Tartalom:

 

Bevezető                                                                               

Ajánlás János Zsigmondnak                                                   

Ajánlás Erzsébet angol királynőnek                                        

Első könyv 

Az első könyv fejezetei  - Tartalomjegyzék                                                                           

 


A KIADÁSRÓL

 

A nagy jelentőségű antológiát Péter Lajos, a székelykeresztúri Unitárius Kollégium nyugalmazott tanára az 1950-es években fordította le, s szövegét megőrzésre átadta Kiss Eleknek. Tiszteletre méltó buzgalmának eredmé­nyét közreadva nem vállalkozhattunk a szöveg megjegyzetelésére, csupán a személynevek és a bibliai helyek mutatójának elkészítésével lehetünk az olvasók segítségére. Az előbbi esetében természetesen felhasználtuk annak a latin hasonmás-kiadásnak a mutatóját, amelynek gondozója, Pirnát Antal is csak jelezni tudta bevezető tanulmányában, hogy a forráskérdéseket is megoldó kritikai igényű kiadás elkészítése nemzetközi összefogást igénylő feladat. A fordítással kapcsolatban a következőket kell még közölnünk. A János Zsigmondhoz intézett ajánlás szövegét Pirnát Antal fordításában adjuk, amelyet az emutett hasonmáskiadás munkálatai során készített el. (Ez a fordítás a kiadáshoz készített előszó eredeti, magyar nyelvű változatával együtt a nagy tudós hagyatékában található meg a Szegedi Tudomány­egyetem Régi Magyar Irodalom Tanszékén.) Az első könyv nyolcadik és kilencedik fejezetének magyarításakor nagymértékben támaszkodtunk Simon József korrekcióira. A verses szövegekről műfordítást csak akkor adunk, ha ilyenek már korábban napvilágot láttak. Így az Ovidiustól származó részlet mellett felhasználtuk a Tóth István antológiájában megjelent szövegközlé­seket is, de helyesnek tartottuk ezekben az esetekben a latin eredetit is kö­zölni. Máskor a latin szöveg mellett prózai fordítást adunk. A leghosszabb verses részlet Amantibus stb. esetében a latin szöveget illusztráció gyanánt közöljük. A kötetben idézett bibliai verseket többnyire a protestáns környe­zetben meghatározóvá vált Károlyi Gáspár-féle fordításban adjuk. Eltértünk azonban ettől, ha az untáriusok teológiai megfontolásaikat nyilvánvalóan eltérő szövegváltozatra építették. Az eredeti kiadvány az esetek túlnyomó többségében megelégszik az adott bibliai könyv feltüntetésével. Kiadásunk­ban Fülöp Alpár munkájának köszönhetően ezt kiegészítettük a versek pon­tos megjelölésével, ám eltekintettünk attól, hogy ezt a szögletes zárójel foly­tonos használatával jelezzük a szövegben.

 

 

BEVEZETŐ

 

A De falsa et vera unius Dei patris, filii et spiritus sancti cognitione címet viselő nyomtatvány az unitarizmus történetének legjelentősebb kiadványai közé tartozik. Ezzel alighanem már a 16-17. századi emberek is tisztában vol­tak. Az unitáriusok hívei és ellenfelei egyaránt ezt vették kezükbe, ha arról akartak tájékozódni, hogy hogyan jelent meg, és mit hirdetett Erdélyben és Lengyelországban az egy Istent vallók csoportosulása vagy egyháza. Witten­bergtől Groeningenig folyamatosan citálták különböző helyeit az unitáriusok elleni egyetemi disputációkban. Forrása volt azoknak a műveknek is, amelyek tárgyilagosabb szemlélettel nyúltak az unitarizmus vagy a szocinianismus törté­netéhez, s természetesen használták azok a 17-18. századi erdélyi vagy lengyel­országi szertők is, akik történeti vagy dogmatikatörténeti élvekkel is igazolni akarták közösségeik létjogosultságát. E széleskörű használatot bizonyára a szokatlanul magas példányszám is elősegítette, hiszen egészen rendhagyó módon 28 ma is meglévő példányt tudtak regisztrálni a nagy európai és amerikai könyvtárak szakemberei. (Az erdélyi unitáriusok kiadv ányai közül ehhez hasonló „népszerűségre" csak Enyedi György Explicationese tett szert, ám a nagy európai és tengerentúli könyvtárakban mai napig fellelhető Explicationes-példányok zöme az 1670-es második - hollandiai - kiadásból maradt ránk.)

Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy ennek az igen jelentős kötet­nek a legfontosabb könyvészeti kérdéseit már rég megoldotta a szakiroda­lom. Éppen az ellenkezője igaz: a kötet az egyik legrejtélyesebb régi magyaror­szági nyomtatvány, amelynek szerzőiről, megjelenésének körülményeiről és hátteréről szinte semmit sem tudunk. A kiadványt körülvevő homálynak több oka is van. Első helyen a Kelet-Közép-Európában formálódó szent­háromságtagadó csoportosulások elsődleges forrásainak pusztulását kell megemlítenünk, a 16. századi kéziratos és levelezésanyag szinte teljes meg­semmisülését, a nyomda történetére és működésére vonatkozó dokumen­tumok eltűnését. De legalább ekkora szerepe volt a kény szerű rejtőzködés­nek. A 16. századi antitrinitárius törekvésekről szinte teljes képet adó, a meg­előző évtizedek ilyen szellemű munkáiból gazdagon merítő, s szinte szenthá­romságtagadó antológiának is tekinthető mű ugyanis nem közli egyetlenegy értekezés szerzőjének a nevét sem, sőt azt sem tudjuk meg, ki állította össze magát a kötetet, hiszen a címlapon is csak az olvasható, hogy a len­gyelországi és erdélyi egyetértő gyülekezetek papjai jelentetik meg. Ugyan­ezek a személyek szerepelnek a közreműködők közül egyedüliként néven nevezett II. János választott királyhoz intézett ajánlás aláírói gyanánt is. Ez természetesen nem valamiféle szerénykedéssel magyarázható, de nem is csupán azzal hozható összefüggésbe, hogy a szentháromságtagadók a meg­talált evangéliumi igazság ügyét az egyes személyek teljesítményén túlmuta­tónak akarták feltüntetni. A meghatározó nyilvánvalóan inkább az volt, hogy a nemzetközi terjesztésre szánt mű összeállítói egyes Lengyelországon és Erdélyen kívül élő szerzők életét kockáztatták volna a nevek feltün­tetésével. De nem látszott ez célszerűnek a nagy protestáns központok meghódítására készülő mozgalom - akkor éppen Gyulafehérvárott vagy Kislengyelországban - élő képviselői esetében sem.

Nem kis mértékben nehezítette meg ugyanakkor a megjelenés körül­ményeinek, s az egyes szövegek közötti viszonynak a tisztázását, hogy a cím­lapon a megjelenés évét elhallgató kötet ajánlásának a végén az 1567. augusztus 7-i dátum olvasható, s ezért a művet a körülivények alaposabb mérlegelése nélkül regisztráló első könyvészeti bibliográfiák ebben az esztendőben meg­jelent nyomtatványként írták le. Esetenként szinte megoldhatatlan kutatási nehézségeket jelentett ez a hallgatás, s egyben persze mai napig tartó, alkal­manként heves polémiák kiváltója is, hiszen a felekezeti és nemzeti el­fogultságokkal is megterhelt modern kutatás számára szinte tárcán kínálja azt a lehetőséget, hogy a források hiányából adódó hézagokat az egyes ku­tatók logikusnak látszó, de prekoncepcióktól azért egyáltalán nem mentes hipotézisekkel hidalják át. Az ilyen hipotetikus elképzelések egyike-másika aztán bizonyított tényként rögzült, sőt újabb megfontolásokkal is gazdago­dott egy-egy iskola vagy felekezet történetírásában, s ez mai napig aka­dályozza a tárgyszerű megközelítést.

Így a szociniánus szemléletű művek, illetőleg szerzők hajlottak arra, hogy a névtelenül megjelent erdélyi antitrinitárius kiadványok többségét Giorgio Biandratának tulajdonítsák, mivel Sandius Bibliotheca Antitrinitarz­orum c. munkája az ő neve alatt sorolja fel szinte mindegyiket. Idővel ugyanis kevéssé figyeltek Sandius, illetve az ő munkáját kiegészítő Benedykt Wiszo­waty azon megjegyzésére, hogy a névtelen kiadványok esetében kizárólag azért választották ezt az eljárást, mert Blandrata vitte be a szentháromság­tagadást Erdélybe és Lengyelországba. A lengyel kutatók többsége hajlott ennek a véleménynek az elfogadására, illetőleg Grzegorz Pawel szerepének hangsúlyozásával próbálta árnyalni azt. Ez a törekvés különösen az utóbbi időszakban vált egyre markánsabbá, nem utolsósorban annak a Pirnát Antal által megfogalmazott koncepciónak az ellensúlyozásaként, amely az ana­baptisztikus szektásságba elsüllyedt Grzegorz Pawelt és társait képtelennek tartotta ilyen nagyívű elgondolások megfogalmazására, s hajlott arra, hogy a lengyel lelkészek szerepét a kiadvány létrejöttében a lehető legminimáli­sabbra csökkentse. Mondanom sem kell, hogy a magyar kutatók pedig szinte a legutóbbi időkig azt tekintették axiómának, hogy első püspöküknek tulajdoníthatók mindazok a fejezetek, amelyeknek van megfelelőjük Dávid Ferenc ebben az időszakban megjelent magyar nyelvű munkáiban (Rövid magyarágyat, Rövid útmutatás). Ezt a hagiografikus elemekkel vegyes nemzeti elfogultságot Pirnát ugyan elutasította, ám imént idézett, a lengyel antitrini­tárusoktól mindenfajta távlatosságot megtagadó felfogása „kifelé" mégis­csak hasonlóképpen funkcionált.

E magyarországi kutató tollából a legutolsónak tekinthető koncepciót az egyes fejezeteknél majd részletesebben is értékeljük, ám egyetlen mozza­natára már most is érdemes kitérnünk. Mint mondottuk, a kiadvány cím­lapja a lengyel papokat is közreműködők gyanánt tünteti fel, ezért igen erős érvek kellenének ennek kétségbe vonására, vagy annak bebizonyítására, hogy a lengyelek szerepeltetése csupán formálisnak tekinthető. Pirnát arra hivatkozik, hogy néhány alkalmi 16. századi megnyilatkozó (Théodore de Béze, Dudith András) vagy a jóval későbbi egyháztörténész (Stanislaw Lubieniecki) csak Biandrata és Dávid Ferenc nevét említi összeállító vagy szerkesztő gyanánt. Célszerű lenne itt figyelembe venni, hogy az emutett két személyiség viszonylag hamar vált a kelet-közép-európai antitrinitariz­mus szimbolikus figurájává, s így szinte természetes, hogy sok esetben kizá­rólag kettejük nevét emlegetik az egész mozgalom védjegyeként.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt másfélszáz esztendő lengyel, magyar és olasz nemzetiségű kutatói ne értek volna el komoly és maradandó eredményeket is. Munkálkodásuk eredményeképpen jóval többet tudunk erről a könyvről, mint a modern kutatások megindulásakor, ám kü­lönösen az utóbbi évek megélénkült vizsgálatai ellenére sincs egyetértés alapvető kérdésekben sem. Így az látszik célszerűnek, hogy a mű bemutatá­sa során a letisztultabb kutatási eredmények mellett utaljak a megoldatlan vitakérdésekre is, s tárgyszerűségre törekedve ismertessem az eltérő állás­pontokat.

Ma már mindenki egyetért abban, hogy a fontos szövegeket tartalmazó antológia nem 1567-ben, hanem 1568-ban jelent meg. Kanyaró Ferencz volt az első, aki felfigyelt arra, hogy az ajánlólevélben utalás van a nyom­dász Raphael Hoffhalter halálára. Mivel ez 1568-ban következett be, nyil­vánvalóan csak ezt követően jelenhetett meg szövegünk. Az 1568-ban megjelent szövegek gondosabb tanulmányozása során az is kiderült, hogy ennek a nyomdának egy áprilisban közzétett munkája - Demonstratio falsitatis doctrinae Petri Melü - mintegy beharangozza, egy augusztusban megjelent pedig - Refutatio propositionum Petri Melii - mintegy friss olvasnivalóként reklámozza ezt a kiadványt, s így semmi okunk kételkedni az 1568 augusz­tusának első felében történő publikációban. Ugyanakkor tarthatatlanná vált az a Kathona Géza által megfogalmazott elképzelés is, hogy a szerkesztők szándékosan datálták volna vissza a kötetet 1567-re, mintegy jelezve akkori érvényességét és alapvetően már ekkorra elkészült voltát. Az imént emutett nyomtatványokban olvasható utalások az ilyen visszadatálást éppen úgy értelmetlenné tették volna, mint az, hogy kiadványunkban egy helyütt ott is olvasható az 1568-as esztendő: az igaz Krisztusról írott tételek között egy helyen az is szerepel, hogy ő 1568 évvel ezelőtt született Máriától. Ugyancsak erőltetettnek látszik az a Pirnát Antal által legutóbb megfogalmazott elkép­zelés, hogy az antológia nyomdásza a Velencéből Erdélybe került Faustinus Zenonus lett volna. Pirnát két olyan 1568-as gyulafehérvári nyomtatványo­kat tartalmazó kolligátumra figyelt fel, amelyeket az emutett Faustinus Zeno­nus Venetus mintegy sajátjaként ajánlott Trauzner Lukácsnak, illetőleg Marosi Synyg Jánosnak. Az antitrinitarizmus közismert nagy kutatója ezt összefüggésbe hozta azzal, hogy az 1568-as gyulafehérvári hitvita unitá­riusok által kiadott és ugyancsak Gyulafehérvárott megjelentetett jegyzőköny­vében - Brevir ennarratio - Hunyadi Demeter neve olaszos helyesírással Hugnadinus alakban szerepel, továbbá azzal a megfigyeléssel, hogy 1568 márciusa után a nyomda egyetlen egy magyar nyelvű antitrinitárius nyom­tatványt jelentetett meg, Dávid Ferenc prédikációinak kötetét, ám ez a Hoff­halter nyomda betűivel megjelent kiadvány is Gregorius Wagnert szere­pelteti nyomdászként. Mindebből adódna aztán az a következtetés, hogy a nyomdaüzem vezetőjének tekintett Faustinus Zenonus magyarul nem tudván kizárólag latin nyelvű, s elsősorban a nemzetközi közvélemény tájékozta­tását, illetőleg az Európa különböző vidékein bujkáló antitrinitáriusok igényeinek kielégítését célzó munkák kiadására vállalkozott. E hipotézis gyenge pontja, hogy e kulcsfontosságú időszak antitrinitárius kiadáspoliti­káját egy olyan olasz kezébe helyezi, aki teljességgel ismeretlen, s akinek még csak a nevét sem említi egyetlen további dokumentum sem. Másfelől azonban ismételten felhívja a figyelmet a magyarországi kutatás által gyak­ran figyelmen kívül hagyott nemzetközi összefüggésekre. Ennek egyébként inkább csak regisztrált, mint feldolgozott dokumentuma kötetünknek az unitárius egyház kolozsvári könyvtárában őrzött azon példánya, amelyből az első rész címlapja és az ajánlólevelet tartalmazó első nyomdai ív hiány­zik, s az ezek pótlására bekötött lapokon nyomtatást utánzó kézírással egy 1570-es keltezésű és némileg megváltoztatott címlapú, továbbá egy, a mon­dott év első napjaiban keletkezett, s Erzsébet angol királynőnek szóló dedikáció olvasható. Mostani kiadásunkban közétesszük ennek a szöveg­nek a magyar fordítását is, amely egészen kivételesen sokat árul el azokról az elképzelésekről, amelyek Biandrata és Dávid Ferenc környezetében fo­galmazódtak meg az erdélyiek szerepvállalásáról az európai protestantizmus egységének megteremtésében. Ennek felvillantása előtt azonban meg kell jegyeznünk, hogy rendkívül hézagosak az ismereteink e szöveg megfogal­mazódásának és ránk hagyományozódásának körülivényeiről. Nincsenek információink a bejegyzést tartalmazó kötet sorsáról, s azt sem tudjuk, mi­kori. Mivel az íráskép nyomtatványt akar utánozni, legfeljebb annyit mond­hatunk, hogy legkésőbb valamikor a 18. században másolhatta be valaki a kötetbe. Bonyolítja a helyzetet, hogy a címlapon Gyulafehérvár (Alba Julia) és az 1570-es dátum szerepel, márpedig a nyomdászattörténeti szakiroda­lom azt vallja, hogy 1569 szeptembere után nem jelentek meg latin nyelvű nyomtatványok Gyula.fehérvárott. Éppen ezért az erről a példányról tudó, de az ajánlás szövegének elemzésére természetesen nem vállalkozó Régi Magyar Nyomtatványok (RMNY) úgy véli, hogy egy tervről lehetett csupán szó, illetőleg lehetségesnek tartja, hogy ezt a példányt így, elején kézírással megváltoztatva akarták Erzsébet angol királynőnek elküldeni. A szöveg kinyomtatását azért sem tartják elképzelhetőnek, mert az igen elterjedt mű­ből egyetlen olyan példány sem került elő, amely ezt az ajánlást tartalmazná. Másfelől azonban az is kétségtelen, hogy nincs az ajánlás szövegében egyetlen olyan utalás sem, amelyből arra lehetne következtetni, hogy nem jelent meg nyomtatásban. Éppen ellenkezőleg: a szöveg bevezetője egészen nyilvánvalóan utal arra az európai nyilvánosságra, amelyben megszólal, s ráadásul azt is kilátásba helyezi, hogy kedvező fogadtatás esetén újabb művekkel tisztelik majd meg a címzettet. Így hát - bár e nehéz kérdéseket megoldani nem tudjuk - annyit talán mégis javasolhatunk, hogy ne tekintsük megfelebbezhetetlen bizonyosságnak a gyulafehérvári latin betűs nyomtatás megszűntét 1569 őszén, hiszen végül is nagyon keveset tudunk Raphael Hoffhalter felszerelésének sorsáról 1569 és 1573 között.

Bárhogy is volt, igen figyelemreméltó, hogy az ajánlás szerzői úgy lépnek fel a nagy uralkodó előtt, mint akik tudják, miképpen lehetne meg­szüntetni az európai protestantizmust megosztó haszontalan dogmatikai vitákat. A hagyományos szentháromságtanban végleg lejáratottnak gondolt szofista szakkifejezések és filozofikus megközelítések kiiktatása tehát ily módon európai politikai dimenziókat kap, s a szigetország, illetőleg Erdély a protestáns egységet lehetővé tevő tisztult evangéliumi kereszténység két védőbástyájaként szerepel. Az utóbbi évek kutatása több adatot is feltárt arról, hogy milyen invenciózusan történt meg az 1560-as évek végének erdélyi publicisztikájában János Zsigmond erdélyi fejedelem és VI. Edward angol király itt is kitapintható párhuzamba állítása. Ezt nem részletezve csupán arra utalunk, hogy ez még a fentebb említett kiadási tervekben is tükröződött. Azt olvashatjuk ugyanis az Erzsébethez írott sorok között, hogy egy olyan könyv kiadására készülnek, amely a véleménynyilvánítás szabadságáról, illetőleg az egyházban tisztséget viselők jogairól szól, s amely azt mutatja be, hogy az evangélium hirdetése, amely a Lutherí időkben kezdődött, miért hozott oly csekély eredményeket, s hogy miért árasztanak el mindent a versengések, a civódások és a nézetkülönbségek. A szóhasz­nálatból és a tartalom jelzéséből is nyilvánvaló, hogy Johann Sommer munkájáról, helyesebben szólva arról az átdolgozásról beszélnek, amellyel ez a kolozsvári ifjúságot tanító szerző modernizálta Iacopo Aconcio Satanae srtratagematum libri octo c. munkáját. Tegyük hozzá, nem mindennapi tájéko­zottságról tanúskodó javaslat volt ez, hiszen a VI. Edward alatt a protestáns felekezetek közötti békén és London csatornahálózatának megszervezésén egyaránt munkálkodó hajdani itáliai menekült nyilvánvalóan ismert lehetett Erzsébet környezetében. (A második javaslattal, egy rendszeres bibliamagyarázattal most nem foglalkozhatunk, mint ahogy azt sem vizsgálhatjuk, meg­jelenhetett-e ezek bármelyike nyomtatásban is.)

Visszatérve most már kötetünkhöz, a sok vitakérdés ellenére ma már minden kutató elfogadja, hogy az antológia szövegeinek tanulmányozá­sában szinte természetes kiindulópontnak kell tekinteni annak figyelembe­vételét, hogy az egyes traktatusoknak volt 1567-1568-ban önállóan vagy más mű részleteként megjelent latin és/vagy lengyel és magyar nyelvű változata is. Ezeket az összefüggéseket a legalaposabban először a lengyel Konrad Górski tanulmányozta, ám ő még abban a hiszemben publikálta 1929-ben mai napig mértékadó monográfiáját, hogy a gyűjteményes kötet 1567 augusztusában jelent meg. (Kanyaró Ferencz fentebb említett helyesbítése 1896-ban látta meg a napvilágot.) Mindenképpen eredménynek számít tehát, hogy a különböző nemzetiségű kutatók (Kathona Géza, Valerio Marchetti, Antonio Rotondó, Pirnát Antal, Lech Szczucki) rnár nagyon is figyelnek egymás eredményeire, sőt alkalmanként történtek már a latin, a lengyel és a magyar szövegeket egymás mellé helyező vizsgálatok is. Bár a kutatókat nagyon erősen az motiválta, hogy az egyes fejezetek szerzőit állapítsák meg, letisztult eredményeket nem ebben hoztak ezek a vizsgála­tok. Inkább azt tették nyilvánvalóvá, hogy az 1567-1568-ban önállóan vagy más mű részleteként is közölt szövegek és az antológia viszonya egészen kivételesen bonyolult. Egyszerűen szólván, ezek a szövegek nem pusztán egymásnak megfelelői vagy fordításai, hanem alkalmanként nagyon komoly eltéréseket felmutató változatai. Mivel a nyomtatványok alapjául szolgáló kéziratok teljességgel elpusztultak, igen keveset tudunk az előkészítő mun­kálatokról, s így különböző elképzelések egyformán lehetségesek. Pirnát Antal és e sorok írója például úgy látja, hogy a magyar vagy lengyel nyelvű változatok a legtöbb esetben olyan kéziratos latin szövegvariánsok alapján készültek, amelyeket aztán alkalmanként jelentősen átalakítottak az anto­lógia szövegének véglegesítésekor. Lech Szczucki ezzel szemben úgy gon­dolja, hogy a Grzegorz Pawel, a lengyel antitrinitáriusok egyik legfontosabb vezetője által közölt munkák esetében legalábbis inkább arról lehet szó, hogy a lengyel gondolkodó párhuzamosan dolgozott latin, illetőleg lengyel nyelvű szövegein. Latinul írt tehát alaposabban dokumentált, filológiai szempontból is felvértezettebb és árnyaltabban argumentáló műveket, és lengyelül népszerűbb és indulatosabb munkákat. Mindez persze összefügg az egyes fejezetek szerzőire vonatkozó elképzelésekkel is, de, ezeket egyelő­re félretéve, az a viták ellenére is jól látszik, hogy a kutatók többsége szerint jól kitapintható az ebben az időszakban megjelent szentháromságtagadó munkákban a különböző műveltségű embercsoportok igényeihez való alkalmazkodás. Ebben a keretben e nagy terjedelmű latin nyelvű antológia egyszerre lehetett a nemzeti nyelveken megfogalmazott polemikus művek bázisa és összegzője. Címzettjeit Lengyelországban vagy Erdélyben nyilvánvalóan a műveltebb, a teológiai vitákban jobban eligazodni tudó lelké­szek és laikusok között kell keresnünk, de a mai napig ránk maradt példá­nyok is azt tanúsítják, hogy a legfontosabb cél a nemzetközi színtérre való kilépés lehetett: azokat a megnyerhetőnek gondolt protestáns egyházi és világi centrumokat próbálták tájékoztatni, amelyek nap mint nap találkoz­hattak a Servet követői ellenében Genfből érkezett intelmekkel.

Ez a törekvés jól megragadható abban is, hogy a kiadványban igen letompítottan és visszafogottan vannak jelen a legszorosabban vett szent­háromság-kritika olyan kísérőjelenségei, amelyek egyik-másik területen nem is értelmezhetők csupán mellékes mozzanatok gyanánt, hanem a vallási útkeresés centrumában álltak. Így sok kérdés eltérő megközelítése ellenére minden kutató egyetért abban, hogy a kisebbik egyháznak nevezett (ecclesia minor) zsinati összejövetelein ebben az időben az volt a fő vitatéma, hogy miként lehet megvalósítani a szegény Krisztus eszményét az antitrinitárius gyülekezetekben. E viták során egyes időszakokban és gyülekezetekben felülkerekedett az az álláspont, hogy minden tekintetben a hegyi beszéd legszigorúbban értelmezett tanításai szerint kell elrendezniük a kereszté­nyeknek életüket, s nem csupán pacifista erkölcsi posztulátumok hangzottak el, hanem az is követelménnyé vált, hogy közösségek papjai is kétkezi. munkájukkal teremtsék meg mindennapi kenyerüket. Míg Lech Szczucki úgy véli, hogy ezek a Münzer és Münster utáni megszelidült anabaptisztikus tendenciákból eredeztethető társadalmi-etikai nézetek időről időre ugyan előkerültek a zsinatokon, ám nem váltak a lengyelországi szentháromság­tagadó teológiai irodalom meghatározó tendenciájává, mi úgy látjuk, hogy az erdélyi fejlemények felől nézve nagyon is feltűnő az ilyen törekvések markáns jelenléte ezeknek az esztendőknek a lengyel nyelvű írásbeliségé­ben. Ez akkor vált számunkra egészen nyilvánvalóvá, amikor rájöttünk arra, hogy Dávid Ferenc egyik 1571-ben megjelent munkája (Az egy őma-gától való felséges Istenről) Grzegorz Pawel Rozdzial Starego Testamentu od Nowego című műve magyarításának, illetőleg átdolgozásának tekinthető, s szöveghelyek párhuzamba állításával vált bizonyíthatóvá az átdolgozás alaptendenciája: Dávid Ferenc mérsékelni, tompítani igyekezett azt az anabaptisztikus etikai normarendszert, amely igen markánsan van jelen a lengyel nyelvű munkában. A most magyarul is megjelenő 1568-as antoló­giában ez a tendencia akkor válik a legvilágosabbá, ha felidézzük az Antithesis Pseudochristi cum vero illo ex Maria nato c. nyomtatvány és De falsa et vera viszonyáról több kutatónemzedék által felhalmozott információkat. A kis nyomtatvány előbb tíz, majd további hét antitézisben tárja az olvasó elé a két Krisztus különbségeit. Az első tíz tétel a Rozdziatra emlékeztetően erős szociális argumentumokkal is dolgozik: az igaz Krisztus nem csupán Máriá­tól született, hanem szegény is. A szegények közül kerültek ki követői is, s ezek között nem találunk urakat és gazdag egyházi méltóságokat, hanem ­­szegény halászokat és megalázott nehéz sorsú embereket. Követői nem hordtak kardot, nem gazdag templomokban gyűltek össze, hanem a mező­kön, s csupán azokat keresztelték meg, akik felnőttként megvallván hitüket csatlakoztak hozzájuk. Ezt követően a kiadvány további hét antitézist is tartalmaz, ezek azonban már kizárólag azt hangsúlyozzák, hogy az igaz Krisztus nem létezett az előtt, hogy Máriától megszületett. Igen beszédes­nek tarthatjuk, hogy kizárólag ez az utóbbi hét tézis került be mind az 1568­as antológiánkba, mind Dávid Ferenc további 1567-1571 között megjelent munkáiba. (Más kérdés, hogy névtelen és ajánlás nélküli kiadványként az Antithesis Pseudochrirti teljes szövege Gyulafehérvárott jelent meg, s mint másutt részletesebben bizonyítani igyekeztem, elsősorban abból a célból, hogy az Erdélyen kívül élő olasz heterodox közösségekben terjesszék.) Egyáltalán nem mellékes ebben az összefüggésben, hogy kiadványunk máso­dik könyve első fejezetének zárlata nagyon határozottan visszautasítja, hogy bármilyen tekintetben fellazítani igyekeznének az adott társadalmi kerete­ket: „Az ellenfelek azt hirdetik rólunk, hogy a királyoktól való elpártolást hirdetjük, hogy tiltjuk az adók megadását és lázadást szítunk." Különösen azt tarthatjuk feltűnőnek, hogy nagyon konkrétan az adók visszatartásának vádját is elutasítják. Említésre méltó ebben az összefüggésben az is, hogy a könyvben többször megfogalmazódik: a tiszta evangéliumi hit sorsa a tör­ténelem során mindig is attól függött, hogy melléje álltak-e az uralkodók, voltak-e párfogói a nép vezetői között. Nem csupán a János Zsigmondhoz címzett előszó beszél erről, hanem ezt olvashatjuk az első könyv ötödik fejezetének az élén is, s a mártírként elsiratott Servet tragikus halála is azt példázza, hogy milyen sors vár az igazság keresőire akkor, ha nincsenek megfelelő pártfogóik. Távol vagyunk tehát mindattól, amik a lengyelországi zsinatokon ebben az időben elhangzottak, s az idézett sorok inkább azt előlegezik, amit később igen részletesen Palaeologus fejtett ki a királyok és fejedelmek meghatározó szerepéről.

Hasonló eljárás figyelhető meg a Dávid Ferenc környezetében, de talán Grzegorz Pawel követői között is meghonosodott chiliasztikus „rajongás" kezelésében. Jól ismert, hogy a Krisztus ezer éves földi birodalmát a végső idők eseményei közé beiktató elképzelést különösen a heidelbergi káté és a második helvét hitvallás összeállítói marasztalták el indulatosan, s bár megjelentek megszelidített, valójában a reformáció apoteózisát megfogal­mazó változatai is, az anabaptisztikus tendenciákkal összekapcsolt varián­sok különösen gyanút keltőek és a felforgatás veszélyét felébresztőek vol­tak. Ezt a nemzetközi hátteret is figyelembe véve tarthatjuk igen izgalmas­nak, hogy Dávid Ferenc az antológia második könyve első fejezetével összefüggő magyar nyelvű értekezésében, a Rövid magyarázatban ilyen chili­asztikus nézeteket tett közzé 1567-ben. A magyar nyelvű értekezés eléggé ismert módon a jubileumi év és a negyven esztendei pusztában való bujdosás ótestamentumi analógiájára hivatkozva a sátán megkötözésének, az Antikrisztus fogságából való szabadulásnak, a teljes evangéliumi igazság feltárulásának az Istentől elrendelt időpontját 1567-re teszi, s 1570-re jö­vendöli meg a diadal kiteljesedését, Isten országának földi megvalósulását, a béke birodalmának beköszöntét, amely a zsidók és a törökök megtérését és a kereszténység egységének helyreállítását is magában foglalja. Az anto­lógiában szereplő latin szöveg lényeges pontokon eltér ettől az elképzelés­től A jóslatok és jövendölések időzítésének elhagyása nem csupán időtlenné teszi a latin szöveget, hanem valamelyest józanabbá is, jóllehet ebben is gyakran olvashatunk a Babilon pusztulásának hamarosan bekövetkező vagy imádságaikkal megsürgethető voltáról. Még ennél is lényegesebb talán, hogy a latin egyáltalán nem Krisztus földi országának beköszöntéről értekezik, hanem az ősi egyház még romlatlan állapotainak és gyakorlatának helyreállításáról, s ily módon minden nehézség nélkül kapcsolatot teremtett a reformátorok hasonló gondolatmeneteivel.

E két lényeges teológiai tendencia - az anabaptizmus és a chiliazmus ­áthangolásában jól tetten érhető a törekvés a megcélzott közegben esetleg riadalmat keltő gondolatok tompítására és megszelidítésére, illetőleg annak a dogmatikai minimumnak megfogalmazására, amellyel egyaránt egyet tudtak érteni az erdélyi és a lengyelországi hívek. Ez távolról sem jelenti azt, hogy kilúgozott, izgalmuktól megfosztott szövegeket tartalmaz az anto­lógia. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy ez az egyeztetési kényszerekből is kinövő reflexivitás is hozzájárult ahhoz, hogy átgondolt szerkezetű mű jöjjön létre, amelyben az egyes szövegrészleteknek többnyire megtalálták megfelelő helyüket.

Így az antitrinitáriusok által nagyon kedvelt ellentétező kompozíciót alkalmazva két könyvre osztották a munkát: egy rövidebb terjedelműre, amelyben kilenc fejezetet vettek fel, s egy terjedelmesebbre, amelyben tizenöt fejezet található. Az első könyvben helyezték el azokat a szövegeket, amelyek a háromságra vonatkozó hamis tanok kialakulásával, illetőleg kritikájával fog­lalkoznak, míg a második könyv elsősorban a pozitív tant tartalmazó, vagy azt magyarázó részekből áll.

