PARS PRIMA
1
Én, az ki azelőtt iffiú elmével
Játszottam szerelemnek édes versével,
Küszkedtem Viola kegyetlenségével
Mastan immár Mársnak hangasabb versével
2.
Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Európa rettegte szablyáját.
3.
Múzsa, te, ki nem rothandó zöld laurusbul
Viseled koszorúdat, sem győnge ágbul,
Hanem fényes, mennyei szent csillagokbul,
Van kötve koronád Holdból és szép Napbul.
4.
Te, ki szűz anya vagy, és szülted uradat
Az ki örökkén volt, s imádod fiadat,
Úgy mint istenedet és nagy monarchádat,
Szentséges királyné, hívom irgalmadat.
5.
Adj pennámnak erőt, úgy írhassak mint volt,
Arról, ki fiad szent nevéért bátran holt
Megvetvén világot, kiben sok java volt,
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.
6.
Engedd meg, hogy neve, melly most is köztünk él,
Bővüljön jó híre, valahol nap jár, kél,
Lássák pogány ebek, az ki Istentűl fél
Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.
[Isten haragja a magyarságra]
7.
Az nagy Mindenható az földre tekénte,
Egy szemfordulásból világot megnézte,
De leginkább magyarokat észben vette,
Nem járnak az úton kit fia rendelte.
8.
Látá az magyarnak állhatatlanságát,
Megvetvén az Istent hogy imádna bálvánt,
Csak az: eresztené szájára az zablát,
Csak az: engedné meg, tölthetné meg torkát.
9.
Hogy ű szent nevének nincsen tiszteleti,
Ártatlan fia vérének böcsületi,
Jószágos cselekedetnek nincs keleti,
Sem öreg embernek nincsen tiszteleti.
10.
De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység, gyűlölség, hamis tanácslás,
Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
Lopás, emberölés és örök tobzódás.
11.
Megindult ezekért méltán ű haragja,
Azért Mihály arkangyalt magához hívá,
És kemény haragjában, így parancsolá:
(Űszentsége előtt arkangyal áll vala.)
12.
„Nézd ama kemény nyakú és kevély szkíták,
Jó magyaroktól mely igen elfajzottak,
Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomtak,
Gyönyörködnek külömb-külömb vallásoknak.
13.
Maga, te tekints meg körösztyén világot,
Nem találsz azok közt, kivel tettem több jót,
Kihoztam Szkithiából, mely nékik szűk volt,
Az én szent lelkem is űreájok szállott.
14.
Szkithiából, azt mondom, kihoztam űket,
Miként Egyiptusbul az zsidó népeket,
Hatalmas karommal verém nemzeteket,
Mindenütt rontám-vesztém ellenségeket.
15.
Tejjel-mézzel folyó szép Pannóniában,
Megtelepítém űket Magyarországban,
És meg is áldám minden állapatjában,
Meghallgatám, segítém minden dolgokban.
16.
Sőt, vitéz szűvvel is megáldottam űket,
Úgy, hogy egy jó magyar tízet mást kergetett,
Sohul nem találtak oly nagy ellenséget,
Az ki, mint por szél előtt, el nem kerengett.
17.
Szentséges lölkömet reájok szállattam,
Az körösztyén hütre fiam által hoztam,
Szent királyokkal is megajándékoztam,
Békességet, tisztességet nékik adtam.
18.
De ők ennyi jókért – ah nehéz mondani! –
Ah háládatlanok, és merték elhadni,
Nem szégyenlik isteneket elárulni,
Ellenemre minden gonoszban merülni.
19.
Ah bánom, ennyi jót hogy űvélek töttem,
Nem-é viperákat keblemben neveltem?
De immár ideje velek esmértetnem:
Én vagyok ama nagy, bosszúálló Isten.
20.
Eredj azért, arkangyal, szállj le Pokolban,
Válassz egyet az haragos fúriákban,
És küldjed el aztot szultán Szulimánban,
Jutassa magyarokra való haragban.
21.
Én penig töröknek adok oly hatalmat,
Hogy elrontja, veszti az rossz magyarokat,
Mindaddig töri iga kemény nyakokat,
Míg nem esmérik meg: elhadták urokat.
22.
Kiáltnak énhozzám, s nem hallom meg űket;
Hanem fogom nevetni nehéz ügyöket,
Az ű panaszira nem hajtom fülemet,
Ű nyavalyájokra nem teszem szememet.
