Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Koháry István |  

Jelenits István
Koháry István: Ez világot senki által nem élte…

      Ez a címirat a kor divatjának megfelelően évszámot is rejt: az 1683-ast. Ekkor kezdődött Koháry munkácsi raboskodása, verseit is ekkor kezdte ,,koholni s faragni”.
      Az öt füzetből álló versgyűjteményt úgy olvashatjuk, mint ennek a több, mint három évre húzódó, nehéz s nemegyszer reménytelenségbe bukó rabságnak belső naplóját. A füzetek bevezető darabjai hitelesen fölidézik a költemények keletkezésének körülményeit. Az is kiderül belőlük, hogy Koháry nem  a szakmabeliek  biztonságával alkot.  „Fűzfa vers”-eknek mondja alkotásait, magát Saulnak, ki csak történetből  jutott a próféták közé. De — bár tinta, papír szűkében — mégis elszántan fog a költői munkához. Nemcsak  hogy valamivel agyonüsse az időt.  „Kezdem  hát munkámat, nem hagyom magamat, henyélő nem leszek — írja keményen —, bal Szerencsém során, lábaimnak vasán, könnyebbülést  teszek.” Oskolának látja a rabságot,  mint Balassi a vitézi életet; verseiben nem panaszkodik, hanem elmélkedéseinek eredményeiről „ad jelenséget”,  mint a diák arról,  hogy mit  tanult.

Koháry versét a mai olvasó némi ellenkezéssel olvassa, s  nem is egykönnyen melegszik  föl iránta. A kuruc—labanc ellentétben rokonszenvünk a kurucoké, egy fiatal labanc kapitány, aki az ellenreformáció szellemi központjában,  Nagyszombatban,  majd Bécsben  nevelkedett,  a legjelesebb mágnás-familiák rokona, s börtönben töltött évei alatt megkapja a grófi rangot, hogy később (majd fél századdal szabadulása után) országbíróként haljon meg alig  számíthat  előlegezett bizalmunkra. Verse sem behízelgő. Ha ritmusa pontos, hamar iskolásnak, túlságosan is problémátlannak érezzük. Igazat adván magának a költőnek, aki — mint láttuk — fűzfa-poézisnak  minősítette költészetét.  A vers rímei nemcsak a mai rímkultúrának elvárásai szerint, hanem Balassi vagy Rimay  és Nyéki Vörös rímszótárához viszonyítva is fantáziátlannak, szegényesnek tűnnek föl, hiszen csaknem kivétel nélkül egynemű toldalékokat, azonos szerepű ragokat, képzőket csendítenek össze. Hiányoljuk a versből azt, amit ma a költői alkotás legfontosabb, egyedül elengedhetetlen sajátságának ismerünk: a meglepetést. Sem friss, újszerű kép, sem a  versmondatok  rendjének váratlan megbolydulása nem szolgál ilyesmivel. A képanyag szokványos, közhelyszerű, a mondatszerkesztés engedelmesen a ritmushoz simul, mindez a  nagy hőfokú,  újat teremtő vagy gáttörő érzelmi feszültség hiányáról árulkodik. Ezekben az egykedvűen gördülő sorokban inkább látjuk valami búfeledtető szellemi  gimnasztika játékszereit, mint egy lét végső kérdéseivel komolyan szembenéző  költő vívódásának tanúit. A mi fogalmaink szerint ez a költő a lehető legkedvezőtlenebb belső kiindulópontról repült föl az alkotás egébe. Nem a felháborodás csúcsáról,  a keserűség, a kétely indulatos meredekjéről, hanem a megnyugvás lapályáról, amit talán csak megkülönböztetett jóindulattal lehetne fennsíknak nevezni.
      S ha mindezt sorra tudatosítottuk magunkban, majdnem úgy látszik, hogy most már csak a detektívregények elcsépelt bölcsessége következhetik, hogy vigyázzunk a túlságosan világos esetekkel. Való igaz: ebben a költeményben hézagtalanul egymásba kapcsolódik egy sereg olyan formai jellegzetesség s a téma meg a költői magatartás több olyan sajátsága, amely számunkra idegenszerű vagy épp ellenszenves. Minden okunk megvan hát arra, hogy egy dilettáns rosszul sikerült költői kísérletének tartsuk,  ezzel egyébként magának a költőnek szerénykedő önjellemzését hagyva jóvá. De nem kell-e fölvetnünk azt a lehetőséget is, hogy ez a „fűzfavers” egy sajátos költői program öntörvényeit teljesen realizáló megvalósítása?