A fejezetek számából is látszik, hogy a pozitív tant kifejtő második rész jóval terjedelmesebb, de a két könyv felépítésében ennek ellenére beszédes hasonlóságokat figyelhetünk meg. Az olvasóhoz intézett sorok után mind­kettőben a fejezetek felsorolása következik, majd mindkét esetben kiemel­kedő fontosságú, történeti, bizonyos értelemben történetfilozófiai fejezetek következnek, olyan szövegek, amelyek a szakirodalom egybehangzó állítása szerint is egészen kivételes jelentőségűek az antitrinitarizmus történetében. Az első könyv élén olvasható három fejezet (Praemonitiones Christi et Apostolorom de abolendo vero Christo per Antichristum, Quo nam pacto Antichristus Dei Ecclesiam et verbi divini simplicitatem corruperit, De origine et progressu Triadis, de­ que initio Sophistices, et varzis reclamatoribus) az első szisztematikus áttekintés a szentháromság dogmájáról és történeti útjáról, amely elsősorban Servet De trinitatis erroribus című munkájából merítve, de nagy fokú önállósággal mutatja be azt is, hogy milyen ellenfelei támadtak a későbbiekben ennek a dogmának. A második könyv első fejezete (Quomodo Christus suam instauret ecclesiam) ehhez kapcsolódva azt mutatja be, hogy miképpen teljesedik ki a reformáció Luther által megkezdett folyamata a szentháromságtagadók fellépésében. E fejezet fontos hozadéka, hogy a humanizmus és a refor­máció különféle tendenciáinak heves vitáit és belső küzdelmeit optimista értelmezéssel mutatja be a tiszta és biblikus igazság kiteljesedésének termé­szetes, de átmeneti kísérőjelenségei gyanánt. r1 szög-egek összetartozását allúziók is bizonyítják. r1z első könyv első fejezetének címére (Praemonitiones Christi...) látszik utalni a második könyv első fejezetének nyitómondata, amely azt jelenti ki, hogy nem hiába fogalmazódtak meg egykor ezek az intelmek és jóslatok. A két könyv ezt követően a hamis és az igaz doktrína részletes tárgyalásában valósítja meg a most már kissé halványabb párhuza­mosságot, amely ugyanakkor egészen nyilvánvalóvá válik az egyes könyvek végén: mindkét esetben a viták során leggyakrabban használt szavakról és kifejezésekről kapunk összeállítást. r1z első könyv esetében természetesen a szofistáknak nevezett skolasztikusok által használt biblián kívüli vagy eltorzított bibliai helyiekről van szó, míg a másodikban azokról a bibliai kifejezésekről, amelyek a legtöbb értelmezési problémát okozták.

E példák is mutatják, hogy alaposan meggondolt szerkezetű kötetet állítottak össze gondozói, amelynek egyes fejezeteit persze nem mutathat­juk be részletesen, de arra talán vállalkozhatunk, hogy felidézzük alapgon­dolataikat, és egyúttal ismertetjük a szerzőjükről megfogalmazott vélemé­nyeket, illetőleg azt is, hogy megjelentek-e önálló nyomtatványként, s volt-e lengyel és/vagy magyar nyelvű megfelelőjük.

A II. János királyhoz intézett ajánlás teológiai tekintetben az anti­trinitáriusok minimális programját - a szentháromság műszavainak kiikta­tását - vázolja fel, de nyilvánvalóan n-it a Krisztus preegzisztenciáját taga­dó elképzelés irányában is. A fejedelemnek a vallási tolerancia mellett érve­lő korabeli európai munkákban megszokott módon az ítélkezést az Istenre hagyó zsidó főember, Gamaliel példájának követését javasolja. ráz ellen­felek szidalmait egyfelől claudiusi mennydörgéseknek (szellentések!) nevezi, s a klasszikus és bibliai reminiszcenciákkal szemben a szarkasztikus humor és az ünnepélyes pátosz kissé szervetlen keveredésének további mozzana­tait is észlelte a szakirodalom. Mivel ezek a stílusrétegek Biandrata levelei­ből is fölfejthetők - egy 1568 januárjából ránk maradt levele is Béza clau­diusi mennydörgéseiről beszél -, Pirnát Antal is úgy- véli, hogy a szerző minden bizonnyal Biandrata lehetett.

Az ezt követő, az olvasóhoz címzett és három disztichonból álló vers az isteni igazság feltartóztathatatlan diadaláról beszél. r1 csak ebből a kiadvány­ból ismert szöveg szerzőjéről semmit sem tudunk. Érdemes megjeg5-eznünk, hogy Dávid Ferenc ovid magyarágyat című művének elején ugyancsak három latin disztichon olvasható, ám ezek János Zsigmond címerét verselik meg.

Az ezt követő három fejezet történetfilozófiai jelentőségéről szóltunk. A Praemonitiones címlapjának hátlapján a kegyes olvasóhoz intézett újabb néhány sor van, majd Krisztus, Pál, Péter, János és Júdás apostolok jöven­dölései, illetve ezek magyarázatai olvashatók. r1 magyarázat egyik részlete a hamis Krisztus kitalálásából vezeti le a további tévtanokat, ezt később ­némi módosítással - megtaláljuk majd a De regno Christi című kiadvány De genealogia Antichrirti alcímet viselő részletében. t1 romlást leíró további két fejezet közül az előbb álló kevésbé gazdag konkrétumokban: az a lénylege, hogy az egykori paradicsomi csábítást megismételve a Sátán különféle, Bib­lián kívüli szavak hozzátoldásával rontotta meg az egyszerű apostoli tudo­mányt. Jóval konkrétabb a harmadik fejezet. Itt olvashatá a fentebb már méltatott nagy jelentőségű történeti áttekintés a szentháromság-dogma születéséről, majd bírálóiról.

Az önálló címlap, a külön ajánló sorok, továbbá az, hogy a címlapon az egész kiadványban egyedülálló módon nincs feltüntetve a caput primum meg­jelölés, arra utalhatna, hogy az első fejezet önállóan is napvilágot látott. A szakirodalomban korábban senki sem gondolt erre a lehetőségre. Régóta ismert viszont, hogy a további két fejezet megfelelője megtalálható Dávid Ferenc Rövid magyarágyat című művének első részében. Kimutatható az is, hogy Dávid Ferenc magyar szövege didaktikusabb, s helyenként szemléle­tesebb beszédmóddal is alkalmazkodik a szélesebb közönség igényeihez. A latin és a magyar szöveg között néhány esetben lényeges eltérés van (a latin elismeréssel beszél pl. Órigenészről, míg a magyar elmarasztalólag), s jóval gazdagabb a latinban a szentháromságtant bírálók listája. A magyar hagyo­mány ennek ellenére Dávid Ferencnek tulajdonítja ezeket a fejezeteket, s erre hajlik Pirnát Antal is, aki nem tartja kizártnak azt sem, hogy Grzegorz Pawek is publikált a második és harmadik fejezetnek megfelelő anyanyelvi. (lengyel) változatot. Lech Szczueki úgy véli, hogy az olasz eretnekekről részletes átte­kintést adó harmadik fejezetnek Biandrata lehet a szerzője. Ezt magunk is valószínűnek tartjuk, s a fentebb emutett eltérések miatt kétségesnek véljük az első kettő esetében is Dávid Ferenc szerzőségét.

A negyedik fejezet, hatalmas visszhangot kiváltva, képekkel gúnyolja ki a szentháromságot. Nagyon valószínű, hogy a nyolc képből az első hat valóságos képzőművészeti alkotásokról készült metszet, míg az utolsó ket­tő bizonyosan önálló lelemény. A parodisztikusan elrajzolt metszetekhez ugyanilyen szövegek csatlakoznak, amelyek forrásait azonban még nem vizsgálták meg alaposabban. (Hasonló fametszeteket közölt egyébként az 1569-ben Dávid Ferenc és Biandrata által megjelentetett Refutatio Georgii Maioris című kiadvány is.) A Császmai István és Tordai Sándor András tollából ránk maradt szövegek (RMNy 237, 246.) elemzése mára világossá tette, hogy a képeket Császmai már 1567-ben megjelentette. Ez a kiadvány azonban elveszett, s a későbbi polémia alapján sem rekonstruálható egyér­telműen, hogy az emutett vitairatok alapján magyar nyelvűnek elképzelt kísérőszövegek az itt, a De falsa et veraban olvasható latin textusok magyarí­tásainak tekinthetők-e. A képek összeszedését a szakirodalom kollektív mun­kának tartja, s a nem magyarországi szerzők a kísérőszövegek szerzőjének Biandratát tekintik. A magyar szakmunkákban Császmai István szerepel szerző gyanánt mind a latin, mind a magyar változat esetében.

A szofisták tanításait tartalmazó ötödik fejezet előtt egy rövid előszó olvasható, amely a protestánsoknak (nostri evangelici) is felrója, hogy csat­lakoztak a skolasztikus filozófusok (Petrus Lombardos, Duns Scotus és Aquinói Tamás) téveszméihez. A tudós és kevésbé tudós skolasztikusok szakkifejezéseit hevesen elutasító szöveg nagy részben Servet műveiből merít. Csupán a skolasztikusok tanításait 17 tételben összegző részletnek (Sophistarum fidei articuli - A szofisták hitcikkelyei), illetőleg az abszurditásaikat tartalmazó befejező soroknak nincs meg a megfelelője a spanyol eretnek munkáiban. A korábbi szakirodalom egyébként a De trinitatis erroribusban fedezte fel ezeket a párhuzamokat, Carlos Gilly azonban egészen pontosan kimutatta, hogy a fejezet szinte teljes egészében a Restitutio Christianismiből vett kölcsönzés.

A hatodik fejezet a címnek megfelelően és az egyes fejezetek rendjén haladva tartalmazza azokat az idézeteket, amelyek Augustinus felfogásának abszurditását igazolandó kerültek egymás mellé. A befejező részben olvas­hatunk az Augustinusról lefolytatott újabb vitákról, s arról, hogy ezek során Valentino Gentile is megfogalmazta véleményét. Ezt az antitrinitárius ha­gyomány már régen összekapcsolta azzal, hogy az emutett olasz eretnek egyik munkájának - Protheses ex Augustino - legalább a címe megőrződött. Az itteni szöveg korábbi önálló megjelenéséről nem tudunk.

A hetedik fejezet befejező részében azt olvassuk, hogy csak néhányat gyűjtöttek egybe azokból a helyekből, amelyekben Erasmus cáfolta a szent­háromságról elmélkedők tévedéseit. A szöveg tehát kivonat az Újtestamen­tum különböző helyeihez írott Adnotationesből. Legújabban Irma Backus mutatta ki, hogy a válogatás tendenciózus, esetenként a szövegkörnyezet teljes mellőzésével kelti azt a benyomást, hogy Erasmus az ő oldalukon áll. Az összeállító neve nem ismert. Önálló megjelenéséről nincs adat.

A nyolcadik fejezet újabb Bábel tornyaként mutatja be a rétorok és filozófusok szakkifejezéseit. A táblázatokat egy Niképhorosz egyháztörté­netéből való részlet vezeti be. A magyar szakirodalom közelebbit nem tu­dott mondani a fejezet szerzőjéről, a lengyel tudományosságban újabban Szczucki fogalmazta meg, hogy ez az összeállítás párhuzamba állítható Grzegorz Pawel O róznicacb teraznijszych című művének Wiezy Babel című fejezetével, amelynek már 1564-ben megjelent a latin nyelvű - mára elve­szett - változata. Ráadásul azt is tudjuk, hogy Biandrata 1565 októberében írott levelében ennek Erdélybe küldését kérte lengyelországi hitsorsosaitól. Az itteni részletek tehát Grzegorz Pawel művéből származnak, amit az is hangsúlyossá tesz, hogy az ezt követő vers (Ámantibus veritatis divinae ahorta­tio - Buzdítás az isteni igazság kedvelőihez) bizonyítottan a lengyel antitri­nitárius Carmen ad Johannem Calvinum című munkájának rövidített változata. A magyar szakirodalom erről mit sem tudva ezeket a hexametereket hagyo­mányosan Dávid Ferencnek tulajdonítja. Pirnát Antal a szerzőt ismeret­lennek tekinti. A szöveg korábbi közzétételéről nem tudunk.

Amint erre már Konrad Górski felfigyelt, a nyolcadik fejezet végén verzállal szedett FINIS szó olvasható, tehát a már lezártnak gondolt könyv végére egy üresen hagyott lap után tették oda a kilencedik fejezetet. Ez nagymértékben megismétlése az előzőekben megívottaknak. Forrásáról és szerzőjéről Górski nyomán a nyolcadik fejezetről elmondottakat tartják érvényesnek. Pirnát a szerzőt ismeretlennek tekinti. A szöveg korábbi köz­zétételéről nem tudunk.

A második könyvben az ismeretlentől származó előszó az első elején elmondottakat ismételgetve int az erőszak kerülésére a vallás ügyeiben. A szerzőség megállapításához nem kerültek elő olyan egyénítő mozzanatok, mint amott a Biandrata szóhasználatára emlékeztető kifejezések. Szerzője tehát ismeretlen, korábbi közléséről értelemszerűen nem tudunk.

Mint említettük, e könyv első fejezetét a szakemberek az egész kiadvány talán legkoncepciózusabb részének tekintik. Szóltunk arról is, hogy az eb­ben megfogalmazott elképzelés mennyiben tér el Dávid Ferenc Rövid magyarágyat című műve második fejezetétől. További lényeges koncepcioná­lis eltérés, hogy a latin szöveg a magyarnál jóval erősebben hangsúlyozza a gyermekkeresztelés nem biblikus voltát, s vannak különbségek azok névso­rában is, akik a bibliai allegória szerint „kémek" gyanánt, azaz a lelki érte­lembe felfogott Kánaán egy-egy gyümölcsének elhozóiként szerepelnek. Mindkettőben megtalálhatók a következők: Luther, Melanchthon, Zwingli, Oecolampadius, Kálvin, az anabaptisták Cellarius, Servet, Erasmus, Gentile. Csak a latinban szerepelnek: Bucer, Béza, Simler, Vigandus, Ochino, Castellio, Franciscus Balduinus, Eshusius, Alciati, Biandrata, Lismanini, Gxibaldi, Lelio Sozzini. Csak a magyarban szerepelnek: a cseh testvérek, Jan Laski. Mivel ez utóbbiak semmilyen szerepet nem kaptak az erdélyi reformáció történeté­ben, ám bizonyos időszakban kétségtelenül meghatározóak voltak Kislen­gyelország reformációjában, logikusnak látszik az a feltételezés, hogy abból a korábbi latin változatból maradhattak bent Dávid Ferenc magyar szövegében, amelyből a Rövid magyarázat elkészítésekor dolgozott.

Először Konrad Górski ismerte fel, hogy a tönvény és az evangélium különbségéről értekező második fejezet kivételes fontosságú az unitáriusok megigazulástana és morális teológiája szempontjából. Alapgondolata az, hogy az Ótestamentumban a zsidók csak testi javakat kértek az Istentől, a büntetések és a jutalmak egyaránt csak testiek voltak. Magasabb rendű világot képvisel tehát az Újtestamentum, amely az örök élet ígéretét hozta el az embereknek. Ma már azt is tudjuk, hogy a szöveg szinte minden mondata Servet Reftitutio Christianismi című művéből származik, jóllehet a platonizáló és krisztológiailag elavultnak tekintett megfogalmazásokat rend­re átalakították az átvétel során. Hasonlóképpen Servet nagy művének különféle helyeiből szedték össze a kötet összeállítói a fejezet függelékében olvasható antitéziseket is. Ennek a függeléknek szinte a szó szerinti fordítá­sát találjuk meg lengyelül Grzegorz Pawel Rozdzial Starego Testamentu od Nowego című, 1568-ban megjelent munkájában, amelynek más részletei egé­szen nyilvánvaló rokonságot árulnak e1 a latin fejezet további részleteivel. A magyar nyelven közzétett fixatok közül Dávid Ferenc Rövid útmutatás c. művében figyelhetők meg számottevő egyezések. A három nyelven is ránk maradt szövegek közötti különbségek ugyanakkor oly nagyok, hogy nehe­zen tudnánk elképzelni egy mára elveszett latin „ősváltazatot." Mivel a latin szöveghez jóval közelebb állnak Dávid Ferenc munkájának magyar rész­letei, könnyebb őt elképzelni szerzőként, mint Grzegorz Pawelt. Ezzel ellentétesen vélekedik Lech Szczucki, aki úgy látja, hogy a lengyel és a latin közötti eltérések pontosan olyan mértékűek és jellegűek, mint a lengyel antitrinitárius más művei esetében, és ily módon őt tekinti a szerzőnek.

A logoszról írott harmadik fejezet is az egyszerű apostoli tudományra rátelepedett skolasztikus okoskodások elutasítása mellett érvel. A sokféle felfogás tarkaságának illusztrálásával argumentál amellett, hogy fölösleges arról vitatkozni, hogy miképpen beszélnek erről a szent szövegek a Máriá­tól született Krisztus előtt. A fejezet célja tehát a Krisztus preegzisztenciá­ját tagadó elképzelés előkészítése, s átvezetésként is felfogható egy olyan hosszabb idézet, Servet Restitutio Cbristianismijéből, amely szerint csupán anticipációként lehet beszélni az ember Krisztusról Máriától való születése előtt. A szöveg nagyobb része önálló megfogalmazású, s mivel mondandója egészen szoros érintkezésben van Biandrata 1565 novemberében írott híres levelével, a leglogikusabb őt tekinteni szerzőnek. Korábbi kiadásáról, illető­leg latin vagy lengyel megfelelőjéről nincsenek információink.

Ezeket a gondolatokat megtaláljuk a negyedik fejezet elején is, majd egy hitvallás következik, amelynek az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről írott részeihez egy-egy ellentétel és egy argumentum is csatlakozik. (Csupán a harmadik esetben hiányzik az ilyen argumentum.) Hasonló szerkezetű és rokon szöveg Dávid Ferenc Rövid magyarázat című műve harmadik fejezeté­nek címe, jóllehet az itt olvasható magyar hitvallásnak a pontos megfelelő­jét Dávid Ferenc Re futatio Schripti Petri Melii című munkájában találjuk meg. Pirnát szerint az unitáriusok a különféle szövegváltozatok párhuzamos sze­repeltetésével is érzékeltetni akarták, hogy számukra csak egy kötött hitval­lás létezik, az Apostoli Hitvallás. r1 szöveg megfogalmazójának Biandratát vagy Dávrid Ferencet tekintik. Pirnát és e sorok írója szerint nem független ettől a szövegtől Grzegorz Patvel Okazanie y zborzenie... című művének egy részlete sem, Szczucki a rokonságot jóval távolibbnak véli.

Az ötödik fejezet az előzőben közölt hitvallás részletes magyarázata, amelynek kiindulópontja a János 17,3. A három rész felépítése azonos: előbb az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez kötődő jelzőket értelmezi, majd az Antikrisztus téveszméit ismerteti, végül ezek cáfolatát adja. Koráb­bi közléséről nem tudunk. Magyar nyelvű változata esetenként fontos eltérésekkel Dávid Ferenc Rövid magyarázatának harmadik részében olvasha­tó. Pirnát és e sorok írója szerint közel áll e fejezethez Grzegorz Pawel Okazanie y zbozenie... című művének egy részlete. Szczucki legfeljebb hasonlóságról beszélne. Kivételesen Szczucki és Pirnát is Dávid Ferencet tekinti szerzőnek. A lengyel kutató ezt egy jóval későbbi Fausto Sozzini nyilatkozattal is alátámaszthatónak gondolja.

A hatodik fejezet a negyedikben közölt hitvallás újabb magyarázatát adja, s azt próbálja bizonyítani, hogy az apostolokhoz időben közeli egy­házatyák még nem ismerték a szentháromságot. A szerző szerint a későbbi romlás abban állt, hogy a törökök, a zsidók és az ördögök ugyan megis­merhették az egy Istent, de nem ismerték el őt valóságos Istennek, míg ezzel szemben a keresztények a Sátán ösztönzésére ezzel meg nem eléged­ve kitalálták a szentháromságot. A szakirodalomban nem eléggé méltatott fejezetben ezt követően az első könyv harmadik fejezetéhez hasonlítható fontos gondolatmenetet olvashatunk arról, hogy ez a romlás milyen foko­zatokon keresztül következett be. A szöveg először arról beszél, hogy a korai egyházatyák legtöbbje hitt abban, hogy az Atyaisten az egyedüli igaz Isten, majd hosszan tartotta magát az a vélemény is, hogy Krisztus más­képpen Isten, mint az Atya. A konkrétumokban, az egyházagáktól szár­mazó idézetekben gazdag elemzés ugyanakkor mégis kénytelen leszögezni, hogy még ezeknek az egyházatyáknak a tekintélyéről is le kell mondani, mivel szövegeiket későbbi hozzátételekkel és kihúzásokkal alaposan meg­rontották. A fontos fejezet korábbi megjelenéséről, illetőleg lengyel vagy magyar átdolgozásáról nincs adat. Pirnát Antal úgy v éli, hogy ez, továbbá a hetedik-nyolcadik fejezet függelékként csatlakozott a hitvallást közvetle­nebbül magyarázó szövegekhez, s jóval később is készült el amazoknál. A stiláris erények és kompozíciós gyengeségek (Pirnát itt nyilvánvalóan a szöveg Hosszadalmasságára gondol) alapján Dávid Ferencet tartja szerző­jüknek, s azt sem zárja ki, hogy az említett szövegekkel együtt ezek egy egész prédikációs ciklust képeztek. Mi ezt kevésbé tartjuk meggyőzőnek. Az alábbiakban majd szólunk a hetedik-nyolcadik fejezet szorosabb össze­tartozásáról, s szerintünk a mostani szövegről nehezen képzelhető el, hogy Dávid Ferenc írta volna. Itt ugyanis nagyon elismerő sorokat olvashatunk Órigenészről Az előbbiekben láttuk, Dávid Ferencnek éppen az ellenkező volt a véleménye.

A hetedik fejezet élén olvasható megjegyzés is alátámasztja ezt, s mint fentebb már emutettük, ez arra késztet bennünket, hogy a hetedik és a nyol­cadik fejezetet tekintsük szorosan összetartozó külön egységnek. Itt ugyanis arra kéri a szerző az olvasót, hogy a Krisztusról írott két magyarázatát elfogu­latlanul tanulmányozza. Ezután következik az a két szöveg, amely terjedel­mesen fejti ki újra a korábban elmondottakat. Az elsőnél annak bizonygatása áll a középpontban, hogy a Krisztusra alkalmazott jelzők és kifejezések (ember, azaz férfi volt, Názáretben született, felkenték, Isten egyszülött fia volt, ez az ember Jézus Krisztus ugyanakkor Isten volt) nem vonatkozhat­nak semmiféle öröktől fogva való Krisztusra. A szöveg oldalakat vesz át Servet Rertitutio Christiartismijének első fejezetéből, azokból a gondolatme­netekből, amelyeket már korábban a De trinitatis erroriburban is megfogal­mazott. Még terjedelmesebb a nyolcadik fejezet, amelynek egy rövidebb részlete ugyancsak a Restitutióból származik, s amelynek bevezetőjében a szerkesztő szükségesnek tartotta, hogy közvetlenül a cím után a folytonos ismétlődésekért mentegetőző sorokat helyezzen el. A címnek megfelelően kibontakozik ugyan egy nagyobb egység a megtestesülés dogmájának cáfo­lataként, valójában azonban szinte az egész kiadvány alapgondolatai megis­métlődnek ebben a terjedelmes szövegben. Említésre méltó az eszkatologi­kus hangoltság jelenléte, hiszen azt olvassuk, hogy a fundamentumhoz eljutva hamarosan összedől a Babilon, s hogy ez gyorsan megtörténjen, azt folytonos imádkozások közepette várjuk. Az elmondottak, továbbá a hetedik fejezettel való összekomponáltsága érv lehet Dávid Ferenc szerző­sége mellett. További argumentumként hozhatjuk fel azt, hogy a hetedik fejezet két helyütt is felidézi Melius Péter hamis tanítását. Mindezek tehát megerősítik Pirnát Antal hipotézisét. A szöveg korábbi publikációjáról, lengyel vagy magyar változatáról nem tudunk.

Mint a kilencedik fejezet végén a szerző ki is jelenti, az első könyvhöz (bizonyára annak hat-kilencedik fejezeteihez) is kapcsolódik ez az egység, amely a szofisták által tévesen értelmezett bibliai helyeket veszi sorra, im­máron a legfontosabbak helyes magyarázatát is adva. Mindezt megelőzi egy olyan gondolatmenet, amelynek első mondata szerint már Luther barbariz­musnak tekintette a szentháromság kifejezést, s hasonló gondolatokat idéz a későbbiekben Kálvintól is. E bevezetés szerint sem az eretnekek elleni küzdelem, sem az egyházatyák tekintélye, sem a szent szövegek titkos értel­mének állítólagos felfedése nem indokolhatja e műszavak használatát. Igen markánsan jelennek meg e felfogás nominalista filozófiaí gyökerei a beve­zetés utolsó mondataiban, ahol a konkrét megnevezések vészes mellőzését a következő szemléletes példával teszi szóvá: Vajon nem méltán nevetné-e ki azt, aki Pált vagy Jánost nem embernek, hanem emberségnek mondaná? Figyelemreméltó, hogy két ízben, a még saját táborán belől is anakronisz­tikusnak feltüntetett Melius Péterrel vitatkozik. Nagy tekintélyként szerepel ugyanakkor Sebastian Castellio Biblia-fordítása, és előszeretettel hivatkozik egy-egy Biblián kívüli kifejezéstől tartózkodni akaró reformátorra is. A cím alapján többen próbálták kapcsolatba hozni ezt a fejezetet Grzegorz Pawel Wykfad miejsc niektórych című művével, ám mivel ebből nem maradt ránk példány, ez nem lehet több hipotézisnél. Magyar megfelelőjéről nem tudunk. Az emutett Melius-említések miatt logikus lenne Erdélyben tevé­kenykedő szerzőre gondolni, s mivel elkülönülni látszik a véleményünk sze­rint Dávidnak tulajdonítható hetedik és nyolcadik fejezettől, továbbá a fenti jellegzetességek alapján a leginkább Biandratára gondolhatunk.

A tizedikkel négy újabb fejezetet felölelő egység kezdődik kötetünkben. Az elsőben feltűnő módon Kálvint is igen gyakran idéző érvelésben azok­ról a bibliai helyekről kapunk magyarázatot, amelyeket a szofisták Krisztus öröktől fogva való születésének bizonyítására szoktak felhasználni. Egy alfejezet ezen belül azt tárgyalja, hogy Krisztus miért nem tekinthető önma­gától való, magasságbeli Istennek. A fejezet a későbbiekben a nonadoran­tisták között is előszeretettel felhasznált argumentációt tartalmaz arról, hogy az isten szó hányféle jelentésben fordul elő a szent szövegekben, majd a további három fejezethez átkötő szöveget olvashatunk. Ebben az áll, hogy célszerűnek látszott külön magyarázatokat is közölni a János evangéli­um bevezetőjéről, továbbá a Kolosszebeliekhez és a Zsidókhoz írt levél első fejezeteiről, mivel az ellenfelek elsősorban ezekre támaszkodnak mű­veikben. Ez a megjegyzés nyilvánvalóan a kötet összeállításakor íródott, de mivel ez igen szervesen látszik következni a megelőző gondolatmenetből, hajlunk arra, hogy a fejezet egészét frissen megfogalmazottnak, kifejezetten a kötet számára készültnek tekintsük. Mindenesetre nincs adatunk arról, hogy korábban akárcsak valamely részletét is közölték volna. A fentiek alap­ján a szerkesztési munkálatokban közvetlenül résztvevő Biandratát vagy Dávid Ferencet tekinthetjük szertőnek.

A nem is külön lapon kezdődő tizenegyedik fejezet a Servet utáni unita­rizmus egyik alapdokumentuma. A János evangélium prológusának ilyen szellemű magyarázata volt a kiindulópontja ugyanis minden olyan elképze­lésnek, amely a metaforikusan értelmezett igét a Máriától született és az evangéliumot hirdető emberrel azonosította. Az is nyilvánvaló, hogy a pro­lógus ilyen értelmű teljességre törekvő magyarázata itt jelent meg először nyomtatásban. Bár korábban voltak más elképzelések is, ma már egyetértés van a kutatók között abban is, hogy ezt a korábbi felfogásokkal, így a Servetével is radikálisan szakító elképzelést először Lelio Sozzini fogalmaz­ta meg. A szakemberek többsége szerint ez lényegében az a szöveg volt, amelyet a kötetben olvashatunk, Pirnát Antal azonban - itt nem részle­tezhető textológiai megfontolások alapján - azon a véleményen van, hogy Lelio Sozzini eredeti szövege elveszett, s kötetünk egy átfogalmazott és át­szerkesztett változatot közölt. Az unitarizmus történetében fordulatot jelentő szöveg sok fontos megállapítását közölték korábban a gyulafehérvári hitvitáról (1568 márciusa) készült jegyzőkönyvek (RMNY 247, 256.), magyarul pedig Dávid Ferenc Rövid útmutatás című munkája tett közzé belőle helyenként fordításnak, helyenként átdolgozásnak tekinthető részleteket. (Talán nem fölös­leges megjegyeznünk, hogy 1568-ban megjelent a János evangélium prológusá­nak egy lengyel nyelvű unitárius szellemű magyarázata is, ennek forrása azonban az a Fausto Sozzini által írott latin nyelvű magyarázat volt, amely szinte kötetünkkel párhuzamosan ugyancsak Gyulafehérváron látta meg a nap­világot.)

Míg a János evangélium bevezetéséről vázlatos volta ellenére is alapos értelmezést kapunk, ez nem mondható el az említett további két bibliai helyet magyarázó fejezetről. Ezek esetében valójában arról van szó, hogy az új típusú elképzelés legfontosabb téziseit - Krisztus a Máriától született ember, az általa teremtett világ spirituális, lelki országnak tekinthető - alkal­mazzák ezekre a bibliai helyekre is. A rövid terjedelem, s az alkalmazott jelleg egyaránt azt látszik alátámasztani, hogy a kötet összeállítása során szület­hettek meg ezek a szövegek. A végleges szövegezés tekintetében ez még ak­kor is így lehet, ha bizonyos részleteik persze felbukkannak a gyulafehérvári hitvita emutett jegyzőkönyveiben, illetve magyar nyelven Dávid Ferenc Rövid útmutatás című művében, hiszen itt jóval kisebb tetjedelmű egyezésekről vagy hasonlóságokról van szó, mint a János evangélium magyarázata esetében. A szövegek kialakulatlanságát egyébként az is bizonyítja, hogy a Zsidókhoz írt levél magyarázatának mintegy függelékeként a szemközti oldalakra tör­delve kétszer hét tézist olvashatunk az igazi és az Antikrisztus által kitalált hamis Krisztus szembenállásáról. Ezek a tézisek részét alkotják az Antithesis pseudochristi cum vero iloa ex Maria nato c. Gyulafehérvárott 1568-ban önálló füzetecske gyanánt is megjelent munkának, de némileg eltérő megfogalma­zásban megtalálhatók Dávid Ferenc több latin és magyar nyelvű művében is.

A kötetet két, a Bibliában való eligazodás segédeszközének is tekinthető fejezet zárja le. A tizennegyedik a Krisztusról olvasható azonos jelentésű kifejezésekről tartalmaz rövid összeállítást azzal a hosszú címben is feltün­tetett céllal, hogy az olvasó jobban eligazodjon a Szentírásban található hebraizmusok és grecizmusok között. Bővebb változata önálló kiadvány­ként is megjelent Gyulafehérvárott 1568-ban (RMNy 244.). Ezt a nemzet­közi szakirodalom általában Biandratának tulajdonítja. A lengyel nyelvű változat Grzegorz Pawel tollából jelent meg, valószínűleg ugyancsak 1568­ban: A lengyel szerző az önállóan kiadott bővebb változatból dolgozott.

Ugyanilyen segédeszköznek tekinthető az utolsó fejezet, amely a Szent­írásban előforduló többértelmű szavakról ad a megelőző fejezetek felfogá­sát tükröző összeállítást. A jól tagolt szövegben először az egyes jelentése­ket elkülönítő kis bevezetők olvashatók, majd a bibliai helyek felsorolása következik. Feltűnő az igyekezet a hebraizmusok és grecizmusok gondos számbavételére. A szociniánus egyháztörténeti hagyomány számon tartja, hogy Lelio Sozzini írt hasonló jellegű munkát, s ezért a modern szakiroda­lomban is többen (Górski, Pirnát) hajlanak arra, hogy őt tekintsék szerző­nek. Felmerült az a lehetőség is, hogy Grzegorz Pawel Wyklad miejsc niektó­rych c. munkája ez alapján készülhetett Ez a feltételezés azonban nem ellen­őrizhető, mivel a lengyel mű szövege nem maradt ránk, csak kivonatosan ismerjük.

 

 

 

SZAKIRODALOM

 

Backus, Irena: Erasmus and the Antitrinitarians, in: Erasmus of Rotterdam Society Yearbook Eleven, 1991. 53-66.

Balázs Mihály: Az erdélyi antitrinitarizmus az 1560-as évek végén, Bp. 1988. (HumRef. 14.) Angol változat: Early Transylvanian Antitrinitarianism (1566­1571). From Servet to Palaeologus, Baden-Baden, 1996. (Bibliotheca Dissi­dentium scripta et studia, 7.)

Borbély István: A mai unitárius hitelvek kialakulásának története Kolozsvár, 1925. 104.

Ferencz József: Az első nemzetközi unitárius kiadvány. In: Dávid Ferenc 1579­1979. Kolozsvár-Napoca, 1979. Angol változat: The First International Unitarian Publication. In: Transactions of the Unitarian Historícal Society, 1968. XIV. 72-77.

Firpo, Massimo: Antitrinitari nell'Europa orientale del’ 500 Nuovi testi di Szymon Budny, Niccoló Paruta e Jacopo Palaeologo. Firenze, 1977.

Herner János: István Császmai. In: Bibliotheca Dissidentium. Répertoire des nonconfoimistes religieux des sieziéme et dix-septiéme siécles, Ed. André Séguenny en collaboration avec Irena Backus et Jean Rott. Baden-Baden et Bouxwiller, Editions Valentin Koemer. T. XII. 1990. 105-126.

Gilly, Carlos: Spanien und der Basler Buchdruck bis 1600, Ein Querschnitt durch die spanische Geistesgeschichte aus der Sicht einer europáischen Buchdruekerstadt. Basel-Frankfurt am Itlain, 1985. 288-290. (Basler Beitráge zur Geschichtswissenschaft 151.)

Górski, Konrad: Grzegorz Pawel z Brzezin. blonografia z dziejów polskiej literatury arjanskiej XVI, wieku. Kraków, 1929.

Gulyás Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI században. Budapest, 1931. 135-140.

Jakó Zsigmond: A Hoffthalterek váradi és gyulafehérvári nyomdája. In: DW vetődéstörténeti tanulmányok, ed. Csetri Elek, Jakó Zsigmond, Tonk Sándor. Bukarest,1979. 51-69.

