XXXVIII. zsoltár

Uram, engem búsultodban,
Ne feddj és ne verj buzgó nagy búdban,
Bűneimért igazságodban,
Ne büntess haragodban.

Mérges nyilaid szívemet,
Járják és kiapasztják véremet,
Vessződ miatt sem a kezemet,
Nem bírom sem fejemet.

Súlyos kezed rajtam atrtod,
Megalélt beteg testemet sújtod,
Bágyadt lelkem nagy kínnal fojtod,
Kénom kénnal újítod.

Nincs testemben egészségem,
Lelkemben is nincsen békességem,
Lassan-lassan az én épségem,
Ím, majd elfogy szépségem.

Bűneimben torkig ülök,
S ím teljességgel majd elmerülök,
Súlyos terhem alatt ledőlök,
A halálhoz készülök.

Sebem meggyógyult, úgy tetszett,
És ímé, belé az fene esett,
Attól minden tagom elveszett,
Testemben eltenyészett.

Szegény vagyok és nyomorult,
Rám bűnömért sok fájdalom borult,
Mely miatt a belém beszorult,
Szűvem nagy búra fordult.

Testemben nagy fájdalom jár,
Mely tép és szaggt, mint az éles ár,
Forróságom oly, mint az hév nyár,
Jaj, inkább meghalnék bár.

Nincs testemben semmi épség,
Gyötrelmemben rettegtet a kétség,
Megemészt a béktelenség,
Mert szörnyű a betegség.

Búsúlt szívemből ordítok,
S megszánásra senkit nem indítok,
Uram, benned szívet mozdítok,
Azért hozzád kiáltok.

Uram, hogy engem megtágíts,
Azt kévánom, Uram, hogy megtisztíts,
Gyötrelmemtől hogy megszabadíts,
Uram, Uram, meggyógyíts.

Mert szívemben meghűlt a vér,
Elszakadkozott bennem minden ér,
Súlyos kezed nyomorgat és vér,
Ím, az halál ujjal ér.

Homály fogta be szememet,
Nincs, aki eltörölje könyvemet,
Barátim nem tészik kedvemet,
Elhattanak engemet.

Rokonságim távul állnak,
ÉS fájdalmimban nem vigasztalnak,
Akik penig gonoszt akarnak,
Bosszút és mérget szólnak.

De én mint süket, nem hallok,
Nem nyitom meg számot és nem szólok,
Én bűnösnek senkit nem vallok,
És senkit nem káromlok.

Uram, csak benned reménlek,
Téged, hogy engem meghallgass, kérlek,
Ne engedd, hogy elfelejtselek,
S ezután ne féljelek.

Mert ha bűnt és vétket tészek,
Ellenségimnek kész csúfság lészek,
Megütközvén, ha mi bűnt tészek,
Tőlök szidalmat vészek.

Leginkább ez fáj szívemnek,
Ha csúfja lészek ellenségimnek,
Ha szenvedem mert Istenemnek
Kezét, könnyebb fejemnek.

Az te ostorod szenvedni,
Kész vagyok, Úristen, elviselni,
Mert ha bűnöm meg fogom bánni,
Mindjárt meg kezdesz szánni.

Az én ellenségim penig
Bosszontnak bűneimért mind fottig,
Ha szentül élnék is mind éltig,
Mégis szólnak halálig.

Uram, ne hadd el fejemet,
Bírjad és igazgassad éltemet,
Tekints reám, segílj engemet,
add meg egészségemet.

Szent Dávid betegágyában,
Így esedezék nyavalyájában,
Amint harmincnyolcad psalmusban
Megírta az zsoltárban.

Forrása: RMKT XVII, 4., kiad. Varga Imre, 93. sz.