Eddig fölsorakoztatott benyomásainkat előjelfordító erővel  egészítheti ki egy fontos megfigyelés. A vizsgált költeménynek minden hibája mellett van egy letagadhatatlan erénye is: tömörsége, hivalkodás nélküli  láttató ereje, eszköztelen  egyszerűsége. Indulat nem háborog benne,  de nem is próbál indulatoskodni vagy indulatokat  ébreszteni. Teátrális hatáskeresés nélkül elénk villantja az élet apró mozzanatait, rajza tiszta, szerkezete arányos. Talán mégiscsak érdemes közelebb hajolnunk hozzá.
      A kötetcím akrosztichon ja — láttuk — rögzíti a kötet születésének évszámát. De maga  a  költemény dátum nélkül is korára vall. „Senki  sincs e világon  keserűség és búsulás nélkül, sem  király, sem pápa”  — fordítja Pázmány  az Imitatio Christi egyik mondatát. „Sine aliqua tribulatione et angustia”  — olvassuk az eredetiben (I. 22).  Koháry verse épp ezt a témát dolgozza föl, címében hasonló jelentésben tűnik föl a bú szó, első sorában maga a búsulás is. Zsellérsorsnak ugyancsak Pázmány nevezi az ember földi létét — egyik  prédikációjában, bibliai  szöveget fordítva: „Isten nyilván mondgya; hogy övé a föld, a mellyet bírunk: Vos  autem advenae et coloni mei; Mi pedig jövevény zsellyérek és jobbágyok vagyunk: az-az; más Úr földjén élünk: tulajdonunk  és a minek  szabad uraságában  volnánk,  semmink sincsen.” Koháry költői meditációjának végtanulságát az utolsó sor így foglalja össze: ,,ez árnyék világot,  s világi hívságot,  szükség mégis vetnünk”. Ha a kezdősorok olvasásakor Pázmányra emlékezünk, itt  óhatatlanul Zrínyi sorai  jutnak eszünkbe;  ő állította elénk  a világmegvetés nemes  példájaként dédapját, a szigetvári hőst, aki vállalta a halált „megvetvén világot, kiben sok java volt”.

A hangütés s a végtanulság, Pázmány és Zrínyi neve eléggé egyértelműen betájolja Koháry költeményét. Magában az elmélkedésben az európai barokknak jellegzetes témáira bukkanunk. A világ állhatatlansága, a látszat és valóság ellentéte, a halál közelsége mind olyasmi, amire a XVII.  században divat ráeszmélni, amiről versek hada szól. Jean Rousset sokat emlegetett könyvében részletesen bemutatja, hogy a francia barokk mennyi színpadtechnikai  bravúrral,  mennyi újszerű  költői képpel  dolgozta föl ezeket  a témákat, felismeréseket. Koháry eszközei egyszerűbbek, egészen szegényesek. De a víz folyása az ő számára is az „árnyék világ”, az emberi élet megbízhatatlanságának végső soron montaigne-i témáját illusztrálja. S  némi retorikával azt is mondhatnánk,  hogy a vers meg  a költő mögé a három részre szakadt Magyarországon maga a történelem épített gyorsan változó s valóságos vértől szennyezett kulisszákat.
      De fogjuk végre kezünkbe a verset, és tapogassuk végig ízről ízre ! A cím szerint a halál és a kettős árnya  vetődik ez világra. A tételt maga a vers először egységesen veszi fontolóra, majd fordított sorrendben kifejti,  dokumentálja, hogy végül Istenre vetett pillantással a tűrő csendesség s a világmegvetés kettős tanulságát vonja le  az átelmélkedett igazságokból.

Az első szakasz rögtön egyetemes érvényű megállapításokkal indítja az elmélkedést.  A három, egyenként ugyancsak háromszor  hatszótagos egységekre bomló sor, amelynek belső tagolódását a belső rím, egybetartozását a sorvégeket összecsendítő közös rím hangsúlyozza (a Balassi-strófa rímképlete szerint), igen  alkalmas  a rövid, súlyos tételek megfogalmazására. „Ez világ csak szállás” — vagyis nincs benne maradandó lakhelyünk; „életünk búsulás” —  Pázmánytól tudjuk: angustia —,  hangzik föl a kettős állítás, és a másodikat mindjárt nyomatékozza a sort záró negatív kijelentés:  „nincsen boldogságban”. A második és a harmadik sor első két íze ugyanezeken a  lépéseken vezet  végig  először állítások,  aztán  tagadások segítségével. Ha a világ csak szállás, akkor valóban csak zsellérek vagyunk benne, s örökséget ('maradandóságot') itt nem kereshetünk. A búsulásra a búnak s a gyönyörűség hiányának tényszerű rögzítése visszhangzik. A záró sorelemek nem egymás variációi, hanem mindannyiszor a sorok előző ízére utalnak, az abban foglalt megállapítást teszik egyetemesebbé, s így azokon át találnak végül mégis egymásra. Ha a címben megjelölt két témát A-val és B-vel jelöljük, az első szakasz szerkezetét a következőképpen írhatjuk le:

                                A   B   B+
                                A'   B'   B’v
                                A'+  B'+  B’v+

      A +  a téma negatív  átfordítását,  a ' annak egyszerű újrafogalmazását, a v egyetemesebb variációját jelenti.
      Hogy a sorokon belül a hatszótagos ízek mennyire önállósodnak,  azt a belső rímen túl a vesszők igazolják. A második sorban még az élvén szót is vessző választja el a „zsellyérül világban” szókapcsolattól, amelyhez  pedig szintaktikailag hozzátartozik. így aztán átértődik a következő sorelemhez: „élvén  vagyunk búban”  —  'amíg csak élünk, szomorúság a  sorsunk'. Egyébként, ha e kis „csalást” hajlandók vagyunk figyelmen kívül hagyni, a kezdő szakaszon úgy léphetünk át, mint jól épített kapun, amely ismétlődő szerkezeti  elemeivel  már  az  épület homlokzatának motívumait kínálja elénk.
      A kapu mögött rövid út fogad: két versszaknyi történeti példa nyírott bokraival. Nem példák rendszere ez, a tekintetünk egyetlen néven állapodik meg: Nagy Sándorén.
      Nagy Sándor már az antikvitásban kedvelt példája a moralizáló vagy a halál egyetemességéről elmélkedő íróknak. A XVI. és a XVII. század ugyancsak sokszor hivatkozik rá. Nyéki Vörös Mátyás Dialógusában vele kezdődik a szerencse forgandóságát igazoló történeti példák sora (326. szakasz):

                     Sándort életének virágzó színében,
                     A kit minden nemzet rettegett éltében,
                     Hertelen méregvei megfojtá keblében,
                     Harminc napig hagyván őtet temetetlen.