Kanyaró Ferencz: Protestáns vitairatok Melius idjéből. In: :Magyar Könyvszemle, INT. 1896. 321-328.

 

Kathona Géza: Okolicznossi ogloszenia „De falsa et vera... unius Dei... cognitione. In: Odrodzenie i reformacja w Polsce, X~JII. 1972. 183-188.

 

Péter Lajos: A magyar unitáriusok régi angol kapcsolatai. In: Unitárius Élet,. XIX. 1965. 2.

 

Pirnát Antal: Bevezető a De falra et vera... uniur Dei. . . cognitione hasonmás kiadá­sához, Budapest,1988. (Bibliotheca Unitariomm IL)

RMNy - Régi Magyarországi Nyomtatványok - Res Litteriaria Hungariae Vetus Operum Impressorum. 1473-1635. eds. Gedeon Borsa et alii, Budapest, 1971-2000.

 

Rotondó, Antonio: Lexikoncikkei Giorgo Biandratáról. In: Dizionario biografi­co degli italiam T. 10. 1968. 257-264. és Theologische Realenziklopádie T. 5. 1980. 777-781.

 

Rotondó, Antonio: Verro la criri deli antitrinitari.rmo italiana. In: Studi e ricexche di storia ereticale italiam del Cinquecento. Torino, 1974. 161-263.

 

Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Budapest, 1961. 85-87.

 

Szczucki, Lech: La prima edicione dell Explicatio di Faurto Sozzini. In: Rinasci­mento XVII. 1967. 319-327.

 

Szczucki, Lech: Polish and Transylvanian Unitarianirm in the Second Half  of the 16th Century. In: Antitrinitarianism in the Second Half of the 16th Century, eds. Robert Dán and Antal Pixnát. Budapest-Leinden, 1982. 231-241. ("Studia Humanitatis" 5.)

 

Szczucki, Lech: Recenzió De falra et vera... uniur Dei... cognitione hasonmás kiadásáról. Lengyel változat: Odrodzenie i reformacja w Polsce. XXXIV. 1989. 218-225. Angol változat: Acta Poloniae Historica 65. 1992. 129-139.

 

Tóth István: A gyulafehérvári humanista költészet antológiája „Költők virágorkertje': Bp., Accordia 2001.

 

Wilbur, Earl Morse: A Hyrtory of Unitarianirm in Transylvania, England and America. Cambridge, 1952.

 

Zoványi Jenő: A magyarorrsági protestantezmus 1565-től 1600-ig. Budapest, 1977. 11-56. (HumRef. 6.)

 

 


 

 

KÉT  KÖNYV  AZ  EGYEDÜLVALÓ  ATYAISTENNEK,

A  FIÚNAK   ÉS  A   SZENTLÉLEKNEK  HAMIS   ÉS IGAZ

ISMERETÉRŐL

 

 

 

Készült a Lengyelországi  és erdélyi egyetértő

Egyházak  papjainak közremüködésével

 

 

 

1Tessz. 5,21:  „Mindeneket megpróbáljatok és ami jó azt megtartsátok.”

 

 

GYULAFEHÉRVÁR

 

 

 

 

AZ ELSŐ KÖNYV FEJEZETEI

 

1. Krisztus és az Apostolok jövendölései az igazi Krisztus megsemmisítéséről az antikrisztus által.                                          

2. Hogyan rontotta meg az antikrisztus az Isten egyházát és Isten igéjének egyszerűségét.

3. A háromság eredetéről és fejlődéséről, a szofisták kezdetéről és a sokféle ellentmondókról.

4. A hármas és egy Istent ábrázoló szörnyű képekről.

5. Mit tanítanak a szofisták általában, és milyen hitcikkelyeket adnak elő.

6. Augustinus könyveinek rövid foglalatja a háromságról.

7. Milyen különbözőek és következetlenek a fordítók, és hogyan magyarázzák féke az írásokat Rotterdami Erasmusból.

8. A csodálatos szavakról és kifejezésekről (melyeket használni kénytelenek a tritoiták.)

9. A szofisták idegen és nevetséges szavairól.

10. Csodálatos szavakról és kifejezésekről

 

 

 

 

II. JÁNOSNAK, MAGYARORSZÁG, DALMÁCIA, HORVÁTORSZÁG ETC. VÁLASZTOTT KIRÁLYÁNAK, A

FELSÉGES ÉS  KIVÁLÓAN  JÁMBOR FEJEDELEMNEK AZ EGYETÉRTŐ EGYHÁZAK PAPJAI ISTENTŐL KEGYELMET ÉS BÉKESSÉGET KÍVÁNNAK

 

 

 

Szép szavak mindenféle csábítgatása nélkül, mint Alkibiadész Sziléno­szát, alázatosan Felségednek ajánljuk e kiváló férfiaktól származó különféle töredékeket, amelyeket miután mindenki nagyon is kívánta már, most végre könyvvé szerkesztettünk az egy Atyaistennek, a Fiúnak és a Szentléleknek hamis és igaz ismeretéről. Célunk nem az, hogy e munkával magunkat az ás­piskígyók mardosásaitól vagy a claudiusi mennydörgésektől megvédelmezzük, hiszen a káromkodó nyelv még a teremtő Istent sem kíméli, hanem az, hogy az egyházat az igazság kutatásának szükségességére figyelmeztetve utódaink szá­mára a nagyobb vállalkozások útját egyengessük, s előőrsök módjára várunkból kitörjünk, ellenségeinknek elvágva az ürügyeket a gyalázkodásra: hadd bújjék ki a csirke abból a tojásból, amelyen oly régen kotlottak már! Mert ez csupán előjáték lesz és előcsatározás, alkalmas arra, hogy a félénk újoncok végigharcol­va őket fokozatosan fellelkesüljenek, s akik mélyen aludtak eddig, felserken­jenek- Azt kérjük tehát, hogy kegyeskedj jóindulatú lélekkel fogadni ezeket az írásokat, amelyeket számos tudós férfi egybeszemelgetett, s amelyeket mi most néked ajánlunk.

Az Atyaistennek az ő Fia, Krisztus által örökös hálát adunk azért, hogy az egyháznak ilyen megviselt állapotában minekünk olyan mecénást adott az Úr, aki azt tartja, hogy Isten igazságát nem tűzzel-vassal vagy átkozódással kell előmozdítani, hanem a két Testamentumból vett szilárd bizonyítékokkal, csendes megbeszélésekkel és írásokkal, s arra kérjük Felségedet, hogy Gamaliel tanácsát követve ügyeljen arra, hogy az ügy érett megfontoláson alapuló megismerésének helyét az éretlen előítélet ne foglalja el, s egyensúlyt tartva ne azt kívánja vizsgálni magas trónusán, hogy akik szólnak, miféle rendűrangú emberek, hanem azt, hogy mit írnak és tanítanak. S ha e próbakő segítségével alaposan megismerte azt, hogy mi mit akarunk, biztonságosan kiválaszthatja azt, ami inkább célravezető lesz majd.

Egyébként pedig, mivel itt nekünk sokféle hiányosság is felróható - nincs meg az összefüggés, mint ez szükséges volna, az egyes részek között, nincsen minden megfelelő részletességgel kifejtve, s nem egy dolog a szerzőknek, akik a munkát írták, rokon gondolkodása miatt többször is megismétlődik, bizonyos dolgok pedig hibásan lettek nyomtatva a nyomdász halála után -, a jámbor olvasót arra kérjük, hogy ezeket tulajdonítsa a körülményeknek, és  bocsássa meg nekünk; ellenfeleinktől pedig azt kérjük, hogy figyelmen kívül hagyva mindenféle mellékes dolgot és a vita tárgykörén kívül eső tévedést, teljes erejükkel két kardinális tételük bizonyítására törekedjenek

Az első ezek közül: Isten tiszta igéjéből bizonyítsák be, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek három reálisan megkülönböztetett személy, amelyek minden tekintetben egyenlők, egylényegűek s egy formán örökkévalók. To­vábbá mutassák meg valahára, hogy a Szentírásban bárhol is világosan kifejezésre jut, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek együtt az egy Isten; mert mindeddig mi ügy ítéltük, hogy ez az egész tanítás a maga profán terminu­saival együtt a szent teológia borzalmas megszentségtelenítése. Nincs értelme annak, hogy itt szokásuk szerint kötekedjenek velünk, mondván, hogy nem szükséges szőrszálhasogató módon szótagokat vagy szavakat keresgélni a Bibliában. Hogy ez igaz, nem tagadjuk, ahol az igazság bizonyosan tudható. Ki kezdene - kérdem - vitát a szavakról, amíg magát a dolgot tekintve egyetértés uralkodik? De amikor az alapkérdésről folyik a disputa, és az egy Isten megismeréséről vitatkozunk, azt mondjuk, hogy a legnagyobb mérték­ben óvakodni kell attól, hogy idegen terminusokat használjunk, és hogy akárcsak a legkisebb mértékben is eltérjünk Isten szentséges kifejezéseitől, mivel kiváltképpen az Istenről Isten igéjén kívül még igazat mondani is veszedelmes dolog, s minden, ami azon kívül kerestetik, átkozott. Ezért ellenfeleinktől nem is csupán egyes szavak vagy szótagok előkeresését kí­vánjuk, amelyek miatt egyébként magunk sem nyugtalankodtunk sokat soha, hanem teljes mondatokét, éspedig betű szerinti pontossággal, nehogy elvetve azt az egy Istent, a Krisztus atyját, akit a Szentlélek egyértelműen elibénk állított, Aiszópus kutyájának módjára egy új, négy dologból összetá­kolt bálványt, vagyis egy olyan istent állítsunk imádásra magunk elé, amely ismeretlen volt az atyák előtt.

A második sarkalatos kérdés, amelynek megoldásán méginkább izzadni kell, mivelhogy ez az az egyedüli cél, amelyre irányítani kell elménknek min­den bizonyító erejét, a Fiúnak amaz örök nemzésével kapcsolatos, amely az Atya hiposztázisából történt minden örökkévalóság előtt; kiváltképpen, mivel az Isten - már amennyiben Isten - nem is tud nemzeni, legalábbis ellenfele­ink hitvallása szerint Mutassák meg tehát nekünk, hol említette a Szentírás a Fiút a test előtt valaha is. Mégpedig a szent és kanonikus könyvekből szeret­nénk oktatást nyerni az örök Fiúnak ama bizonyos reális létéről, mielőtt létrejött volna a világ, és nem elégszünk meg az egyházatyákból, a zsinatok végzéseiből vagy a hitvallásokból vett bizonyítékokkal, mivel már gyakran kinyilvánítottuk, hogy ezek, ha nincsenek világosan megtámogatva Isten igé­jével, a hit tanításainak bizonyítására nem alkalmasak.

Végül pedig, ami saját szemelvényünket illeti, Isten és az egyház előtt kívánunk tanúságot tenni, hogy mi az egyetértésre és az engedelmességre mindenkor a legteljesebb mértékben készek leszünk, s arra is, hogy minden vonakodás nélkül aláírjuk bárkinek a nézeteit, aki valami jobbat tanít Tanul­ni vágyók vagyunk ugyanis, és olyanok, akik az Isten dicsőségét és az egyház épülését keresik.

Hogy pedig e mostani zavaros időben mi indítottuk-e e meghasonlást is, arról tudja Felséged, s tudja az ország, hogy ellenfeleink bizonyos rossz­indulatú alkalmatlankodása miatt történt Azt kívánjuk tehát, miután a szük­ség és Istennek titkos szándéka minket akaratunk ellenére e küzdőtérre vont, hogy a történteket minden jámbor ember jó szándékunknak tulajdonítsa, s értelmezze méltányosan.

A mindenható Isten adja meg Felségednek a bölcsesség és a kinyilat­koztatás lelkét az ő megismeréséhez.

 

 

Kelt Gyulafehérváron, augusztus 7-én 1567-ben.

 

 

A legmélyebb tisztelettel Felséged iránt Istennek szolgái, kik fentebb.

 

 

 

 

 

 

Az Erzsébet angol királynőhöz intézett ajánlás, egyetlen példányban fennmaradt kézzel írt változatának fordítása.

 

 

Erzsébet úrnőnek, Britannia, Franciaország, Skócia etc. legfenségesebb király­nőjének, az újjászülető egyház dajkájának és védelmezőjének őszinte szível kívánnak kegyelmet és békességet az Istennek egyetlen, egyszülött fia, a Jézus Krisztus által Isten egyházának a mennyei tanítás igazságában egyetértő pásztorai és papjai Magyaror­szágon, Lengyelozszágban és Erdélyben.

 

Legfelségesebb Királynő, nem kerülte el figyelmünket, hogy azoknak az események­nek híre, amelyek egyházainkban történtek, eljutott Felségedhez, s azonfelül eljutottak azok a könyvek is, amelyeket annak a mennyei tudománynak az ellenségei írtak, amelyet mi Istennek igen nagy kegyelméből vallunk. Ezek között Theodoms Béza, Simlerus, Bullingerus, Vigandus, Schegkius, Georgius Major és a hasonló arisztarchák a zászlóvivők, akik nem átallották ezt az ügyet gőgösen, ellenséges indulatfal és meggondolatlanul kárhoztatni, nevünket és személyünket pedig szidalmazni és kigúnyolni.

A jámbor és becsületes emberek ítéletére bízzuk - akik kedvelői az igazságnak és Isten dicsőségének -, hogy vajon ez a cselekedet illik-e Krisztusnak igaz szolgáihoz. Úgy véljük, hogy ennek a csúfolódásnak a vakmerősége és ez pápai kevélységhez társult arcátlan dühöngés az Antikrisztus szolgáihoz illik, nem pedig Isten lelkének szószólóihoz, amely az igazságnak és az őszinteségnek, továbbá a kegyes szerénységnek és szelídségnek is lelke.

Kénytelenek voltunk tehát az egy Istennek és egyszülött Fiának ismeretéről különféle műveket készíteni, és szent szolgálatunk tiszte szerint közrebocsátani, nehogy ezeknek meggondolatlan kiáradása és az elhamarkodott ítélkezés oly sok hazugságot magában foglaló hiúsága ártson annak az isteni igazságnak, amelyet mi Isten különleges kegyelméből vallunk, nehogy sértse és gyöngítse szolgálatunk méltóságát és tekintélyét, s nehogy meggyengüljön és esetleg meg is inogjon a zsengékben a tiszta elméknek nyugodt öntudata. Tettük ezt tehát  abból a célból, hogy azok, akík Isten parancsa szerint megítélhetik a történteket, könnyebben megismerhessék a tanítás igazságát, és szilárdabban hirdethessék azt Isten egyházában. Végül, hogy a kegyes vizsgálat megtörténte után a tudósabbaktól könnyebben tanulhassunk, téve­déseink (melyekről azonban nincs tudomásunk) kimutathatók legyenek, kijavításukra pedig rábírhatóak legyünk. Mindazokat tehát, amiket a jóságos Isten idáig az ő kimeríthetetlen jóságából nekünk sugalmazott, Felségednek, mint legkegyelmesebb királynőnek, a vallás valóságos dajkájának és legelszántabb oltalmazójának, akit számtalan és nagy isteni erényei miatt a jóságos Isten egész Európában egyedülálló nagy méltóságra emelt, alázatosan felajánlani és átnyújtani óhajtottuk. Nemcsak azért, hogy Pál Apostol intése szerint, mindeneket megpróbáljon, és ami jó, azt megtartsa, hanem azért is, hogy az Isten különös kegyelméből és jóságából kapott műveltsége, okossága és érett ítélőképessége szerint a sajátját is mellé tegye. Ha majd arról értesülünk, hogy tanításainknak ezeket az első zsengéit, amelyeket a római pápa, az Antikrisztus idegen Istenéről, az egyesről és hármas­ról, továbbá a hármasról és egyesről szóló ostoba beszédeinek megfékezésére készítettünk, Felséged jóindulattal fogadta - efelől nekünk semmi kétségünk sincs persze, mivel Felséged lelkének fényét és az isteni igazság iránt rendkívüli módon érdeklődő buzgalmát nem csupán ismerjük, de csodáljuk is, - akkor a véleménynyilvánítás szabadságáról vagy az egyházban tisztséget viselők jogáról egy újabb könyvet fogunk alázatos tisztelettel elő­terjeszteni, amely a legnagyobb világossággal mutatja be, hogy az evangélium hirdetése, amely a lutheri időkben kezdődött, miért hozott oly csekély eredményeket egészen a mai napig elmenően, s hogy miért árasztanak el mindent versengéssel, civódással és nézetkü­lönbségekkel. Azután alázatosan Felséged kezeibe ajánlunk majd egy olyan alapos magyará­zatot is, amely a mennyei tudomány szellemében tárgyalja az Ó- és Újtestamentumnak mindazokat a helyeit, amelyekkel a pápa Antikrisztus visszaélt, hogy megalkothassa és fenntarthassa a pátriárkák, próféták és apostolok számára teljesen ismeretlen hármas, illetőleg négyes istenét, továbbá az egy személyben összekapcsolt és egyesült két fiút.

Miután Istennek végtelen kegyelméből, s szent lelkének fénye által megismertük a két szövetség tudományának édes harmóniáját, szívből kívánjuk és óhajtjuk, hogy mások is osztozzanak velünk az édességnek ebben az élvezetében. Heves küzdelmet folytatunk ellenfeleinkkel, nemcsak a pápa Antikrisztusnak állandó szolgáival, hanem azokkal is, akik az evangélium nevével büszkélkednek és a műveltségnek fényes címével híresek, ám az egyházi tanírás alapjai és több részlete tekintetében a pápa emutett szolgáinak társai és szö­vetségesei. Vitánk van velük az Isten igéjének eredeti és egyszerű értelméről és magya­rázatáról, amelyről mi azt tartjuk, hogy nem a filozófus püspökök írásaiból (akiket ők a szentatyák tiszteletre méltó nevével illetnek), nem a zsinatok határozataiból és végzései­ből, de nem is az idegen és profán tanokból kell kinyernünk és átvennünk, hanem a forrásnak, vagyis Isten igéjének legtisztább ereiből. Eleget átvettek az elmúlt századok során ezektől az atyáktól, idegen és profán hangon és ilyen szavakkal fecsegtek, de hogy mi haszon származott abból, világosan mutatja a szörnyű babonás hit és az egyház elbor­zasztó meggyalázása mindenféle utálatos bálványimádások és csúnya visszaélések által.

Nehéz helyzetbe sodródtunk, de másfelől eljött Sion megszánásának az ideje, tapasztaljuk, hogy a jóságos Isten kegyelméből fáradozásunk nem hiábavaló, kivált­képpen, mivel ugyanannak a kegyelmes Istennek határtalan jósága számunkra menedék­ről gondoskodott, megvilágosítván a mi felséges fejedelmünket II. Jánost, Magyarország királyát, a Te testvérednek, VI. Edvárdnak, Britannia stb. kegyes királyának - aki az összes erényekkel ékeskedik - dicséretes emlékezetéhez méltó társát. Mert valamint egykor őbenne, úgy most ebben is az erényeknek teljessége vált láthatóvá úgy, hogy tojás a tojáshoz nem lehetne hasonlóbb. Tehát ennek a legkegyelmesebb fejedelmünknek ­kinek a jóságos, hatalmas Isten az ó kiválasztott Fiában kedvezzen és Őt nekünk és az egész hazának sokáig tartsa meg - a védőszárnyai alatt számos egyházban nagy fényességgel ragyog fel az egy igaz Istennek, a Megváltó Atyjának és az ő Fiának, a Szentlélektől fogantatott, Szűz Máziétól született és érettünk szenvedett és meghalt Megváltó Jézus igaz ismeretének az üdvözítő fénye; visszautasítván a pápa csinált, hár­mas-egy, vagy egy-négyes hamis istenét, továbbá az általa az igazi helyébe tett fiút, akit örökkévalónak költött, és aki nem fogantatott a Szentlélektől, nem feszíttetett keresztre, és nem halt meg érettünk.

És ámbár Lengyelországban az ördög és segédei gyűlölete következtében a kegyes pásztoroknak, testvéreinknek a helyzete nehezebb, mint az igaz egyházé általában volt, mindazonáltal itt nálunk Isten vezérlete kormányozza a szekeret, és naponként mind előbbre halad úgy, hogy vannak szent gyülekezetek, melyek az igaz ismeretben napam­ként dicsérik az Istent, és az ő igazságát sokaknak üdvére terjesztik, türelmes állhata­tosságban megőrizvén lelküket és életüket. Semmit sem szólunk a sok jámbor és tudós férfiúról, akik Galliában, Helvetiában, Germaniában stb. béklyóba verten, a babiloni fogságban ülnek, s mély ráhajtásaikkal terjesztik Isten elé fogságuk nyomorúságát, s akik gyakori és tudós írásaikkal olykor minket is tanítanak, s mintegy buzdítanak, hogy az Úrnak ezen az útján állhatatosan és késedelem nélkül igyekezzünk járni, mivel első renden az örök élet elnyerésére kell törekednünk. Továbbá arra, hogy a pápa Anti­krisztus végleg veszítse el szeme világát, hogy aztán a vaktában hadakozókéhoz hason­lóan, a nagy tévelygés miatt, abba a verembe essen bele - és pusztuljon is el ott minél gyorsabban -, amelyet a kegyetlen szörnyeteg nekünk készített.

Ami pedig minket illet, mivel a műveltségnek alacsonyabb fokán állunk, elismerjük tudatlanságunkat és hozzátársult gyöngeségünket, ám annak az Istennek kegyelmében és jóságában bízva, aki a maga mindenható erejét a gyöngeségben szokta megmutatni, igyekezni fogunk a jámbor testvérek kegyes és szent intelmeinek engedelmeskedni. Már közeleg ugyanis a bosszúállásnak amaz ideje, a Nap már kelleténél többet rejtőzött a sö­tétségben, s a Hald vértől ázva meg volt fosztva fényétől.

Az egy igaz, élő, magasságbeli és mindenható Isten, aki Atyja az igaz Messiásnak, a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak, őrizze meg Felségedet, és bölcsességének, a megisme­résnek és az elhatározásnak szent lelkével napról-napra növelje! .ámen.

 

Kelt Gyulafehérváron, Erdélyben az Úr 1570-ik esztendejének elején, melyet valamint a mi felséges Királyunknak és az ő országainak, úgy Felséged országainak is teljes szívünkből a legszerencsésebbnek óhajtunk, és kívánjuk, hogy bennünk és tibennetek teljesüljön az, amit a zsoltár mond, hogy: a népek értsenek egyet a királyokkal az Úrnak szolgálatára Ámen.

 

 

 

 

 

AD LECTOREM

Nil fucata iuuant quicquid sub imagine falsa

Extitit, in lucem tempora docta trahunt.

Igeis succensus, stipulas consummet inanes,

Nulla Dei cursum, vis cohibere potest.

Qui sapit expectat, verbi mysteria scrutans,

Iudicio praceps minta pericla fabit.

 

 

 

 

AZ OLVASÓHOZ

 

 

Semmilyen álca sem őrzi meg azt, ami csalfa alakban

Él, mert fényre viszik a tudományos idők.

Hogyha a tűz fellángol, elégeti könnyen a szaunát,

Az Úr útjainak ellent senki sem áll.

Aki tud, az nem tágít, felfedi az ige titkát,

Ki hevenyén ítél, az vesztébe rohan.

(Tóth István fordítása)

 

Vissza a tartalomhoz

 

 

KRISZTUS ÉS AZ APOSTOLOK JÖVENDÖLÉSEI AZ IGAZI KRISZTUS MEGSEMMISÍTÉSÉRŐL AZ ANTIKRISZTUS ÁLTAL

 

ELSŐ FEJEZET

 

 

A JÁMBOR OLVASÓKHOZ

 

Nehogy valaki azt higgye, hogy mi semmiségekről vitatkozunk, olva­sásra és megfontolásra ajánljuk Krisztus és az apostolok azon jövendölé­seit, amelyeket a szent forrásokból szedegettünk ki, hogy mindenki belássa: azok a tévedések, amelyeket ellenfeleink ellenünkben védelmeznek, mi pedig támadunk, kezdettől fogva jelen voltak, nehogy a hívek eltántorítani engedjék magukat Krisztustól az Antikrisztushoz, aki már akkor ápolta a viszály misztériumait.

 

 

KRISZTUS ÉS AZ APOSTOLOK JÖVENDÖLÉSEI AZ IGAZI KRISZTUS MEGSEMMISÍTÉSÉRŐL AZ ANTIKRISZTUS ÁLTAL

 

Krisztus

 

Jánosnál igen sok helyen, de főként a Jn 5,43-ban, Krisztus ezekkel a szavakkal világosan jelenti ki, hogy az ő megismerése meg fog semmisülni: „Én az én Atyámnak nevében jöttem, és nem fogadtok be engem, ha más jönne a maga nevében, azt befogadnátok?"

Íme, lásd, hogyan teljesedtek be ezek. Ez a Máriától született Krisztus, s nem egy Mária előtt élt mondta el annyiszor, hogy ő Istentől küldetett, tőle kenettetett föl, szenteltetett meg, tőle vett minden hatalmat, továbbá, hogy az Atya nevében jön, és a mennyből az Atyától van ajánlva. Mivel pedig ez a Krisztus nem fogadtatott be, íme, Krisztus jóslata szerint egy másik ve­zettetik be, aki nem az Istentől adott, hanem az Antikrisztustól, nincs meg­szentelve, fölkenve, de nem is nyilatkoztattatott ki, és akit az Atya nem tett Krisztussá és Úrrá, s mégis befogadta az egész világ, és imádja őt.

Így Jn 9,4-ben Krisztus azt mondja magáról, hogy ő a világnak világossága, mely ameddig a világon lesz, világítani fog, de el fog jönni az éj, amikor senki sem munkálkodhat. Látjuk hát, hogy ez az éj több mint kiméria, ahol Isten és Krisztus elfeledtetvén, szabad lett az Antikrisztusnak mindent cselekednie, és bármily fából isteneket csinálnia.  

A Mt 24,24-ben és a Mk 13,6-ban maga Krisztus, a mi Megtartónk világosan mondja: sok hamis próféta fog támadni, akik Álkrisztusokat, azaz hamis Krisztusokat fognak hirdetni, akik az igazi egyeden Krisztust meg fogják ölni.

Lukácsnál a 21,32-ben pedig kifejezetten az áll, hogy már egész közel volt ennek a megsemmisítésnek az ideje.

 

 

 

Pál

 

 

Pál is figyelmeztetett a 2Kox 11,3-4-ben ezt mondván: Félek, hogy miként az a kígyó elcsábította Évát ravaszságával, úgy a ti ellnétek is eltán­torodik attól az egyszerű igazságtól, mely Jézus Krisztusban van. Mert ha az, aki jön, más Jézust prédikál, akit mi nem prédikáltunk; vagy ha más lel­ket fogadtok el, akit tőlünk nem kaptatok, vagy más evangéliumot, amelyet szintén nem vettetek, bizonyosan eltűrnétek.

Nemhiába jövendölte Pál ezt kezdettől fogva, mert ha nem sejtette volna előre, hogy más Krisztust és más lelket fognak behozni, más evangé­liummal, mi szükség lett volna ezeket hangoztatni a más Krisztusról, a más lélekről és az evangélumról, továbbá a Sátán ravaszságáról, mellyel azokat az ő sajátjait akarja majd az emberekre ráerőszakolni.?

Azonkívül miért említette volna a Sátánnak azon fortélyait, amelyekkel rászedte Ádámot és Évát, ha az apostol nem látta volna előre, hogy a Sátán ugyanezzel a ravaszsággal fog mindeneket megrontani, mégpedig úgy, hogy az embereket istenekké teszi, s aztán majd minden tiszteletet megad ezek koholmányainak. A Sátán haditerve az volt, hogy amiképpen Ádámot és Évát megcsalta, az elbizakodottságot kihasználva ugyanúgy szedjem rá minket is az Antikrisztus által.

A 2Tim 2,7-8-ban gondosan figyelmeztet erre ezekkel a szavakkal: Fontold meg, amiket mondok: adjon azért az Úr néked belátást mindenek­ben, emlékezzél meg arról, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból, ki Dávid magvából való az én evangéliumom szerint. Lásd azt is, milyen fon­tos az az intelem, ahol az Istenhez könyörög Timóteusért, hogy megértse, nem alaptalan az intelme. Majd pedig meginti, gondold meg (úgymond), em­lékezzél meg arról, hogy Jézus Krisztus a Dávid magvából van, amint a Róm 1,3-ban is mondja. S vajon, ha nem sejtette volna előre, hogy más valaki jön a Dávid magján kívül, óvott volna-e ettől olyan szorgalmasan? Bizonyára, ha ismert volna valaki mást a Dávid magja előtt, aki nem is annak a magjából származott volna, nemcsak megemlítette volna azt, hanem fundamentumul állította volna, ahogy az 1Kor 2,2-ben megírta, hogy ő csak a megfeszített Krisztust ismeri. János is azt teszi meg fundamentumnak, aki testben jön, nem aki test nélkülinek vagy a test előttinek koholtatik az Antikrisztus által Ön 1,32-3G).

Ugyanez a Pál a Kol 2,6-8-ban int, ezt mondván: „Azért miképpen vettétek Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok őbenne. Meggyökerez­vén és tovább épülvén őbenne és megerősödvén a hitben stb. Meglássátok, hogy senki ne legyen, aki bennetek zsákmányt vet a bölcselkedés és üres csalás által, mely az emberek rendelése szerint, a világ elemi tanításai szerint és nem a Krisztus szerint való." De vajon, ha az igazi Krisztustól nem lettünk volna megfosztandók, Pál említette volna-e mindezt? S lehet-e nagyobb böl­cselkedés annál, mint amelyet az Antikrisztus szolgálatában álló atyák találtak ki, akiről még egy hangot sem hallottak a próféták, Krisztus vagy az aposto­lok? Ilyen pl. a lényeg, személy, megtestesülés, személyek egyesülése, termé­szetek közlése, elrejtőzés, egylényegűség, együttes örökkévalóság stb., amiket még kimondani is alig képes az egyszerű ember, arról nem is beszélve, hogy megértse őket, amelyeket egyébként most nem is tanítanak másutt, mint a filo­zófusok kollégiumaiban.

Megerősíti ezt a 2Tessz 2,3-7, azt jövendölvén, hogy az Antikrisztus (azaz Krisztus elpusztítója) fog uralkodni az Isten templomában, akinek misztériuma Pál szerint már az ő idejében munkálkodni kezdett. Ha pedig valaki pontosabbam megfigyeli, azt fogja találni, hogy az Antikrisztus által ma is védelmezett tévedések közül egy sincs ennél régebbi, nincs olyan tehát, amelyről azt mondanák az Atyák, hogy már az apostolok idejében elterjedt.

A Fil 1,16 is panaszkodik azokról, akik az ő idejében Krisztust nem tisztán hirdették. Hogyha így volt ez már kezdettől fogva, mit gondoljunk arról, ami később történt?

Ugyanezt mondja az 1Kor 1,23; 2,2-ben: Nem hirdet vagy nem ismer más Krisztust, csak azt, aki megfeszíttetett Ha pedig a másikat, az Antikrisztusét ismerte volna, aki nem feszíttetett meg, és nem halt meg, vajon kellett volna-e annyiszor megismételnie ezt a megfeszíttetett? S vajon letagadta volna-e Pál, ha lett volna valaki ezelőtt, vagy akkor, aki nem feszíttetett meg?

Az ApCsel 20,29-30-ban az efézusbeli véneket is vigyázásra buzdítja Pál; megjövendöli, hogy az ő eltávozása után gonosz farkasok fognak be­törni és nem hagyják nyugton az Úr nyáját. De látjuk azt is, hogy ezt nem­csak azokra az időkre értette, sőt valahány rendje keletkezett a barátoknak és a hasonló álprófétáknak, a farkasoknak annyi csapata indult meg az Úr igazságának szétszaggatására.

Hogy tehát röviden összefoglaljam, Pál az 1Tim 2,5-ben az igazi Krisz­tusnak és az igazi hitnek a lényegét adva, így szól: „Egy az Isten (az Atyát értve rajta), egy a közbenjáró is Isten és az emberek között: az Ember Krisztus Jézus." S vajon, ha lett volna valami jelesebb Krisztus, azt elhall­gatta volna-e? Vajon, ha lett v volna valaki az előtt az ember előtt vagy abban az emberben, arról megfeledkezett volna-e? Hozzá teszi még egyébként Krisztusról: „aki odaadta önmagát érettünk" - 1Tim 2,7. Az Antikrisztus persze a saját találmányát nem engedi meghalni.

 

 

 

Péter

 

 

Az ApCsel 2,36-ban Péter apostol is a Szentlelket vévén ezt a bizony­ságot adta Jézus Krisztusról: „Bizonnyal tudja meg azért Izraelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszí­tettetek."

Vajon, ha Péter ismert volna ez előtt egy másik nem Úrrá tettet, meg akarta volna attól fosztani Izrael egész házát? Hiszen ezt az Úrról, az Isten­től lett Krisztusról és az alászállt Szentlélekről szóló tanítást erősítette meg a megkeresztelkedett háromezer ember, s mikor az apostolok sántákat és más betegségekben szenvedőket gyógyítanak, vajon nem a megfeszített, elárult és a próféták által megjövendölt Názáreti Jézus nevében gyógyítanak-e? Mert ha lett volna egy másik ez előtt a Krisztus előtt, aki Isten és nem ember lett volna, vajon nem ezt ajánlták volna inkább, és hívták volna se­gítségül a helyett a Názáreti helyett (amint most balgán hiszik)?

Így a 2Pt 2,1-3-ban világos szavakkal dörög az Antikrisztusnak ez ellem a koholt Krisztusa ellen, ezeket mondván: „Voltak pedig hamis próféták is a nép között, amiképpen ti közöttetek is lesznek hamis tanítók, akik vesze­delmes eretnekségeket fognak becsempészni, és az Urat, aki megváltotta őket, megtagadván sokan - úgymond - fogják követni azoknak romlottsá­gát és a telhetetlenség miatt költött beszédekkel vásárt űznek belőletek". Bizonyos, hogy az Antikrisztus bizonyára bőven tanított a szolgái által az ő Krisztusáról, a nem emberről, aki nem árultatott el, nem szenvedett, s nem halt meg érettünk, ámbár az egész Szentírás világosan azt tanítja, hogy mi ennek a szeplőtelen báránynak a vérével váltattunk meg. Tehát az Anti­krisztusnak eme Krisztusa ellem harcol Péter, prédikálván, hogy az az igazi, aki minket vérével megváltott.

