Korábban ezt a művet Nyéki Vörös Mátyásnak tulajdonították, azonban a vers szerzőségével kapcsolatban újabban Vadai István súlyos kételyeket hangoztatott. Pap Balázs az eddig szintén Nyéki Vörösnek tulajdonított, az 1644-es kiadásba betoldott c. versben a SIGISMUNDUS KORNIS akrosztichont fedezte fel. Ezt a verset azonban, amelyből hevenyészve "kikalapálták" a szerző nevét, csak az 1644-es kiadásba toldották be függelékként. Kornis Zsigmond nem volt tagja a nagyszombati Szent Kereszt kongregációnak, és életrajzába ne fér bele, hogy 1629-ben, Nagyszombatban ilyen terjedelmes szöveget szerezhessen. (Kolofón: Ezt a kicsiny munkát vékony értékében / Rendelé magyar szófolyással versekben / Ezerhatszázhuszonkilenc esztendőben, / Szombat várasában való lételében.)

A Tintinabulum első kiadása 1636-ban jelent meg Pozsonyban. (Jenei hibás logika alapján feltételezett egy 1633-as korábbi kiadást is. Ez az RMNy-ben 1558A számot viselő kötet azonban sohasem létezett.) Az időben következő kiadásból, az 1644-es pozsonyiból ma már nem ismerünk példányt. A későbbi kiadások valószínűleg ezen alapulhattak, ugyanis az 1636-oshoz képest többleteket tartalmaznak: az előszóban a szerző az Egy Lelki Vitézlő pseudonym után teszi az S K monogrammot is. A kötet végére pedig, mint "Tóldalék" egy új vers kerül Egy szentelt vitéznek készülöt-fujo trombitaja az emberi gyarlóságról címmel.

Réger Ádám a nagyszombati keresztes kongregáció tagjai között az S K monogramnak megfelelő tagokat keresett, és egyetlen ilyet talált Kovách István (Stephanus Kovách) jezsuitát – így ő is lehetséges szerző. Réger Ádám további felfedezése szerint a Tintinabulum forrását vagy mintáját Calolus Srcibanus holland jezsuita Ludus in seculi Amorem inimico Amori divino (Leiden, 1617) című munkájának végén (pp. 647–681) találjuk meg. A 10 részes Ludus in seculi amorem inimicum 90 négysoros strófából áll -- tehát a magyar Tintinnabulum jóval terjedelmesebb. A latin előzményt ismerte Kájoni János is, ugyanis kéziratos himniáriumába felvette Scribanius latin szövegét. Elgondolkodtató, hogy a holland jezsuita latin versei a magyar nyelvű költészet legelterjedtebb formájában bokorrímes felező tizenkettesekben íródtak.

Quid mundus fragile confisus purpurae,
Triumphos memorat fallaci murmure?
Quae spondet munera vanae potentiae,
Vix sunt crepundia rudis infantiae.

Kiadásunk alapja az 1636-os pozsonyi editio (RMNy 1658).

Tintinnabulum
A Keresztnek felvételére ájtatos intés
Szent Kazimirusnak imádságos éneke
Siralom az halandóságról
A véghetetlen örökkévalóságról
Aeternitas, örökkévalóság
A múlandó világtól búcsúzat az örökkévalóságért

A barokk művészet érzékiségét és végső dolgokra való irányulását gyakran kapcsolatba hozzák Loyolai (Szent) Ignác, a jezsuita rend alapítója által kidolgozott meditációl lelkigyakorlatokkal. A Meditationes ismeretlen szerzőjű 1663-as magyar fordításából így hangzik a pokolról szóló meditáció:

ÖTÖDIK GYAKORLÁS,
A pokolrul valo megh szemlélés. Foglal maghában keszitö Imátsághot, két elöl jarást, öt pontomat, egy szolló beszéddel.
A készitö Imádsagh a’ mint oda fel.
Elsö elöl járás.
Abrázolyad mint ha szeméd elöt volna a’ pokolnak hoszaságha, szelességhe, es melységhe.
Másik elöl járás.
Könyörogj hogy nagj erössen elmédben nyomtassék az el kárhozott Lelkek kinynya: Ugy hogy ha az Isteni szeretetrül valaha
el feletkeznél, hogy méghis a’ kinok felelme a’ büntül megh tartoztasson.
Elsö pont ez: Abrázolás által Pokolnak kietlen nagy gyuladásit latni; es a’ lelkeket valami tüzes testekben, ugymind tömleczben be rekesztet teknek lenni.
Másik pont ez:
Abrázolás által hallani azoknak sirását, jajgatását, kiáltasát; Kristus Urunk es az eö Szentei ellen káromlását.
Harmadik pont ez:
Ábrázolo Szaglással a’ füstet, az éghö kénkövet, es mindenfele mosléknak, ganénak, rothadásnak nehez szagját erzeni.
Negyedik pont ez:
Kostolni ezeknek epénel keservesb köny hullatásit, senyvetseghit es a’ lelki esméretnek férgét.
Ötödik pont ez.
Mint egy tapasztalni azt a tüzet, melynek [31] illetésébul mégh a’ lelkekis éghnek.
A szollo beszed Udvözitönkhez legyen: es juttasd elmédben az el kárhazott emberek lelkeit; melyek azert a’ Pokolbeli kinokra vettet
tek, hogy avagy nem hitték, Kristus Vrunk el jövetelit, vagy ha hitték, de ugyan parancsolati szerent nem éltek: törtent penigh veszedelmek, vagy Kristus el jövetele elött, vagy e’ világon jelenlétekor, avagy menybe menetele után. Ezek után tellyes szivedbül, adgy hálát Üdvözitödnek, hogy olljan veszedelemtül megh oltalmaztattál, és hogy mind eddigh nagy aitatos irgalmássággal lött legyen hozzád.
Veghezd egy Miatyánkal

Az irodalomtörténet a nagy barokk stílus első fontos darabjaként tartja ezt a művet számon. A Nyéki Vörös életműből való kiiktatása, a latin forrás felfedezése azonban a szövegek -- a Tintinabulum és a hozzá csatlakozó rövidebb kompozíciók -- újraértékelését kívánják meg. Tisztázandó a viszonya a Ludus in saeculi Amorem című latin költeménnyel. A magyar szöveg jóval terjedelmesebb, ráadásul a négy végső dolog (halál, ítélet, pokol, menyország) bemutatására számmisztikai koncepciót hordozó 400 strófás szerkezetet alakított ki. A Lelki Vitézlő, ha ő a szerzője a Tintinabulum kötetbe eredetileg beszerkesztett rövidebb verseknek is nem lehetett kezdő verselő. Ki lehet ez a Nyéki Vörös poétikai kezdeményezését kiteljesítő, filozófiai kérdésekkel vívódó, nagy nyelvi kifejezőerővel alkotó tehetséges poéta, akinek sikerült a 17. század ellenreformációs irodalmi termésének legerősebb darabjait megalkotni? Miért titkolta el a nevét? Középkorias, alázatos gesztus ez? Vagy a szerző olyan exponált alakja a korabeli közéletnek, akinek nem "professiója a poézis"?
Az SK monogram mögé rejtőző Lelki Vitézlő a vanitas-érzés legavatottabb megszólaltatója a régi magyar irodalomban. Talán majd Kohári István börtönköltészete mond a témáról majd újat jó ötven évvel később.

Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok (Magyar fordítás 1663-ból), kiad. Nagy Anna, Piliscsaba, 2013 (Pázmány Irodalmi Műhely,
Lelkiségtörténeti források 2).
Vadai István, Kolomp vagy csengettyű? = A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században, Szeged, 2005, 181-187.
Papp Balázs, A Tintinnabulum tripudiantium szerzőségéhez, ItK 2006, 585–590.
Réger Ádám, A Tintinnabulum tripudiantium szerzője és forrása, felolvasás az MTA Irodalomtudományi Intézetében 2012. február 29-én.
Nagy Szilvia, Philibertus látomásának útja egy iskoladrámáig = Kilián emlékkönyv, 317-328.