      A Tintinnabulum tripudiantium pedig többek között őrajta is dokumentálja a halál hatalmát (58. szakasz):

                     Hol (vagyon) . . .
                     Világbíró Sándor Perzsáknak kincsével;
                     Az egész Világnak hosszával,  szélével,
                     Ki bé nem telhetek, s föld kerekségével?

       Az  utóbb idézett sorok szövegszerűen is  közel  állnak Koháry soraihoz. („Világbíró Sándor” — „világ birodalma”:  a birodalom itt még valószínűleg nomen actionis,  'világ-bírása, egész földkereségre kiterjedő hatalma' — „az te akaratod az te férjed birodalmábanlészen, és néki birodalma lészen rajtad”— fordítja Károlyi Gáspár a Gen. 3,16-ot: „sub viri potestate eris et ipse dominabitur tui”.)
      Egyébként  a  Nagy  Sándorra  való  hivatkozás  világirodalmi  példáit Shakespeare  Hamletjének  sírásó jelenetéig  és Montaigne halálról szóló elmélkedéseiig lehetne követni. Montaigne a  korai halál eshetőségéről szólva először Jézusra utal, s őróla jellemző fordulattal rögtön Nagy Sándorra fordítja a szót:  „Ésszerű és jámbor dolog magának Jézusnak emberségét vennünk például: ő  harminchárom éves korában  fejezte be az életét. A legnagyobb ember,  aki egyszerűen csak ember volt (azaz nem Istenember, mint Jézus),  Sándor ugyanilyen idősen halt meg.”

Koháry a közhelyszerű történeti utalást  ügyesen, mértéktartóan  formálja meg. Hosszú példagyűjtemény helyett egyedül Sándor sorsára utal: hisz bevezetésnek szánja ezt a két versszakot, s jól érzi ,hogy az nem nőhet a tulajdonképpeni téma fölé. A két strófa  belső struktúrája — akárcsak a bevezető versszaké — a verstani szerkezetnek párhuzam-  s ellentét-lehetőségeiből adódik.  Mindkét szakaszban fordulat következik az első sor után, a harmadik sor viszont a másodikat ismétli, variálja.  A három elemű sorok kitöltésére egy-egy soron belül csaknem tautologikus  formulák  szolgálnak („Illik tekintenünk, szemünkre fel vennünk ...” stb.). Érdekes, hogy ezek mégsem válnak unalmassá. Jellemzésük érdekében  érdemes az igei  és a névszói csoportok  között különbséget tennünk, s megfigyelnünk, milyen jó ökonómiával alakítja Koháry az ismétléseknek meg az igei és névszói csoportok váltogatásának ritmusát:

                                I1      I’1       N1
                                I2      I’2      N2
                               N3     N'3     I3

                                N4      I4      I’4
                                N5      N’5    N5
                                N6     N’6     I6

      Mennyi üdeség az  egyhangúságban is! S a szavak ügyesen szabályozott tánca közben mily magától értődőnek látszik egy különben nagyon szokatlan inverzió: az, hogy a de kötőszó a II. rész második szakaszának második sorában egészen hátra vetődött, az utolsó  előtti helyre. Talán még az sem szúr szemet, hogy a második sor mondata sántít: „láb alá tapodta, s erejét rontotta, Dárius királynak”. Abban a lebegésben, amelybe a szavakat a vers forgószele sodorja, nem igényeljük a pontos szintaxist.
      A történelemben nem időzik hosszasan a költő. Ügyes átmenettel a jelenre tér, hogy tételét,  amelyet  Nagy Sándor példájával már  alátámasztott, a közvetlen tapasztalatok egész sorozatával  még bővebben illusztrálja. Sándorról szólván is külön említette a sok bút, amelyet minden dicsőségében épp az uralkodás okozott neki,  meg a halált,  amely tündöklésének véget vetett. A címben s a bevezető versszakban fölvetett A és B téma a továbbiakban külön szakaszok sorát igényli. Mintha a kapu és a kert bokrai mögül elénk bontakoznék egy kastély két emeletsoros homlokzata.
      Először a bú bemutatására kerül sor. A „Sok volna számlálnom”  — kezdetű versszak a történeti példától átvezet a mindennapos tapasztalat közös jelenébe. A dolgát—horgát rím Nyéki Vörösből ismerős (Dialógus 290. szakasz): (a világ)

                     Chalárd mert mindenkor vgy födözi dolgát,
                     Mint az eszes Halász be buréttya horgát ...