 

 

János

 

János sem tesz semmi mást az ő leveleiben, mint bizonyítja, hogy ez az ember Krisztus, akit egykor megjövendöltek a próféták és hirdettek az apos­tolok volt az igazi Krisztus, s hamis tanítók azok és nem Istentől, hanem az ördögtől valók, akik azt költötték, hogy Jézus előtt volt egy másik. Az ő célja ugyanaz - ami az evangéliumban is -, hogy meggyőzzön, hogy ez az ember Jézus (mert ennek adatott a Jézus név: Mt 1,25) a Krisztus és az Istennek Fia. János ugyanis ezzel az axiómával fejezte be evangélumát „sok más jelt is művelt ugyan Jézus az ő tanítványai előtt (nem ismerte ugyanis Krisztusnak más jeleit, amelyeket nem a tanítványok szeme láttára cselekedett meg), melyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, Jézus a Krisztus, az Istennek fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében". Jn 20,30-31) Hogyha pedig Jn 1,1-4-ben valami „Logosz" Istent írt volna meg Jézus előtt, vajon nem mondana-e ellent önmagának? Vajon nem azt bizonyítaná-e így, hogy előbb lett a „Logosz" Jézus, később pedig a Jézus „Krisztus", ami nem más mint az Antikrisztus találmánya? János világosan írja, hogy az a hit is elég az üdvösség elnyeré­sére, ha hisszük, hogy Jézus a Krisztus, s nem valami örökkévaló „Logosz" - Isten. Hasonlóképpen itt, ennek a levélnek az első fejezetében azt írja, hogy ezzel a Krisztussal, az élet szavával kezdte írását, akit eleitől fogra láttak és kezeikkel megtapintottak, s aki amikor az Atyánál volt, már kinyi­latkoztatott, de akkor még nem jelent meg, és nem vált ismertté. Ha tehát János ismert volna ez előtt valami látható és tapintható Krisztust, vagy az élet igéjét, azt nem mulasztotta volna el megemlíteni, és nem ettől, hanem attól az előbbitől kezdte volna az események leírását.

Az 1Jn 2,22-ben is lefesti az igazi Antikrisztust, természetesen ő az, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Mi pedig láthatjuk most, hogy az Antikrisztus az egész világgal együtt a hármas Istent és a kettős Krisztust imádja, akik kö­zül sem amaz nem igaz Atyaisten, sem emez nem Krisztus, a Fiú. Tehát ta­gadja Istent, habár imádja a háromságot az egységben és az egységet a háromságbam. Tagadja Krisztust is, habár szavakkal megvallja az örökkévalót és a személyek egyesülése által időben létezőt. Persze, ha az Atyát és a Fiút eme káromlások nélkül imádná, az Antikrisztus nem lenne Antikrisztus.

Így az 1Jn 4,14-15-ben ismételten elménkbe vési, hogy Jézus az Isten Fia Jézustól kezdi, nehogy valaki Jézus előtt más fiút képzeljen), és aki ezt hiszi (mondja János), Isten abban lakozik, őmaga pedig Istenben. S vajon, ha létezett volna az ennél nagyobb, örökkévaló Krisztus, avagy az ennél előbbi, akkor János ezt feledésre ítélte volna? Aztán micsoda nagyobb jutal­mát adhatta a hitnek, mint hogy Istenben marad az, és Isten abban, aki hiszi, hogy Jézus az Isten fia. Így aztán, ha valami nagyobb hit lett volna ar­ra a Jézus előtti Krisztusra vonatkozóan, annak a gyümölcse is nagyobb lett volna, s Isten fölött és Istenen kívül állana az, aki Jézus fölött és Jézuson kívül valami más Krisztusban hitt volna. Mi azonban, minthogy érezzük, hogy Isten bennünk van és mi Istenben, elég nekünk hinnünk, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia.

Az 1Jn 5,1-ben is éppen ezt vési belénk és ismételi (ne gondold, hogy hiába hangoztatja annyiszor), ezt mondván: „aki hiszi, hogy Jézus a Krisz­tus, Istentől született" - vagy azt hiszed, hiába ismétlődik ez annyiszor? Mert ha János nem sejtette volna előre, hogy azt, akit most az Antikrisztus talál ki, azt Jézus elébe akarják csempészni, mi szükség lett volna egészen az unalomig ismételnie azokat, és a levelének minden fejezetét annyi ismétlés­sel megtöltenie? Mert nemsokára ugyanazon fejezetben így szól: „Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?" - 1Jn 5,5. Hol volt tehát akkor az, akiről azt költik, hogy Jézus előtt volt?

De nehogy valaki egy másikat költsön ez előtt, János hozzáteszi: „ez az ­úgymond -, aki víz és vér által jött, Jézus a Krisztus" - 1Jn 5,6 -, ez tehát bi­zonyosan ember. Miért tanítja hát erről az Antikrisztus, hogy angyalok vagy férfiak alakjában jött, és nem volt vére?

Hozzáteszi azután (nehogy valaki is kételkedjék) a három mennyei és három földi bizonyságot. De az Atyaisten, kinek egymagának a tanúbizony­sága mindeneknek előtte áll, megmutatta, hogy Jézus előtt nincsen és soha nem is volt fia. A mennyből is kinyilatkoztatta, és tanúságot is tett arról, hogy ez az ember Jézus, az ő legkedvesebb 5a. A Lk 24,39-ben Krisztus is bizonyságot tett arról, hogy ő ember volt, éspedig feltámadása után is, ezt mondván: „Tapogassatok meg engem és lássatok, mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nekem van". Ebben tehát mi is megnyugod­hatunk. Az Antikrisztus pedig, akinek nincs Istene, s nem is elégszik meg ennek a tanúságtételével, keressen magának más Krisztust, akinek nincs húsa és csontja.

Amellett fontold meg, vajon mi nem testvérei vagyunk-e Krisztusnak, Isten egyszülött Fiának? Vajon - mondom - nem vagyunk-e csont a csont­jaiból, s nem vagyunk-e hús Krisztusnak, Isten tulajdon Fiának a húsából? Az Ef 5,30 szerint: ha hús vagyunk az igazi Krisztusnak húsából, hogyan hinnők, hogy van valamely Krisztus, akinek nincs húsa, kiváltképpen mivel mindenekben hasonló mihozzánk a. bűn kivételével?

Végül pedig, ha János semmi mást sem hagyott volna azonkívül, amit az 1Jn 4,2-3 és a 2Jn 7-ben is megismétel, akkor is alaposan meg tudná cáfolni az Antikrisztust az ő csinálmányával együtt. Világosan leírván ugyanis az Antikrisztust az ő csinált Krisztusával egyetemben, így szól „Valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; és valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak (nem azt mondta: a testbe), nincs az Istentől, és az Antikrisztus lelke az, amelyről hallottátok, hogy eljön, és most (jegyezd meg) a világom van már," és aki ilyenformán gonosztevő és Antikrisztus. Mondható-e valami ennél világosabban az Antikrisztus ellené­ben? Ő ugyanis azt koholta, hogy Krisztus a test előtt, vagy test nélkül jött, és az Ótestamentum idején beszélt az atyákkal, vitatkozott velük, és köz­benjáró volt Valóban azt hiszed, hogy János ettől a testben megjelent Jézustól kezdené el Krisztus megismerésének és eljövetelének leírását, ha va­lami más test nélküli Krisztust vagy test előttit ismert volna? Bizony, ha Krisztus a test előtt eljött volna, nem mondana igazat itten János; ha akkor régen valóban beszélt, akkor tévesem tanított volna a Mt 4,17, az ApCsel 1,1, s Pál a Zsid 1,1-ben, a 2,14-ben és maga János is az 1,15-bem, hogy ő a János küldetése után kezdett tanítani és prédikálni. Ha valamit cselekedett volna a test előtt is, hamisam mondotta volna János a 2,11-ben, hogy Krisz­tus csodáinak vagy cselekedeteinek kezdete Kánaánban volt, és a második csoda, a kappernaumi: Jn 4,54, majd Zsid 2,4 stb. Épp úgy ellentmondanak tehát egymásnak a „testben jön és test nélkül, avagy test előtt" kifejezések, mintha valaki azt mondaná, hogy valaki ember, avagy az ember előtt létezett.

Figyeld meg tehát, hogy János itten két Krisztusról beszél Az egyik az igazi, aki testben jön, emberként van leírva; a másik pedig az Antikrisztus köl­tése, aki a test előtt jött, s akit már annak idején kitaláltak az Antikrisztus elő­futárai. Nézd Irenaeust a Cerintusról írott műve 3. könyvének, 19. fejezeté­ben. Cerintus azt állította, hogy Krisztus alászállott Jézusra. Irenaeus ezzel szemben azt fogadta el igazi gyanánt, aki testben jött el, és aki azt vallotta, hogy ő Istentől van. Azt írja, hogy az Antikrisztus Lelke tanítja csak azt, hogy létezett a test előtt egy Krisztus, aki alászállt Jézusra. S okkal mondta ezt, mert amint az igazi Krisztus az egyház lelke és élete, úgy az a koholt Krisztus az Antikrisztus országának élete és az ő összes káromlásainak feje. Az a koholt, örökkévaló Isten Krisztus ugyanis egy második Istent vezetett be (holott csak egy Isten van, az Atya), a több Istent megvalló elképzelés pedig megszülte a lényeget, a lényeg azután megszülte a három személyt, vagyis háromságot. A személy megszülte a természeteket, a természetek megszülték a megtestesülést és a személyek egyesülését. Ezek pedig önma­gukkal ellentétben megszülték a természetek közlését. Ezt a babiloni kurva és más fajtalanságok születése követte, a mise és a monstrantia. A torzszü­lött anyának ugyanis torzszülött leányokat kellett világra hoznia, hogy a mag­zat az anyjával azonos legyen.

Összegezve, ahogyan János egész evangélumában nem ír le más Krisz­tust, illetőleg cselekedeteket, mint annak a Máriától született embernek a tetteit, úgy zárja be evangéliumát a Jn 20,31-ben azt mondván, hogy ő mindent megírt azért, hogy higgyük, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és ha ezt hisszük, örök életünk lesz. Aztán leveleinek szinte minden fejeze­tében is ezt a Krisztust vési elménkbe, mindig a látható, tapintható Jézustól kezdvén elbeszélését, annak testétől, húsától, semmit sem álmodozván Jézus előtt valaki másról vagy a test előttiről.

De nem egyedül János fáradozik azon, hogy az igazi Krisztus ismeretét ébren tartsa, hanem-maga az egész Újtestamentum is (hogy a régiről most hallgassunk) ezt hajtogatja szüntelen. Erről kezd beszélni a Mt 1,1, ezt a Jézus Krisztust, Dávid és Ábrahám fiának nevezvén (egy ez előtt létezettről hallgat); aztán Dávidnak ugyanezzel a fiával fejeződik be az egész Újtesta­mentum, hiszen a Jel 22,16-ban ez áll: „én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága", nem az örök és egylényegű atyának ágából, avagy Dávid előtt léte­zettről van itt szó, hanem a Jesse gyökeréről és az Isten fiáról.

 

 

Júdás

 

 

Júdás pedig (hogy az utolsó bizonyságra áttérjek) a többi apostolokhoz hasonlóan jövendölvén azt mondja - amit mások is -, hogy bekövetkezik, sőt már az ő idejében meg is történt, hogy benyomultak az istentelenek (ezzel a névvel jelöli meg azokat, akiket istenfélőknek tartottak, és akik be­furakodtak az istenfélők közé, akik megtagadják azt az Istent, aki egyedül­való Úr, és megtagadják az Úr Jézus Krisztust. Bizonyosan nem másokat jelöl meg így, mint azokat, akikről azt hazudja az Antikrisztus is, hogy az apostolok tanítványai voltak, s akik már két örökkévaló Istent csempésztek be, hogy az egyedülvaló Atyaistent eltöröljék. De vajon nem csináltak-e így mesterségesen egy második, sőt később egy harmadik Istent is? Végül aztán ezek fölé egy negyediket is, akit lényegnek neveztek? Aztán vajon nem en­nek a költött Krisztusnak a becsempészésével törölték-e el azt a megígértet, Dávidnak azt a magját, aki a Szentlélektől fogantatott?

Csak nem gondolod, hogy fölöslegesen mondja és jósolja meg ezeket majdnem minden apostol és maga Krisztus is? Bizony az Antikrisztus (aki­nek tanítását az egész világ imádja) csak akkor lenne valóságosan az, ha ezt tanítja, hiszen különben János hazudott volna, amikor az Antikrisztust az­zal a sajátságos jellel festette meg, hogy tagadja az Atyát és a Fiút.

Az apostoli hitvallás lényege is ezt erősíti meg, midőn azt mondjuk: csak egy az Isten, mennynek és földnek teremtője, amaz Atya, kitől vannak mindenek. Egy Krisztusról beszél a szöveg, az Istennek Fiáról, aki Szentlé­lektől fogantatott. A fogantatás előtt másról sehol sem tesznek említést, hanem mindent egynek tulajdonítanak, nem véve ki sem a fogantatást, sem a születést, sem a halált, sem a feltámadást. S hihetjük-e, hogy azokat, ami­ket ezen kívül fontosnak tartanak egyesek, elmulasztották volna-e megemlí­teni az apostolok? Az Antikrisztus persze később az ő hitvallásaiban (hogy kizárja ezt az apostolok által oly természetesen leírt Krisztust) jóval többet mond arról a másikról, az Atya személye által századokkal előbb nemzett Krisztusról, aki később testesült meg, s nem lett, s akinek aztán a foganta­tását és születését is eltörölte. Tagadja hát azt is, hogy lett, holott az egész Írás ezt mondja. Mindezekből azonban bármely kegyes ember könnyen kikövetkeztetheti, hogy ezek az Antikrisztus őrült hozzátoldásai, s nem az Istennek az igazságai.

Idetartozik az is, hogy az apostolok a Szentlélek vétele után sohasem ta­nítottak másképpen a júdeaiaknak és a görögöknek, csak úgy, hogy a Názá­reti Jézus a Krisztus, aki megfeszíttetett, feltámadott, aki a Dávid magjából eredt, s akit egykor a próféták megjövendöltek. Egy ezelőtt létezett másik­ról mindenütt hallgatnak. Azt mondják tehát, hogy a világ teremtése előtt előre rendeltetett, kiválasztatott, elhívattatott, felkenettetett, megszentelte­tett, elküldettetett, Isten által Úrrá és Krisztussá tétetett, mindeneknek örö­kösévé állítottatott, akinek adatott minden az Atyától, élet és ítélet, és minden hatalom mennyen és földön, és név minden név fölött. Világosan bizonyítják tehát, hogy mindezek pedig adattak a Máriától született Krisztusnak, nem előtte valaki másnak, vagy másba, s aki ezt nem látja, vagy vak, vagy az Anti­krisztus által el van bűvölve.

 

 Vissza a tartalomhoz

 

 

HOGYAN RONTOTTA MEG LASSANKÉNT AZ ANTIKRISZTUS ISTEN EGYHÁZÁT ÉS ISTEN IGÉJÉNEK EGYSZERŰSÉGÉT?

 

 

Második fejezet

 

 

Egyszerű Krisztusnak és az apostoloknak a tanítása: leírja nekünk az egyetlen Atyaistent, akitől mindenek vannak, és az egyeden Úr Jézus Krisz­tust, aki által mindenek vannak. Továbbá egy lélek, egy hit, egy fő, egy test, vagy egyház, egy keresztség, s egy úrvacsora szerepel ebben. Nincs ott sem­mi egymástól különböző, kétes vagy sokféle. Az Antikrisztus pedig mivel látta, hogy a Szentírást teljesen nem semmisítheti meg, arra törekedett, hogy legalább megrontsa, vagy hozzátoldjon valamit az értelmezés vagy az eretnekekkel szembeni óvatosság színe alatt. Így tehát az egykori egyszerű­ség helyébe bevezette Babilont, egyfelől elcsűrvén-csavarván az isteni dol­gokat, másfelől azok elé rakván a sajátjait, amint azt számtalan példával nyilvánvalóvá fogom tenni.

Semmi sem egyszerűbb és világosabb a Szentírásban - azt állítom -, mint az egy Istenről szóló tanítás, akiről mindig és mindenütt azt bizonyít­ja, hogy a názáreti Úr Jézus Krisztusnak Atyja, mindeneknek a teremtője, aki előbb Ádámnak, később Ábrahámnak és másoknak Messiásul ígérte Fiát, egy asszony magzatjának és Dávid sarjának nevezvén azt, amiért azt akarta, hogy Ábrahám, Izsák és az Atyák Istenének is mondják őt. Később pedig egy újabb jótéteménnyel erősítette meg ugyanezt az elnevezést, ami­kor kiszabadította a népet Egyiptomból, majd végül pedig a földre küldött Fia által a „Jézus Krisztus igazi Atyja" elnevezést nyerte el az Újtestamen­tumban.

Az Antikrisztus nem törölte ki a Szentírásból ezeket, hanem sokat hoz­zátoldott a magáéból az egyházatyák, a zsinatok és a saját egyháza által (mind­ezt az eretnekek elleni küzdelem színe alatt). Azt prédikálta, hogy az egy Isten Háromság, az egy Isten a lényeg, s ebben a lényegben vagy három személy­ben, melyek nem lényegek, mégis három személy van az egy Istenben. Ezek­kel a hozzátoldásokkal felforgatta az apostoli egyszerűséget, és eltörölte az egy egyedülvaló, felséges Istent, a Krisztus Atyját, akit a mai napig szinte az egész világ eretneknek ítél az Antikrisztus istenei ellenében. Így az egy Isten helyébe a háromságot állította, az egyedülvaló helyébe három személyt il­lesztett, a felséges helyébe a fiút és a lelket, mint vele egyenlőeket helyezte. Az Atya helyébe a háromsápos Istent csempészte be, aki nem lehet Atya. Sőt, az egész Írást olyan Babilonnal vagy zűrzavarral homályosította el, hogy azt senki meg nem értheti, mikor ilyeneket mond: olykor a lényeg van  az Istenben, máskor az Isten a lényegben; olykor az Istenben vannak a személyek, máskor pedig az Isten a személyekben. Az Atya ugyan nem hár­mas, sem fiú, sem lélek, sem lényeg, és mégis az Isten három és egy. De ezeket a szörnyűséges dolgokat alább egy kissé kimerítőbben fogjuk meg­világítani.

A Szentírás hasonlóképpen egy Krisztust ír, nem pedig kettőst, az asz­szonynak a megígért magját, aki később a Szentlélektől fogantatott, Máriá­tól született, s meghalt érettünk, ő a mi egyedüli Közbenjárónk.

Az Antikrisztus, ezzel a Szentírásból vett vallással nem lévén megelé­gedve, arra törekedett, hogy az is megfertőződjék az ő Babilonjával, hozzá­toldván Krisztusról, hogy két természetből van egyesítve, megalkossa avagy összeillesztve. Ily módon két születését is állítván kitalálta az örökkévaló­nak a Máriától való időleges megtestesülését; innen költötte végre a termé­szetek közlését is (ami az egész írásnak elhomályosítása volt). Ezt követően két Krisztust vezetett be, kik közül egyik sem volt igazi, hanem egyik lakik a másikban, s egyikőjük Közbenjáró, a másik pedig nem; egyik, aki Istennel egyenlő, a másik pedig nem; egyik öröktől fogva született, a másik Máriától, nem öröktől fogva; egyik szenvedett és meghalt, a másik örökké élő, egyik előre elrendelt, .a másik öröktől fogva valóságosan létező; egyik, aki mindent az Atyától kapott, a másik pedig, aki senkire sem szorult rá, és nem is olvas­ható róla, hogy valamit is kapott volna. Végül ezekkel a szofizmákkal eltöröl­te, az egyháztól elrabolta és a kegyesek szíveiből is kiirtotta azt az egy Krisz­tust, akit a próféták és az evangélisták prédikáltak. Ráadásul azt is elérte, hogy a mennyből az Atyától ajánlott, és az alászállt Lélektől megmutatottat, Krisz­tust, az ő csinálmányai árnyékában most csupán eretneknek vagy külső bu­roknak tekintsék.

Amint az egy Atyaisten eltörlésénél fortélyosan járt el, úgy a Szentlélektől fogantatott és Máriától született igazi Krisztus helyébe is ravasz módon vezet­te be az örökkévaló, halhatatlan Krisztust, aki nem a Szentlélektől, hanem az Atya természetétől fogantatott, hogy aztán ebben az egyetlenben egyesített két Fiút tukmálja rá az egyházra, s elfordítsa az emberek elméjét az igaz Istentől, s az ő tulajdon Fiától

Így miután behozták a három személyű Istent, amely három személyről megállapították, hogy egylényegűek, együttesen örökkévalóak és egyenlőek, és bevezették a kettős Krisztust is, akit kettőnek (hogy ne mondjam, háromnak) hittek, nem volt nehéz az sem, hogy több keresztséget, több úr­vacsorát, több szentséget, több Közbenjárót és az üdvösségnek több útját (amint később látni fogod) találják ki. Nem csoda azért, ha az Antikrisztus­nak annyi koporsójából most úgy támad föl az igazi és egyetlen Krisztus, hogy többször megrázza a földet, kiváltképpen mivel ezeket a koporsókat a farizeusok sok katonája őrzi, akik Krisztust vissza akarják tartani. Ezért vesződött oly sokat Luther és Zwingli azoknak a koporsóknak a felnyitása­kor, amikor eltörölték a búcsújárásokat, a purgatóriumot, a szenteltvizet és azokat a további istenkáromlásokat,amelyekbe ezek az örök életet helyezték.

Nem csoda hát - mondom -, ha nekünk most még nehezebb dolgokat kell átélnünk, hiszen mi a legsűrűbb sötétségből kívánjuk kiszabadítani Krisz­tust, és így harcolnunk kell az igazság ellenségei s többi szolgái ellen, akiknek fegyvere a rágalmazás, a szitkozódás, a gyalázkodás, a vas és a tűz. Ámde Isten az összes farizeusok és az egész világ akarata ellenére vissza fogja nekünk állítani az ő diadalinaskodó alázatos Krisztusát, aki a továbbiakban nem az Antikrisztus farizeusi egyházában, hanem a zsidók és más népeknek Galileájá­ban fog uralkodni.

Így a lesújtott egyház vigasztalására az Isten ujjával írott Szentírást is beletaszította az Antikrisztus a zsinati végzések és törvények fertőjébe, azt állítván, hogy neki olyan hatalma van az iratok fölött, hogy a Szentlélek elleni vétek semmiség ahhoz képest, ha őnála a legkisebb mértékben is hi­bázik valaki.

Így az egyeden apostoli hitvallást is, mely a hitnek az egész Szentírásból összegyűjtött lényegét tartalmazza, a niceai és Athanasziosz-féle cikkelyek­kel el akarta temetni vagy rejteni; s a bűnök bocsánatáról való tant annyira el is torzította koholmányaival, hogy a legnagyobb eretnekségnek ítél, ha valaki azt hiszi, hogy egyedül a Krisztus által megnyerheti azt az ő Babilon­ja, purgatóriuma, búcsújárása, miséje, fülbegyónása, szenteltvize és egyéb istenkáromlásai nélkül. Ezekre hivatkozva kárhoztatta Luthert és követőit, s kárhoztatja most is azokat, akik az egy Atyaistent s az egy megfeszített Krisztust vallják és tanítják, a háromság Babilonja nélkül, továbbá a lényegre, a személyekre, a kölcsönös viszonyokra, a természetekre, a termé­szetek közlésére, az egylényegűségre és egyebekre vonatkozó ördögi ámítá­sok nélkül.

Hasonlóképpen, ámbár Krisztus az ő evangélumában két pecsétet ren­delt el, a keresztséget és az úrvacsorát, s mindkettőnek kiszolgáltatási mód­ját is előírta, az Antikrisztus úgy elcsúfította mindkettőt, hogy ha valaki az ő hiábavalóságai mellőzésével meg akarna elégedni ezzel a kettővel, azt eret­neknek bélyegezné meg. Ezt átvitte a harangokra, a hajókra és a tengerekre is, s amiképpen az egy Istenből hármat, az egyetlen Krisztusból pedig ket­tőt csinált, úgy a szentségek számát is megnövelte. Látjuk tehát, hogy hét szentséget is állapított meg, továbbá mindem egyes szentséget kettőssé, vagy hármassá tett. A Krisztus által az ő emlékezetére rendelt úrvacsorát pedig oly módon kettőzte meg és szennyezte be, hogy nem csupán nem átallotta az egyiket a tanulatlan híveknek egy szín alatt, a másikat a papoknak két szín alatt kiszolgáltatni, hanem felajánlotta ezt a halottakért és hitellenekért ís, azt állítva, hogy nekik is használ, s ezáltal Krisztus áldozatát (melynek jelképéül a misét gondolta el) teljesen kiirtotta. Ebből bárki könnyen következtetheti, hogy a Sátán milyen haditervet használt a szent egy­szerűség és apostoli tisztaság kiforgatására, és hogyan vitte be mindebbe Babilont, azaz a zűrzavart úgy, hogy semmit tisztának, biztosnak vagy egy sze­rűnek nem hagyott. Márpedig az Írás egy Istent, nem hármast, egy Krisztust, nem kettőst, egy hitet, egy keresztséget és egy úrvacsorát tanít, s nincs ott semmi kettős.

Éppen olyan haditervet használt tehát minden írás és józan tanítás el­törlésénél, mind amilyent alkalmazott a Sátán a paradicsomban Éva és Ádám ellenében. Mert bár Isten nekik ottan minden szükségeset megadott, a Sátán még többet és kitűnőbbet ígérvén, azzal biztatta őket, hogy istenek lesznek, és tudni fogják a jót és rosszat, ha esznek a tiltott fáról, hogy aztán így cselekedvén, elveszítsék mindazt, amit Istentől kaptak.

Így a benső tiszteletet (melyet Isten kíván) elvetvén, az Antikrisztus a külsőségeket vezette be különféle énekek által, orgonák, hangszerek, tán­cok, körforgások, térdhajlitások, kézmozdulatok, földrehajlások, mellvere­getések által, a legnagyobb képmutatás által, a szenteknek - nem Istennek ­sok templomot is építvén, szentélyeket, oltárokat, számtalan bálvány, kü­lönféle tornyokat, harangokat, gyertyatartókat, tömjéntartókat, ároni öltö­zeteket, áldozóedényeket és számtalan babonaságot csinálván, hogy így min­den testi érzékszervnek meglegyen a maga haszontalan tárgya és terhe, mely­lyel az igazi tisztelet kiküszöbölődjék.

Sőt az evangélium könyvéhez és a fából való keresztekhez is isteni tiszte­letet csatolt az Antikrisztus, mintha dicsőíteni akarná, mert azt parancsolja, hogy annak még a neve hallatára is lámpákat gyújtsanak, füstölőt készítsenek, a szövegét csókolják, arra, mint Istenre esküdjenek fel rá, álljanak föl és süveg­gel tisztelegjenek előtte, a kereszteket pedig távolról köszöntsék és imádják, és azt tanítja, hogy a kereszt jelétől megerősítve minden ember megőriztetik a gonosztól, sőt ez a démonokat is megfutamíttatja.

Több mint isteni tiszteletet rendelt a hit külső pecséteinek is, melyeket szentségeknek hívnak. Azokhoz még akkor is hozzákötötte az üdvösséget, ha hit nélkül járultak hozzájuk. Mintha az üdvösséget az ilyenfajta bűbájos­ságok meghozhatnák. És azt parancsolta, hogy ezeket Krisztus gyanánt te­kintsék, aki nélkül semmi üdvösség sincsen, s úgy tiszteljék azokat, akik körülhordozzák őket, mintha Istenek lennének, s leborulva imádják is őket. Ez a Krisztus által rendelt és a híveknek meghagyott igazi pecséteket egé­szen elrontotta.

Így a szenteket és Máriát az istenek sorába iktatván, és nekik isteni tiszteletet határozván, megparancsolta, hogy őket segítségül hívják, mintha ők tudnák a mi kívánságainkat, és érettünk közbenjárhatnának. Ráadásul helyettük bálványokat is alkottak, hogy templomaikban a bálványimádást a legteljesebb mértékben gyakorolhassák, és hogy Krisztus tiszteletét teljesen elnyomják azok a teremtmények, akiket eléje helyeztek.

 

Összegezve: a Sátán mindent ki akarván forgatni, éppen olyan álnok­ságot eszelt ki, mint amilyent a paradicsomban Évával szemben alkalma­zott. Azt ígérte, hogy mindent mérték nélkül fölmagasztal, s ezeket a magá­éból hozzátéve, lekicsinyítette az isteni dolgokat. E ravaszkodás miatt nem volt feltűnő az Antikrisztusnak ez a Babilonja, melyet a nagyobb tisztelet­nek külső látszatával s a hívek nagyobb bizonyosságának színe alatt épített a Sátán. Ezért van az, hogy kevesen ismerik föl ezt a Babilont, amelyben test szerint minden feltűnően szebbnek látszik. De emlékeznünk kell arra, hogy Isten óvta az övéit attól, hogy bármit is hozzátegyenek az írásokhoz, vagy elvegyenek belőlük, hogy akár jobbra, akár baka elcsavarják. Átok ugyanis bármi, ami az evangélumon kívül maradt ránk, még ha az angyaloktól, avagy Páltól hirdetett evangélium volna is. Mert az evangélum az a mennyei és élvezetes étel, melyhez, ha valaki bármily csekély földi dolgot hozzákever, azt halálhozó méreggé változtatja, amint azt az eddigiekben bebizonyítottuk.

 Vissza a tartalomhoz

 

A SZENTHÁROMSÁG EREDETÉRŐL ÉS FEJLŐDÉSÉRŐL, A SZOFISTASÁG KEZDETÉRŐL ÉS A SOKFÉLE  ELLENTMONDÓKRÓL

 

 

Harmadik  fejezet

 

 

Mivel az első levélben fentebb kimutattuk, hogy Krisztus és az apostolok jóslatai szerint sok Antikrisztus jelenik meg, akik meg akarják fertőzni az egy Istenről és az ő egyetlen Fiáról szóló józan tanítást, most azt kell feltárnunk, hogy mily nagy viszálykodásokkal cselekedte ezt a Sátán minden korszakban, nehogy a járatlanabbak az újabb viszályoktól megbotránkozván azt gondol­ják, hogy valami új dolog az, hogy a régi kelevények felfakasztása miatt ebben az utóbbi időben erősebb gyógyszereket kellett alkalmazni. Az Antikrisztus országának elpusztítása után ugyanis az Úr Jézus Krisztus egyházának helyre­állítása szükségessé vált.

Mondottuk, hogy Krisztus eljövetele előtt és az apostolok ideje előtt arról a hármas Istenről vagy valami örökkévaló Fiúról soha semmi említés nem történt, sőt még a profán nevei sem hallatszottak a Háromságnak, homouzionnak, személyeknek vagy lényegeknek, s csak János evangélista idejében kezdődött ez a haszontalan teológia, amikor már sok álpróféta járt-kelt, amint az 1Jn 2,18-ból világosan látszik. Még szélesebb körben terjedt el Ignatiosz idejében a görög filozófusok és tanítók között, akik azt tanították, hogy Krisztus az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyaránt születtetett­nek mondható; lásd az 5. és 7. levelet, ahol azok ellen az eretnekek ellen is harcol, akik azt állították, hogy Krisztus az az Isten, aki teremtette a világot, és aki mindenek fölött van. Történt mindez Krisztus után 112-ben. Meg­szaporodtak azután Irenaeus alatt a különböző eretnekségek nemcsak az egy Atyaistenről, hanem az igéről szóló nézetek tekintetében is (némelyek azt prédikálták, hogy a Fiú Mária előtt létezett), Cerinthus és Ebion pedig azt állította, hogy az örökkévaló Fiú a legújabb időkben szállott alá Jézusba, amiből aztán később a két Fiú annyiféle egyesülését, egybefoglalását és természetüknek oly sokféle összevegyülését gondolták ki Krisztus után 180­ban. Lásd erről magát Irenaeust az 1. és 2. könyv 46 fejezetében, és a leg­utolsó könyv vége felé, ahol elbeszéli, hogy már akkor voltak aposztaták, akik azt tanították, hogy más az, akit Istennek mondanak, és megint más az, aki Atya, ami (mondja ő) semmi más, mint kövekből építkezni ugyan, de homokra. Így az ősi egyházban egy eljövendő nagy tűzvésznek már felvillantak a szikrái. Azután további mélyen filozofálók következtek, mint az ékes szavú Tertullianus, aki Krisztus után 230-ban olyan kifinomultan vitatkozott, hogy a manicheizmus eretnekségébe esett.

Azután Cyprianus, Arnobius, Lactantius és majd az összes közül a leg­tudósabb, Órigenész Adamantiosz jöttek, akiknek idejében az Antikrisztus már mélyebben eresztett gyökeret, és akik annyian hatalmas vitába kevered­tek, s mindegyiküknek meg is volt a maga keresztje (ámbár Órigenész min­dig tisztábban tanított). Órigenész ugyan időnként megmutatta, hogy mit kell gondolni az egy Istenről és az ő egyetlen Fiáról, de az ő munkái tele van­nak szövegromlásokkal és kihúzásokkal, s akinek ugyanakkor tanait később szinte az egész pápaság kárhoztatta (amint Aquinói Tamásnál láthatod). Ő nem habozott ezt az embert az ariánus szekta megalapítójának nevezni. Most, a mi korunkban sem hiányoznak azok, akik vakmerően azt írják, hogy ez a hí­res és egyedülálló férfiú az összes eretnekek söpredéke volt azért, mert szem­behelyezkedett az emberek hazudozásaival, és a mostani szofista tannak az ellenkezőjét tanította. Mindez így zajlott Krisztus halála után kb. a 380. évig.