23.
Ez mindaddig lészen, míg bosszút nem állok,
Harmad-negyed ízig bűntetés lesz rajtok,
És ha idején észben nem veszik magok,
Örök átkom, haragom lészen ű rajtok.
24.
De ha hozzám térnek megbánván bűnöket,
Halálról életre ismég hozom űket;
Jaj török néked, haragom veszejének!
Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek.”
25.
Michael arkangyal kezde könyörgeni,
És az igazakért igen esedezni:
„Uram, jámborokat fogod-é rontani,
És az hamisakért fogod-é megverni?”
26.
De az élő Isten kész lőn megfelelni:
„Te akarod-é én tanácsomat tudni,
Vagy elröjtött nagy titkaimat vizsgálni,
Az melyeket teneked nem lehet tudni?
27.
Ostorom szolgámra nem tiltom hogy szálljon,
Melynek nem kell törődni semmit halálon,
Akarom, néki könnyebbségére szálljon,
És lelkének hűvösülésére álljon.”
[Mihály arkangyal az alvilágban]
28.
Nem felele többet arkangyal Istennek,
Hanem sugár szárnyait ereszté égnek,
Röpüle mindaddig, és nem nyugovék meg,
Míg Alectót Pokolban nem találá meg.
29.
Száz lánccal van kötve, száz belincs az kezén,
Kígyokbul áll haja, s kötelöznek fején,
Véres, mérges tajték foly ki az két szemén,
Dohos kénkű pára jün ki rút gégéjén.
30.
Ily fúriát arkangyal megszabadíta,
És Isten hatalmával neki így szóla:
„Allecto, az Isten nékem parancsolja,
Hogy tégedet küldjelek Törökországban.
31.
Szultán Szulimánnak szálljad meg az szűvét,
Neveld magyarokra ű haragos mérgét,
Vigye rájok nagy, rettenetes fegyverét,
Rontsa uraságát és minden erejét!”
[Alecto fúria küldetése]
32.
Örül az fúria, nem késik Pokolban,
Röpülését tartja nagy Törökországban,
Éjfélkor érkezék Konstantinápolyban,
Ottan beférkezék Szulimán házában.
33.
S hogy inkább hamarább elhitesse véle,
És hogy megrettenést szűvében ne tenne,
Magára nagy Szelimnek formáját vévé.
Szelim Szulimánnak atyja volt, míg éle.
34.
„Fiam, te aluszol – így kezdé beszédét –,
S nem vészed eszedben Istennek kegyelmét,
Hogy erőt adott néked és vitézséget,
Jó észt, jó tanácsot és elég értéket?
35.
Aluszol te mastan, s nem nézsz elődben,
Mely nagy fölyhőt kerenget Károly elődben;
És hogy ha idején nem vészed eszedben,
Itt fogsz megnyomatni aluvó helyedben.
36.
Higgyed, higgyed az én megőszült fejemnek,
Hogy ha üdőt nékik adsz, téged elvesztnek
Országostul kaurok, hitetlen ebek,
Mert ha egyességek volna, van erejek.
37.
Lesz is, mert alkusznak, de te menj ű rájok,
Ne késsél, és ne hagyj üdőt alkudniok.
Így rontattatának tűlem mamalukok,
Így megverém Campsont, s romlának szírusok.
38.
Kelj fel, éles kardot köss az oldalodra,
Indulj meg hadaddal tévölygő magyarra,
Én leszek melletted, és minden dolgodra
Vigyázok hűséggel, s minden nyavalyádra.
39.
Bolondság tenéked kazulokra járni,
Sok jó vitézt tenéked oda rontani,
Az mi fátumunk azt nem hagyja romlani,
Isten azon bennünk akar tanítani.
40.
Izmael énnékem sok bosszúkat szörze,
De ugyan megtörnöm végig nem lehete,
Hát tenéked Tamma mennyi bosszút teve,
Nagy részét hadadnak ravaszsággal veré.
41.
De az magyarokon mindenkoron nyertünk,
Nem is kell oly messzi nékünk fegyverkeznünk,
Sem annyit költenünk, sem annyit vesztenünk,
Sem győzödelemben nékünk kételkednünk.
42.
Ne félj, hogy segétse senki magyarokat,
Mert jól esmerem én bolond kaurokat,
Míg nem látják égni magok házokat,
Nem segéti senki meg szomszéd házokat.