      A horog képe bizonyára a Prédikátor könyvéből való:  „Nescit homo finem suum, sed sicut pisces capiuntur hamo et sicut aves laqueo comprehenduntur, sic  capiuntur  homines in tempore malo, cum eis  extemplo  supervenerit” (9, 12). A mondat előző versből odaértődő alanya a casus, tehát nem a világ, mint  Nyéki Vörösnél (vö. még Tintinnabulum 15.  szakasz),  hanem  a  „történet”, modern szóval a véletlen, Koháry szavával: a szerencse. A hamus Pápai Páriz Szótárában 'Horog';  Piscem ducere hamo: Horoggal halászni; Hamum voravit: Halált nyelt-el.  Kohárynál a szerencse  horga a bú, amelyet  ki-ki lenyelt, hasgatásából naponta megértjük, hogy veszélyben forgunk.
      A következő  versszak többes szám  első személyű állítmányai közös, mindennapos tapasztalatra hivatkoznak. Az első sorral a  második vitázik, az  ötszótagos önrím minden bizonnyal tudatosan  hangsúlyozza  a  párhuzamot: látszólag mi  sem változik, s az egyik pillanat mégis jókedvet, frisseséget hoz, a másik  gondot, búsulást idéz ránk. A vigasság és a búbánat mérlegét a harmadik sor készíti el, szellemesen kihasználva a hármas belső tagolás lehetőségeit.

Ezután kezdődik a szemle: a klasszikusoktól örökölt modorban, szinte a haláltáncok sztereotípiájával.  A versszakok fölépítésében érvényre juttatott változatosság és a  sorok finom  eltérései megint ügyesen mozgalmassá teszik a verset, a felsorolást. Az első két szakasz ellentétekkel játszik: szegények—gazdagok, fiatalok—öregek életét idézve.  Aztán egy-egy  szakasz egy-egy embercsoport életének képe lesz, mintha egy szép terem ablakközeibe festené a foglalkozások képeit egy ügyes ecset. Először a vitézekről esik szó, Balassi Katonaénekére  utaló fordulattal.  Aztán az értelmiségről: deákról, prókátorról,  papról kapunk meglepően konkrét s mégis  egyetlen vonással megrajzolt képet. A következő strófa a gazdálkodók életének belső kockázatait idézi föl, a  földműves meg a szőlősgazda mellé váratlanul odaállítván a kalmárt. E rész utolsó két versszaka ponttal végződik ugyan, de valójában  egyetlen mondatívvel  a  „Mind  egyig  búsulnak”  —  kezdetű szakasz felé siet, s abban talál gazdagon variált állítmánysorral befejezést. Ezek a szakaszok  a búsulás gyanújába legnehezebben keveredőket állítják elénk: azokat az embereket, akiknek élete csupa szórakozás, játék, ének és tánc.
      E gyors, változatos és organikusan egybeépülő szemle költői értékei  tagadhatatlanok.  Tautológiáktól ezekben a szakaszokban  sem  riad vissza a költő, a sorok s a szakaszok „ízei” nem hordoznak mindig új mondanivalót. De  a nyilvánvaló  üresjárat, az igazi verstöltelék azért  ritka. („Merész, jó vitézek,  kiknek  erős kezek”; „tudgyuk gazdagoknak, van gondgya Uraknak, része  búsulásban”.) Legtöbbször  a tautológikusnak tetsző sorelem is hoz  új  hangsúlyt, új költői  mondanivalót  („a  szegénynél töbre, vágynak mert mindenre”; „éneklő kántorok, s bor ivó kajtorok”). Néhol pedig ezek az egymásra tornyosuló szerkezetek szinte a költői remeklés közelébe jutnak. Milyen tömör például a szőlősgazda életét bemutató sor: , .mívelve s metélve, szőlőjét nem szedve, gazdája törődik” ! Mennyire eleven a galléros subákban „elhűlő” papok alakja! Alliterációk lepnek meg, majdnem pazar  bőségben, egy bokorban: épp ott,  ahol gyorsulni kezd a vers:  „tanulva törődik . . .   ekét íartva szántó, szérőn  az nyomtató . . .  mívelve  s metélve, szőlőjét nem szedve . . .  kalmár kereskedve ...” Milyen ügyesen csap egymásra a „vetve kockájokat,  s vesztve jószágokat” sorpár ! Milyen hatalmas határként zárja le az utolsó,  három szakaszos mondatot a „Mind egyig búsulnak ...” kezdetű  szakasz kemény megállapításainak sora! A szakaszok s a versmondatok  fölépítése biztos, orrunk legföljebb a  „nyerte porit bátor” inverziójára fintorodik el; az is kérdés, hogy joggal-e. Hisz épp ez a váratlan szórendi csere s az azonos  funkciójú ragok rímsorát  megtörő „bátor” összecsengés, a  prókátor meg a hátravetett bátor között, ad valódi bájt ennek a sornak is, s idézi föl, bizonyára akaratlanul a prókátori beszéd keresett fordulatait. Meglepően találók a költő szóválasztásai.-  a vitézek a hagyományos jó jelző mellé megkapják a merész jelzőt is, a kalmár szépkeveset nyer, a vigadozók ingyen sem remélik, mikor fordul szomorúra a sorsuk, a vadászok, halászok igeneve  mellé helyhatározóként tárgyragos szó kerül, az egyetlen szembeötlő idegen szó, az allegatio a prókátorok világának megelevenítésére szolgál.