Még el sem csitultak az ellenségeskedések, amikor megjelent az egyház két felforgatója, Áriusz és Athanasziosz, akik a hármas Istenről, a lényegről, a személyekről, az egylényegűségről és a Fiúnak örökkévaló születéséről nyilvánosan oly hevesen vitáztak, hogy makacsságuktól és fondorkodásaik­tól majdnem az egész földkerekség megrázkódott. Abban az időben élt Hilarius Poitiers-i püspök is. Nem is lett vége addig ezeknek a vitáknak, míg az összes egyházak be nem szennyeződtek a jámbor emberek vérével, s míg az ariánusokat fegyverrel és tűzzel - s nem az Isten igéjével - végre le nem győzték. Szinte lehetetlen felsorolni, mennyi lázadással és véres öldökléssel gyöngítették ezek az Isten egyházát. Nézd meg Niképhorosznak és Theodorétusznak egyháztörténetét, aztán Volaterranusnak, Platínanak, Ficelusnak, Carionnak műveit, s a Historia tripartita 3. könyvét, melyek szerint akkor teljesen eltemettetett a tanításnak és az erkölcsnek a tisztasága, és a római Antikrisztus Athanasziosszal szövetségre lépvén, miután a görög egyházak a római egyházzal egyesültek és (Athanasziosz javaslatára) a pápa­ság tekintélye az összes egyházak fölött elfogadtatott, kezdtek mindent lábbal taposni, s az összes ellenfelet kiátkozással sújtani és megölv, sőt még a ki­rályoknak is parancsolgatni.

E harmadik csoport után hamarosan fölléptek Baszileiosz, a Nazian­zoszi, Kürillosz Epiphaniosz, Khrüszosztomosz, Augusrinus, Hieronpmus, Ambrosius és sokan mások hozzájuk hasonlók - ámbár Ambrosiust aria­nizmussal gyanúsították -, akik most már egészen nyíltan játszadoztak a szent dolgokkal. Ezek oly módon elcsavartak mindent, és szofista érveikkel annyira összekeverték az eget a földdel, hogy arról üdvösebb hallgatni, mint csak egy keveset mondani. Látni fogod e kötet első könyvének a végén, mily elmésen magyarázta a Szentírást Augustinus a Háromságról szóló könyvei­ben. Nem is lehettek azok győztesek.

De hogy megértsed, milyen hévtől (hogy ne mondjam, dühtől) izzóan ostorozták egymást kölcsönös gyűlölettel, rágalommal és kiátkozással, elég csupán két példát említeni. Megláthatod ezt Epiphanioszban és Khriiszosz­tomoszban, illetőleg Theodórétoszban, Johannes Alexandrinusban és Kürilloszban. Bizony szégyelljük előadni, amit cselekedtek.

Azonkívül vedd figyelembe, hogy ugyanabban az időben mily szörnyű­ségesen szétmarcangoltak voltak az egyházak. Most Nesztoriosz, majd Szabelliosz hozott viszályt, majd Eutüchész püspök következett, szinte min­dig a legkiválóbbak és legtudósabbak. Ezek a civakodások pedig tartottak kb. a 780. évig, egyszer ezek, majd amazok kerekedvén felül

Hogy eközben hány egymással ellenkező zsinat, hány végzés, hány hit­vallás, hány eretnekség keletkezett, azt megláthatod Alphonsus Hispanusnál az eretnekségekről szóló könyvében.

A különféle tévedéseknek ugyanakkor a görögök haszontalan filozofá­lása volt az okozója, akik mikor látták, hogy az Oszövetségben az Istent, a Jehovát egyetlenegynek állítják, az Újban pedig világosan hármat, az Atyát, a Fiút és a Lelket is Istennek nevezik, attól félvén, nehogy három Istent honosítsanak meg, illetőleg nehogy azt az egyetlent megsemmisítsék, nem tudván, hogy a három közé hogyan sorolható be az az egy Isten, kigondol­ták (teljességgel a Szentírás ellenében), hogy az az Isten lényegében egy, de személyében három. Éppen úgy, mintha azt mondaná az ember, hogy egyet­len lélek három alanyban létezik. Az Istent megregulázván, az isteni kije­lentéseket pedig saját szabályaiknak és csinálmányaiknak alávetvén, Géryono­kat, Kerberoszokat és egyéb szörnyűséges bálványokat zúdítottak rá az Isten egyházára, ahogyan ezt a próféták és az apostolok korábban megjövendölték, hogy ti. az Antikrisztus alatt új, atyáink előtt teljesen ismeretlen Istent prédi­kálnak majd.

Mivel pedig a tévedés tévedést szül, háromszemélyű istenük behozatala miatt kénytelenek voltak (nehogy Háromságuk kettősségnek legyen gondol­ható) egy másik, örökkévaló Fiút is bevezetni, hogy a Háromságnak máso­dik személyét is megállapíthassák, és hogy a lényegből való születést, a sze­mélyeket, a két fiút és a két Krisztust is prédikálhassák, továbbá hogy a Szent lelket megtehessék Istennek és a hármas kereveten ama harmadik személynek Ezeket tehát már azok találták ki, akik az ősi egyház atyái után jöttek

Nézzed meg mellesleg Szókratész egyháztörténetét, ahol a 10. könyv 9. fejezetében elbeszéli, hogy Ignatiosz látta álinában a Háromságot dicsőítő angyalokat.

Aztán fontold meg, hogyan vezették be a niceai zsinaton a 328. eszten­dőben a második egylényegű Istent, aki örökkévalónak született az Atyának lényegéből a Tripartita historia 1. könyve 8. fejezete szerint.

Gondold meg azt is, hogyan vezették be a 340. évben a Szentlelket har­madik személyes Isten gyanánt. Rufinus első könyvében, a 25. fejezetben, Euszebiosz 10. könyvének 25. fejezetében. Nézd meg Theodórétoszt is 2. könyve 9. fejezetében, hogy a lényeg név a rimini zsinaton magasztaltatott fel egészen.

Miközben az Atyák e fölött csúnyán vitatkoztak, és a különféle zsinato­kon hozott határozataikka3, illetőleg az ügyeket arcátlanul tárgyaló hírhedt könyvecskéikkel felforgatták az egész világot, amint ez a niceai zsinaton is megmutatkozott, Konsztantinosz császár, a legdicséretreméltóbb pártfogó, a tan következetlensége és megismert hamissága miatt elpártolt tőlük, és ariánus lett, az emutett egyházatyák legnagyobb gyalázkodása mellett. Lásd a Tripartita historiát és Cariont.

Körülbelül ugyanebben az időben egy másik császár is fellépett, Anasz­tasziosz, Zénonnak a fia, aki mikor észrevette, hogy a mieink a négyes Istensé­get védelmezik, sőt még nyíltan tanítják is, állami rendelettel szigorúan megpa­rancsolta, hogy ne a hármasságot, hanem a négyességet imádja mindenki. Nézd meg Pomponius Letus megfelelő fejezetét, továbbá a pápák és császá­rok uralkodásáról összeállított táblázatot. Ez Flintsbauchiusnál megvan.

Következett a szkíták legvitézebb császára, Gaynas, aki - ezektől elpár­tolván - ariánus lett. Ez, amikor Arkádiosz császár nem akart az övéinek Konstantinápolyban templomot engedélyezni, óriási hadsereget küldvén, majdnem az egész földkerekségét elpusztította. Olvass erről Conradus Lycosthenesnek a csodákról szóló könyvében, a 286. lapon.

Az egész Kelet is elpártolt a keresztényektől emiatt a háromszemélyes Istenről, s a vele együtt örökkévaló, vele egyenlő és vele egylényegű Fiúról szóló tanítás miatt, ahogy azoknak írásai tanúsítják. Olvasd el mellesleg a Koránt. Nem azért persze, hogy a hitnek valamiféle igazságát erősítsd meg ennek segítségével, hanem azért, hogy belássad: az egész Kelet ezen egyet­len ok miatt pártolt el. Különösen a: 11. 13. 14. 15. 25. 30. 31. 53. 67 és 122. szúrót tanulmányozd figyelmesen, ahol igen gyakran ad hálát Istennek, hogy megszabadult a keresztényeknek helytelen véleményétől Istenről, őket keményen vádolván, mivel templomaikban képeket imádnak, és Máriát Isten gyanánt tisztelik, és bárcsak ne mondana igazat, hogy Isten méltán is bünteti őket sokféle viszályokkal. A keresztények között nincs helye a jám­borságnak és az alázatosságnak, s Krisztust, Isten igéjét a népek mostani és az eljövendő időben való képmását, az Isten által küldött és isteni erővel megáldott férfiút hívja segítségül, hogy prédikálja a szent evangélumot az izraeltáknak és a pogány népeknek. Megerősíti, hogy ő betöltötte a prófé­ták mondásait, halottakat támasztott fel, vakokat és némákat gyógyított meg a Teremtő segítségével, s akik nem hisznek neki - aki bizonyságot tesz Istenről -, azok el fognak kárhozni és az ítélet napján meg fognak bűnhőd­ni. Hozzáteszi, hogy Jézus soha sem tanította, hogy őbenne úgy higyjenek, mint az egyedülvalóban, mivel egy az egyedülvaló, és nem több, sőt ő soha sem hívta magát Istennek, hanem inkább azt mondotta: fölmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez. És ki fogja hinni ezeket? Fontold meg hát mindezt, mert a temagad által idézett helyeken a legvilágosabb megnyilatkozásokat találod meg Krisztusról.

Nekünk nem feladatunk, hogy téged a Koránból tanítsunk, vagy olyasmiket idézzünk, amik kevéssé vagy egyáltalán nem lehetnek az egyháznak hasznára.

Hasonlóképpen e miatt az Istenről való tanítás miatt pártoltak el a keresz­tényektől a zsidók is. De a filozófusok is kigúnyolják a keresztényeket, amiért több istent tisztelnek Lásd Averroest.

Mindez eltartott kb. a Krisztus születése utáni 1000-ik évig. Eközben, habár Rómában még gyakoribbak lettek a szakadások, a nagy háborús­kodások következtében egy kis időre csillapodni kezdett a viszálykodások heve. Ámde a Sátán - nehogy ez a szörnyű tanítás egészen megszűnjék - az 1000. év után nemsokára újabb fortélyhoz nyúlt, és a Párizsban újonnan létrehozott Sorbonnon, az összes akkori akadémiák anyaiskolájában, a szo­fisták segítségével újból megszilárdítani és méginkább megerősíteni igyeke­zett tanítását. Ám arról, hogy miféle ravaszkodással, kik által, és mi módon tette ezt meg, arról Beatus Rhenanusnál olvashatsz, a Tertullanus kiadása előszavában, aki így beszéli el a történteket:

„Az Úrnak 1140. éve körül sokan voltak a párizsiak között, akik a régi teológusok műveiből kis summácskákat állítottak össze, mint Petrus Lom­bardul, Petrus Abelardus és Johannes Belethus. Lombardul summáját, aki akkor a párizsi akadémián tanított, kezdték elfogadni a skolasztikusok. Abelardus Teológiáját (ő ugyanis ilyen címet adott könyvének) némelyek tévedésnek bélyegezték, habár elegánsan volt megfogalmazva. Belethus mindkettőnél későbbi. Miután tehát Lombardul szentenciáit elfogadták (ő később a párizsiak főpapja lett), azok, akik ezeket bemagolták és másoknak előadták, elkezdték használni a doktori címet, azok tehát - amint mondtam -, akik tudományos foglalkozásuknak mái korábban tekintélyt szereztek a nagyvonalúan odaítélt babérkoszorús cím útján. Kevéssel azután, mikor a „doktorok” száma már megnövekedett, szabályzatokat adtak ki az avatási és előléptetési eljárásról és az eltöltendő évek számáról is. Szigorúan elren­delték azt is, hogy az isteni dolgokról vitatkozóknak miféle, nemcsak az iskola által elfogadott szabályokhoz kell ragaszkodniok, s azt is megha­tározták, hogy csak az iskolában bevett kifejezéseket és szavakat használ­hatják. Ezenkívül megkövetelték néhány önkényesen kiválasztott régebbi vagy újabb teológus műveinek alapos ismeretét, olyanokét persze, akik ha alkalmanként eltérő véleményen is voltak, nem szolgáltak rá az eretnek névre. Ez pedig nem minden számítás nélkül történt, ti. a tan egységének megóvása végett. A Szentháromságról folyó viták esetében ezek a kifejezések a követ­kezők voltak: lényeg, személyek, a személyek összetevői, ismeietek, általános és személyes viszonyok, a személyeknek meghatározó összetevői, a születés­nek és az életnek elvei, a megkülönböztetés alapelvei, a származás viszonyai, a személyek kölcsönös egymásba hatolása, a természetnek és rendnek Isten és a származás természetéből következő tulajdonságai, és még sok más efféle. Így fest tehát a teológusok uralmának a kezdete". Eddig aszó szerinti idézet Rhenanustól.

 

 

 

AZ ELLENTMONDÓK

 

 

 

Lombardusnak eme zsarnoki határozatai után szent és tanult emberek mindinkább tiltakozni kezdtek ez ellen a szofista tanítás ellen, és megpró­báltak ellenszegülni. Az első, aki fellépett Lombardul ellen, Joachim apát volt, korának jeles prófétája, aki a római egyház jövendő pusztulásáról (amint most látjuk) a legpontosabb jóslatot mondotta. Ő a IX. Gergely alatt összehívott zsinaton világosan bizonyította, hogy Lombardul négységet tanít, és erről szóló kitűnő könyvecskét hagyott reánk, amelyet a Pápa akkor tiltott be, amikor a Sienát elhagyó Joachimust eretneknek bélyegezték meg. Olvasd el „De Summa Trinitate et fide catholca" („A háromság lényegéről és a katolikus hitrőf című műve „Damnamus" („Elítéljük”) fejezetét. Az Apokalpszis kommentárt írva arról az időről (melyben ennek a négységnek a világon ismeretessé kellene lennie) mondott jövendőt így szólván: Mikor a misemondók csapata megszűnik, a négységet leleplezik.

Nem sokkal Joachimus után bizonyos angolok és skótok Párizsban merészen egészen nyíltan azt kezdték prédikálni, hogy ez az egész tanme­sékre van alapozva, s csak arra való, hogy veszekedéseknek, gyűlölködé­seknek és lázadásoknak adjon gúnyanyagot. Hamarosan elpusztították és eltávolították ezeket is, részint fegyverrel, részint száműzetéssel. Lásd: a párizsi akadémia által, az angolok elítélt tévedéseiről kiadott könyvecskét, az Úrnak 1200. évében. Az értekezést csatolták Duns Scotus műveinek első kötetéhez.

Az angolok után Johannes Belardus párizsi teológus kezdett el írni ez ellen a tan ellen. Ő a háromságról írt első könyvének 33. fejezetében vilá­gosan megírta, hogy a személyekről és lényegről szóló tan teljesen ismeret­len volt a rabbinusok, a próféták és az apostolok előtt, s csak Tertullianus idejében, Krisztus után 230-ban kezdett terjedni, akinek korában igen sok eretnekség is keletkezett. Később Athanasziosz alatt 345-ben mérhetetlenül megnövekedett, majd 450-ig, Augustinus és Hieronymus alatt pedig idejé­ben kapott nem megvetendő megerősítést. Petrus Lombardul alatt szinte újrakezdődött uralna, sőt nem csekély növekedést élt át az 1140. évben.

Mit mondjunk a Lombardust követő szofistákról, akik, az eget a földdel összekeverve, Istenről és Krisztusról minden józan tanítást eltemettek? Figyeld meg, milyen elmésen leplezte le Scotus a négyes istenséget betű­rendbe szedett bizonyítással, s milyen alaposan szedi szét ugyanezt Rober­tus Olchot a szentenciák első könyvéhez írott kommentárja 5. részében, aki 16 igen erős érvvel tette nyilvánvalóvá a tan hiábavalóságát, és olyan erős bizonyítékokat hozott fel, hogy önmaga sem tudta aztán cáfolni ezeket.

Olvasd el Joannes Maior magyarázatát a szentenciák első könyve 4. ré­széhez, ahol állhatatosan azt tanítja és védelmezi, hogy három személy van és három lényeg. Nézd meg Petrus de Alliaco magyarázatát az első könyv  ötödik kérdéséhez, aki nyaltan bevallja, hogy arról a háromságról semmi sem található a Szentírásban. Így aztán, mivel mindenki másképpen tanít, elkerülhetetlenné vált, hogy sokan kétségbe vonják a keresztény hitet.

Halld meg, hogy mi történt Svédországnak a maguk nyelvén Chris­tantzouennek nevezett falujában, mely nem messze fekszik Isna városától. Élt akkor ott egy hétéves fiú, aki extázisba esett, és sokáig nagy izzadás miatt szenvedett. Miután magához térítették, kezdett nem gyermekül be­szélni, hanem komoly férfiként szólott azokról a dolgokról, amelyeket az égből kinyilatkoztattak számára. A1z őt körülvevő tömegnek elmondta, hogy ő isteni parancstól ösztönöztetett az isteni igazság kijelentésére, majd Istenről sokat beszélvén, Krisztusról, a megigazulásról, az ítéletről és kegyelemről értekezett mindenki nagy csodálatára. Sok mindent mondott a bálványok, a mise és a papok ellen, akik Krisztust eladják négy pénzért a kenyérben.

Végül (amint a szerző véli), halálos mérget hányt ki, miközben sokat beszélt a háromság ellen és a Szűz közbejárása ellen. Sajnos a szerző nem árul­ta el nekünk, miféle méreg volt az. Ezeket írta Conradus Lycostenes Rubea­quensis a csodákról és rendkívüli esetekről szóló könyvében. Lásd Ficelust is.

De elmulasztott-e valamit is a mi korunkban Rotterdami Erasmus, a nagy tudós férfi, hogy leplezze az Istenről szóló haszontalan filozófiát? Nézzék meg az olvasók a majd alább következő helyeket.

Erasmust követően mi mindent kellett Michael Servetusnak, ennek a képzett férfiúnak, az igazság rettenthetetlen védőjének és kutatójának eltűr­nie, akit ezért az ügyért Genfben igazságtalanul megégettek az üdvösségnek 1555. évében.

S mit mondjunk Joannes Valdesiusról, erről a származása és jámborsága alapján egyformán híres férfiúról. Ő nyomtatásban is megjelent írásaiban hagyta ránk tudományának bizonyságait, s azt írja, hogy az Istenről, s az ő Fiáról semmi mást nem tud, mint hogy egy a magasságbeli Isten, Krisztus Atyja, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus az ő Fia, aki fogantatott Szentlélek­től egy szűznek a méhében, s egy a lelke mindkettőnek.

Ha bővebben akarsz meríteni és alaposabban meg akarod ismerni, hogy mi igazában ez a haszontalan teológia, akkor olvasd el Cornelus Agrippá­nak a tudományok hiábavalóságáról szóló könyvét.

De mit hagyott érintetlenül mindebből az a nagy Bernardinus Ochinus, aki dialógusaiban (minthogy alapos ítélőképességgel megáldott férfiú volt) ezt az egész szofistaságot a legtökéletesebben megcáfolta. Erről tanúskod­nak írásai.

S ott van Leonardus Abbas Busals, aki calabriai, de spanyol atyától szü­letett. Ez a korunkban elfogulatlanságban és teológiai felkészültségben sen­kinél sem alábbvaló férfiú ezért az ügyért (nem csekély gazdagságot és nem is akármilyen méltóságot hátrahagyván) Damaszkuszban kényszerült életét befejezni, ahol szabómesterként kereste meg kenyerét, mivel az itteni arisztarchoszok nem szünteti meg állandóan cselt szőni ellene.

Mi mindent meg nem tett Martinos Cellarius is, hogy azokat az ajtókat megnyissa az utókornak? Olvasd el műveit!

És mit mondjunk arról a Alphonsus Tarraconensisről, aki az egy Istenről és az ő egyetlen Fiáról írt öt könyvecskéjével lépett fel ez ellen az elfogadott tan ellen, s ádáz támadást intézett az ilyeneket tanító arisztar­choszok zsarnoksága és kevélysége ellen.

Hozzá csatlakozott Valentinos Gentils, aki 1567-ben a helvéciai Bern­ben nyíltan hirdette és vérével pecsételte meg, hogy az a pápista tanítás a háromságról hamis és az ördögök találmánya volt.

S mit mondjunk Lelo Sozziniről, aki a héber nyelvben a legjáratosabb volt, s akinek írásai most a jámborok kezén forognak, erről a legkifogás­talanabb férfiúról, aki mindenki csodálatát kivívta Wittenbergben, Genfben és Zürichben ?

S elmulasztott-e valamit az istenfélő Gregorius Paulus, a krakkói egy­háznak egykori lelkipásztora, hogy számunkra az Isten igéjének és az ősi egyháznak a tisztaságát és egyszerűségét helyreállitsa? Az ő írásai tanúskod­nak az ellenkezőjéről.

S mi mindent tett az a sok Gamalel és Nikodémosz, akik ma is köztünk vannak? Vajon nem mutatják-e meg még világosabban, hogy milyen szent­ségtelen ez a hármas Isten és kettős Fiú, ha több mecénásra akadnak?

Végül mit meg nem próbál annyi sok egyház, annyi lelkész és senior? Vajon nem villan-e hamarosan a fa gyökerére vetett fejsze?

Ámde ezeket csak azért bocsátottuk előre, hogy mindenki megérthesse: nem új tant hirdetünk (amint sokan terjesztik), hanem olyat, amelynek min­den korszakban voltak védelmezői, ahogyan mindig voltak olyanok is, akik támadták az Antikrisztuséit.

 

 

 Vissza a tartalomhoz

 

 

 

A HÁRMAS ISTENT ÉS AZ EGYET ÁBRÁZOLÓ SZÖRNYŰ KÉPEKRŐL

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

 

ELŐSZÓ

 

 

Hogy mit szült az egy lényegről és három személyről szóló szofista tanítás és milyen Istent tisztelt eddig a pápaság, ítéld meg az alább közölt képmásokból

Mindezek ugyanis ott állnak szentélyeikben mindenfelé, s a mai napig láthatók, nem hivatkozhatnak tehát hamisításra, mivel naponként felújítják és védelmezik ezeket.

 

 59.jpg (60364 bytes)

Ez a háromarcú bálvány látható mindenfelé a szentélyekben, mely az Antikrisztus hármas és egy Istenét ábrázolja, s erről van a következő pápista költemény:

 

„Mense Trifrons isto Ianum pater urbe Bifrontem Expult, ut solus regnet in orbe Trifrons."

„Most januárban a janusi arcot elüldözi három Arcú atyánk, s egyedül lesz Rómában az úr."

(Tóth István fordítása)

 

               Hallgasd meg azt is: mit beszél el mellékesen Hieronymus Cardanus a De subtilitatibsr c. művének 19. könyvében, s mily ravaszul helyettesíti a Sátán szolgai segítségével a háromság Istenét egy, a háromalakú ingadozó és imádandó szörnyeteggel.

„Magdunban - úgymond -, amely város Galliában van, s nem messze fekszik Aureliától, egy szentségsértő pap (felesége és hajadon leánya jelenlé­tében) áldozatot készített a Sátánnak. Azt is elmondom röviden, miféle szertartásokkal művelte ezt. Ő az ágyában a szalma alatt egy fűzfából ké­szült dobozkában mindig tartott egy ostyát, melyet valahányszor áldozni akart a Sátánnak, elővett és az asztalra helyezett. Ilyenkor ott állt mellette hajadon leánya kivont kardot tartván fölemelt kezében és egy tőrt szegezve Krisztus szent testére. Lebonyolitván a ceremóniát, csakhamar valóban előtűnt egy fej (milyen anyagból, nem tudom), amelynek hármas arca volt, s amely természetesen azt a hármas alakú egységet, illetőleg az egyalakú há­romságot szimbolizálta. Ezután a jövendőmondó vagy ezerszer Thau ala­kot formázott, s az ördögöknek egynéhány légióját is előhívta, s könyveit elővéve megparancsolta, hogy először azt a hármas fejet imádják, majd a megesketett ördögökkel különösen azt az egyet, akit a kincs feltalálójának mondottak hívta elő és idézte meg annyiszor, amíg valóban meg nem jelent."

Íme, milyen készségesen és ravaszul erőlteti rá az emberekre a Sátán a bálványimádást.

 

 

 61.jpg (50423 bytes)

 

 

Ez a második monstrum egy krakkói templomban található, s a nagy keresztényi tisztelettel megfaragott szobor azt ábrázolja, hogy miképpen származik mindkettőből a szentlélek.

„Jane biceps anni tacite labentis origo, Trifrontem pellas, ni velis esse misei."

„Kétfejű Janus, a múló évek hallgatag atyja, Űzd el a három főt, és ne lapulj nyomorult."

(Tóth István fordítása)

 

 62.jpg (61353 bytes)

 

Mivel a pápisták azt akarják, hogy az ostya imádandó legyen, és ugyan­akkor az egyedüli, háromságos Istent imádják, azt kell állítaniok, hogy az ostyában benne van a teljes háromság, s hogy ez ne tűnjék nyilvánvaló bál­ványimádásnak, hetedik Kelemen ezzel a képpel akarta nyilvánvalóvá ten­ni, amely most is látható Róma különféle udvaraiban.

 

 63.jpg (54793 bytes)

 

Többfelé látható ez a pompás dicséretekben sokszor megénekelt ne­vetséges csinálmány is, mely a háromnak teljes örökkévalóságát, teljes egyenlőségét és teljes egylényegűségét bizonyítja. A szöveg így hangzik:

„In maiestatis folio, Tres sedent in triclinio."

„Teljes fenséggel három Személy űl a díványon."

                                                      (Tóth István fordítása)

 

 

64.jpg (64347 bytes)

 

Az Antirkisztus torzszüleménye ez, amely azt mutatja be, hogy Krisztus teste semmit sem kapott a szűztől, hanem valóságosan az égből szállt alá.

 

 

65.jpg (66072 bytes)

 

És ez a képmás egy más változatát mutatja a háromságnak.

 

 

661.jpg (27733 bytes)

 

Stancarus találmánya, aki azt képzelte, hogy Krisztus közvetítő az emberek és a teljes háromság között. Három redős tógát is készített, s azt szétnyitogatva mutatta be a háromságot az egységben.

 

 

 662.jpg (27222 bytes)

 

A minap Méliusz Péter által az alvilágból visszahívott szörnyeteg. Egyetlen gyűrű három drágakővel ékesítve, hogy egyszerre mutasson be mindent, kedvelt Jehoma-Elohimját, továbbá az egyetlen lényeget és annak három személyét.

 

Az új világ bálványimádói sem mentesek az efféle bálványoktól, amint a lusitániai Barbosa Odoardus beszámolójából megtudhatjuk, aki azt beszéli el, hogy Calcuttában némely brahman papok megparancsolták, hogy egy olyan bálványt kell imádni, amely három koronával van ékesítve, s azt há­romnak és egy Istennek is nevezik.

 

 

 

A SZABINOK HÁRMAS ISTENE IS EGY

 

 

Nem látszanak ezektől különbözni azok sem, amiket Blondusnak a diadalmas Rómáról írt műve a következőképpen írt le a hármas és egy Istenről:

Sarctus, Fidius, Semipatex voltak a szabinok istenei, akiket a hazájukat elhagyó szabinok, egyéb házi felszereléseikkel együtt, a Quirinahs dombra szállítottak. Azt mondták, hogy az az istenség név szerint ugyan hármas, a valóságban azonban egyetlenegy. Ezért lehetséges, hogy jóllehet a Quiri­nals dombon a templom ennek a háromnak van szentelve, de mégis csak az egyikük nevével nevezték el „Sarctus"-rak. Az ilyen istenség iránti hit nyert itt szentséget, s nagy ereje volt annak az eskünek, amelyet a hármas és egyetlen istenségben a középső Fidius erősített meg. Ezeket írta ő.

Ezekről hasonló értelemben van emlités Ovidiusnál, a Római naptár 6. könyvében mely szerint Június Nonae-jár a Quirinalis dombon történt az áldozás:

 

„Quaerebam, Nonas Sancto, Fidione referrem, an tibi, Semo pater. Tum mihi Sarctus ait: ’Cuicumque ex illis dederis, ego munus habedo. Nomina tema fero. Sic voluere Cures."'

„Nem tudtam, Sarctust, Fidiust vagy tégedet illet, Semo atyánk, Nonae. S Sarctus ad útmutatást: »Bármelyikünknek adod, végül is enyém az ajándék. Mindez a név az enyém. Ezt így akarta Cures.«"

(Gaál László fordítása)

 

De hallgasd meg a mi korunknak a háromság Istenről verselő teoló­gusait is.

 

Haec ad Iordanem diuina in imagine quondam Maiestas trino nomine visa fuit.

Accipies vnum trino de nomine numen, Omnía quod verbo condidit, atque regit. Sic se saepe Deus patribus patefecerat olim, Agnitus et trino nomine saepe fait.

 

 

 

A Jordánnál ez a fenség egykor isteni képmásban hármas névvel tűnt fel. Ha a hármas névből csupán az egyiket tekinted, amelyik szavával mindeneket teremtett és igazgat is, akkor azt találod, hogy gyakran nyilvání­totta ki magát így olykor Isten az Atyáknak, s gyakran ismertek rá hármas névvel is.

Ezek láthatók az alatt a kép alatt, amely a Jordánnál megjelent Három­ságot ábrázolja, s amelyet mindenfelé árusítanak.

Itt vannak hát az Antikrisztus cerberusai és a pápisták istentelen bálvá­nyai, amelyeknek mérgét némán, süketen és vakon vettük mind a mai na­pig. Vizsgáld meg hát alaposan, hogy a mi csinálmányaink-e ezek {amint azt szégyentelenül fecsegik), holott szentélyeikben és másutt is mindenfelé nyilvánosan láthatók. Másfelől azt kérdezzük, hogyha valóságosan jelenít­jük meg Géryonjaikat, miért neheztelnek a triotiták, hiszen mindig olyan Istent tiszteltek és most is olyant hordoznak a lelkükben, amilyent meg is festettek. Így aztán istentagadók lesznek azok, akik védelmezik vagy köve­tik őrültségeiket. Úgy véltük tehát, hogy az Antikrisztusnak ezt a Géryonját ki kell űzni egyházainkból, hogy eljussunk az Atya, a Fiú és a Szentlélek helyes ismeretéhez.

 

 

 

 Vissza a tartalomhoz

 

 

MI A SZOFISTÁK TANAINAK LÉNYEGE, ÉS MELYEK HITCIKKELYEIK?

 

 

Ötödik fejezet

 

Előszó

 

 

Addig igazodnia kellett a lelkiismeretnek, összevissza kellett beszélniük az embereknek, fel kellett zaklatódniok az egyházaknak, szenvednie kellett az igazságnak, össze kellett még az égnek is keverednie a földdel, amíg a nép védői és vezetői a jövendölések helyett hazugságokat, a hitcikkelyek helyett hamis alaptételeket fogadtak el, és azokat a vallás sarokigazságai gyanánt adták kézről kézre.

Látjuk, hogy éppen ez történt a pápaság alatt, amikor az Istennek leg­tisztább igéjétől lassanként eltérvén, a purgatóriumot, az átlényegüléstant, a búcsúcédulák és misék undorító áruit a legromlatlanabb arany és józan taní­tás gyanánt erőszakolta rá a világra.

Ez történik most is a Háromság ügyében is, amikor is arisztarchoszaink, minden válogatás nélkül, szent és sérthetetlen végzések gyanánt erősítették meg azokat, amiket Lombardus, Scotus, Tamás és a hozzájuk hasonló em­berek valaha is tanítottak.

Szülhetett-e ugyanis mást a tévedés, mint tévedést? Mi más egyebet lehetett az ilyenféle szalmára és szénára építeni, mint trágyát és füstöt? Hogy puszta csinálmányok mindazok, amiket az evangéliumot követők a szofisták­kal egyetemben reánk zúdítanak, azt köretyen kitalálhatod azokból, amik itt következnek

 

 

MI A SZOFISTÁK TANAINAK LÉNYEGE, ÉS MELYEK HITCIKKELYEIK?

 

 

Félretettük a szofisták számtalan hazudozásait a természet négy eleméről, az isteni dolgok közötti négy viszonyról, a származás három jegyéről, a közlési képességnek különféle tagadásáról, a megismerhető dolgokról, a cen­sori megvizsgálásokról, a kísérő jelenségekről, melyeket úgy határoznak meg, hogy vannak különbségek a bennlevőben, és a jelenlevőségnek vannak köl­csönös támogatásai ugyanabban a lényegben.

Azonkívül mellőztük azokat a hiposztatikai uniókat, melyeket úgy hatá­roznak meg, hogy egyfelől vannak olyan jelentései a valóságos egyenlőtlen­ségnek, melyeknek másfelől a valóságnak semmiféle ismerete sem felelhet meg, s ámbár az ige egyesülése Krisztusban egy másik, kívülről jövő dolog összekapcsolása az igével, ez a felvett emberi természeten alapszik, mivel nincs hatása az alárendelt dolognak efelett állóra, hanem inkább a fenntar­tottnak a fenntartóra. Íme, kedves Olvasó, itt van előtted igazán az apostoli tanítás.

Elhagytuk Augustinusnak, Hieronymusnak és a neoterikusoknak haszon­talan és nevetséges allegóriáit a Mt 13.-ban szereplő három mérce lisztről, melyek egy és ugyanazon fajtának a három személyét szimbolizálnák. Hason­lóan jártunk el a Jn 19. fejezetében elbeszéltek esetében is, ahol Krisztus „lehajtván fejét, kibocsátó lelkét" Jn 19,30), azaz az Atyát „és azonnal vér", azaz a Krisztus „és víz jött ki abból" Jn 19,34), azaz a Szentlélek, aki élő víznek neveztetik. És azt is, hogy ábrahám három személyt látott és egy lényeget imádott - 1Móz 18,1-2; továbbá a 1Móz 3,5-ből: „Olyanok lesztek, mint az Istenek", ahonnan a szofisták azt akarják bizonyítani, hogy az ördög indámnak titkon a háromságot mutatta meg az egységben.