43.
Ne félj, mert, lám, mondom, én lészek melletted,
Az szent Mahomet is vezeti kezedet,
Osztán édes fiam az vitéz embernek,
Kell valamit engedni az szerencsének.”
44.
Így szultán Szulimánnak Alecto szólott,
És az mely mérges kígyót kezében hozott,
Azt a Szulimánnak ágyában bocsátott;
Nem nyugvék az kígyó, míg hozzá nem jutott.
45.
Válláról mellyére, mellyérűl szívében,
Valamerre csúsz el mindent hagy méregben,
Gyújtja kemény szűvét, s hagyja lángos tűzben,
Haragban hentergeni és kevélységben.
46.
Nagy vígan Alecto eltűnék ott mindjárt,
Mert látá, haragra gyújtotta Szulimánt,
Ű penig felugrott, „fegyvert, fegyvert!” kiált,
Mert szintén esze veszett Alecto miát.
[Szulimán parancsot ad a hadjáratra]
47.
Kiált az Szulimán: „ó te, bátorságra,
Ki engemet indítsz ilyen nagy dolgokra,
Nagyobb vagy embernél, noha ember módra
Láttalak tégedet szólva tanácsolva.
48.
Készen vagyon Szulimán, elmegyen oda,
Az hová meghadtad, kaurt rak halomban,
Megfestem lovamat kereszteny vértóban,
Várasokat, várakat röjtök hamuban.”
49.
Felkelvén ágyábul ű megparancsolá,
Hogy minden vezér taborában szállana,
Válogatott néppel, kinek mint hatalma,
Valaki bégséget és tímárt tartana;
50.
És hogy Drinápolyban májusnak fottára,
Az egész hadak szállanának táborban.
Futnak az csauzok fejér patyolatban,
Hirdetik az hadat minden országokban.
51.
Azonban Szulimán üle jó lovára,
S vezéreket magával kihíva dévánra,
Kertektűl nem messzi egy széles halomra,
Ottan nekik beszéle ilyen formára:
52.
„Vezérek és basák, ti okos vitézek,
Kiknek eszek után sok bírt népet nézek,
Ti vattok tartói én erősségemnek,
Ti meghódítói pogány kereszténnek.
53.
Ím, mi állapatunk, látjátok, miben van,
Erős birodalmunk henyélést nem kíván,
Az mit karddal nyertünk, nem tartja meg déván,
Fegyvert s erős vitézt birodalom kíván.
54.
Evvel győztük mi meg keresztény világot,
Az mely inkább kíván fizetni harácsot,
Hogysem vitéz módon reánk vonjon kardot,
Evvel böcsültetjük mi muzulmánokot.
55.
Mégis, de nem sokan, kik ellenünk járni,
Vannak, és mernek is fogokat mutatni,
Bolondok, nem tudják hogy jobb megvallani
Az erőtlenséget, hogysem kárt vallani.
56.
Az magyarok ezek, kik fej nélkül vannak,
Mint törött hajó, széltűl úgy hányattatnak,
Miúlta elvevém életét Lajosnak,
Sokan koronáért mast is vonyakodnak.
57.
Igaz, nem tagadom, ha egyesség volna
Köztök, bizony, nekünk nagy gondokat adna
Az egynéhány magyar, és megcsorbítaná,
Fényös koronánkat talán megrontaná;
58.
De Isten ostora mast szállott reájok,
Fösvénység, gyűlölség uralkodik rajtok,
Nincs szeretet köztök, sem okos tanácsok,
Kiért esőben van fényös koronájok.
59.
Szemlátomást látjuk az Isten irgalmát,
Mert minekünk szánta magyar birodalmát,
Mindenkor azután megtaláljuk Tammát,
Rontsuk mast az magyart s az ű birodalmát.
60.
Esküszöm én néktek az élő Istenre,
Mi fényes Hódunkra s éles fegyveremre,
Az éjjel Mahumet én atyám képében
Ezeket mind nékem okosan beszéle.
61.
Az Arszlán vezér is Budáról ír nékem,
Hogy győzödelemben ne legyen kétségem,
Ím az levelet is hozom előtökben;
Olvasd hanggal deák, hadd vegyük elménkben!”
62.