Amint érezhetően lezárul az A téma kifejtése, várjuk a B-vel jelölt második témának, az „Allé müssen sterben” ősi igazságának költői kibontását. Valóban az következik, de nem egy újabb szemle formájában, a haláltáncok hagyományát követve, hanem egy költői meditációban, amely képpel indul, s nagy, messzi emlékeket idéző képekkel zárul.
       Bú és öröm szétválaszthatatlan egysége az emberi élet, erről győztek meg az előző versszakok. ,,De sem az vigasság, sem az szomorúság sokáig nem tarthat” —  lép tovább a most következő, hogy rámutasson a „fejünk föliben” álló halálra.
       A megelőző szakaszok tárgyi elemeket fölsorakoztató szemléje után ez a halálról szóló elmélkedés személyesebb. Az emberrel szerkesztett  általános alany ritka benne, gyakoribb a többes szám első személy. Az átlátható, megtapasztalható-íéle állítmányok mellé szerényen odazárkózik egy egyes szám első  személyű is: az úgy látom, egyébként az egész versben ez az egyetlen egyenes és közvetlen jeladás a költő személyes jelenlétéről.

A meditáció — személyességében is — az értelem nyugodt lépéseivel halad előre. Nem válik sem szónokiassá, sem teátrálissá. Koháry érvel, de mintha monologizálna,  nem olvasóit akarja megrázni, eszmélésre indítani, magában érleli megfontolásainak tanulságait. A sorok, szakaszok s versmondatok már ismert játéka itt is megfigyelhető. Az első versszak két első során végigjátszik a szólamkezdő  s-ek alliterációja, a harmadik sor a ,,fejünk  föliben ál” f-jeit és  a „tülünk  nem távozhat” t-it harsintja egymásra. A halál szót ügyesen emeli ki az idegen szófajú rím. (Egyébként Koháry más verseiben is szívesen rímelteti a halál és az áll szót, pl. a ,, . . . keserves rabságban . . . szerzett versek” füzetének  30. lapján „ ... az keserves halál . . .  engem is feltalál . . .  tülem nem messze ál”. Ez a rím Nyéki Vörös Mátyás verseiben is gyakran előfordul. Pl. Tintinnabulum: 613/614., 1371/1372. sora.)  Váratlan az a kép is, amely a halált megszemélyesíti, közelebbről nem körvonalazott, de valóságos alakként  állítja a  „fejünk fölé”. Ez a kép visszatér majd  a meditációt  bezáró utolsó  szakaszban, az  „Éltünknek, kedvünknek ...” kezdetűben.
       A  következő, „Kel hát miért kapni” kezdetű strófa először kezdő inverziójával lepi meg az olvasót. Ezt semmilyen ritmikai szempont nem magyarázza, hiszen ugyanolyan ütemezéssel lehetne olvasni egy  „miért kell hát kapni ...” mondat kezdetet. Itt derül ki, hogy Koháry elegánsabbnak érezhette ezt a szórendet, a kérdőszó vagy a kötőszó hátrább vetését, bizonyára a  köznyelvtől elszakadó, épp a versnyelvre jellemző szórendi megoldást látott s keresett benne, azért élt vele ott is, ahol a ritmus nem kényszerítette rá. Két versszakkal később újra találkozunk majd ilyesmivel: „Élnénk ha kedvünkre . . .   lennénk ha  kínokban ...” Ezeknek az inverzióknak érdekes és számunkra szokatlan szépségére Rónay György Gyöngyösi felező tizenketteseinek tanulmányozása közben figyelt fel.  Ő mutatott rá arra, hogy Gyöngyösi versében  azok a szórendi meglepetések, amelyeket  a mai olvasó botlásnak, hibának hajlandó tekinteni, „aritmikaiés a logikai tagolás interferenciáival”  milyen játékos lehetőségeket  s  milyen  „intellektuális feszültséget” teremtenek. Ne feledjük, hogy Koháry sorai ugyanolyan hatosokból épülnek, mint Gyöngyösi tizenkettesei. A két költő nyelvi, formai rokonságára lesz még alkalmunk rámutatni.

A „Kel hát miért kapni ...” kezdetű szakasz egyébként a gyöngébbek közé tartozik: az első sora szintaktikai szempontból kifogásolható, a második fölöslegesen újrázza a tárgyat, a harmadik ügyetlenül ismétli az  áttítmányt. Szép viszont a második és a harmadik sort záró alliteráció.
      A következő  szakaszt  tiszta,  szinte áttetsző szerkezete  teszi széppé. Ugyanilyen áttetsző az „Élnénk ha kedvünkre ...” kezdetű szakasz  szerkezete is, csakhogy — a már ismert módszer szerint — itt más a szerkezeti elemek  egymáshoz való  viszonya,  aránya.  A „Búsulnunk ...”  kezdetű strófa sorai teljesen azonos értelműen párhuzamosak. Az „Élnénk ha  ... „ két első sora választó, feltételes kapcsolat,  a  harmadik sor a különbennel a két feltétel irrealitásából adódó következményt vonja le. Egyébként egyegy szakaszon belül a sorok, a sorokat alkotó hatszótagos  belső ízek olyannyira párhuzamosak, hogy szóra szó: hosszúságban, nyomatékban azonos értékű szó felel bennük.
      A halálról szóló  meditáció képekben teljesedik. Először hagyományos hasonlatokban tűnnek föl ezek a képek. Nyéki Vörös Tintinnabuluma, ugyanezeket illeszti egymás mellé (249 — 250):

                    Mint vizi buborék, ezek el-múltanak,
                     Mint mezei virág mind el-hervadtanak ...