Elvetettük azokat is, amiket kabbalista módon fecsegnek némelyek, azt mondván, hogy a Jehova és Elohim szótagjaiban a „ Jod" betű az Atyát, a „He" a Fiút, a „Vav" pedig a Szentlelket jelenti. Mivel pedig a „He" meg­kétszereződik, ez Krisztus kettős természetét jelentené. Talán helyesebben magyarázták volna, hogy ez a „He" a lényeg gyanánt szerepel, amelyben három személy székel.

Aztán, hogy Elohim egyszer az Atyát, máskor a Fiút, majd az egész háromságot jelenti, és hogy az „El" az Atyát, a „Ho" a Fiút, a „Vav" pedig a Szentlelket jelentené úgy, hogy helyesen jársz el, ha azt mondod, Elohim, azaz a háromságon Isten.

Térjünk rá a tudósabb szofistákra, akik azon igyekezvén, hogy a négy­séget szillogizmusokkal és különféle dagályos beszédekkel igazolják, odaju­tottak a tévelygésben, hogy nem restellik bevallani: ők maguk sem értik, amit mondanak „Elég hinni - mondják -, ha nem érted is, amit hiszel" sőt: „ha nem hiszitek, nem is érthetitek", mintha az lenne méltó a keresztény emberhez, hogy a sötét tudatlanság legyen üdvözülésének alapja, vagy mintha méltó lenne azt állítani Istenről, hogy ilyen hitet követel meg. Ezek nem látják, hogy mire figyelmeztetnek a próféták és Krisztus: „Ne legyetek (mondja Dávid) oktalanok, mint a ló és az öszvér" (Zsolt 32,9) és Krisztus maga mondja: „Tudakozzátok az írásokat!" Jn 5,39). Pál is azt mondja, hogy „ne legyetek gyermekek értelemben" (1Kor 14,20), Péter pedig ezt: „Mindig készek legyetek, megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről" (1Pt 3,15). S vajon számot adhatunk-e arról a hitről, amelyet nem is ismerünk?

De olyannyira elvakultak ezek a filozófusok, hogy őrültségeikbe szinte belebolondulva megmutatták, hogy valójában róluk mondotta Pál az 1Tim 1,7-ben: „nem értik, sem amiket beszélnek, sem amiket erősítgetnek". Hasonlóképpen Péter is a 2Pt 2,12-ben: „azokat, amiket nem ismernek, káromolják". S aztán milyen irtózatosan (hogy ne mondjam nevetségesen) kérkedik szinte magáról megfeledkezve Augustinus a Háromságról szóló első és utolsó könyvében, illetőleg a keresztény tanításról írott műve első könyvében. Figyeld meg, hogy egyfelől azt állítja, hogy ő a háromságot tisz­ta elmével látja és érti, másutt azonban éppen az ellenkezőjét írva kiált fel: Ó, isteni tudásnak és bölcsességnek nagy mélysége?

Mérlegeljék hát az olvasók közelebbről is, hogy milyen nyíltan tanítják a négységet, s, hogy Istenről értekezvén, miképpen kezdik el fejtegetéseiket, a meg­határozatlan Istent megfoghatatlan és véghetetlen lényegként határozva meg, amely nem szül, nem születik és meg sem jelenhetik

Aztán az Atyához leszállván, a lényegben székelő első személyként határozzák meg. Harmadjára azt mondják a Fiúról, hogy nem a lényeg szü­letett Istentől, hanem az Atya személyétől. Negyedszer a Szentlélekhez ér­keznek, aki harmadik személy abban a lényegben. Számolják csak meg az Olvasók: hány fejezetre osztják az Istenről való tanításukat, és látni fogják, hogy az négy szakaszban történik, hogy megértsék: ők kimondottan négy különböző lényről beszélnek, továbbá egy oszthatatlan lényegből álló közös Istenről álmodoznak, amely három elkülöníthető személyből van össze­olvasztva.

Másodszor fontolják meg, hogyan is értelmezik azt, amikor azt mond­ják, hogy Ábrahámnak három személy jelent meg az egy Jehovában, és hogy három személy székel az egy Istenben. Továbbá azt, hogy Isten a leg­újabb időkben három személyben lett nekünk ismeretessé, és hogy egy az Isten lényege szerint, de három személyében, s hogy egy Isten van a Háromságban, s a Háromság az egy Istenben. Gondolják meg, miféle Isten lehet az, aki három személyben nyilatkozik meg.

Vizsgálják meg, kérem, mit értenek a mondott kifejezéseken, s hogy a szofisták szavakkal tagadják ugyan, de a valóságban elismerik, hogy a né­gyes istenséget sugallják nekünk. Nézzék meg, mit akarnak azzal mondani, hogy az Isten és az Atya nem szinonim dolgok, és hogy a lényeg más valami, mint a személy. Ha ugyanis a lényeg másvalami, mint a személy, és hárman székelnek egyben, amely szám szerint nem három, vajon nem fogják-e a gyermekek azt kiabálni az utcán, hogy négy külön dologról beszélnek: há­romról egyben és egyről a háromban.

Azzal mentegetik magukat (nehogy mindenki előtt gúny tárgyává legyenek), hogy semmiképpen sem lehet szó négy dologról, mert nem vá­laszthatók el. Mi azonban ellene vetjük, hogy ha csak azért nem lesz négy, mert nem választhatók el, akkor ugyanezen okoskodással három személy sem lehet három, mivel ezek sem választhatók szét, és nem gondolhatók el a lényegen kívül.

Mivel nem válnak el, nem lesz két természet Krisztusban sem. Harmadjára, hogy minél világosabban láthatóvá tegyék azt a bizonyos négyes istenségüket, az apostoli hitvallásban Isten és az Atya közé vesszőt akarnak beiktatni, hogy a lényegnek a személyföl különböző voltát ezzel is jelezzék. De fontold meg. ha két külön dolog az Isten és az Atya, vajon nem lesz-e éppen úgy kettő a Fiú és a Szentlélek is? S ha összeszámoljuk, kétszer kettő nemde négyet tesz-e ki?

Negyedszer: azt tanítják, hogy a személyek kezdete Isten, vagy a lényeg, holott valójában a kezdet nem lehet azonos azokkal, amik magától a kez­dettől erednek? Ki merné ugyanis azt állítani, hogy a forrás nem különbö­zik azoktól a patakoktól, melyeket ő hoz létre? Számláld meg tehát, hogy a forrás és a kezdet, továbbá maga a lényeg, aztán meg az a három, amely a kez­dettől ered, nemde négyet tesz-e ki. Fontold meg ezt!

Ötödször: idetartozik Scotus érvelése, amely az ábécé betűivel bizonyít­ja a négyességet Lennie kell - úgymond - egyszer a lényegnek, ez az A, azután az Atya a B, a Fiú a C és a Szentlélek a D. Ha ezután azt kérdezed, hogy vajon A = B, vagy A= C, vagy A= D, s ha egyik sem ama három közül, hát szükségképpen egy negyedik lesz ama hármon kívül, ha nem is elválasztva, de legalább megkülönböztetve. S nem csökkentett-e maga Scotus is érvelésének erejét az éppen általa kitalált „önmaguktól valóságok" és a „mások által lettek"?

Itt is megkísérlik, hogy valami újmódi köpenyeggel takarják el ezt a nyil­vánvaló négyességet, és azt mondják, hogy szerintük a lényeg nemcsak ab­szolút módon létezik, hanem magukban a személyekben is. Ám ha ez így van, akkor azt kérdezzük, hogy miért a lényeget vagy az Istenséget hívják segítségül? Ismeretes ez a könyörgő ének: „Leheld reánk kegyelmedet, óh, boldog Istenség!"

Tegyük hozzá, hogy az, „aki az egész világot alárendeli törvényeinek", az nem lesz-e a negyedik, ha a három között még egy valakit el kell gondolni.

S kérdezzük meg végre tőlük azt is, hogy a lényeg, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem négy külön név-e? S aztán: vajon ez a négy név négy dolgot, illetőleg négy lényt jelöl-e, vagy csupán egyet? Ha az első állításnak helyt adnak nyilvánvalóan, a négyes istenséget kell vallaniok, ha a másodikat fo­gadják el, vajon nem fogják-e bevezetni a hármas istenség elnevezés helyett a négyes istenség elnevezést?

Először ugyanis megvallják, hogy a lényeg nem személy, de azután ugyanezt a három személy közé veszik fel, és világosan kiderül, négy külön­böző, de egymástól elválasztott tárgy körül forognak gondolataik.

A szofisták és újabb tanítványaik tehát egyértelműen a négyes istenséget tanítják, ámbár mi megengedjük nekik az összetolást, és nem vádoljuk őket az elválasztásért.

A jámboroknak és az istenfélőknek azonban nem testi indulatuk, hanem az igazság szerint kell mindezekről ítéletet mondaniok.

Lássuk immár röviden azt is, mit gondolnak a Fiúról. Nesztoriosz szóban mindig azt prédikálta, hogy Istennek egyeden Fia van, valójában azonban nyilvánvalóan a kettőst próbálta az emberekre ráerőszakolni: egyiket, aki egyenlő és egylényegű az Atyával, másikat, aki kisebb és más valóságtól született, amint ez kitűnik Mezentius Constantinopolitanus vitatkozásaiból és Libratusnál a Cyrillusban.

Gondold meg, vajon nem ugyanezt teszik-e most is a tritoistáki Először is, hogy néhány szóval világosítsam meg a dolgot, nézd meg, hogy Atha­nasziosz dialógusaiban két nemzettet, két Fiút szerepeltet, egy atya nélkülit, s egy anya nélkülit. Nézd meg Áriuszról és a katolikus vallásról szóló köny­vében is, ahol azt tanítja, hogy az embernek Fián az emberi alakot fölvettet kell érteni, nem pedig magát Istennek a Fiát, és azt mondja, hogy az ember­nek Fia Istennek Fiával van eltelve. Itt tehát nem egyszerűen két Fiút enged meg, az embernek Fiát egy felől, s az Istennek fiát másfelől, hanem Isten­nek két Fiáról beszél, egy tropikusról és egy természetesről. Nála ugyanis az ember Krisztus a természetek egyesülése által lesz Istennek Fiává, a másik pedig azelőtt Isten test nélküli fia volt. Vajon nem Istennek két fia egyesül itt tehát?

Ugyanez az Athanasziosz az emberség felvételéről szóló dialógusában azt mondja, hogy embert öltözött magára (mások itt emberségről beszél­nek), s hogy a test szerint elsőszülött fiúnak mondják a sok fiútestvér kö­zött, az ember fiának is nevezik őt: ha az emberi alakot öltött valaki ember, akkor született is, és Fiú is. A szofista itt még azt következteti, hogy egy a fiú, mivel egy több részből álló személy, s erről tanít Athanasziosz az Epík­tétoszhoz írt levelében is, miközben tagadja, hogy az ember az igével egy lényeget alkot. Hieronymus a Damasus pápához írott levelében, továbbá Damasus az igaz hitről írott műve 3. könyvében azt állítja, hogy „Krisz­tusban két szubsztancia egyesült, az Istennek és az embernek szubsztan­ciája, s a fiú is szubsztanciális név, tehát mind a két fiú szubsztancia."

Isten mindazt felöltötte, ami csak megtalálható a mi természetünkben (amint Damasus mondja), minden tulajdonságot, tehát a teljes fiút felöl­tötte. Augustinus is egyszerre tagadja is és vallja is a két fiút. A Háromság­ról szóló második könyvében ugyanis az embernek fia által felvettről ír, és a felvevő Istennek fiáról. Aki felvétetett, az Ábrahám magja, márpedig Ábra­hám magja az Ábrahám fia, tehát Ábrahám fia vétetett fel. A Háromságról szóló mű 13. könyvében arról ír, hogy „az ige - úgymond - Istennek igazi fia, a test pedig embernek az igazi fia". Az Enchiridionban pedig azt mondja, hogy az ige született Isten az Istentől, az ember pedig Máriától született. Felicianus ellenében azt mondja, hogy „Krisztusban másvalami az Istennek Fia, és megint másvalami az embernek Fia, éppen úgy, amint az emberben más a lélek és más a test". És valamivel alább: amikor Mária szült, nem az Istennek fiát szülte meg, hanem az embernek fiát.

Elborzadok erre a káromlásra, hogy Mária nem az Isten Fiát szülte volna meg. Nem akarok hát több bizonyságot idézni, mivel mindenki láthatja az elmondottakból azt a bizonyos két nemzett és született fiút.

Tudom, mit mondanak erre, hogy azt a fiút csak tropikusan mondják Máriától születettnek, emezt pedig - az embert - hasonlóképpen csak tro­pikusan mondják Isten Fiának. De ezek a trópusok nem akadályozzák meg azt, hogy a valóságos születés szerint két szülött és két fiú, sőt inkább három legyen. Ha ez az emberséget felöltött Máriának a fia, amaz az Istenség pedig az Isten Fia, és a kettő egyet tesz, akkor egy harmadik keletkezik, amely a kettő egyesüléséből jön létre.

A szofisták tagadják, hogy az igének és az embernek egy szubsztanciája van, nehogy ez a szubsztancia a negyedik személynek látszódjon a Hármas­ságban, és így négyesség keletkezzen. Ilyen módon tér vissza Athanasziosz a kérdésre az Epiktétoszhoz szóló már idézett levélben. Augustinus pedig a János evangélumról írt 27. és 99. értekezésben és a Honoratushoz írt levél­ben további tulajdonságot adományoz a személynek, hogy egy újabb felvé­telével ne kelljen egy negyediket is megteremtenie.

Ily módon bizonyította azonban Joachimus - Lombardossal szemben ­a négységet.

Ha ugyanis az isteni lényeg Lombardos és a többiek felfogásában valami nem nemző természet, mint amilyen az Atya, s nem is nemzett, mint a fiú, de nem is valamiképpen kiáradó, mint a Szentlélek, hanem valami ezeknél nagyobb, akkor ebből arra következtethet valaki, hogy van valami negyedik képmás, és így van négyes istenség. Lásd meg Augustinusnak a Szenthárom­ságról írott műve 5. és 8. könyvét, ahol azt mondja, hogy sem az Atya nem háromság, sem a fiú nem háromság, együtt alkotják a háromságot. A Maximi­nus elleni mű 2. és 3. könyvében pedig azt mondja, hogy a három össze van kapcsolva. Fontold meg, vajon az a bizonyos lényeg vagy a háromság nem lesz-e kollektív Isten, minthogy több részből áll össze. Ha továbbá a lényeg egy a hármon kívüli dolog lenne, vajon nem lenne-e valami negyedik? Ebben a dologban zavarosan fogalmaz Augustinus a Háromságról írt mű 7. könyvében, és később a szofisták is. Azt mondják, hogy a lényeg nem úgy tartalmaz­za a személyeket, mint anyagi szubsztanciákat, amiképpen azt mondanánk, hogy a három szobor egyféle aranyból van, de nem is úgy, ahogyan a külön­böző temperamentumok állnak össze természetté, s így azt mondhatjuk, hogy ez a három egy természetű ember, ám úgy sem, ahogyan a különféle fajok egy nemet alkotnak, avagy ahogyan a fajok egyedekből állnak, vagy a nagyobb dolog kisebbekből, az egész egyedekből, semhogy a mérsékelt a hevesek közül, , a nagyobb a kisebbek közül, az egész a részekből, az összeadás a számokból

áll. Hasonlóképpen vitatja, hogy vajon Istent háromszorosnak kell-e mondani vagy hármasnak. A kérdés nehéz, hiszen Isidorus etimológiáiban hármas Istent mond, sokszorozó számot, mivel a háromság annyi, mint háromnak egysége. Augustinus a János-levélhez írott mű 6. értekezésében azt mondja, , hogy Isten háromszor van. Kérdés azonban, hogy vajon az egységtől hármasával növekszik-e a szám? Nincs olyan szám, amelyben ne lenne több egység, tehát Istenben több egység van. Lombardul pedig -látván az ilyen megoldhatatlan csomókat - azt mondja, hogy a háromságban egyesek vannak egyesekben, az egyesek mindenekben, a mindenek egyesekben, és mindenek mindenben, azután egy mindenben és minden egy.

Ha a megokolás felől érdeklődsz, vagy azt kérdezed, hol van mindez a Bibliában, akkor a csalárdságnak megszokott köpenyegéhez nyúlnak. Azt mondják, ezek után nem kell kérdezősködni, ezeket nem fürkészni kell, ha­nem egyszerűen el kell hinni. E szerint. „ha nem hiszitek, nem értitek meg", és: „azért, mert az egyházatyák elfogadták és jóváhagyták ezt a tanítást".

De hogy rátérjünk arra a két Krisztusra, vizsgáld meg, kérjük, a 121. levelet és a Háromságról szóló mű 1. könyve 10. fejezetében az Istenhez való könyörgésről leírtakat, ahol Augustinus azt mondja, hogy „az ember­ Krisztus közbenjárt érettünk, Krisztust pedig meghallgatja Isten". Vizsgáld meg azt is, mit akarnak jelenteni az efféle kifejezések, melyeket igen gyakran használnak. „Isten Fia van Krisztusban", „Jézus Krisztus telve van Isten Fiával", „Jézus Krisztus Isten Fiával egyesült", „Isten Fia felöltötte az embernek Fiát". Figyeld meg továbbá, hogyan kínozzák magukat a Fiú örö­kös származásának bizonyításában, mivel azt akarják megállapítani, hogy annak nincs sem kezdete, sem vége, hanem mindig létezett. Ha pedig meg­kérdezik tőlük, hogy mi különbség van a megjelenés és születés között, akkor Lombardul példáján a szentenciák 1. könyvének 13. szakaszában láthatod, hogy milyen leleményesen játszanak a formalitások és viszonyla­tok szakkifejezéseivel. Figyeld meg Athanaszioszt a Szentlélekről írott mű 2. és 3. könyvében, ahol azt mondja, hogy ő nem adhat számot arról, hogy miért nem mondható a Fiú is Szentléleknek, hiszen azt mondja magáról, hogy Ő Istentől jött: Jn 8,42. Majd nézd meg a kételkedő Augustinust a Háromságról szóló mű 2; 9 és 15. könyvében és a Maximinus ellen írott mű 3. könyvében, továbbá az Orosíushoz íntézett 10. kérdésében.

Végre megvallja, hogy a Szentlélek születik és teremtetik, és hogy ő nem tud különbséget tenni születés és megjelenés között. Ezért Athanasziosz 3. dialógusában védi azt a nézetet, hogy a Szentlélek Istentől születik a Jn 3,6 szerint, „ami lélektől született, lélek az". „De Profess. Reg. Cath." könyvé­ben is azt bizonyítja, hogy a Szentlélek Isten, mivel Isten nemzi és Istentől születik. Gregorius pedig ebben a kérdésben bizonytalankodva megvallja, hogy bár ő ezt meg nem értheti, mégis igazán hiszi, mert elfogadta ezt a tant a római egyház, mindeneknek anyja.

Mit össze nem hordtak a három személynek minden tekintetben való egyenlőségéről is! Lehetséges, mondja Augustinus Maximinus ellenében, hogy a Fiú egy másik test nélkül nemz, és hasonlóképpen az is lehetséges, hogy a harmadik személy valóságosan is egy Fiút, és másik megváltót hoz­zon létre, ámbár most csak a második személy öltött testet és vett fel kiegé­szítőleg emberi alakot. Később számtalan kérdés keletkezett ebből az egye­sülés módjára vonatkozólag, a háromság cselekedetei kifelé lévén elválaszt­hatatlanok (mivel egyedül csak a második személy testesül meg), szükséges­sé vált, hogy elkülönüljön a többitől. Ezért kénytelen Athanasziosz a hit egységéről Theophiloszhoz írt könyvecskéjében megvallani, hogy az egész Háromság Máriától születik, és a háromság ölt testet, mivel a háromság mindig egységesen van jelen. Nézd meg Augustinust is a Háromságról írt mű 4. könyvének a végét. Ugyanazt erősíti Damasus az igaz hitről írt 3. könyvében a ó. és 7. fejezetben Athanaszioszból és Cyrillusból.

Ne csodálkozzuk tehát, ha a törökök bolondok és istentagadók gyanánt kinevetnek bennünket, mivel az ilyen haszontalanságok és kimérák köze­pette olyanok lettünk, mint a ló és az öszvér, melyeknek nincsen értelmük. Nézd meg, micsoda nagy vakság, hogy senki sem fogadja be lelkébe, hogy Jézus Krisztus a Szentlélektől fogantatva Istentől tulajdon fiaként született. Mire valók itt Lombardus szörnyű szemfényvesztései a 25. distinkciótól egészen a 35-ig. Nézd meg, micsoda kérdéseket vesz elő Augustinusból az 1. könyv 32. distinkciójában! Az első így hangzik: Miért mondják a Szent­lelket annak a szeretetnek, amellyel az Atya szeret, és a Fiú ugyanakkor miért nem az a bölcsesség, amellyel az Atya bölcselkedik? Másodszor: vajon a személy az Istenben járulékos lény, vagy szubsztanciális Lény, vagy egyéb? A harmadik: milyen alapon mondjuk azt, hogy az Atya azzal a szeretettel szeret, amely tőle ered, ám miért nem mondjuk, hogy attól a bölcsességtől bölcs, amely tőle indul ki?

Továbbá: vajon a Fiú, aki valójában bölcsesség, önmaga által bölcselkedik-­e, vagy az Atya által? Más a szerzett és más a veleszületett bölcsesség. És a Szentlélek melyik személy által bölcselkedik? Kik által szeret ő maga és a Fiú?

Azután a 33. distinkcióban (itt éppen a Hilarius megoldhatatlan kérdése szerepel): miképpen lehetséges, hogy a tulajdonságok nem lehetnek jelen a személyekben anélkül, hogy azokat meg ne határoznák, ám ez lehetséges, a lényegben, ahol anélkül is jelen vannak, hogy azt meghatároznák?

Mondd meg, kérlek, a teljes eszteleneken kívül, elvisel-e valaki kacagás nélkül ezeket a szócsavarásokat? Sem a Talmudban, sem a Koránban nin­csenek ilyen szörnyű káromlások.

Úgy hozzászoktunk azonban az eddigiekben ezek hallgatásához, hogy már semr„in sem csodálkozunk, ám az elkövetkező nemzedékek el fogják ítélni ezeket a szörnyűséges dolgokat. Igazán megbámulandók, s mi több, ördögi találmányok azok is, amiket Irenaeus a valentinianusoknak tulajdonít.

 

 

A SZOFISTÁK HITCIKKELYEI

 

Miután különféle szövevényes mesékkel megállapították és igen szigorú törvényekkel meg is erősítették a fentebb előadott tanítást, hitcikkelyek gya­nánt csakhamar különféle alapigazságokat is megfogalmaztak (amelyek felől még kételkedni sem szabad).

1. A három személy a háromságban nem három lélek vagy három szubsztancia, hanem három viszonylat, három személy, három összetevő, három tulajdonság, avagy az egy Istennek három megnyilvánulása.

2. A háromság Istenben semmi sincs előbb, semmi sincs utóbb, semmi sem nagyobb, semmi sem kisebb; akkora az egy, amekkora a kettő, és akkora a három, amekkora az egy, kivéve a tulajdonságok sorrendjét.

3. A háromság összes tettei kifelé elválaszthatatlanok, belsőleg azonban elválaszthatók.

4. A lényegnek, a személyeknek, a relációknak, a hármas Istennek és a tu­lajdonságoknak az elnevezései (habár barbárok és szofisztikusak, s a Szent­íráson kívül találták ki azokat) megtartandók, egyrészt azért, mert elfogadták őket, másrészt azért, mert az írást és a háromság misztériumát megvilágítják.

3. Isten valahányszor abszolút értelemben v agy a teremtményekkel szem­beállítva szerepel a Szentírásban, az egyeden lényeget és a három személyt egyaránt magában foglalja. Ha pedig valamilyen viszonylat is helyet kap, ak­kor csak valamelyik személyt jelöl.

6. Az Isten, az Atya, továbbá a lényeg és a személynevek nem szinonimák, hanem a lényeg más valami, mint a személy, és az Isten más, mint az Atya.

7. Az az egy Jehova Isten, akit Mózes az 5Móz 6,4-5-ben ír le, valójá­ban nem Krisztus Atyja, mivel itt meghatározatlanul szerepel, és az egész háromságot jelöli.

8. Az „Atya" szót egyszer lényegileg, máskor személyileg is felfoghatjuk, de a Miatyánkban lényegileg szerepel, mikor ezt mondjuk: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben" stb. (Mt 6,9-13), mert az „Atya" neve alatt az egész háromságot kell érteni.

9. Az Isten, amennyiben Isten, fiút nem nemzett, hanem csak amen­nyiben személy, vagy viszonylat és tulajdonság.

10. Az apostolok - ApCsel 1,24 - azt a véghetetlen Istent, illetőleg az egész háromságot hívták segítségül, amikor könyörögve ezt mondták: „Te, Uram, aki ismered az emberek szívét". Ha valaki a közbenjáró felől kérdez­te őket, ti. aki által segítségül hívták az Istent, azt felelték, hogy ők nem ismerik, és előttük rejtve van.

11. Az a végtelennek nevezett Isten az idők vége után megszűnik Krisztus feje lenni, mivel azután Krisztus teste is bele fog olvadni az Istenségbe.

12. Az Isten a személy kezdete, és az Atya személye hasonlóképpen kezdete az egész Istenségnek.

13. A természetek egymással való közlésére vonatkozó szabályt minden jámbor embernek el kell hinnie, hiszen Isten fiának tulajdonságai ez alapján vándorolhatnak, és az ember fiától elválhatnak a Krisztusban.

     14. Krisztusban kettős természet van. Az egyik, amely különösen Isten fiát, másik, amely kevésbé sajátosan az embernek fiát jellemzi. A természe­tek egymással való közlése által lehetővé válik, hogy egyik a másik helyett vétessék, Isten az ember helyett, ember az Isten helyett.

     15. Az örökkévaló igének istenségét kétszeresen kettős módon kell elképzelni. Egyfelől amennyiben lényeg, nem testesült meg, nincs kezdete és nem is születhetik. Másfelől amennyiben személy, amelyet valóban meg­testesültnek tekintenek, s eredete az Atyától van. A lényeget hordozó Lo­gosról beszélni eretnekség, mivel ez csak személy.

16. Az az örökkévaló Logos önmagától való Isten, nem Isten az Isten­ből, és azért ostobaságnak kell tartani az egyházatyáknak azt a beszédét, hogy Isten az Istenből, világosság a világosságból

     17. Kegyes dolog azt mondani, hogy az: „Isten Istent szült"; de istente­lenül hangzik „az Isten Istennél volt"; vagy: „a lényeg lényeget szült", habár az Isten és a lényeg szinonim fogatinaknak látszhatnak.

 

 

 

A SZOFISTÁK SZŐRNYŰSÉGEIRŐL

 

 

Hogy pedig jobban megérthesd, hogy a szofistáknak Istenről és a Fiúról szóló összes dogmái csupa szofizmák, figyelj ide.

Az Isten egy - mondják -, ha a lényeget tekinted, de nem egy, ha a sze­mélyeket nézed.

Az Isten hármas, ha a személyek tulajdonságait tekinted, nem hármas, ha a lényeget nézed.

Egy Istent hívnak segítségül a Közbenjáró Fiú által, ha a háromság első személyét nézed, és nem a Fiú által hívják segítségül, ha azt vallod, hogy az egy Isten a teljes háromság, amely teljességének nem lehet külön fia.

Az egy Isten mindeneket a Fiú által teremtett és nem mindeneket terem­tett a Fiú által, mivel a Fiú is önmagától teremt mindeneket, mint az Atya.

Az egy Isten nemzi a Fiút, amennyiben az Atya, de nem nemzi a Fiút, amennyiben lényeg.

Hasonlóképpen: Krisztus fia a magasságbelinek, amennyiben ez az Atya, de nem fia, ha a magasságbeli a teljes háromságot jelenti.

Krisztus az az egy Isten, akin kívül más nincsen, ha a lényeget tekinted, és Krisztus nem egy Isten, ha a háromság második személyének tekinted. Krisztus önmagától való Isten, és nem önmagától való Isten, amikor Is­ten az Istentől.

Hasonlóképpen Krisztus Istennel egyenlő, ti. egyenlő, amennyiben Isten, és nem egyenlő, amennyiben ember.

Krisztus némely dolgokat nem ismert, és semmit sem ismert. Krisztus megbocsátja a bűnöket, és nem bocsátja meg. Krisztus az Atyától küldetett, és nem küldetett az Atyától. Végül Krisztus Isten, és nem Isten.

Krisztus jár a vizeken, feltámasztja a halottakat, nem jár a vizeken, és nem támasztja fel a halottakat.

Efféle kibúvókkal: amennyiben lényeg, amennyiben személy, amennyiben ember, amennyiben Isten, amennyiben Isten és ember, és a termé­szetek egymással való közlése által összes bonyodalmaikat megoldják.

Így énekelt egykor egy athéni, mikor meséket adott elő: az ember nem ember, a kő nem kő, a hal nem hal, van nekem, nincs nekem.

Aztán ezeket az axiómákat mintegy hitcikkelyeket oly szigorú rendele­tekkel és szörnyű büntetésekkel szentesítették, hogy a zsidók törvényei szelidebbeknek látszanak. A szofistáknak saját híveiket is tűzzel és vassal kellett felfegyverezniök, hogy ebből mindenekelőtt tudva legyen, hogy ők nem fajzanak el, hanem atyjuk erkölcseit és szellemét viszik tovább.

 

 Vissza a tartalomhoz

 

 

JÓNAK LÁTSZOTT AUGUSTINUS HÁROMSÁGRÓL SZÓLÓ KÖNYVEINEK RÖVID FOGLALATJÁT IDECSATOLNI, HOGY A FIGYELMES OLVASÓK MEGFIGYELHESSÉK AZ Ő SZORGALMÁT ÉS ŐSZINTESÉGÉT A SZENTÍRÁS MAGYARÁZÁSÁBAN, ÉS ÓVAKODJANAK, NEHOGY AZ

EMBEREKNEK TÖBBET TULAJDONÍTSANAK, MINT ILLŐ

 

 

 

Hatodik fejezet

 

 

A HÁROMSÁGRÓL, AUGUSTINUS ELSŐ KÖNYVÉNEK HATODIK FEJEZETÉBŐL

 

 

     1Tim 6,16: „Az kié egyedül a halhatatlanság" kifejezés a teljes három­ságról értendő.

1Jn 5,20: „Ez az igaz Isten és az örök élet" csak a fiúról értendő, ámbár egyedül a háromság az egy és igaz Isten.

Sir 24,5: A „bejártam egymagam az égi köröket" kifejezés a teljes há­romságra vonatkozik, jóllehet egyedül Isten bölcsessége beszél, ám tettei kifelé elválaszthatatlanok.

Róm 11,36: „Mert őtőle, őáltala és őreá nézve vannak mindenek" - ezt is a három személyről akarja értelmezni. Mikor azonban hozzáteszi. „Dicsőség őneki", azt a lényegre vonatkoztatja, amely egyedül a Háromság Isten.

Fil 2,6: „illd mikor Isten formájában volt" - Istennek, azaz csak az Agának, valamint ez is: „Krisztus feje az Isten" - nem a háromság, hanem csak az Atya. Azonkívül azt, hogy „a Szentlélek Isten", a következő érveléssel bizonyítja: „rími csak nem teremtmény, az Isten. i1 Szentlélek nem teremtmény, tehát Isten".

Azután ugyanezt bizonyítja Róm 1,25: „a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett", azaz a Szentlelket, amely teremtő az Atyával és a Fiúval együtt.

Hasonlóképpen Fil 3,3: „lélekben szolgálunk az Istennek", és 1Kor 6,19: „avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakózó Szentléleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek"?

        A 7. fejezetben egyrészt bizonyítja, hogy a Fiú önmagánál nagyobb, és másrészt azt, hogy kisebb. Nyilván közbenjárónak vallja szolga alakjában, majd hozzáteszi, Isten alakjában Krisztus embert alkotott, melyet fölvett, minthogy Isten alakja az ember alakját öltötte magára, s így Istennek és embernek is látszik. Hozzáteszi, hogy mi a háromság képére vagyunk alkotva.

        A 12. fejezetben a Péld 8,25-ben olvasható „a halmoknak előtte szület­tem" kifejezést a Krisztus Istenről érti.

A Zsolt 109-ben: „A hajnalcsillag előtt szültelek téged"-et az Ember­Krisztusra kell érteni „Az Úr teremtett engem az ő útjainak kezdetéül". Ha­sonlóképpen az Isten alakjában mondta: „En vagyok az igazság", s az ember alakjában: „Én vagyok az út" - Jn 14,6.

A Jn 8.: „Én vagyok a kezdet, aki ... beszélek", az Isten-Krisztusra, a Péld 18. „A vőlegény előlép az ő hálószobájából" pedig az Ember Krisztusra vonatkozna.

Hasonlóképpen az Isten alakjában mondotta Kol 1,15: „Minden teremt­ménynek előtte született". Az ember alakjában: „mivel ő a feje az Egyház­nak" (Kol 1,18). Végül arra a következtetésre jut, hogy az egyes személyekről is elmondható, ami valamennyire vonatkozik Azonkívül Jn 12,49, ez: „Én nem magamtól szóltam". És ez: Jn 5,26: „amiként az Atyának élete van ön­magában, akként adta a Fiúnak is", s úgy véli, hogy ez ugyanazt jelenti, mint­ha ezt mondaná: „én magamtól nem jöttem" Qn 7,28). Jn 12,48, ezt is: „a beszéd, amelyet szóltam, az kárhoztatja azt" nem a prédikáció igéje, hanem Isten igéje, ti az örökkévaló Fiú gyanánt értelmezi, „aki ítélni fog élőket és holtakat" (2Tim 4,1). Mert nem az ember Krisztus, hanem az Isten Krisztus fogja az emberben megítélni a kerek világot.

Végül összefoglalja, hogy az Írás semmi mást sem akart kifejezni, mikor azt mondja, hogy az Atya adott valamit a Fiúnak, mint hogy: „a Fiút szülte". „Az én tudományom nem az enyém" Jn 7,16) kifejezést a következő­ képpen magyarázza: „az enyém"-et úgy mondja, mint Isten, a „nem az enyém"-et pedig, mint ember.