Itt egy török deák fölszóval olvasván:
„Győzhetetlen Császár, az te rabod Arszlán,
Budai fővezér te kegyelmed után,
Ír alázatosan néked fejét hajtván.
63.
Ha tudni akarod keresztyének dolgát,
Azok veszni hadták magok állapatját,
Károly gyűlésekről gyűlésekre magát
Hordoztatja, s nagyon forgatja hit dolgát.
64.
Nincs sohul kész hada, s nem is gondolkodik,
Mint bolond, hogy valaha talán kelletik,
Ám Maximilián magyarok közt lakik,
Gondviseletlenül csak eszik és iszik.
65.
Az magyarok penig leghenyélőbb népek,
Egyik az másikat gyűlölik, mint ebek,
Nics köztök hadtudó, ha volna is, ezek
Az tisztviselőnek soha nem engednek.
66.
Uram, ha volt módod valaha az hadban,
Nincsen mast kevesebb ilyen állapatban,
Úgy tetszik, hogy immáron Magyarországban
Látok vérpatakot, sok kaurt halomban.”
67.
Meghallván vezérek az Arszlán tanácsát,
Főképpen császárnak elszánt akaratját,
Senki tartóztatni nem meré az útját,
Hanem minden vezér javallja szándékát.
[török seregszámla]
68.
Nem sok üdő múlván az nagy Ázsiából,
Sok had érkezék, kik voltak tengeren túl,
Sok számtalan tatár Meotisi tótul,
Ezek küldettettek kán precopitátul.
69.
Delimán iffiú ezeknek vezérek,
Fia az nagy khámnak s nagy fejedelemnek,
Huszonötezer ez, és mind jó tegzesek,
Sok százezer közül válogatott népek.
70.
Könnyű had és bátor és gyors, mint az árvíz,
Úgy tetszik, kezében mindenik halált visz,
Mert jó lova hátán csak jó fegyverben hisz,
Nincsen tartalékja, sem tűz sem sebes víz.
71.
Azt mondják, Delimán mikor országokat
Járt volna látásért, híres várasokat,
Galatában meglátá az szép Cumillát,
Cumillát az szépet, Szulimán leányát.
72.
Cumilla szép haja megkötözé szűvét
Iffiú Delimánnak, és minden kedvét,
Egy tekéntet vevé el minden erejét,
Úgy, hogy nála nélkül nem kívánja éltét.
73.
Akkor haza ment volt, mast szép haddal jütt meg,
Törődvén, szép leányt miként nyerhetné meg,
Véletlenül, szegény, de csalatkozott meg,
Mert addig elvevé Cumillát Rustán bég.
74.
Mast már nyughatatlan bánattal áll vagy ül,
Untalan szegénynek szeme keservvel fül,
Mely miát az szűve, mint az hideg jég, hűl,
Éltével halálban bánatja közt merül.
75.
Őrizd Rustán vezér jól ettűl magadat,
Mert mint dühös farkas lesi halálodat,
Az vitéz Delimán nem tűrheti búját,
Kitölti, ha lehet, rajtad bosszúságát.
76.
Az tatárok után öt roppant seregek,
Azt tudnád távulrúl, hogy sívo ördögök,
Ezek is Drinápolyban elérkezének,
Sok harcokon forgott vitéz szerecsenek.
77.
Mindenikben vala hat-hatezer ember,
Mindenik hárommal megverekedni mer,
Lova, mint egy madár, maga, mint egy tündér,
Mert oly könnyen fordul, mint esti denevér.
78.
Ezek Kazul Basra jártak Szulimánnal,
Ezek Lajos királt verték dzsidákkal,
Vitézek mindegyik, s nem fegyverderékkal
S paizsal födöznek, sem sűrű páncérral.
79.
Ezek előtt mégyen vitéz Amirassen,
Maga is fekete, lova is szerecsen,
Az ű kedves lova Karabul, kényesen
Melyet ű jártatott had előtt, s kevélyen.
80.
Mondják, hogy Karabul nagy Arábiában
Széltűl fogantatott egy híres kancában;
Hihető is, szélben mert nincs, sem az lángban
Oly vidámság, gyorsaság, mint vagyon abban.
81.
Amirassen után három fő kapitán,
Egyik az Olindus, mely okosság után
Ment mind nagyobb tisztre, végre lett kapitán
Negyedik részének az szerecsen hadban.
82.