 — írja a fejedelemségekről, uraságokról. A kritikai kiadás jegyzete e képek mögött  bibliai hátteret nyit meg: Iz. 40,7-et  és a 102. zsoltár  15. versét. A vízfolyás képe azonban inkább sztoikus örökség.  Marcus Aureliusnál  pl. ezt olvashatjuk: „Gyakran elmélkedjél a meglevő és a keletkező dolgok sodrának és eltűnésének hirtelen voltáról. Az anyag (? ousia — inkább talán 'a létezés') olyan, mint az állandó ömlésű folyó  . . .  szinte semmi állandó  nincs .  . . hogyne lenne hát esztelen, aki ilyen körülmények között felfuvalkodik vagy szorong vagy jajgat, mintha valami akár bizonyos ideig, akár tartósabban  kellemetlenséget  okozhatna.”

Koháry költői erénye itt is a mértéktudás. Nem áraszt el a képek özönével, annyit említ, amennyit egy szakaszban ügyesen  felidézhet.  Korábban egyegy „sietős” versszak sorait alliterációk tették szaporábbá.  Ebben a  versszakban feltűnően  sok az l, r, ly hang, bár talán csak azért, mert épp azokat a  szavakat, fordulatokat ismétli, amelyekben  ezek  bőven  előfordulnak. („Melly hamar el-múlik . . .  melly hamar el hullik ...  az halálra válik.”) Kényesebb verszenéhez szokott fülünk örömmel figyel ezekre a talán véletlen szülte hang játékokra is.
      A hasonlatokban fölmerülő természeti  képek után most a halál vizionárius képe következik, az is mértéktudó ökonómiával. Először szinte észrevétlen személyesíti meg a költő a halált, mint a róla szóló meditáció kezdetén, aztán már lábairól, szeméről szól, alakját azonban nem rajzolja ki. A három sort  önrím  zárja: a vét szó, mely három különböző kötött szószerkezet záróelemeként tér vissza, példázva szinte, hogy minden út együvé torkollik: „omnes eodem cogimur”.

Ezzel a szakasszal s a benne visszatérő képpel a költői meditáció második tétele is lezárult. A végső tanulság következik: az Istenhez fordulás, a csendesség-békesség s az  árnyékvilág megvetésének programja. Istenig  csak itt  emelkedik a költő tekintete egyetlen, új dimenziót  nyitó fordulattal. A második sor mögül lehetetlen ki nem  hallanunk Balassi  imádságának kezdő  sorát:  „Adj már csendességet,  lelki  békességet, mennybéli Úr!” Csakhogy míg Balassi  a hányattatásból békességért csak könyörögve fohászkodik Istenhez, addig Koháry verséből minden mozgás hiányzik, jellemző, hogy nála a jelentésében is statikus  állítmány még alárendelődik az illik igének és igenévvé degradálóaik. A harmadik sor fordulatai — árnyékvilág, világi hívság — bibliai eredetiek, Jób könyvéből vagy a Zsoltárokból bőven idézhetnénk hasonlókat, s a Prédikátor ,,vanitatum vanitas”-a egyfelől még távolibb múltba, a sumér-akkád s az egyiptomi hokma-irodalomba, másfelől a romantika korába s  századunkba nyit  kilátást. A világmegvetés (contemptus mundi) azonban nem bibliai program. A keresztény aszketikus irodalomba a sztoikusok irataiból került, szerzetesi regulákban s az ezektől ihletett művekben él tovább. Jellemző, hogy maga a szó magyarul Pázmány Imitatio-fordításában nem hangzik még föl. Az első fejezet címe: „De imitatione Christi et contemptu omnium vanitatum mundi.” Pázmány fordításában: Az Ur Christus követésérül és e világ  hiúságának megutálásárul. A fejezet szövegében is visszatér ez a fordítói megoldás: „per contemptum mundi tendere ad regna caelestia”  — „a sovány és  csalárd világot  megutálván a mennyei boldogságra áhítozzunk és siessünk”. Koháry szövegének párhuzamaként a bevezetőben már idéztük Zrínyit. A szigetvári hős „világmegvetése” nem a földi javak „utálatát” jelenti, hanem a tőlük való függetlenséget, amely adott helyzetben  a nagy vagyon birtokosát  is képessé teszi arra, hogy  hősiesen vállalja a halált. Koháryt is valami ilyen fajta belső függetlenségre nevelik fogságának sanyarú évei.
      A költeménynek végére értünk, s ha eddig a tartalmi és a formai vonatkozásokat a szöveg kívánta  sorrendben próbáltuk földeríteni,  most indokoltnak látszik, hogy  külön-külön összegezzük és értékeljük megfigyeléseinket.