Így oldotta meg a, Jn 12,44-et is: „Aki hisz énbennem", „nem énben­nem hisz", azaz: aki azt hiszi, hogy én tisztán ember vagyok, nem hiszi, hogy én Isten vagyok. Ezt is: „higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem" Jn 14,1), mivel ti. „én és az Atya egy vagyunk" Jn 10,30), azaz egy Isten vagyunk. Mindig így tévelyeg, s így aztán sohasem jósolhatod meg, mit akar érteni a Szentírásban Isten neve alatt, ámbár az Atya neve alatt a legtöbb­ször a teljes háromságot akarja érteni.

A 13. fejezetben azt mondja, hogy olyan volt az ember fölvétele az Isten Fia által, hogy ember-Istent és Isten-embert alkotott, mert az egyesülés következtében az embernek Fia és az Istennek Fia ugyanaz lett, s bár nagyobb egyesülés zajlott le a három személyben, az előbbi a természetek egymással való közlése által értendő. Hozzáteszi, hogy szerinte igaz az a tétel, hogy az isten ember, és hamis az, hogy az istenség azonos az ember­séggel.

Hasonlóképpen azt állítja, hogy: a kegyesek az utolsó napon Krisztust Isten alakjában fogják látni, az istentelenek pedig az embernek formájában. A kegyesek tehát azt a háromság istent látják majd meg, amely egyedül fogja  boldoggá tenni az embereket. Az istentelenek ezzel szemben azt fogják látni, akit sértegettek.

 

 

A MÁSODIK KÖNYV BEVEZETÉSÉBŐL

 

Azt tanítja, hogy meg kell bocsátani azoknak, akik eltévelyednek ennek a misztériumnak a kutatásában, hacsak nem önhittségből vagy rosszindulat­ból cselekszenek.

Eközben azt írja, hogy ő legkevésbé sem lesz rest az Isten lény egének kinyomozásában, történjék ez a Szentírás vagy a teremtmények segítségé­vel, ámbár az Isten lényegéről mi semmi egyebet sem tudhatunk, mint hogy nincs.

Az 1. fejezetben a Jn 5,19: „a Fiú semmit sem tehet..., ha nem látja cselekedni az Atyát" magyarázatában azt állítja, hogy látni az Atyát csele­kedni annyit tesz, mint az Atyától születni. Krisztus tehát az Atyától kapta létét és cselekedni tudását, mivel ő nem önmagától van, hanem az Atyától származik. Az efféle helyeken, mondja, nem könnyen dönthető el, hogy az istenségről vagy az emberségről kell értenünk. Ezért, hogy ne adjunk az eret­nekeknek anyagot a fecsegésre, a legjobb, ha a születésre vonatkoztatjuk.

Így lesz magyarázható az is, hogy „az én tudományom nem az enyém" Jn 7,16), azaz: én nem vagyok önmagamtól, hanem az Atyától születtem, mert az Atya beszéde semmi más, mint maga a Fiú, aki az Atya született bölcsességének mondatik.

4. fejezet. Ámbár a Szentírás sehol sem mondja, hogy a Szentlélek az Atyától vagy a Fiútól dicsőíttetett meg, több helyen olvashatjuk, hogy a Szentlélek dicsőítette meg az Atyát is a Fiút is. Pl. „az engem dicsőít majd" Jn 16,14). Óvakodnunk kell azonban attól, hogy ez alapján azt gondoljuk, hogy a Szentlélek nagyobb az Atyánál és a Fiúnál. Ezek ugyanis kölcsö­nösen dicsőítik és szentelik meg egymást, sőt minden egyes önmagát is meg­szentel, és nem kell azt vélni, hogy egyik kisebb a másiknál azért, mert az Atya küldi a Fiút és a Szentlelket is. „Az Úr Isten engem küldött, és az ő lel­két" (Ézs 48,16) esetében a Fiú küldetik, ez pedig semmi más, mint az, hogy „egész háromság által teremtetik az ember Krisztus". Isten küldötte tehát, azaz a Háromság az asszonytól lett fiút (Gal 4,4), azaz a teljes háromság al­kotta meg az embert, mert önmagát küldötte a Fiú, és önmagát is átadta.

    A 10. fejezetben megvallja: ő nem tudja, hogy vajon az Atya, a Fiú, a Szentlélek, avagy a teljes Háromság jelent-e meg Ádámnak, mert az titok­nak látszik, ámbár szükséges úgy látnunk, hogy itt Isten valamilyen látható alakban szólalt meg. Így aztán nem teljesen lehetetlen arra gondolnunk, hogy abban az alakban a teljes Háromság beszélt és járkált, mivel a három­ság kifelé elválaszthatatlanul cselekszik. Ámbár sok olyan hely van a Szent­írásban, amely a három személy valamelyikére vonatkoztatható, a fentebb előadott szabály szerint. Ámde, ahol az Isten vagy általában az Úr abszolút értelemben fordul elő, ott a teljes Háromságra kell értelmezni.

Annak bizonyítására, hogy az Atya Úrnak neveztetik, idézi a 110. Zsol­tár 1. versét: „Monda az Úr az én uramnak."

És annak bizonyítására, hogy a Szentlélek is Úrnak neveztetik, 2Kor 3,17: „r1z úr pedig a Lélek", azaz: a Szentlélek Úr, valamint az Atya és a Fiú.

A 12. fejezetben egészen beleizzad abba, hogy bizonyítsa, a Háromság misztériuma volt a három férfiúnak a megjelenése Ábrahám előtt. Azután töprenkedik, hogy ki volt az a két angyal, akiket Lót Úrnak hív: vajon az Atya és a Szentlélek, vagy a Fiú és a Szentlélek?

A 13. fejezetben hasonlóképpen töprenkedik arról az angyalról, aki megjelent Mózesnek a szederbokorban: vajon a teljes háromságnak a sze­mélyét viselte-e, vagy pedig csak egyiknek a személyét? Hasonlóképpen kérdezi, vajon az angyal mondható-e Szentléleknek, hiszen küldetése sze­rint valóban annak tekinthető, mert mint követ küldetett el.

A 14. fejezetben ugyanezt írja Istenről, aki a nép előtt tűzoszlopban jelent meg, hogy vajon az Atya volt-e, vagy a Fiú, vagy a Szentlélek, vagy a teljes háromság. Hasonlóképpen bizonytalankodik a Sinai hegyen menny­dörgések és villámlások közepette történt megjelenések dolgában. Végre amellett dönt, hogy a Szentlélek jelent itt meg, tehát a harmadik személy, hiszen itt a törvény adatott meg, amely Isten ujjával volt írva, amely Szent­léleknek neveztetik.

A 17. fejezetben és a 2Móz 33,23-ben olvashatókat - „hátulról meglátsz engem" - vizsgálja. Ezt Krisztus testére vonatkoztatja, és azt mondja, hogy Krisztus beszélt akkor Mózesnek, nem pedig az Atya, vagy a Szentlélek, azért, mert nekik nem volt hátuk. Hozzáteszi, hogy vakmerőség azt állítani: az Isten sohasem jelent meg az Atyáknak, vagy a prófétáknak látható alak­ban. Márpedig ezt teszik azok, akik nem értik meg, kiről mondta Pál 1Tim 1,17-ben és 6,16-ban: „az örökkévaló királyának a ... hallhatatlan ... Istennek", és „akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat", azt vélvén, hogy az Atyáról mondotta ezeket, pedig valójában a legfőbb isteni szubsztanciáról kell érteni, amely magában foglalja a teljes háromságot.

A 18. fejezetben megerősíti, amit fentebb mondott Dániel látomásáról a Dán 7,13-14-ben, akiről azt mondja, hogy látta az Atyát és Fiút, de nem fejti ki, hogy álomban történt-e a látomás, márpedig az alvó ember is em­ber. Így arra következtet, hogy olykor az Atya, a Fiú, a Szentlélek külön ­külön is megjelenik, máskor pedig a teljes Szentháromság együtt jelent meg és beszélt.

 

 

A HARMADIK KÖNYV BEVEZETÉSÉRŐL

 

Mivel híjával van a görög tudománynak, azt mondja, hogy ő inkább akar olvasni, mint tollba mondani, s az olvasás során csakugyan mindig sokat tanult. Azt szeretné, hogy jámbor olvasója és tárgyilagos bírálója is ezt tegye, mindenkinek egyetlen célja legyen: az igazság az Úrban. Itt arra is figyelmeztet, hogy nem kell akárkinek hinni, hanem egyedül az Isten igéjé­nek, akire egyedül kell támaszkodni.

A 10. fejezetben azt mérlegeli, hogy vajon az angyalok mindig Isten személyében jelentek-e meg, s vajon az Isten maga mondja ebben a fejezet­ben, vagy az Isten személyében az angyal mondja: „Én vagyok ... Ábrahám Istene, Izsák Istene" (2Móz 3,G), amit fentebb a teljes háromságra magya­rázott.

Hozzáteszi, hogy Mózesnek a kígyóra irányzott vesszeje a mindhalálig engedelmessé lett Krisztus előképe volt, és ezért azt mondotta a Jn 3,14-ben: „amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az Ember Fiának is felemeltetnie". Hozzáteszi, hogy a kígyó farka, amelyet Mózes a ke­zében tartott az egyházat jelentette.

      A 11. fejezetben természetes érveléssel bizonyítja, hogy Isten lényege teljesen láthatatlan. Mivel pedig minden látható egyformán változó, elkerül­hetetlen Isten valami látható alakban jelent légyen meg, így tehát azt kell tartanunk, hogy a leggyakrabban az angyalok által beszélt Isten és a Fiú is.

 

 

AZ ÖTÖDIK KÖNYVBŐL

 

Ebben az ötödik könyvben először azt bizonyítja, hogy semmi sem mondható az Istenről járulékok szerint, ám nem vonatkozik minden meg­állapítás a lényegre. Vannak ugyanis olyan dolgok is Istenben, amiket válto­zatlan viszonyoknak tekinthettünk, amik tehát nem járulékos dolgok, de nem is szubsztanciák

A 8. fejezetben azt bizonyítja, hogy a lényeget és usiát közös szóval szubsztanciának mondják, és hogy nem tudja, mi különbség van hiposz­tázis és usia között. Hieronymus egykor azt is megvallotta, hogy a hiposztá­zis szó alatt valamiféle méreg van, és nem mondható biztosan, hogy három hiposztázis van Istenben.

9. fejezet Ezért Augustinus a 9. fejezetben azt mondja, hogy az emberi beszéd a hiányosságai miatt nagy nehézségekkel küszködik, a latinok nem azért beszélnek három személyről, hogy mondjanak valamit, hanem hogy ne hallgassanak Fontold meg, milyen biztosan tárgyalják Isten misztériumait.

11. fejezet. Az Atya, ha a teremtményeket tekintjük, mondható teljes Háromságnak 5Móz 6,4 szerint: „Halljad Izrael" - A Fiú pedig semmikép­pen sem mondható háromságnak. Valójában a Szentlélek sem mondható háromságnak, hacsak nem annyiban, amennyiben az Atya és Fiú is lélek, s per­sze szentek is, bár a Szentlélek esetében ez egymagáról állíttatik, míg emezek­nél közösen. A Szentléleknek ezenkívül viszonya is van az Atyához és a Fiú­hoz, amennyiben ajándéknak mondatik

13. fejezet. A háromság minden dolognak kezdete, mivel minden egyes tagja igazi teremtő, és igazi mindenható Isten, hiszen a Szentlélek is min­dent úgy cselekszik, ahogyan akar, s ugyanolyan Isten, aki munkál mindene­ket mindenben. 1Kor 12,4-11. Ha pedig nem a teremtményekkel való vi­szonyaikat vizsgáljuk, hanem kölcsönös belső kapcsolataikat, akkor az Atya lesz a Fiúnak a kezdete, s az Atya és Fiú a Szentléleké, mégsem lesz azon­ban két kezdet, mert az Atya és a Fiú egy Isten.

15. fejezet. Az előrebocsátás értelmében kell elgondolnunk azt, hogy a Szentlélek öröktől fogva ajándék volt. Világos ugyanis, hogy mivel száza­dokkal azelőtt senkinek sem ajándékoztatott, igazán nem volt ajándéknak mondható, tehát abban az értelemben mondatott ajándéknak, hogy ajándé­kozandó és ajándék lesz majd. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan magáról a földről mondatott - 1Móz 1,1 - mikor még egyáltalán nem tűnt elő, hogy „kezdetben teremtette Isten az eget és a földet", habár ekkor még semmi­féle föld nem látszott. Minden Istennél van tehát, mielőtt ajándékoztatnék, jóllehet számunkra a reális megjelenés előtt csak potenciálisan létezik.

Végül kijelenti, hogy az Istenben a reláció nem valóságosan járulékos jelenség, s legfeljebb a velünk való viszonylatban az, másfelől azonban nem mondható szubsztanciának sem.

 

 

A HATODIK KÖNYVBŐL

 

2. fejezet. Kezdetben volt az ige, azaz az Atyában. rímbár az 1Móz 1,1­ben: - „Kezdetben teremtette" -, a kezdet neve alatt a Fiút érti. Ennek során a szentatyák által használt Isten az Istentől kifejezést különös mester­kedéssel bonyolítja és magyarázza.

A 3. fejezetben állítja, hogy a Szentírás sehol sem jelentette ki abszolút értelemben, hogy kettő, vagy több egyenlő lenne az eggyel, sőt még a szubsz­tancia egységéről sem beszél. Nézd meg, milyen megbízhatóan érvel itt.

A 4. fejezetben Augustinus azt kívánja, hogy a hatalomból következtes­sünk a lényegre úgy, hogy mindenben egyenlőknek kell lenniük azoknak, akik valamiféle erőnek vagy hatalomnak birtokosai, s így aztán teljes egyen­lőséget állapít meg az Atya és a Fiú között az istenség tekintetében. Ezt a görögök és a régiek nem tették meg, ők kitartottak az Atya nagyobb tekin­télye mellett.

A 8. fejezet szerint: Háromság Istent, vagy helyesen hármas Istent lehet mondani, a háromszoros vagy hármas számú kifejezés azonban nem helyes.

A 9. fejezetben magyarázza János mondását a 17,3-ból: „Az pedig az örök élet; hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküld­tél, a Jézus Krisztust".

Hozzáteszi, hogy habár itt nincs megnevezve a Szentlélek, az is odaér­tendő, minthogy az igazi, teljes szentencia úgy hangzana, hogy arról ismer­nek meg téged, az Atyát, s akit küldtél a Jézus Krisztust és a Szentlelket, az egyedüli igaz Istent. Láthatod, milyen otrombán fordítja ki az Úrnak vilá­gos beszédét és gondolatát.

És ugyanott a 11. fejezetben: „A nő feje a férfi, a férfiú feje a Krisztus, Krisztus feje az Isten", ahová a Szentlélek is odaértendő, mert ez amazok­tól sohasem válik el.

Itt persze Augustinus megfeledkezik önmagáról, hiszen az 1. könyv 6. fejezetében nem a teljes háromságra, hanem csak az Atyára vonatkoztatja a Krisztus feje az Isten kifejezést.

A 10. fejezetben arra a következtetésre jut, hogy a háromságban egye­sek benne vannak a másikban, továbbá az egyesek mindegyikben és mind­egyik mindegyikben és az egy minden, és kettő annyi, amennyi a három, és a három annyi, amennyi az egy. És itt is az egymásba hatolás mellett érvel, bizonyítván, hogy egy személy egy másikban is lehet.

 

 

A HETEDIK KÖNYVRŐL

 

Az első fejezet azzal foglalkozik, hogy vajon a lényeg szülhet-e, vagy születhetik-e. A római egyház ügy döntőn, az ige semmiképpen sem mond­ható született lényegnek, ámbár Augustinus világosan azt mondja, hogy az Atya Isten szülte a lényeget és az istenséget. Hozzáteszi, hogy a lényeg és a személy között szükségesnek látszik a megkülönböztetés, mivel a személy­ről egy viszonylatban beszélünk, de a lényegről a legkevésbé sem.

A 2. fejezetben hozzáteszi: az Atyáról nem mondható el, hogy azzal a bölcsességgel bölcs, amellyel szült. A Fiú pedig maga a született bölcsesség, és ezzel a született bölcsességgel lett bölccsé. Hozzáteszi, valamint bölcsel­kedni valami módon, különbözik a bölcsességtől, éppen úgy a lenni is a lé­nyegtől.

Itt Scotus azt mondja, hogy a lényeg név összegző gyanánt szerepel, egy negyedik típusú elvonatkoztatás eredményeként.

4. fejezet: A latinok a szubsztanciát essentia gyanánt veszik, a görögök pedig személy gyanánt, merthogy kénytelenek vagyunk beszélni olyan dol­gokról, amelyek kimondhatatlanok. Azt mondjuk, hogy egyetlen szubsztan­cia, és három személy, ám ezt csak rejtélyesen lehet értelmezni.

Egy példát is előhoz. Három dolog gyanánt beszélünk Ábrahámról, Izsákról és Jákobról. Ha megkérdezik, mi ez a három, azt feleljük, három  ember. Éppen úgy van az isteni dolgokban, de egyes számban, és így bizo­nyítja, hogy a három személy essentiája közös néven egy Isten, a hármas Is­ten pedig három személy.

Hozzáteszi, hogy a személy háromnak a közös neve, valamint a lényeg is, más szóval a lényegileg kifejezés is használható. Azonban csak a vizsgá­lódás kényszerűségénél fogva beszélünk három személyről, ami sehol sincs a Szentírásban, s azt állítják, hogy elegendő ok a használatra, hogy nem is tiltja a Szentírás. Nem igazolja tehát a Szentírás ezt a kifejezést, de nincs is ellenére. Így fest tehát az a mennyei tanítás, amely megengedi mindazt, amit a Szentírás nem támad meg.

Arra következtet ily módon, hogy az Istennek tulajdon neve a lényeg, e szerint a „vagyok, aki vagyok" - 2Móz 3,14- szerint. Ezért az egyedülvaló Istent inkább megilleti az essentia név, s helytelen szubsztanciának nevezni.

6. fejezet. A lényeg és a személyek neve nemrégen jött használatba. A régiek a lényeg helyett az isteni természetről beszéltek. Ő tagadja, hogy az essentiát mint a nemet vagy a fajt megjelölő név illetné meg a személyeket, hanem csak mintegy köznévként használható. Ezért nem mondunk három személyt ugyanabból a lényegből, mintha ott más lenne a lényeg, más a sze­mély, mivel csak elnevezés szerint különbözik a lényeg és a személy, vagy a felfogásnak valami módja szerint, mert tulajdonképpen ugyanaz.

Azután azt mondja, hogy a lényeg egységét és a személyek háromságát fejezi ki a Jn 10,30: „Én és az Atya egy vagyunk".

Végkövetkeztetése: mindent el kell hinni, ha nem értjük is, hiszen az elv az, hogy „ha nem hiszitek, nem is fogjátok érteni". Előbb persze azt is mondta, hogy „semmit sem lehet elhinni, ami ismeretlen számunkra".

 

 

A NYOLCADIK, KILENCEDIK, TIZEDIK ÉS TIZENEGYEDIK KÖNYVBŐL

 

Az isteni dolgokban nem kevésbé használatos a tökéletes reláció, mint a lényeg, vagy hogy nagyobb egy személy, mint kettő, vagy kisebb. Annyit bír ugyanis egy személy, mint amennyit kettő, és kettő annyit, amennyit egy. Itt is azt mondja, hogy szeressük és higgyük el azokat, amiket nem is isme­rünk, s hogy sokféle módon lehet hinni és szeretni, továbbá megtalálni azt, amit nem ismerünk.

A 9. könyv nem áll másból, mint az értelem, az ismeret és a szeretet közötti összehasonlításokból, amely három éppúgy egy, valamint a Három­ság egy Isten.

Ugyanezt írja a 10. könyvben az emlékezetről, a megismerésről és az akaratról, és hogy elménkben ott van a háromság képe, mivel a Háromság Isten saját hasonlatosságára teremtett. Lásd a 3. könyv végén. Az 1. fejezetben azzal foglalkozik, vajon szerethet-e bárki is ismeretlen dolgokat.

A válasz az, hogy látott dolgokat ugyan lehet szeretni, de ismeretleneket legkevésbé sem, ámbár föntebb azt mondotta, ha nem is érted, higgyed, és ez elég. Gyakrabban ismételgeti azonban azt, hogy „senki sem szeretheti, vagy gyűlölheti azt, amit nem ismer". Így játszik a 11. könyvben is a láthatatlanról, a látóról és a látomásról, amely három a hármas Istent is ábrázolja.

 

 

A TIZENKETTEDIK KÖNYVBŐL

 

6. fejezet: Az ember, azaz a teljes emberi természet, ti. a férfi és a nő nem egy személynek a hasonlóságára teremtetett, hanem az egész háromságéra, mivel a szöveg azt mondja: a mi hasonlóságunkra férfinek és nőnek terem­tette őket. (1Móz 1,27-28.)

 

 

A TIZENHARMADIK KÖNYVBŐL

 

A 17. fejezetben azt írja, hogy nem csupán két természet vagy két szubsz­tancia van Krisztus személyében, hanem három, ti. az istené, a léleké és a testé. És ezekben a fejezetekben azzal játszadozik el, hogy vajon Isten meg­válthatta-e az emberi nemet más módon, mint Fiának a halálával, és teremt­hetett-e más testet Krisztusnak, mint amely az Ádám magjából született.

 

 

A TIZENNEGYEDIK KÖNYVBŐL

 

A 8. fejezetben arról ír, hogy a lélek a háromság képére teremtetett, az emlékezet, a megismerés és az akarat szerint, amely három éppúgy egyetlen lelket alkot, amint a három személy egy Istent.

A 16. fejezetben azt bizonygatja, hogy a „spiritus" szó magát az elmét jelenti, ezért mondotta Pál az Ef 4,23-ban: „Megújuljatok pedig a ti elmé­teknek lelke szerint". Másodszor, jelenti a szeleket, harmadszor a Szentlel­ket, negyedszer a Háromság Istent, ötödször a szót, hatodszor a lelket, hetedszer a betű értelmét és erejét. Ezért mondjuk, hogy a lelki dolgok lé­lek szerint értendők, és „a betű megöl, a lélek megelevenít". Az ellenkezőjét lásd a Maximinus ellen írott mű 3. könyvéből, ahol Pálnak ebből az utolsó bizonyítékából (2Kor 3,6) igyekszik bizonyítani, hogy a Szentlélek Isten, azért, mert ti. „a betű megöl, a lélek pedig megelevenít".

 

 

AZ UTOLSÓ KÖNYVBŐL

 

1. fejezet. Igyekezni kell a Háromságot nemcsak a Szentírás tekintélye alapján, hanem, ha lehetséges, az emberi okosság segítségével is bizonyítani. Hogy milyen szilárd az emberi okosság a hit tételeinek megerősítésére, meg fogja ítélni az olvasó.

2. fejezet. Újból arra biztat, hogy Ézsaiás 24. szellemében - „akik esz­nek engem, méginkább éhezni fognak, és akik isznak engem, méginkább szomjazni fognak" - kutassuk a Háromságot. Hittel kell tehát keresni és értelemmel megtalálni, amint Ézs 7,9-ben is áll: „Ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok". Fontold meg ezt jól, Olvasó!

5. fejezet. Bármit mondunk Istenről, mintha egy benne lévő tulajdon­ságot vagy minőséget neveznénk meg, mindent a lényeg szerint kell érteni. Így tehát azt mondani, hogy az Isten lélek, annyit tesz, mint azt mondani, hogy az Isten jó, vagy könyörületes, mivel az ő jósága nem más, mint az ő lényege. Ez a négy név: jó, élő, bölcs, szép, egy dolog és egy Isten, éppúgy mint a Háromság is egy Isten.

A 6. fejezetben hozzáteszi, hogy tizenkét Istenhez illő jelző van Isten­ben, ami egyetlen dolog. A lényeg az, hogy Istenben az egyetlen és a legegy­szerűbb dolog az, hogy a Háromság egy Isten.

7. fejezet. Ámbár gyakran tanította azt, hogy más valami a személy, mint a lényeg, most azt mondja, hogy ugyanaz az Isten és a Háromság, ugyanaz a része a Háromságnak, mint az Isten, és az egész Háromság, és hogy az isteni személyek semmit sem adnak hozzá a lényeghez, mivel ugyanazok. Efféle torzszüleményekkel játszadozik több helyett is.

11. fejezet. Amint a mi beszédünk szó és nem szóvá változó valami, úgy Isten igéje testté lett és nem változott meg. Itt a Sir 1,5-öt - „a bölcsesség forrása, Isten igéje a magasságban" - Isten örökkévaló Fiára magyarázza, aki Isten igéje, amely a teljes Háromság működésével egyedül öltött testet.

13. fejezet. Ennek a fejezetnek a végén azt mondja, hogy az ige az Atya lényegéből született. A 14. fejezetben az Atyaistennek egyszülött Fia Isten igeként szerepel: Isten az Istenből, bölcsesség a bölcsességből és lényeg a lényegből. Ez teljességgel annyit tesz, hogy Atya, ám mégsem Atya. És va­lamint az Atyától kapta a létet, úgy a megismerést és a bölcsességet is.

 

A SZENTLÉLEKRŐL

 

A 17. fejezetben azt írja, hogy a Szentírás sehol sem mondta, hogy a Szentlélek szeretet, hanem inkább, hogy a szeretet Isten 1Jn 3,10 és 4,8. Kétséges tehát, hogy vajon a teljes Háromság mondható-e szeretetnek, mivel nem mondja az írás: „Uram, te vagy az én szeretetem", hanem ott csak az áll, hogy „segedelmem és szabadítóm vagy te, Uram" (Zsolt 70,6). Szerepel ellenben, hogy az Isten szeretet és az Isten lélek. Arra a következtetésre jut tehát, hogy a teljes Háromság mondható szeretetnek, mivel a szeretet és a lényeg azonosak úgy, hogy a három egyetlen szeretet, valamint egyetlen lé­nyeg. Azonkívül valami különös módon mondható, hogy a Szentlélek szere­tet, mivel mindkettőnek a szeretete. Hozzáteszi, hogy főképpen az Atyától származik a Szentlélek, mivel amit a Fiú lehel, azt szintén az Atyától kapta. És ezért a Háromságban nem lehet valami nagyobb lény, hanem csak alap­vetőbb.

A 19. fejezetben azt írja, hogy ugyanazt jelenti a Szentlélek ajándéka kifejezés, mint maga a Szentlélek, aminthogy ugyanaz a test húsa, mint a test, és amikor a szeretet ajándékoztatik, akkor a Szentlelket kapjuk a Szentlélek­től, mivel ez utóbbi Isten és Istentől való.

Mivel pedig Augustinus itten megrója Eunomioszt azért, mert nem akarta azt vallani, hogy Isten Fia a lényegből született, a magyarázók azt mondják, hogy Augustinus véleménye az volt, hogy a lényeg szül, és ké­sőbb aszály volt erről a szülő lényegről a Szentenciák Mestere (Petrus Lombardus) és Richardus de Sancto Victore között. Ennek során Augusti­nus véleményét Richardus és Joachimus apát is védelmezte.

Richardusnak és Joachimusnak ezt a véleményét a mi neoterikusaink közül a jámbor emlékezetű Gaspar Cruciger követi a kegyes zsinatokról szóló könyvecskéjében. Eme jelentéktelen dolgok miatt villámokat szórt Valenti­nus Gentilisre Kálvin, aki szerint ki kell átkozni az olyan embert, aki azt mondotta, hogy a lényeg szülhet, vagy azt állította, hogy Istenként Fiút szül­hetett.

A 24. fejezetben azt állítja, hogy a teremtmény csupán természeti erőből eljuthat az isteni lények alapos megismerésére, mivel a középsőnek a meg­ismerése eleve feltételezi mindkét szélsőnek az ismeretét, és hogy nem képes különbséget tenni a Szentlélek megjelenése és az örökkévaló fiú szü­letése között, mivel mindketten az Atyának egyetlen és ugyanazon szubsz­tanciájából származnak. Ámde, hogy miképpen illik ez a filozófia az apos­toli világossághoz, azt gondolja meg maga a kegyes Olvasó.

 

 Vissza a tartalomhoz

 

 

A ROTTERDAMI ERASMUS JEGYZETEIBŐL ARRÓL, MENNYIRE KÜLÖNFÉLÉK ÉS KÖVETKEZETLENEK VOLTAK A MAGYARÁZÓK, ÉS MENNYIRE CSAVARTÁK EL AZ ÍRÁSOKAT GYŐZELMÜK ÉRDEKÉBEN

 

HETEDIK FEJEZET

 

 

Ne azt nézd, hogy mi az, hanem, hogy mit ad elő nekünk Erasmus.

Mt 24,36; Mk 13,32: Még az egek angyalai sem, sőt maga a Fiú sem tud­ta azt a napot és azt az órát.

Figyeld meg, mennyire eltérnek egymástól e hely magyarázói: Hierony­mus azt mondja, hogy az a részecske hozzátoldatott, és a Fiú nincs benne a görög kódexekben. Órigenész, Augustinus, Theophylaktosz és Hilarius ez­zel szemben azt mondja, hogy ez az ariánusok elleni érvelésben vált fontos­sá hangsúlyozni, hogy a Fiú kisebb az Atyánál. Ámde, úgymond Erasmus, magyarázattal kellett segíteni, s nem kivakarással és érvágó késsel.

Jn 8,25: „amit eleitől fogy a mondok is néktek". Itt is eltérnék egymástól az értelmezők. Mást mond Augustinus Ambrosiussal és megint mást Khrü­szosztomosz, illetőleg Theophylaktosz. Három eltérő magyarázat után állt elő egy negyedikkel Erasmus. Ezenkívül különböznek egymástól a kóde­xek is, nincs összhang.

Ugyanott. „Mivel azt mondták, hogy ő az atya Isten." Nézd csak meg mennyire különbözőek a régi görög kódexek és a magyarázók: ez hozzáad, amaz elvesz belőle, a harmadik változtat. Nézd meg még a következőt is: „Még ötven éves sem vagy" - Jn 8,57.

Jn 5,27: „Mivelhogy embernek fia". Annyira különleges a magyarázók változatossága, hogy nem tudod egykönnyen megmondani, kiket kerülj in­kább, mint kövess.

Jn 10,30: „Én és az Atya egy vagyunk". Itt a görögök vitatkoznak a latinokkal. Nézd meg Kálvint is, aki azt állítja, hogy ezen a helyen tévedtek a régi egyházatyák, akik ezt a lényeg egységére vonatkoztatták.

Jn 17,3: „Hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent és akit el­küldtél, a Jézus Krisztust". Itt világosan azt tanítja, hogy itt az egyházatyák, mindenképpen győzedelmeskedni akarván, elcsavarták az írást. Nézd meg Augustinus hazudozását.

Jn 10,35: „Ha azokat isteneknek mondó, akikhez az Isten beszéde" stb. Itt azt akarják bizonyítani, hogy Krisztus a lényege szerint egyazon Isten az Atyával. Mérlegeld, kérünk, mily helyesen, és Krisztust mennyire ostobává téve teszik ezt. Ő tehát azt akarja ugyan bizonyítani, hogy ő lényege szerint Isten, ám olyan helyet idéz, amelyben egyáltalán nincs szó erről a dologról Nézd meg, milyen következetlenek önmagukhoz itt is a magyarázók.

Róm 1,5: „Aki megbizonyíttatott... a halálból való feltámadás által". Itt majdnem annyi véleményt hoz fel, ahány magyarázó van.

Róm 9,5: „Aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten". Itt is világo­san bemutatja a magyarázók eltéréseit, és az Isten nevét későbbi hozzátol­dásnak tekinti.

Róm 1,7: „A mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól". Itt arról van szó, hogy az Atya többnyire Istennek, a Fiú pedig Úrnak neveztetik. És hogy Krisztus az apostolok által igen gyakran tisztán férfiúnak és embernek ne­veztetik.

Róm 11,36: „Őtőle, őáltala és őreá nézve vannak mindenek". Mivel itt szó sincs Isten lényegéről, mást mond Khrüszosztomosz és mást Augus­tinus.

2Kor 13,13: „az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, és az Istennek szerete­te, és a Szentléleknek közössége". Itt világosan megnevezvén az egész Há­romságot, a kezdetet, az Atyától indul el, s nem valamiféle lényegtől. Azt állítja továbbá, hogy ez az igazi Háromság.

Ef 5,5: „Krisztusnak és Istennek országában". Az Isten valahányszor abszolút értelemben szerepel, az apostoli beszéd mindig az Atyáról szól, habár Krisztust is Istennek nevezi.

Fil 2,G: „nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő". Itt földhöz csapja azt a buzogányt, amelyet az egyházatyák az ariánusok ellen forgattak, azt mondván, hogy ennek a helynek semmi köze sincs a dologhoz, és a magyarázók elcsavarták a Szentírást győzelnük érdekében.

Fil 3,3: „Akik lélekben szolgálunk az Istennek". Itt helytelenül követ­keztet Ambrosius és Augustinus arra, hogy a Szentlélek Isten. Ez is azt mu­tatja, hogy a különféle magyarázók nem következetesek önmagukhoz.

Kol 1,15: „a láthatatlan Istennek képe". Egyedül az Atya láthatatlan, aki semmiféle forma alatt vagy semmiféle alakban sohasem tette önmagát lát­hatóvá, és ámbár a Fiú istensége is láthatatlan, mégis az Atya mint forrás marad láthatatlan. Az ugyanis, aki az Atyától bírja a láthatatlan természetet, nem mondható egyszerűen láthatatlannak.

 

Ugyanott (Kol 2,9): „Ő benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg". Az „istenség" szócska nem található sehol, még a régi kódexek­ben sem, azért csodálatos, hogy valaki vakmerőn hozzátoldta. És ezt testi­leg magyarázza, azaz igazán, hathatósan és valóságosan.

2Tessz 2,16: „Isten, a mi Atyánk". Azaz: ugyanaz az Isten, aki a mi Atyánk is, nehogy a szofistákkal együtt úgy véljük, hogy két dolog az Isten és az Atya, vagy két személy.

