CXLIV. zsoltár

Az Úr áldandó áldott Úr,
Igen bölcs és hatalmas Úr,
Az Isten nékem kősziklám,
Ellenségim ellen villám,
Megtanítja víni kezem,
Mert erejét érzem,
Ő kútfeje minden jómnak,
Bástyája váramnak,
Az Úr szabadság s erős vár,
Mellettem tábort jár,
Én őbenne bízván élek,
Senkitől nem félek.

Oh, Úr Isten, mi vagyok én,
Ez változandó föld színín?
Mit tész énvelem, ki vagyok
Veszendő por, hogy meghalok?
Rám ily gondot miért viselsz?
Ily igen mit tisztelsz?
Hívság vagyok mert és pára,
A földnek csak sára,
Az én éltem egy kis óra,
Meghalok egy szóra,
Mindazáltal, Uram, féllek,
És szívből tisztellek.

Úr Isten, a magos mennyből,
Szállj le a szentséges fényből,
Az én kevély ellenségim,
Oszlasd el háborgatóim,
Nagy félelmet adj szívökben,
Féljenek ügyökben,
Engem peniglen szabadíts,
És örömmel vidíts,
Hogy új éneket mondhassak,
És hálát adhassak,
Mint kegyelmes Istenemnek,
És jó vezéremnek.

Az idegen nép kezétől,
Szabadíts égő tüzétől,
Mert birodalmok nem igaz,
Minden igazságok csak gaz,
Ha kérésünkben meghallgatsz,
Minden jókat megadsz,
Kedves békességben élünk,
Csak tégedet félünk,
És a mü szép magzatinkat,
Édes fiainkat
Csak Felségednek éltetjük,
Neved tiszteltetjük.

Meghallgatván a mü szónkat,
Megáldod így minden jónkat,
Békességben marad hazánk,
És megszaparodik marhánk,
Szívünk minden jót tőled vár,
A gonosz távol jár,
Oh, mely boldog az oly nemzet,
Akit az Úr vezet!
Ezt a szent Dávid jól látta,
Nékünk írván hadta,
Az száznegyvennegyed részben,
Hogy örvende hütben.

Forrása: RMKT XVII, 4., kiad. Varga Imre, 99. sz.