Formai-nyelvi megállapításaink igazolták is, de valamelyest módosították is első, felszínes  benyomásunkat. Koháry versét valóban jellemzi a meglepetések hiánya, valami  szürkeség,  monotónia. Megfigyeltük azonban, hogy költőnk a szűk színskálán belül ügyesen és tudatosan variálja nyelvi, ritmikai megoldásait. Ennek köszönhető, hogy verse sohasem  válik unalmassá. Eszközei elődeinek versvilágához viszonyítva talán szegényesek, de önmagukban sajátos erőteret teremtenek,  melyben változatos helyi értéket, költői jelentést kap pl. egy-egy önrímsor vagy egy-egy ritka, szófajváltó rím, egy alliterációsorozat, láttató ereje támad egy-egy jól kiválasztott szónak, egyetlen vonallal  ügyesen fölvázolt  képnek.  Balassi versének hőfokától, mozgalmasságától, Nyéki Vörös rikító színeitől messze vagyunk:  egy — talán szándékosan — fegyelmezett  világban, ahol a mozgás is stilizált, tánclépésszerű, s a színek,  ha vannak, nem  fokozzák,  túlozzák,  hanem csak tompán jelzik a valóság színeit. Balassit ezer szálú, szenvedélyes kapcsolat fűzte az élethez, Nyéki Vörös hatni akart az olvasóira. („Ez példát úgy írták — vallotta Dialógusa végén —, hogy félelmet hozzon.”) Koháry a börtönben idézi föl a világ tényeit,  hogy tisztázza hozzájuk való viszonyát, és mindjárt a felidézés pillanatában distanciát is teremtsen közöttük  s önmaga közt. Nyelvi, formai megoldásai, még azok is,  amelyeket első látásra a  „fűzfapoéta”  ügyetlenségének számlájára írtunk, ennek  a költői-emberi állásfoglalásnak maradéktalanul pontos tükrözői. A  békesség-csendesség s a sajátos  világmegvetés nemcsak programként fogalmazódik meg Koháry verse végén, hanem kezdettől jelen  van a költeményben a mondatszövés, a ritmus- és rímjáték s a képalkotás tartózkodó eleganciájában.
      Hogy költőnk minden szerénykedése közepette milyen  tudatosan bánt eszközeivel, arra legjobban egy olyan tény mutat rá, amelyről eddig nem esett még szó. Általunk elemzett versében (s az egész első verses füzetében) átveszi  a  Balassi-strófa  alapszerkezetét,  de  egy lényeges  módosítással. Nem tizenkilences sorokat ír, hanem háromszor hatos osztású tizennyolcasokból alakítja ki a szakaszokat. Földi János meg is jegyezte A versírásról szóló munkájában: „Gróf Kohári István ... az ennyi szótagú versekben,  utól is csak hat szótagot  tészen”, s a költőnek  Beniczkiétől, Bogáti  Fazekasétól eltérő gyakorlatát  példával is szemléltette.

Képtelenség föltenni, hogy az  a Koháry,  aki  ismételten visszajátssza verseiben Balassi  sorait, ne emlékezett volna börtönében  a Balassitól  átvett strófa verstani képletére, s véletlenül szerzett volna füzetnyi  verset egy a szabályostól eltérő rend szerint. Viszont „fűzfapoéta” nem változtat önállóan vagy önkényesen egy  mégiscsak készen talált strófaképleten. Minden jel arra mutat, hogy Koháry tudatosanjújított. S talán nem is vaktában.  Motivációjához közelebb juthatunk, ha  meggondoljuk, hogy  első füzete után áttért  a négysarkú tizenkettesre, Zrínyi, Nyéki Vörös és Gyöngyösi kedvelt strófájának alkalmazására. Valószínűleg azért,  mert ezt a lényegében epikus formát alkalmasabbnak  találta nyugodt, elmélkedő témáinak kifejtésére. De ha így van, akkor nem képtelenség arra gyanakodnunk, hogy az a módosított Balassi-szak, amellyel első füzetében találkozunk, átmenet az  eredeti Balassi-strófa változatosabb lírizmusa s a tizenkettesek személytelenül méltóságos világa közt, ahogy nyelvi megoldásai is Gyöngyösiéhez közelednek.
      A formai sajátságok maguktól  irányítják figyelmünket Koháry  költőiemberi magatartására. Ez legalább annyira egyéni, mint a költemény strófaszerkezete. Balassi istenes versei egy századdal korábban merészen személyes élményszerűségükkel emelkedtek ki a  közösségi használatra  szánt vallásos énekek közül.  „Verseinek első  közönsége ...  — írhatta róluk Eckhardt Sándor —  maga az Isten.” Koháry költői attitűdje is eltér a rabságukat panaszló prédikátorokétól vagy a világ múlandóságáról „félelmet hozó” éneket zendítő Nyéki Vörösétől. De nem a szenvedély irányában, mint Balassié, hanem épp a tartózkodó előkelőség ellenkező előjelével.