1Tim 1,G: „hiábavaló beszédre hajlottak". Itt keményen érvel, és külö­nösen kárhoztatja a szofista hiábavalóságot.

Ugyanott (1Tim 1,17): „Egyedül bölcs Istennek". Itt az Atya elsőbb­rendűségéről beszél, és Ambrosius, valamint Augustinusnak a Háromságról szóló műve 4. könyve alapján állítja, hogy egyedül az Atya a bölcs, a jó, a hal­hatatlan, az egyedülvaló Isten, mivel egymaga eredete minden jónak, egyedüli forrása a halhatatlanságnak és egyedül önmagától való Isten. Ugyanis a Fiú az Atyától nyeri azt, hogy ő Isten.

1Tim 6,15: „A királyoknak Királya". Ambrosius ezt az Atyára, Theo­phylaktosz a Fiúra alkalmazza, Khrüszosztomosz önmagának látszik ellent­mondani, Augustinus a teljes Háromságról akarja értelmezni. Aquinói Ta­mással együtt, de végül mégis azt mondja, hogy mindeneket a mindenek teremtő Atyára kell vonatkoztatni, és hogy a Szentírás szólásának megvan a saját rendje és módja. A keresztény tisztaság fényességét követeli, mivel jóllehet a Szentírás világosan kijelenti, hogy csak az Atya az egyedülvaló láthatatlan és halhatatlan Isten, mégis rágalmazzák azokat, akik egyszerűen mondják ugyanezt.

1Tim 3,16: Hogy „megjelent testben". Itt helyreigazítja a különböző magyarázókat, és a saját véleményét adja elő az evangélium prédikálásáról, ami nagy misztérium.

1Tim 6,4: „hanem ... szenved". Itt a szofistákat kárhoztatja rettenetes szócsavarásuk miatt.

Tit 2,13: „A nagy Istennek és megtartó...". Itt hosszasan elidőzik. Hieronymus, Theophylaktosz, Khrüszosztomosz ezeket egyedül a Fiúnak tulajdonítják, diadalt énekelvén az ariánusokkal szemben, holott a hely ké­tes. Ambrosius pedig az ellenkezőjét tartja, és az elsőt az Atyára, a másodi­kat a Fiúra vonatkoztatja. De az a nagy Scholiastes a nagy Istent a Szentlé­lekre vonatkoztatja, Augustinus az egész Háromságra. Mérlegeld ezt az egyet­értést is!

Tit 3,4: „De mikor a mi megtartó Istenünknek jó volta és az emberek­hez való szeretete megjelent". Itt Hieronymus és mások a hármasság kinyil­vánításáról beszélnek, Ambrosius pedig az Isten nevét egyedül az Atyának tulajdonítja. Augustinus az egész Háromságról értelmezi: így játszanak a Szent­írásnak legvilágosabb helyeivel is.

Zsid 1,3: „az ő valóságának képmása". Itt a magyarázók eltérnek egymástól az elnevezésben, a „character"-t forma vagy alak szóval helyette­sítik. Hasonló a helyzet a „substantia" vagy „hypostaseos" elnevezéssel, amely nem „usia". Innen, ebből a két szócskából következett be az egész világnak kettészakadása.

Zsid 2,7: „Kisebbé tetted őt rövid időre az angyaloknál". Tamás a lélek nélküli testről értelmezi, azért mert a test alávettetett a szenvedélyeknek, és így kisebb lett az angyaloknál, s mintha Krisztus lelke mentes lett volna bármiféle fájdalomtól, és sztoikus lett volna. Némelyek azt állítják, hogy az Isten mondta. Khrüszosztomosz és Theophylaktosz nem a méltóság mód­jára vonatkoztatják a kisebbséget, hanem az idő mértékére.

Ugyanott {Isid 2,10): „Mert illendő volt, hogy akiért minden és aki által minden". Itt némelyek a szavakat az Atyára akarják vonatkoztatni, néme­lyek az Atyára és a Fiúra, némelyek csak a Fiúra, mások a teljes hármasságra.

Ugyanott (Isid 2,10): „Az üdvösségünk fejedelmét". Az üdvösség feje­delméről Hilarius az első fejedelemséget egyedül az Atyának tulajdonítja, azután a Fiúnak, aki fejedelem szintén, de a fejedelemtől való fejedelem. Mások mást gondolnak.

1Jn 5,7: „hámian vannak, akik bizonyságot...". Itt bemutatja az egyház­atyák állhatatlanságát, és ostorozza Hieronymust, hogy nem elég okos, több­nyire erőszakos és önmagához következetlen. Kimutatja, hogy az a három név: az Atyáé, a Fiúé és a Szentléleké a jobb kódexekben hiányzik, de a lap szélére az ariánusok valamelyik ellensége odaírta. Bizonyítja, hogy Kürillosz is (abból, ami hozzáadatott, Istennek nagyobb bizonysága van) kierőlteti, hogy a Szentlélek Isten. Kimutatja, hogy Hieronymus bevallottan akarta hozzátenni a szöveghez az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, hogy aztán kimutassa a három személyt a lényegben. De ez (úgymond Erasmus) nem erősítette ezt a hitet, hanem inkább gyanút keltett. Kiváltképpen mivel a szokványos lapszéli jegyzetek és régi jeles egyházatyák az „egy" szót tanúbizonyság egysége gya­nánt értelmezték, és nem lényeg gyanánt. Ezért (úgymond) amit tagadnak itt az ariánusok, azt nem lehet ezzel a hellyel bizonyítani, csak okoskodással. Megemlíti Augustinus szabályát is, hogy semmi sem mondható egynek, csak ami ugyanazon lényegű. A mennyel azonban itt semmit sem lehet bizonyíta­ni, s hiába erőlködik Maximus ellenében, hogy ebből a helyből igazolja a Szentlélek Isten voltát. Nézd meg, milyen szilárd érveket használnak.

Ugyanott (5,20): „Ez az igaz Isten". Ebben az esetben is különböznek a kódexek, s kétes az egész szöveghely is: „Ez az igaz Isten". Nem tudni, hogy a hic (ez) névmás itt az Atyára vagy a Fiúra vonatkozik-e? rímbár mindket­tőre vonatkoztatható, kiváltképpen, mivel előbb azt mondta, hogy nekünk lélek adatott, hogy megismerjük az igaz Atyaistent, és hogy egyek vagyunk az ó igaz Fiában.

Nézd meg Mt 11,30-ban: „az én igám gyönyörűséges" és a 13. részt, ahol három hasonló mondás szerepel. Hieronymus ezekből a Háromságra következtet, és a Mt 19,19-ből is: „Szeresd a te felebarátodat, mint temaga­dat". Nézd Jánosnak első fejezetét és az Ef 1,3-at: „Áldott legyen az Isten, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja". És 1Tim 1,14: „Szerfelett meg­sokasodott pedig a mi Urunknak kegyelme".

          Ha pedig valaki gőgösen elutasítaná Erasmus megfontolásait, azt bizony, bárki legyen is, joggal nevetik ki a tanult és tudós emberek, ha csak nem áll elő a legalaposabb bizonyítási eljárásokkal, s be nem bizonyítja, hogy Eras­mus nem volt eléggé éles elméjű az ítéletalkotásban. Őt azonban olyan em­bernek ismerjük, aki a tudományok minden nemében összevethető ezekkel az arisztarchoszokkal, s még meghallani sem érdemes azok szavát, akik azzal rágalmazzák őt, hogy rokonszenvezett Áriusz hazugságaival Bármiként le­gyen is, valóban figyelemre méltóknak látszanak azok, amiket ő ezeken a helyeken megjegyzett, s néhányat ezek közül ideválogattunk. Ezekben kifo­gásolja azoknak a nevetséges panaszkodását, akik a hármasságról próbálnak éleselméjűen filozofálni, és különféle képeket alkotnak Krisztusról.

 

 Vissza a tartalomhoz

 

A JOG SZABÁLYA

 

 

Annak igazságát nem ismerik el, ami sokszorosan kimutattatik.

 

 

 

KÜLÖNÖS SZAVAKRÓL ÉS KIFEJEZÉSEKRŐL

 

NYOLCADIK FEJEZET

 

ELŐSZÓ

 

Midőn az óriások mértékfeletti elbizakodottsága le akarta taszítani az Istent trónjáról, ezeknek istentelen kevélységét úgy fékezte meg az Úr, hogy nyelvzavart idézett elő közöttük, és szétszórván az összes bábeli zsarnokokat a világ különböző részeibe, végül özönvízzel pusztította el őket. Amikor min­dez lejátszódott, az mintegy árnyéka és előképe volt egy másik, sokkal ször­nyűbb, az Isten egyházában bekövetkezendő lelki nyelvzavarnak, mikor is a kevély filozófusok, ezek az új óriások és a gőgjükben felfuvalkodott szóno­kok álltak elő, s szájukat az ég felé tátva az Isten szentélyét támadták meg hazugságaikkal. Ezeknek kimondhatatlan vakmerőségét és nagyravágyását ­minthogy vakságukban a szavaknak profán hiábavalóságát is szokásba hozták - a mi időnkben csodálatosan kimutatta az Úr, amit az olvasó a borzalmas kifejezéseknek és szavaknak idecsatolt táblázatából könnyen felismerhet.

 

Mielőtt előadnók neoterikusaink jelzőit és kifejezéseit az Istenről, halld meg Niképhorosz 5. könyvének 15. fejezetéből, hogy mit gon­doltak egykor a régi írók a szubsztancia és szubszisztencia névről, amely így hangzik:

                         Mikor a szubsztancia és szubszisztencia kérdése nem kis mértékben fel­zavarta az egyházakat, gyakori vetélkedéseket és vitatkozásokat tartottak azokról a szavakról, illetőleg jelentésükről és tulajdonságaikról, s akkor az ale­xandriai zsinat azt határozta, hogy az Istenről beszélve nincs szükség az ilyen kifejezésekre (a Szentírásban ugyanis sehol sem szerepel a szubsztancia elne­vezés, s csak a hittétel kifejtésének szükségessége miatt használta Pál apos­tol a szubszisztencia kifejezést). Kimondották tehát, hogy más módon kell ezeket használni. Amikor valaki, ti. Szabelliusz véleményét igyekezett cáfol­ni (nehogy úgy véljük, hogy a nevek hiányában az istenségben egy dologra három név lenne), a három név használata következtében a háromságban minden egyes dolog háromszorosan meg lévén különböztetve, önálló léte­zőként értelmeződött. Úgy látszik, hogy a szubsztanciáról és szubsziszten­ciáról először Cordovai Hosius püspök tett említést, ő ugyanis Konsztanti­nosz császár által Alexandriába küldetvén, hogy az Ariusz által felizgatott tömeget lecsendesítse, s mivel a libibai Szabelliusz tanát is gyökeresen ki akarta irtani, a szubsztancia és a szubszisztencia kérdését hozta elő, amiből aztán sok haszontalanság keletkezett, és ezt a kérdést a niceai zsinat (mely azután folyt le) méltatlannak ítélte arra, hogy ott tárgyalják. Később aztán, mikor némelyek ismét fecsegni kezdtek erről, az alexandriai zsinat - szerin­tem nagyon bölcsen - határozta el azokat, amiket fentebb mondottunk. Alexandriában egyébként a következőket határozták el. Amit a szubsztan­ciáról tudni kell, legyen szabad néhány szóval itten gyűlölködés nélkül elő­adni. Akik a görögöknél kezdetben a filozófiát tanították, semmiféle emlí­tést sem tettek a szubszisztenciáxól, az „úsiát", azaz a szubsztanciát pedig különféleképpen határozták meg. Irenaeus Grammaticus az Attistica című művében, amelyben betűrendbe szedte a szavakat, így adta magyarázatukat. A szubszisztencia szót barbárnak nevezi, és azt mondja, hogy az a régieknél nem található, ha pedig található, kijelenti, hogy annak a megszokottól elté­rő jelentése van. Ugyanis Szophoklész a Phoenixben hypostasis subsisten­tiat szerepeltet különféle csalárdságok jelentésben, Menander pedig ugyan­azt a szót jogi orvosság gyanánt, megint más a korsó alján levő borseprő jelentésben használta.

Egyébiránt megjegyzendő, hogy (ámbár a régi filozófusok ezt a szót nem használták) az újabbak mégis gyakran szerepeltetették a szubszisztenciát szubsztancia helyett, a szubsztanciának pedig különféle meghatározásait ad­ták. De ha a szubszisztencia meghatározható, hogyan alkalmazhatnánk ezt helyesen Istenről beszélve, aki nem foglalható be semmiféle határok közé. Ezeket írja Niképhorosz.

 

 Vissza a tartalomhoz

 

A SZOFISTÁK JELZŐI ÉS KIFEJEZÉSEI

 

JOVA EGY ISTEN

 

        EGY ISTEN      

        lényegben.          

        Jehovaságban.    

        Istenségben.        

        szubsztanciában.

        formában.           

        isteni lényben.     

        természetben       

        Isteniségben.       

 

KIFEJEZÉSEK

Egy Isten a lényegben.

Az egyedüli Isten lényege.

Hárommal közös egy lényeg.

Egy Isten lényege.

Egy Isten lényeg.

Egy Isten természet.

Egy Isten, aki a legújabb     időkben három

                        személyben manifesztálódott.

           

 

                       

              ÉS MINDEZ          

              közölhető.     

              oszthatatlan.  

              bármiféle rend nélküli.           

              aki nem szül. 

              sem nem születik.      

              sem nem jelenik meg.

              és aki a személyektől nem     

              választható el, hanem

              megkülönböztetődik  

              [bennük].      

                       

                       

                       

                       

 

Egyetlen úsia három hiposztázisban

megkülönböztetve.

Egy Isten lényege szerint, három személyek

 szerint.

Három viszonyba elkülönült egy Isten.

Egy Isten a háromságban.

Egy Isten háromság.

Egy Isten három személyben.

Lényegi Isten.

Személyes Isten. '

Végtelen Isten.

Viszonylagos Isten.

Isten-lényeg.

Isten-személy.

Hármas Isten a szavak szerint, egy a

szubsztancia Isteniségében.

 

 

 

Mindez fennáll, hacsak a lényeg nem szűnik meg a személyek tétele­zésével.

 

 

ELOHIM HÁRMAS ISTEN

 

              HÁRMAS ISTEN  

              vagy háromságos {Isten},     

              vagy  

              Isten hármasság, vagy

              Jehovah Elohim.        

              személyekben.           

              viszonyokban.           

              szubszisztenciákban.  

              feltételekben. 

              attribútumokban.       

              szubjektumokban.     

              individuumokban.      

              hiposztázisokban.      

              elégtételekben.          

              tisztségekben.

              sajátos rangokban.    

              nevekben.     

              jelzőkben, de nem     

              egyszerűekben.         

 

KIFEJEZÉSEK

Egy lényeg három személye.

Ugyanazon lényeg.

Ugyanazon lényegé.

Ugyanazon lényegből.

Ugyanabban a lényegben.

Ugyanazon lényeg szerint.

Egy istenségé.

Ugyanazon természetéé.

Ugyanazon szubsztancia.

Ugyanazon formájáé.

Együttes lényegűek, együttesen

örökkévalóak, együttesen egyenlők.

Ugyanazon Istenségé.

Ugyanazon Isten.

Ugyanazon isteni lény.

              

                       

                       

 

                EZEK IGAZÁBÓL          

                személyek.  

                közölhetetlenek.      

                elválaszthatatlanok, azonban

                elkülönültek, és rendet        

                birtokolnak. Akiknek          

                műveletei belülről    

                különbözőek, kívülről          

                azonban különbség  

                nélküliek.    

 

Három személy egy Istent konstituál.

Három személy székel egy Istenben.

Az Isten egységén alapul a személyek

hármassága.

Három tulajdonság által elkülönített három

szubszisztencia.

Szentháromság egy isten könyörülj rajtunk,

ti. a te fiad által.

                

                       

 

 

 

 

 

BUZDÍTÁS AZ ISTENI IGAZSÁG KEDVELŐIHEZ

 

Lélekben jámbor Atyafiak, az Úr Krisztus iránt hűséges szívek, kiválasz­tott lelkek, kiket maga az Isten Fia kiontott vérével megváltott a gonosz haláltól, tudjátok meg, hogy Krisztus fenséges Atyja az az egy igaz Isten, aki szavával mindeneket teremtett, és ismerjétek meg az egy igaz Istennek egyszülött Krisztusát, aki által mindenek teremtettek, ezeket sugalmazza nekünk világosan rendületlen beszédével az igazmondó Paraklétosz, ebben kell hinni, mivel ő méltó arra, hogy higgyünk benne, mert egy az Isten és egy az ő Fia is. Hasonlóképpen az egy szent Paraklétosz újítja meg a szíve­ket. Melyik jámbor ember tagadja meg ezt? Kicsoda ne akarná inkább a Szentírás kegyes tanításait elfogadni, mint a hamis beszédű váteszeknek gonosz hazugságait, melyek ellenkeznek Isten igéjével? Tehát jámbor Atya­fiak, kerüljétek a hamis prófétákat, akik a világ teremtőjén, a Krisztus Atyján felül, nem tudom (ó gazság), miféle negyedik Isten-csillagzatot koholtak, a Sátánnak kitalált bálványát, akihez nem tartozik semmiféle Fiú, semmiféle Közbenjáró, s aki sem tetteivel, sem beszédével nem bizonyította be, hogy ő Isten. Ámde nekünk az Isten világosan hirdeti az egyetlen, egyszülött Krisz­tust, aki mindeneket teremtett, aki által önmagát láthatóvá tette az egész . világon. Ez Krisztusnak igazi Atyja és minden dolognak jóságos szerzője, ez az Isten, és az istenek fejedelme és legfőbb uralkodó, akitől egyedül kapta Krisztus a jogart és minden méltóságot, ő a Fiú és fényesen ragyogó név, min­den nevek fölött.

Ő nem tulajdonság, nem viszonyulás, nem is közönséges szó, amint a ha­mis szofisták igyekeznek bizonygatni. De tiszta lélek, egyszerű, megmérhe­tetlen, az egész természetnek és istenségnek eredete, egyedül önmagától való, és egyedül mindennek létet adó, akin felül nincs egy Isten sem, egy lé­nyeg sem, Ő maga az egész istenség, az egész lényeg, tőle vannak minde­nek, egyedül foglal magában mindent, és semmi sincs őrajta kívül, fölötte, vagy mellette, őbelé folynak mindenek, mint kútfőbe és ősforrásba. A fenséges szülőatyánál semmit sem lehet nagyobbnak tartani, mit kárhoztas­suk hát igazságtalan ítélettel a törököket? Mit gáncsoljuk hát szigorú ítélettel a zsidókat, ha Krisztus is fényes nappal, saját szeme láttára kénytelen tűrni a hamis prófétákat, az Atyára szórt szörnyű szitkokat, és a saját szavaikkal előadott szofista hazugságokat, különösen azokét, akik azzal kérkednek, hogy ők ismerik a magasságbeli Istennek rejtelmeit, és ők Krisztust akarják védeni, s az evangéliumot az egész világon elterjeszteni.

Óh milyen jámborság, és tudomány van itt a kegyes buzgóság színe alatt! Mit használ hinni a Krisztusnak vagy a tanítványoknak? Azok előtt a váteszek előtt már meghátrálnak Krisztus vagy az apostolok sora és a szent próféták. Már új Isten merült föl, ismeretlen és meddő, akit sohasem ismert a Krisztus, egyetlen apostol sem, akinek nem említtetik bármily műve vagy akarata, csak ezek előtt a váteszek és haszontalan szofisták előtt ismeretes, akik az Ige Atyját és az Igét puszta nevekké teszik.

Ismerjétek fel hát Atyafiak és hűséges lelkek, mily nagy romlást szenvedett már Krisztus vallása! Fedjétek fel már a Sátán kezdettől fogva zajló borzasztó cselszövéseit, aki a jámborok erősbödő gyülekezetének körében rögvest igyekezett elszórni a halálos mérget, elnyom­ni a Krisztus Atyját, a Jehovát, az egyetlen mennydörgő Jehovát, az igaz Istent, és legfőbb Monarchiát, és helyébe hamis bálványt állítani a világnak. Bizony megkísérelte, és nem hiába támadta meg a világot ilyen csalárdság­gal, mert kevesen ragaszkodtak erős lélekkel Isten beszédeihez, és ritkán tisztelték Krisztus örökkévaló Atyját, mint a legfőbb Monarchiát, akit azon­ban maga a Fiú egyedül tisztelt és egyedül őt kérte, és nyíltan vallotta, hogy egyedül ő az Atyaisten, akit nekünk teljes szívünkből kell tisztelnünk. Te­hát, Atyafiak, tiszteljük teljes jámborsággal Istent, az egyszülött Krisztusnak igaz és fenséges Atyját, igyunk tiszta italt az élő forrásból, odahagyván az emberek bűzzel telitett pocsolyáit.

 

 

 Vissza a tartalomhoz

 

A SZOFISTÁK NEVETSÉGES TANÍTÁSA A HÁROMSÁGRÓL

 

 

Kilencedik fejezet

 

 

Szükségessé vált, hogy a hamis hármasságról írott első könyv végére ezt a végszót is ideillesszük, hogy az olvasók végre észrevegyék, milyen szöve­vényes mesékkel, koholmányokkal, hazugságokkal és borzasztó szavakkal kénytelenek élni azok, akik megkísérlik a hazugság fogságában tartani az igazságot, és a nyilvánvaló tévedéseket védelmezni.

 

ABSZOLÚTUMOK

 

Először is mineműségi tökéletességek: Isten, lélek, szubsztancia, létező. Ezekből: Istenség, lelkiség, szubsztancialtás, létezőség.

Másodszor: belső modusok, mint végtelenség, aktualitás, szükségszerű­ség, valami szerinti létezés.

Harmadszor. belsőre tartozó ,járulékos tökéletességek, amelyeket maguk bírnak, akár a lehetőségek módján, mint értelem és akarat; akár a lelki alkat módján, mint bölcsesség és szeretet, akár a tevékenységek módján, mint meg­értés és akarás.

Negyedszer: külsőre tartozó járulékos tökéletességek, amelyek az érte­lemre vagy az akaratra tartoznak.

 

TERMÉSZETEK

 

Végső tulajdonságok, a rendhez és megkülönböztetéshez hasonló vi­szonyok egy adott képzetben. Vannak az értelmi produktivitásra tartozó viszonyok, mint az aktív és passzív nemzés. Vannak viszonyai a szüntelen produktivitásnak, mint az aktív, passzív inspirátió. Vannak közönséges vi­szonyok, mint az azonosság, hasonlóság, egyenlőség.

Személyek egy képen: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek, azonban jelenlétüket más egyebek nem mutatják vagy ábrázolják

 

MŰVELETEK EGY KÉPEN

 

[E műveletek között) vannak a belsőre tartozó immanens műveletek, mint a megértés, akarás.

A belsőre tartozó átmenő műveletek, mint a megjelenés, inspiráció. A külsőre tartozó immanens műveletek, mint a megismerés, tisztelet. A külsőre tartozó átmenő műveletek, mint a teremtés, megtartás.

 

 

LÉNYEGIEK (MÜVELETEK]

 

Lényegi (műveletek] vannak a megismerő képességek között, mint a be­széd és az inspiráció, így az értelem és az akarat aktusa között is.

Lényegi (műveletek] vannak a személyek között, mivel a konstituálókra és a konstituáltakra nézve az ok ugyanaz.

Lényegi (műveletek] vannak a járulékok között, mivel lényegileg, sze­mélyesen és önként fogják fel őket.

Vannak belső modulok szerinti lényegi (műveletek], ahogy a végtelen­ség és az anyagtalanság között.

 

AZ AKCIDENS (MŰVELETEI]

 

Az akcidens (műveletei] vannak a közönséges elvek között, ahogyan az Atya és a Fiú hasonlósága között.

Az akcidens (műveletei] vannak a mineműségi tökéletességek, és azok között, amiket ily módon fogunk fel.

Az akcidens (műveletei] vannak a külsőhöz tartozó akcidensek között.

 

AZ EREDET (MŰVELETEI]

 

Az eredet (műveletei] egyszerűen személyek között léteznek, ha azok egymás között megengedik, gondold meg!

Az eredet (műveletei] valami szerint, a külsőt létrehozók között sze­mélyek szerinti rendben.

 

A TERMÉSZET (MŰVELETEI]

 

A természet (műveletei] vannak a természet, a természet által létrejövő, és a természeti tökéletességek között, a dolog külső, természetes értelme szerint.

 

A LÉNYEGI REND

 

A lényegi rend egyszerűen nem más, mint ami bármely hatóképesség számára lényege szerint közölhetetlen; és ennélfogva az, ami a véges ható­képesség számára lényeg szerint közölhetetlen.

 

MÁSODIK LÉNYEGI REND

 

A második lényegi rend a szubsztancia és az akcidens (rendje], ahogy az alap és a viszonyok között, az anyag és a forma között, valamint az önma­gának oka és az okozat között.

 

ISMERTETŐJEGY

 

A fennállás, a természet, az eredet és az ok ismertetőjegye, hogy ezek között nem létezik szükségszerű rend, csak visszalépő és körben járó.

A természet rendje azon szélső fogalmakból következik, amit (a termé­szet] formai okai adnak.

A lényegi rend azon szélső fogalmakkal esik egybe, amelyeket az ön­magában vett rend ad.

 

 

NÉGY SZABÁLY A LÉNYEG SZERINT ELRENDEZETTEKET ILLETÓEN:

 

Az előbbi létezhet az utóbbi nélkül is, amennyiben önmagánál fogva létezik; jóllehet megfordítva, ellentmondást kapunk. Nem lehetséges a körben forgás.

Nem létezhet végtelen előrehaladás az előbbi felé, az utóbbi felé viszont [e végtelen előrehaladás] nem foglal magában ellentmondást.

Lényegi rend nem jöhet létre azok között, amik okukat tekintve meg­egyeznek.

Az akcidentális rend azon szélső fogalmakkal esik egybe, amelyeket az akcidentáls rend ad.

 

 

MEGJEGYZENDŐ A SZABÁLYOKKAL KAPCSOLATBAN

 

Az akcidentális rendben az előbbi létezhet az utóbbi nélkül is, és fordítva. Az akcidentális rendben létezik az utóbbi felé tartó körforgás.

Azok között, amik azonos okkal rendelkeznek, akcidentális rend van. Jegyezd meg, hogy a Notio vagy a Notionale saját elve alapján a meg­ismerés más módját jelenti.

Öt Notionale létezik: Benneszülethetőség, Atyaság, Filiáció, közös in­spiráció, Megjelenés. Amelyek közül négy viszony, három pedig sajátosság, mint az Atyaság, a Filiáció, a Megjelenés.

 

A NOTIO MEGSZEREZHETŐ

 

az aktuális tárgy értelem általi megismerésével, formális fogalomként, amit Istenről bírunk az értelemben, és az ezen a módon nyert ismeret esetében nem a teológia ismeretéről beszélünk, hanem közönséges ismeretről.

a megismerés valamely elvéből kifolyólag, ami által valamely személy elgondolhatóvá válik a maga részéről, avagy amennyiben [ez a megismerés] azokra [vonatkozik], amik lényegüket tekintve megegyeznek saját magukkal. Azonban minden lényegi ismeret valamely önmagában vett tulajdonság notiója, amelyeket az első módon Önmaga-általiságoknak, más-általiságok­nak nevezünk. És a második módon is Önmaga-általiságoknak és más-ál­taliságoknak nevezzük ezeket. És ugyanígy a harmadik és negyedik módon is.

 

VALAMINT EZEN A MÓDON [SZEREZHETŐ MEG A FOGALOM]:

 

Formaliter és belső módon, mint specifikus mivolt által feltételezett

okozat, amely szintén három: aktív nemzés, az ige, atya[ság]. Ugyanígy a passzív nemzés, a közvetlen ige, filáció, passzív inspiráció vagy megjelenés.

Akcidentálsan és belső módon, így hívjuk azt, amikor a teremtmények akcidenciája feltételesen kerül elgondolásra. Ily módon (a megszerzett foga­lom] vagy a személy konstitúciójának valamiféle előzetes módja, mint a lényegi értelemben vett fogalom, vagy követi a személy konstitúcióját. Vagy mivel az egyiknek sajátja, mint a benneszülethetőség, vagy [mivel] kettő számára közös, mint a tevékenység inspirációja.

E megkülönböztetésből világos, hogyan különböznek a személyi sajá­tossági fogalmak a lényegi fogalmaktól.

A személyi fogalmak száma tehát öt, három konstitutív, kettő mintegy járulékos.

Azonban természetes ama kétely felmerülése, hogy az inspirációra való képesség miért nem közös fogalom a fiú és az atya számára, ahogy a ben­neszülethetőség az atya és a szentlélek számára közös fogalomnak tartatik. Lásd Scotust, a Reportatiók első részében, az art. 26. q. 3-t!

Az első rend a lényegi ismereteké, vagy az önmaguk általi tökéletes­ségeké, ahogy az isteni lényeg először saját maga körül mozgat, majd má­sodszor más körül. A tökéletes értelem. Tárgyat megjelenítő ész. Az elsők és másodikak tárgyát felfogó aktus. Az isteni lényeg 1. önmaga körül, 2. mások körül. Tökéletes akarat. Tárgyat megjelenítő ész. A tárgyra irányuló akarat elve.

A módok második rendje a belsőké: Végtelenség, Állandóság, Isteniség, a létezés szükségszerűsége, Örökkévalóság. Valamint azok, amiket első és második módon történő körforgásnak lehet nevezni.

A harmadik rend a tökéletességeké, amelyek egyszerűen fogalmi aktusra tartoznak, mint például a tökéletes emlékezet; a kifejezés aktusa, minthogy ő maga szólal meg; az előállított ismeretek, amelyeket tökéletes akaratnak, az inspiráció aktusának, a Szentlélek produktivitása szeretetének hívunk.

A negyedik rendet azon notionálék számára lehet felállítani, amelyek a közönséges elvekre tartoznak.

 

 

ISTENRŐL ÁLLÍTOTT NÉMELY FOGALMI ISMERET

 

saját értelme szerint: ezen a legsajátságosabban módon mintegy minden másnak eredete. Ily módon tehát a nerclétező, emiatt mondja Mózesnek: Vagyok, aki vagyok.

Kevésbé sajátos értelemben:

(az Istenről állított fogalmi ismeretek némelyike) ezen a módon belsőre tartozó lényegi ismeret, ahogyan elvontan istenség, bölcsesség, és konkré­tan Isten, jó, boldog, [vö.] Aquinói Szent Tamás 3. kérdésének minden arti­kulusával. Ezek közül némelyeket természetnek mondanak, mint lélek, szubsztancia, mivel mineműségi természetek, mint az értelem, vagy mert mivel a természet megtartói: [megtartói] akár a tökéletesség módján, mint a jó lélek, akár a végtelenség vagy az anyagtalanság módján.

[az Istenről állított fogalmi ismeretek némelyike] a külsőre tartozó lé­nyegi ismeretek az alkalmasság módján, mint majdan teremtő, gondviselő; vagy az aktus és művelet módján. Vagy az idiómák használata útján, mint 'halandó ember', vagy általában, mint teremtő, megtartó.

[az Istenről állított fogalmi ismeretek némelyike] személyi ismeretek, mégpedig közösek, vagy sajátlaposak. Közösek, mint a feltételezett, a sze­mély, a hiposztázis. Sajáttagosak, mint az atya, a fiú: amennyiben ezeket fo­galmaknak nevezhetjük.

Néhány fogalmi ismeretet tehát Istenről sajátlagos értelemben állítanak, ahogy azt fent mondottuk, néhányat azonban átvitt értelemben, ahogy jelenlét[é]ben tőn világosság, fény. És a lényegről és a személyekről egyen­lőképpen elmondható - hacsak nem sajátlagos értelemben fogjuk őket fel, ami által még sok további felosztás adódhat -, hogy a szubtilis kutatás számára nyilvánvaló, hogy kutatásuk már az első bekezdésben jelzett mó­don lehetséges.

 

 

FOGALMI ISMERETEK, AMELYEKET ALKALMANKÉNT MONDANAK

 

Isten saját magától származó igéinek, ahogy nemző [Isten] által nemzésre képes természet születik, és ahogy létrehozó (Isten] által megjelenik a Szentlélek.

okoknak, tulajdonságoknak, mint ahogy az Isten mássálevése, nemzése által mint 'nemzett', inspirációja által mint 'inspirált'. A létrehozás közöl­hetetlensége által, mint 'bennenemzett', 'benneszülethető’ . És ezek némelyi­ke alapvetően belsőre tartozó aktust, valamint nemző, inspiráló feltételt jelöl. Feltétel, ami nem jelöl aktust, mint az atya, fiú. És ezek közül néhány egyszerű módon képes jelölni: járulékosan és szubsztantive.

        lényegiségnek, amely vagy szármasztatott létező valósága, vagy reális és rend nélküli: (vagy] mentális, amely valamilyen módon rendezett lehet. És ez utóbbi vagy magához viszonyul, vagy önmaga által van, vagy máshoz viszonyutónak mondják.

 

 

A LÉNYEG

 

Sokféle állítmánnyal közölhető, legyen bármilyen mértékben is elkülönült, akár mindentől egyszerre. Mert disztributíve [is) változatlanul közölhető: elkülönített.

A NOTIONALE

Közölhetetlen. Állíthatatlan. Elkülönítettség. Disztributive a személyek fogalmát manifesztálja. Szabályok

Az esszenciális névvel kapcsolatban elvontan soha nem engedhető meg a fogalmak határának átlépése, legyen akár az alapvető jelölés aktusáról szó, mint pl. 'az esszencia létrehoz'.

 

Az esszenciális határral kapcsolatban a fogalmak határai az isteni szfé­rában in concreto helyesen állíthatóak. Így 'Isten nemzett', 'Isten született'. Mindazonáltal az esszenciális terminus absztrakt módon a notionálist jelző terminusnak vettetik alá, vagyis annak állítmánya.

 

 

VÉGE

 Vissza a tartalomhoz