Szilasi László

Gravis: Rimay

A detractív aemulátor
(Allegorizáció, totalizáció alakzatok, nyelviség:
a Balassi-imitáció változatai Rimay János költészetében)

 

Kétségtelen, hogy a jelenleg forgalomban lévő irodalomtörténeti konstrukciók szerint a Balassi-utóéletnek[1] a kultusz,[2] a szöveghagyományozás,[3] az imitáció[4] és a (korai, XVII. század eleji recepció meghatározó stiláris kereteként tételezett) manierizmus[5] tekintetében egyaránt a tanítvány: Rimay János költészete a központi (a többi jelenséget némiképp elfedő) szereplője. Éppen ezért szembeötlő, hogy miközben szinte minden utóbbi évtizedben megjelent egy-egy összefoglaló igényű, fontos tanulmány Rimay Balassi-imitációinak átfogó jellegzetességeiről,[6] a konkrét szövegközi kapcsolódások követés-elvű interpretációi felettébb ritkák és esetlegesek.[7] A továbbiakban tehát megpróbálom sorra venni és imitatív-aemulatív nézőpontból értelmezni azokat a Balassi-Rimay szövegpárokat, amelyekkel kapcsolatban irodalomtörténész elődeink korábban már biztos kézzel jelezték a követési viszony meglétét. Mindösszesen tíz verspárról lesz szó.

1. Összegző kivonatok: széttartás és totalizáció

2. Laudatív deffieranciák

3. Echo és epiphora, ráhagyatkozás és uralom: egy poétikai rendszer meghaladásának kísérletei

4. Példázat és intés

5. A verőfény tündöklő fénye és a krokodilusgyík: egy nem-metonimikus nyelv felé

6. A törlés: sententia és aposztrophé, exemplum és argumentatio, trópusritkítás

7. A jelölőfelület kimunkálása: narratív és az aposztrofikus, a metafora és az allegória

8. Az összegző imitáció (kudarca), mint aemulatio: metonímia, narratíva, metafora

9. A (megfékezett) entrópia poézise: indukció és dedukció, történetgeneráló ill. történet által generált alakzatok, szentencia-, exemplum- és kolofon-használat

10. Részesülés és képviselet

 

11. Összefoglalás

 

            Talán nem kizárólag az értelmezői erőszak következménye, ha visszatekintő összefoglalásul azt állítom, hogy Rimay Balassi-imitációinak meghatározó poétikai teljesítményei valamivel kevésbé széttartó, összehangzóbb, organikusabban egységesíthető irányokba rendeződnek, mint a Wathayéi.

            Úgy gondolom, hogy Rimay imitatív verseinek erősen allegorikus, így erősen temporális,[8] történetalakító ill. történetgeneráló hajlandósága, az összegző kivonatokra, többrétegű, szigorúan szorosra zárt, totalizáló hierarchikus struktúrák ill. hálózatok lérehozására irányuló (poétikailag a concetto felé irányuló) igyekezete, a trópusok mellett az alakzatok erejére is támaszkodó, a nyelv konstitutív voltát és uralhatatlanságát egyszerre és egyértelműen felismerő, s azt a jelentéstermelés tekintetében azonnal szisztematikusan és precízen kiaknázó (nem szkeptikus) gyakorlata, az egyedi mögött az általánost kereső, annak egyéni újramegvalósítait szorgalmazó, ugyanakkor az előd megfeleltetéseit (s ezáltal teljes jelölési rendszerét) megkérdőjelező, felbomlasztó, lehetetlenné tévő olvasásmódja, a mozgósító beszédaktusok, az applikálható sententiák és a műveleti leleményesség felé forduló poétikai figyelme, a genus didacticum meditatív ill. deduktív alkalmazásaira irányuló kísérletei, a használt nyelv egyéni üdvtörténeti szerepének felismerése, ebből következően egy az elődétől radikálisan különböző (a felület kimunkálásában érdekelt: jelölő-centrikus, de kevésbé átvitt, az előd trópusait kerülni igyekvő, de a figurációt mindig fitogtató), nem-metonimikus nyelv keresése felé foduló poétikai figyelme végelemzésben mind-mind arra mutatnak, hogy Rimay szövegei az előd poétikáját teljes egészében, rendszer-szerűségében, alapjaiban kívánták és kísérelték meg felülmúlni.

            Meggyőződésem, hogy mindezen törekvések végülis eredményre vezettek, azaz Rimay számára egy idő után immár tényleg nem a helyettesítést segítő leegyszerűsítő összevonás, hanem a hanem a részesülés és a képviselet képletei jelentették azokat az alapviszonyokat, amelyekre az általa létrejövő, valóban újszerűen költői nyelv ráépülhetett. Ugyanakkor teljesen kétségtelen az is, hogy irodalomtörténeti távlatból nézve alighanem jövedelmezőbb lett volna, ha Rimay János az imitatio detractív műveletei helyett az adiectívakat részesíti előnyben, ha (mint legjobb imitációiban, úgy általában is) onnan folytatja, ahol az előd abbahagyta, nem pedig ott, ahol az elkezdte, ha az előd ledorongolása helyett megpróbált volna annak vállára állni – mert így egy olyan aemulatív modellre adhatott volna (imitálható) példát, amely elsősorban nem az előd figurájának kultikus megszerzésében, megőrzésében és felnövelésében (adeptio, conservatio, incementum), hanem nyelvének poétikai használatában (usus), újrahasznosításában érdekelt. Rimay (nem kizárólag) poétikai törekvései azonban, úgy látszik, sajnos sokkal inkább irányultak arra, hogy a második költő legyen az első költő mellett, mint arra, hogy első követő legyen – az első költő után.

            A kutatások jelenlegi szakaszában az még nem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy a Balassival versengő Rimay-szövegeknek az elődétől elkülönböződő trópus-készlete, -hierarchiája és -használata, bonyolultabbá váló jelstruktúrái, a figurákra és a beszédaktusokra fordított nagyobb poétikai figyelme, a meditációra és moralizálásra irányuló határozott törekvése, a hasonlósági viszonyoktól a reprezentációs kapcsolatok felé történő tájékozódása jellemzőnek mondható-e a szoros Balassi-imitáció útjáról leváló, rivális inspirációkat kereső s találó Rimay-versekre is. Annyi azonban talán már ma is bizonyosnak tekinthető, hogy ezek a XVII. század eleji (a korabeli  Balassi-követésből kinövő, de a későbbi magyar nyelvű költészetre meghatározó hatást gyakorló) átfogó poétikai módosulások összetett (az  irodalmi szövegek forgalmazását és hagyományozását érintő, imitáció-elméleti, retorikai, értelmezés-tani, ismeretelméleti) változások eredményei, és ezért aligha magyarázhatóak kielégítően a menierizmus egytényezős és szinte tisztán stílustörténeti elméletének keretében. A XVII. század elejének magyar nyelvű költészetét, s benne különösképpen a Rimayét nem kizárólag (bármi legyen is az:) a manierizmus formálta meg. Jelentős (s talán jelentősebb) része volt ebben a Balassi Bálint megkerülhetetlen hagyatékával: költői nyelvével folytatott, számos tényező által befolyásolt, elhúzódó imitatív és aemulatív küzdelemnek is. Másként fogalmazva: Rimay János és XVII. század eleji társai költészetét, azt hiszem, összehasonlíthatatlanul több haszonnal tekinthetjük manieristának akkor, ha a (magyarországi) manierizmust immár elsősorban nem felbomló és átmeneti stílustörténeti kategóriaként, hanem a (Balassi-) stílus provokációjaként próbáljuk meg újra megérteni.[9]

---