiteljesíthető) adiectiojának eredménye. A laudáció rejtetten vituperatív mellékzöngéje és a kisajátító szándék eddig jól kihallható, ám a Mester koporsójának dicsőségét és lelkének üdvösségét a beszélő, egy meglehetősen laza, köznyelvi formulával, már csak kévánja, az Eger elestéről (1596. október 13.) szóló tudósítás burka pedig innen nézve tulajdonképpen egyáltalán nem bók, sőt.

            Nem csak arról van szó, hogy Balassi Eger, vitézeknek ékes oskolája, / Jó katonaságnak nevelő dajkája kezdetű versét kizárólag Rimay Előszavából ismerjük, mint az egyik olyan elegyedett állapatrúl valót, melyet, bár létéről tud, de nem kaphata,[13] hanem sokkal inkább arról, hogy Rimay Balassihoz való laudatív viszonya, Balassinak Egerhez való ékesgető viszonyával van párhuzamba állítva, pedig a vár híre – Balassi halála óta, munkája ellenére, azt semmissé téve – lehanyatlott. Rimay saját tevékenységét végülis egy eredménytelenné vált dícsérettel állítja párhuzamba, s ezzel ha nem is fitogtatja, de elárulja, hogy a saját Mesterének állított emlékművet is ilyennek véli, tartja – vagy szánja.

            A hagyományok által üresen korántsem hagyott Krivánon azonban még mindezek után is furcsán mutat a hibbei vendégfogadó. A Liptó vármegyei városnak Balassi Bálint volt a földesura, a település határában, miután a helyi lakosoknak súlyos bírság terhe alatt megtiltotta, hogy saját házaikban vendégeket fogadjanak, némi jövedelem reményében, „jó vendégfogadó házakat” épített.[14] Rimay nagy jelentőséget tulajdonított a hibbei bíróságnak, még az Apológiába is beidézte Balassinak Krakkóból testvéréhez, részben e tárgyban írott levelének részletét. A közismert szövegben Balassi az udvari élet, a versfaragás, a közjogi méltóság (Hibbe), a házasság, és a katonai szolgálat (Tata, Palota) lehetőségeit mérlegeli, előrevetve, hogy „[n]e véljen, uram, senki oly bolondnak, hogy ha ott kinn tisztességesen szolgáltatnának velem, hogy örömesben az szolgálatban, mint az versfaragásban nem foglalnám elmémet. De ha nem szolgáltatnak velem, meggyek?” Rimay az Apológiában annak argumentumaként citálja Balassit, hogy „ha ennek az mi Alcibiadesünknek is (hogy így szóljak), jószáginak és elméje gyümölcsének adattatott volna oly piaca, ahol azoknak hasznait kiteregethette volna, mind nevének és mind hazájának sokat szolgálhatott volna”.[15] Rimay tehát Hibbe (szükségszerű) megemlítését úgy kontextualizálja, hogy egyetlenegy (meglehetősen problematikus, ugyanakkor jelentéktelen) életrajzi mozzanatot említ meg csupán, ami azonban nem csupán a szükség szülte költőt mutatja fel a rajongott Mesterben, hanem felvillantja annak lehetőségét is, hogy Balassi legfontosabb szerzeménye talán nem is szöveg, hanem – egy fogadó.

            A szer (6.4.) szó jelentése nem világos.

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a szer

1. Eszköz, szerszám, amely bizonyos cselekvés v. munka végzéséhez szükséges. 2. Meghatározott rendeltetésű, hatékony vegyi anyag. 3. Az a mód, eljárás, ahogyan valamit elérhetünk, vagy teszünk. 4. Az utcának valamelyik oldala, sora. 5. A sorra kerülés rendje; sor, sorrend. 6. Az a szövetség, szerződés, amely bizonyos személyeket összeköt. (A kötött szert szálára kibontom, Vérrel adott esküm visszafelé mondom. Arany.). 7. Ünnepélyes, hagyományos szertartás. 8. Személyről [rosszallólag] szólva: fajzat, szerzet. 9. Szín, félszer. 10. Állandósult szókapcsolatokban: mennyiség, szám.

A Czuczor-Fogarasi féle szótár szerint:

I. 1. Általán, holmi, anyagi jószág, vagyon, portéka. 2. Bizonyos anyagból való eszköz, készület. II. falu közép Szolnok megyében. III. a szeret és szerelem szavak elvont gyöke. IV. 1. Bizonyos irányu vonalban egymás után következő tárgyak sora, menete. 2. Elvont értelemben vett sor vagy sorozat, illetőleg rend, vagyis rokonnemű cselekvények, állapotok, tünemények,ismereteknek egymás után folyó, vagy egymással bizonyos viszonyban álló egyezményes sorozata. 3. Egymást felváltva követő cselekvények, állapotok, tünemények, különösen tiszti eljárások, kötelességek sora, s megfelel neki a latin vix, vicis. 4. Átvitt értelemben azon mód vagy mérték, vagy szabály, vagy szokás, melyhez képest végrehajtatik, vagy történik valami. [Lásd még: szér: A bányászatban iszapolási eszköz, érczek kiválasztása végett (Schlammherd, Herd), Alkalmasint a német 'Herd' szóból módosult.]

Végezetül a Szarvas-Simonyi szerint:

1. ordo, series, Ordnung, Reihe. 2. fonat, ág, redő, réteg. 3. collegium, tribus, classis. 4. pars, Teil, Abschnitt. 5. latus, fons, seite. 6. gasse, strasse. 7. forum, Marplatz. 8. modus, ritus, ratio, Ort, Weise. 9. conditio, Bedingung. 10. meritum, domum, Verdienst, Geschenk. 11. numerus, Zahl. 12. symbolum, Marke. 13. instrumentum. 14. vice, -mal.

