A concetto-esélyei: a képi koherencia változatai

(Ismeretlen szerző: Pöngését koboznak…[1])

Bóta László[2] és Bitskey István[3] után újabban Zemplényi Ferenc hívta fel a leghangsúlyosabban a figyelmet a Pöngését koboznak… kezdetű, ismeretlen szerzőtől származó versre. „[E]bben a versben tökéletesen végigvitt concettót találunk: a zeneszerszámok léthelyzetekkel való metaforikus azonosítását. Ilyen versszervező concetto Rimay életművében is csak egy van.”[4] Ha tehát effajta szövegből mindösszesen kettő van az egész magyar XVII. században,[5] ha továbbá ebben az értelmezésben a concetto nem más, mint egy metaforikus ötlet, inventio (ebben az esetben: zeneszerszám és léthelyzet megfeleltetésének) következetes, a szöveg egészére kiterjedő végigvitele, akkor a vers feltétlenül megérdemli és igényli, hogy teljes egészében idézve tegyük meg vizsgálatunk tárgyává.

Pöngését koboznak gyakran ha te hallod,
Minden vígságodat elmúlatni látod,
Gyönyörűségedet szomorúságra fordítod,
Szép száraz szemedet könyvezésre hozod.

Nem korcsmához való koboznak pengése,
Sem tánchoz nem való gyönyörű zengése,
Mert hozatik tőle elme gyötrődése,
Bujdosó elmének gondban törődése.

Hárfa, lant zengése gyönyörűséget hoz,
Hegedűnek hangja lakodalom házhoz,
Síp szónak az szava jó az ser kocsmához,
De koboz pengése elme törődést hoz.

Regál és orgona díszes templomokban,
Mikoron dicsérik Istent énekszókban,
Puzan és stortiszta az éneklő karban,
Koboz igen illik katonák karjaiban.

 Az inventio ill. az inventio végigvitelére irányuló törekvés valóban aligha vitathatató. Az alapművelet pedig valóban mindvégig a zeneszerszámok és a léthelyzetek (helyek ill. lélekállapotok) egymásnak való megfeleltetése. De: valóban metaforikus azonosítások hozzák-e létre ezeket a megfeleltetéseket? Nem így látom.

