Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Unitárius szerzők | Thordai János |  

XXIII. zsoltár

 

Pásztorom az Úr, aki mindent éltet,
Táplál engem és semmitől nem féltet,
Velem kedvvel teljes örömet véltet,
Bő mezőben gyönyörűségben éltet.

Semmi fogyatkozása nincs lelkemnek,
Táplálója mert az Isten éltemnek,
Nagy vigasztalása vagyon szívemnek,
Hogy az Úr pásztora gyarló lelkemnek.

Hogy jól éljek, szép zsíros mezőben tött,
Szép kifolyó forrásvízzel környülvött,
ebből tudom, hogy én Istenemmé lött,
Gondviselésébe mert engem bévött.

Szent lelkével az igaz útban hordoz,
Vétkeimnek köteléből kioldoz,
Mindjárt ha megtántorodom, gyámolt hoz,
Bátorsággal hogy támaszkodjam ahhoz.

Lelkem az halál völgyében is nem fél,
Mindenütt mert Istenem velem jár s kél,
Semmit nem árthat énnekem a dér, a szél.
Lelki csendességben szívem bátran él.

Ha bűnömért nyavalya talál vagy kár,
Az is az Úr által minden jómra jár,
Mert nekem az Isten drága kincses zár,
Ellenségim ellen győzhetetlen vár.

Reám önti szent lelkének olaját,
Jó kedvének rám köszöni poharát,
Vigasztalásomra megnyitja száját,
Örvend szívem, meg sem említi kárát.

Tart örökké az Istennek jó volta,
Mely az én gyarló fejem környül folyta,
Valakit e nagy Őr irgalmas volta
Táplál, annak soha nem lészen holta.

Én is azért ez nagy Pásztornak élek,
Háladó szívet őhozzá viselek,
Csak őtet tisztelem és tőle félek,
Tudom, hogy örökké boldogul élek.

Hogy az Úrnak áldását Dávid látá,
A huszonharmad énekben ezt mondá,
Jó voltáért az Úristen így áldá,
Mellyel háladó voltát megmutatá.

 

Forrása: RMKT XVII, 4., kiad. Varga Imre, 21. sz.