Ennek a  tartózkodó, szemlélődő költői  magatartásnak  ihletője, mint láttuk, egy sztoikus-keresztény filozófia. Ennek sztoikus eleme sokkal több, mint gyanítanánk. Nemcsak a vízfolyás képe volt sztoikus. Sztoikus  fordulat a költemény második és utolsó szakaszában fölbukkanó illik s a 16. versszak nem méltó fordulata, s a sztoikus bölcselkedés hangját idézi az az iskolás-bölcselkedő tónus, amely az egész költeményen végigvonul. Az  élet szélsőségeinek pusztító hatalmát  a sztoikusok szerették bemutatni,  föltárván a rosszat, a veszedelmest még a jó túlságaiban is.  Az ő feleletük minderre a világmegvetés,  azzal a szenvtelen könnyűséggel,  amely Koháry megoldására is jellemző.
       Ebbe  a sztoikus örökségbe Koháry versében gazdagon beleágazik  egy bibliás-keresztény eszményvilág. S a kettő különös, imponáló  egyensúlyba kerül. Koháry világmegvetése nemcsak nem tüntető, de nem is  beteges. Tud szeretettel szólni arról, amitől pedig elhatárolja magát. Nemcsak fogságba vetőjét nem szidja, vádolja, de a világban élőket, az életben elmerülőket sem  marasztalja el. Rabságban kiérlelt bölcsességét fölkínálja, de nem akarja rájuk erőltetni.  Nem fenyeget,  legföljebb tanít, hogy más is okuljon azon, amit ő  elsősorban önmaga számára tisztázhatott.
       Koháry vallásosságát is valami különös  szemérmesség jellemzi. Ebben a versében komolyan szól Istenről, de nem fordul hozzá. Mintha az imádságot már nem  tartaná költeménybe illőnek. Nemcsak  itt van ez  így, másutt is ritkán hevül imává a szava. Amint a sajátosan keresztény vallásos tartalmak is csak  ritkán  villannak fel verseiben. A  „hamvas  szerdán” kezdődő  böjtről szól, húsvétról, pünkösdről is megemlékezik, Jézus „vocsoráját” áhít ja. De költészete mégsem elsőrendűen vagy inkább szűkebb értelemben egyházias-vallásos líra, s egészen távol van attól,  hogy valamilyen — bármily nemes — vallási propaganda eszközévé legyen.

Itt jutunk el egy utolsó kérdéshez, amelyet elemzésünk végén még föl kell vetnünk.  Mi késztethette Koháryt arra, hogy fogságban szerzett verseit — köztük ezt a költeményt — csaknem negyven évvel szabadulása után papírra vesse, s füzetekbe gyűjtve — bár névtelenül — kiadja?  Miért toldotta meg őket újabb  füzetnyi verssel? Sőt, miért  vette valószínűleg jó néven, hogy egy részüket P. Adalbertus Sztrakos nógrádi plébános latinra is  lefordította, s Salictum Heliconis címen kiadta (Budán, 1725-ben).  Pénz, hiúság, irodalmi  ambíciók  aligha motiválhattak egy effajta elhatározást, tekintve Koháry magas rangját, életkörülményeit.
       Ezen a ponton  a feltevések ingoványosabb talajára kell lépnünk. A kecskeméti piarista ház Historia Domusa beszámol arról, hogy Koháry (Kecskemét  földesura és  az említett rendház alapítója), amint Thököly fogságából szabadult, meghívást  kapott  Sua Maiestas  Augustissima  Leopoldushoz Bécsbe, mint a „szentül megőrzött hűség csodája”. Volt köszönnivalója is, hiszen raboskodása idején gróffá  tette Lipót: Mégsem ment azon mód az udvarba. Ruhát váltott, nagyra nőtt haját, szakállát levágatta, és a börtönnek minden szennyét gondosan lemosta  magáról, „licet in commiserationem haec praestanda suadebantur — bár biztatták, hogy mutogassa őket, mert úgy még több részvéttel lesznek iránta”, és „totus cultus” jelent meg az uralkodó előtt. Mikor pedig ,,ipsa Augusta” is látni óhajtotta, s a fogság sanyarúságát  tudakolta, Koháry latinul felelte,  hogy nem tud németül, ami annál rosszabbul sült el, mert a felséges asszony emlékezett arra, hogy bécsi  filozófiai tanulmányainak  idején, néhány  esztendeje még németül vitatkozott.

Úgy látszik, Koháry elfogadta Bécs adományait, de nem akarta a császárvárosban végigjátszani a  mártír látványos  szerepét.  Nem lehetséges-e, hogy  épp ezért  nem adta  ki  rögtön  verseit, amelyeket a fogságban írt? S nem gondolhatunk-e akkor  arra is, hogy  negyven év múlva ugyanezek a versek egy  megváltozott akusztikájú térben épp ellenkezően  hatottak? Egy olyan ember drágán kiküzdött  belső függetlenségének  bizonyítékaiként láthattak napvilágot, aki a  börtönben tanulta meg, hogy nem sokat ér az, amit a szerencse s az uralkodók kegye  nyújthat, s ezt a leckét később sem kívánta elfelejteni, akkor sem, amikor újra a napfényes oldalra, a világ javainak közelébe került.
      Igaza lehet  Szabó  Lőrincnek, aki Mohácstól Csokonaiig című tanulmányában nagyon nagy tisztelettel  szól Koháryról:  „Én nem tudom kétségbevonni ennek a mohácsi (nyilván  munkácsi)  rabnak, Thököly labanc ellenfelének sem irtózatos szenvedések közt edzett lelkierejét, sem kiváló vitézi érdemeit, sem hazafiasságát.” Költői hiteléről nem szól, de a lelkierőről, vitézi érdemről,  hazafiasságról hitelt érdemlően a vers tanúskodott. Talán az is, amelynek behatóbb elemzésére az előzőekben tettünk kísérletet.

Forrás: Régi magyar vers, szerk. Komlovszki Tibor, Bp., 1979, 351-364.)