Az aposztrofikus szerkezet első strófája egy olyan történetet (állapotváltozást) alkot meg, amelyben a megszólított hangulata radikálisan megváltozik a koboz pöngését hallva. E hang hatására (a fokozatosság nyilvánvaló:) vígságát elmúlatni látja, gyönyörűségét szomorúságra fordítja, száraz szemét könnyezésre hozza. Ő maga cselekszik ugyan (lát, fordít, hoz), de egyértelműen a koboz pöngésének hatására. Hogyan jön létre a hatásnak ez a mechanizmusa? A második strófa szerint a koboz pengése, gyönyörű zengése más emberek esetében, általában is így működik: sem a kocsmához, sem a tánchoz nem való, mert az elme gyötrődését, gondban törődését okozza. A koboz hangja hangulati változásokat idéz elő: tulajdonképpen nem maga a pengés, hanem az általa szükségszerűen kiváltott hangulat nem illik bizonyos helyekhez ill. tevékenységekhez (kocsma ill. tánc). A koboznak pengése törvényszerűen vezet el a negatív hangulati változásokhoz, ezért helyettesítheti azokat. Ez a megfeleltetés nem metaforikus, hanem ok-okozati, tehát metonimikus természetű. Az első strófa kiinduló tételét (a koboz pengése szomorúvá teszi a megszólítottat) a második strófa a befogadó oldaláról általánosította (a koboz pengése mindenkit szomorúvá tesz). A harmadik strófa a zeneszerszámok oldaláról általánosít. Kiterjeszti a tételt: minden (említett) zeneszerszám hangot ad, a hang hangulati változást okoz, s minden ily módon kiváltott hangulati változásnak megvan a maga igazi helye: az a hely, ami az adott hangulathoz illik. Hangszer - hang – hangulat – hely: a metonimikus láncolat első három elemének összekapcsoltsága ok-okozati alapjára (causa), a második két elemé az érintkezés működésére, az odaillés (aptum) elvére, a helyből vett érvek (argumenta a loco) logikájára épül. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a szöveg – s ez kivételesen rövid terjedelmet, ugyanakkor a régi magyar irodalomban valóban ritka tömörséget eredményez - sohasem mondja következetesen végig e metonimikus láncolatokat. A rendszer megnyugtatóan rekonstruálható, de korántsem realizálódik minden egyes konkrét elemében (a koboz esetében a sor teljes [koboz-pengés-szomorúság-katona], de elhelyezkedése a vers szövegében szórt). A hárfa és a lant zengése gyönyörűséget hoz (hang-hangulat-[…]). A hegedű hangja a lakodalmas házhoz, a sípszó szava a serkocsmához jó (hang-[…]-hely). A koboz pengése az elme törődését hozza (hang-hangulat-[…]). Nem csak az nyilvánvaló, hogy ez a sor a 2. strófa 3-4. sorának khiasztikus lerövidítéséből és újraszervezéséből áll elő (elme gyötrődése – gondban törődése → elme törődése), hanem az is, hogy az igazi poétikai tét a csattanó felépítése és késleltetése: hol van a koboz helye? A regál és az orgona helye a díszes templomokban, a puzan és a stortiszta az éneklő karban van (mikoron dicsérik Istent énekszókban: a helyből vett érvek egyedül itt és ekkor egészülnek ki – a díszes templomokat ill. az éneklő kart szétválaszthatatlanul összekapcsoló erővel - az időből vettekkel [argumenta a tempore]). A kiinduló tétel immár maximálisan kitágult (minden zeneszerszám mindnekiben egy bizonyos helyhez illő hangulatot idéz elő), visszakanyarodhatunk a kiindulóállapothoz. Az első strófa 1-3 (hang-hangulatváltozás), a második 2-2 ([hely-hang] – [hang-hangulatváltozás]), a harmadik 1-2-1 ([hang-hangulatváltozás] - [hang-hely] - [hang-hangulatváltozás]), a negyedik pedig 1-(1)-1-1 szerkezetű: hangszerek-hely – (idő) – hangszerek-hely – hangszer-hely. S csak ezen szerteágazó előkészítő munkálatok után kapjuk meg (qod est demonstrandum) a tulajdonképpeni főtételt: koboz igen illik katonák karjaiban. Aminek ilyetén szituálása még akkor is bravúrosnak lenne mondható, ha – ráadásul – nem szólna hozzá az első strófa megszólítottja kilétének kérdéséhez. De hozzászól: visszamenőleg katonaként definiálja azt. Aligha hihető, hogy mindezen retorikai-poétikai bonyolulatok érintetlenek lehetnének részben Balassi-, részben pedig az őt követő Rimay követésének alapkérdéseitől. Ezúttal fontosnak tartok egy összegző táblázatot.

 

hangszer	hang	hangulat	hely
koboz (1/1)	pöngés (1/1, 2/1) gyönyörű zengés (2/2) pengés (3/4)	szomorúság (1/2-4) elme gyötrődés (2/3) gondban törődés (2/4) elme törődés (3/4)	nem kocsma (2/1) nem tánc (2/2) katonák karjai (4/4)
hárfa, lant (3/1)	zengés (3/1)	gyönyörűség (3/1)	- - -
hegedű (3/2)	hang (3/2)	- - -	lakodalmas ház (3/2)
síp (3/3)	szó (3/3)	- - -	serkocsma (3/3)
regál, orgona (4/1)	- - -	- - -	templomok (4/1)
puzan, stortiszta (4/3)	- - -	- - -	éneklő kar (4/3)

 

A táblázat kitöltött ill. ki nem töltött cellái egyaránt fontosak: felépül egy egyetlen trópusra alapuló, tisztán metonimikus rendszer, amelyben minden felbukkanó elem elhelyezhető – ám korántsem töltődik fel minden rubrika. Balassi valóban létrehozott nagyon szorosra zárt tropológiájú, minden elemre kiterjedő, leíró szövegeket[6] (pl. Bezzeg nagy bolondság… kezdetű, Dobó Jakab ellen szerzett, 46. számú éneket[7]), Rimay pedig a Kerekdéd ez világ… kezdetű versében valóban képes volt arra, hogy egyetlen trópusból (egy hasonlatból: ez világ gömbölyű mint lapta) kibontson egy olyan történetet,[8] amely – szellősen ugyan, de tulajdonképpen mindvégig - a gördülés-fordulás-fordulat képzetköreire épül. A Balassit követő Rimayt követő jelen imitáció egybeolvasztja e kettősséget: szellősen tölt ki egy nagyon szigorúan megalkotott metonimikus rendszert – miközben képes azt az érzetet felkelteni, hogy metaforikus azonosításokat visz tökéletesen végig. Mindezt mégsem nevezném a concetto puszta illúziójának.