            Nos, a szer szó jelentése ezek után sem lett világosabb, sőt, olyannyira nem, mintha Balassi  (bármi legyen is az:) szere – metaszinten – éppen az idő múltával a jelentést teljesen kioltó jelentésszóródásnak lenne szándékolt, korai, és egy készülő összkiadás élén a szerzőt korántsem örökkévalósággal biztató exempluma.

            Újra, immár harmadszor, jutottam a záróstrófához, a tulajdonképpeni elogiumhoz, a bevésett felirathoz


(...) itt fekszik az a Balassa Bálint,
            Ki kevés öröm közt nyelt sok keserves kínt,
            Kinek írásában aki jól is tekint,
            Elméje bársonyán szemlélhet skarlát színt.

 

            A skarlát az Értelmező Szótár szerint (a vörheny nevű betegség, meg egy vörös levelű zsályafaj, közismertebbe nevén a sebes zsálya mellett) a világos, élénk égőpiros színt jelöli, de régen így nevezték az ilyen színű szövetet, a világos vörös színű posztót magát is. (Czuczor és Fogarasi ennek kapcsán idéznek is egy dalt, miszerint: Skarlátból varrt mente, dolmány, nadrág. Skarlát, gránát, nyuszt, Léva, Tata csuszt! azaz, nagy fényűzés által elvész a vagyon.) Ha a balás szó rubin jelentését komolyan vesszük, akkor most kell elmondanom, hogy a rubin a gyémánt után a legkeményebb ásvány, nem törik, nem hasad, igen átlátszó, de olyannyira jellegzetesen vörös színű drágakő, hogy nevét is erről kapta, melynek gyöke számos nyelvben a vöröset jelentő szavak alapját képezi (Czuczor-Fogarasi).

            Ha mindez ezen a ponton az értelmezésben is aktiválható, akkor azt kell mondanom, hogy a kérdés nem az, hogy végülis kinek az elméjéről, elméjének bársonyáról van szó, vagy hogy végülis mi skarlátvörös: a bársony vagy a rubin (láttuk: mindkettő), hanem ezek után inkább arról, hogy egyáltalán látható-e a vörös bársonyon a vörös rubin, illetve, s leginkább arról, hogy vörös bársonyon minden átlátszó, sziszolt tárgy vörösnek tűnik.

            Ha rubin, ha nem.

            És ekkor a kirekesztés skarlát betűjéről még nem is szóltam.

            Mindezekkel és mindezek után persze nem akarom azt állítani, hogy a Hibbe-vers eddigi olvasatai hiányosak vagy hiányosabbak, s pláne nem, hogy hibásak vagy hibásabbak lettek volna, még csak azt sem, hogy a Hibbe-vers ilyetén interpretációja egyik komponense lehetne a „végülis miért nem készült el soha Rimay tervezett Balassi-kiadása?” (rossz) kérdésre (alighanem soha meg nem) adható válasznak, de azt azért mondom, hogy ennek az értelmezésnek a fényében (vagy homályában) Rimaynak a Balassi-hagyományhoz való viszonya esetleg újraolvasható talán e szöveg valamivel súlyozottabb figyelembevételével, az eddiginél valamivel (hogy így szóljak) hibbésebben is.



[1] Az Istenes énekek 1671-es lőcsi kiadást követő Ács Pál szövegét veszem alapul: Rimay János Írásai. Régi Magyar Könyvtár. Források 1. Budapest, 1992. 47-48. (A továbbiakban: Ács) – Ács Pál a kötethez fűzött PÓTLÁSban a következő jegyzetet illesztette saját kiadásához: „2. A Bálint, nevezetben ki voltál Balássa...(47.l.) kezdetű ének első sora a kiadásokban így áll: Bálint, nemzetedben..., csak Madách Gáspárnál nevezetben. Feltehetőleg a nemzetedben alak a helyesebb, ha tekintetbe vesszük a balás szó 'rubinkő' jelentését is.” A javítást át-, a 'balás' szó jelentését figyelembe vettem.

[2] Pirnát Antal: Rimay Balassi-epicédiumának kísérő iratai. In: Rimay János: Balassi Epicédium. Budapest, 1994. Szerk.: Ács Pál. 68-71.

[3] Lásd a Világirodalmi Lexikon elegeion, elogium és epicédium címszavait.

[4] Lásd: Horváth Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben. Budapest, 1982. 126.

[5] Ács 289.

[6] U.o.

[7] Stanley Fish: Is There a Text in This Class? The Authority of Interpretative Communities. Cambridge, Mass., London, England: Harvard University Press, 1980. pp. vii, 303-304., 305-321., 389. = Testes Könyv. DeKon Könyvek. Szeged, 1996. S. a. Ford.: Kálmán C. György.

[8] Homérosz: Odüsszeia. X. 213-249. Ford.: Devecseri Gábor.

[9] U. o.: XII. 39-65.

[10] Bornemisza Péter: Ördögi Kísértetek. Budapest, 1955. S. a. r.: Eckhardt Sándor. 44.

[11] Csiky Gergely: Görög-római mythológia. Budapest, 1885. 115-118.

[12] Harold Bloom: Költészet, revizionizmus, elfojtás. Helikon, 1994. 1-2. 61.Ford.: Hódossy Annamária.

[13] Ács 53.

[14] Lásd: Balassi Bálint levele a pozsonyi kamarához Liptóujvár váltsága ügyében. 1592. december 27., In: Balassi Bálint Összes Művei. Szerk.: Eckhardt Sándor. Budapest, 1951. I. 393-394., valamint Illéssy János: Adatok Balassa Bálintról. ItK 1901. 467.

[15] Ács 9-10.