Szíriai király az okos Menethám
Küldte másodikat, ez volt szép Hamviván,
Szerecsenek közül jütt ez Szíriában;
De vala harmadik kegyetlen Demirhám.
83.
Demirhám az erős melynél erősb nem volt
Sohul, valamelyre Szulimán parancsolt,
Mert ez gyökerébül nagy tölgyfát kirántott,
Ököllel agyonvert egy nagy elefántot.
84.
Ötödik Alderán, bátyja Demirhámnak,
Volt gondviselője az szerecsen hadnak,
Ez magyarázója volt minden álomnak,
És kifejtője Mahumet írásának.
85.
Ezek után jünnek vitéz Mamelukok,
De szerencsétlenek, mert nincs nekik urok,
Szulimánnak nem régen lettek hódulók,
Az nagy s bű Egyiptusban ezek lakosok.
86.
Kayer bég jün vélek, melyet szégyenére
Mehmet Junnus basának tett fővezérré
Az Szulimán császár, mert ű tűle féle,
S ily nagy tisztre szolgáját vinni nem meré.
87.
Ezek húszezeren jó lovasok voltak,
Mert Tommembejtől vitézséget tanultak,
És noha külömb nemzetekbül állottak,
De okos vezér alatt egyesek voltak.
88.
Nem messzi cirkasok ugyan szomszéd népek,
Mamelukoktul rendelt seregben jünnek
Ezek, de lehetnek ötvenkét ezerek,
Mert zincsiek, gétak, barstok vannak vélek.
89.
Magok választottak kapitánt magoknak,
Eztet híjják hadverő Ajgás basának,
És bizony nem heában nevezték annak,
Mert ez volt oka sok nemzet romlásának.
90.
Ajgás basa után jünnek zagatárok,
Legbelsőbb szkithiábul való tatárok,
Hiszik az Alkoránt, de zöld patyolatok
Megesmértetik, kik törökök, tatárok.
91.
Ellepték az földet ezek, mint az hangyák,
Avagy szélös mezőben az sok kalangyák,
Mindenütt villámnak csak nyilak és szablyák,
És mindent rettentnek lobogós kópiák.
92.
Ezek soha oly helyre nem fordultanak,
Az melyet fegyverrel nem hódítottanak;
De inkább azt mondom, hogy elpusztítottak,
Valamerre ezek világban jártanak.
93.
Sőt mikor törökre ezek támadtanak,
Csaknem teljességgel űket elrontották,
De mi bíneinkért rajtunk maradtanak,
Istentűl ostorért mert űk hagyattanak.
94.
Nám szkíta Tamburlán megveré muzulmánt,
Elevenen megfogá Bajazitet, nagy khánt;
Akkor is láthattuk az Isten hatalmát,
Csak játékul tartja az emberek dolgát.
95.
Soha az szkítákat senki meg nem verte,
Sem ű veszedelmeket soha nem érte;
Mithridatész király háborgatni merte,
De mondd meg énnekem, mit vihete végbe?
96.
Hallották rómaiaknak nagy hatalmát,
Magokon soha nem látták birodalmát,
Nagy Sándor meglátá szkíta bátorságát,
Midőn véve nehezen meg egy kűsziklát.
97.
Négy táborban ezek járának ékesen,
Mindenikben vala húszezer tegzesen,
Egyiknek parancsol fekete szerecsen,
Hármának Uldair, Lehel és Turancsen.
98.
Ki számlálhatná meg az tenger örvényét
Vagy Herciniának számtalan levelét,
Az megszámlálhatná Szulimánnak népét,
Az is írhatná meg roppant seregeket.
99.
Mert valaki hallá, haddal megy Szulimán
Keresztényekre, és megyen sok muzulmán,
Mindenik siete haddal császár után,
Mindenik gyönyörködik kaur romlásán.
100.
Mert szép Indus vizén túl török nem lakik,
Sem ű császárjoknak soha nem adózik,
Mégis ide jüve király Atapalik,
Mert látni akarja, keresztény mint romlik.
101.
Jaj, hova ez az nagy fölyhő fog omlani,
Mely világszegletre fog ez leszakadni?
Mely nagy haragját Istennek fogja látni,
Az ki ezt magára jünni fogja látni.
102.
Mint eget az fölyhő, ellepte az földet
Az sok roppant sereg és idegen nemzet;
Még meg nem számláltuk ázsiai népet,
Sem európai hadakozó sereget.
|