Hogy Balassi nyelve, a képes beszéd, a tropológiai diskurzus veszélyes lehet, azaz termelhet nem szándékolt jelentéseket is, ekkorra már teljesen nyilvánvaló tapasztalattá vált.[9] Ebben a helyzetben poétikailag két (egyaránt kivitelezhetetlen) lehetőség kínálkozik: vagy egy képeket kerülő, alulfogalmazott, csupasz, áttetsző nyelvet kellene használni, ilyen azonban tulajdonképpen nem létezik, vagy pedig olyan tropológiai rendszereket kell létrehozni, ami azt és csak azt mondja, ami a beszélőnek szándékában áll, ennyire azonban a nyelvet nem lehetséges uralni. Azt gondolom, hogy a XVII. század elejének költői ebben a helyzetben némely esetben nem úgy gondolkodtak, hogy előbb létrehoztak valamiféle mondanivalót, majd azt megpróbálták valamiféle biztonságos retorikával felékesíteni, hanem előbb felépíttettek egy speciálisan szorosra zárt ornátus-rendszert, egy szigorú tropológiai szisztémát, majd szisztematikusan ráhagyatkoztak az ezáltal létrejövő jelentésekre: kiaknázták azokat. Az inventio elsősorban nem abban (a tematikus ötletben) áll, hogy a koboz a katonához illik. Hanem talán inkább abban, hogy a valós világ megismerhető, a teremtett világ felépíthető a metonímia által is. Innen nézve tehát a bonyolult manierista poétikai tanok befogadását talán az is segítette (vagy – részben - helyettesítette), hogy a Balassi életművével történő aprólékos és kitartó szembesülés végelemzésben sebezhetőnek mutatta Balassi költői nyelvét. A XVII. század némely szövege számára mindenesetre kétségtelenül a nagyon szorosra zárt tropológia és e nagyon szorosra zárt tropológia jelentéstermelő erejének módszeres kiaknázása jelentette a megnyugtató megoldást. Úgy vélekedhettek talán, hogy a concetto ugyan nehezen és csak nagyon kevesek számára érthető - de akkor aztán csak egyféleképpen. Ebben azonban (szerencséjükre) nem volt igazuk.

Az Istenes énekek megjelenése azonban ezeknek az előző fejezetben tárgyaltakkal ellentétes irányú fejleményeknek a történetében is meghatározó jelentőségű. Ez a jelentőség e tekintetben elsősorban abban áll, hogy (módot adva a bonyolultság egy korábbi fokával, s annak egy színvonalas, de némiképp archaikus, archaizáló[10] imitációjával történő folytonos összevetésre, ha vissza nem is fordította, de azért) lelassította ezeket a retorikailag-poétikailag rövidítő, tömörítő, megbonyolító folyamatokat. Nem csodálkoznék, ha (többek között) épp ez lett volna az első nyomtatott kiadás célja.

A folyamatok mindenesetre nemsokára teljesen más irányokat vesznek: a nyomtatott kiadások sora (túlzottan didaktikus ill. határozottan concetto-jellegű) szélsőségeitől megfosztotta, határok közé zárta, (talán túlságosan is) normalizálta a Balassi költészetére épülő lehetséges nyelveket. Balassi életműve (a Rimayéval összekeveredve, azzal elvegyülve) maga lesz a magyar költészet, az abszolút kánon – nyelvileg és tematikailag egyaránt. Másolják, applikálják, idézik, variálják, majd lassanként elfelejtik. Valóban nagyon jellemző, hogy amikor Döbrentei Gábor 1821-ben közzétesz néhány Balassi-verset, Kölcsey Ferenc úgy kénytelen megírni a Nemzeti hagyományokat és a Hymnust (amiben köztudottan Rimay rímei visszhangoznak), hogy azt hiszi, a számára ihlető, Ó, szegény megromlott... kezdetű szöveget Balassi írta.[11] De odáig még hosszú az út. A továbbiakban, zárásul, e hosszú út két állomását, Balassi (és Rimay) uniformizálódó, XVII. század közepi recepciójának két jellemző példáját vizsgáljuk meg.

---