Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Amade Antal |  

Elébb kiszáradnak a Tisza vizei...

 

Elébb kiszáradnak a Tisza vizei,
Szántófölddé lesznek azoknak velei,
    Tér helyekké válnak Carpatus hegyei,
    Dér helyett a Tűznek megfogynak lángjai.

Hogysem elfelejtsem cselekedetidet,
Ravaszul elkezdett vélem szerelmedet,
    Helyettem mint másnak eladtad szívedet,
    Változtattad tűlem jó Természetedet.

Gondolám: a Galamb csak ily alázatos,
Tizta, gyors, vigyázó, hív es  szorgalmatos,
    Nem cséltsapos, hanem igaz, állhatatos,
    És hogy ahhoz leszel te is alkalmatos.

Kész voltam teérted minden jókat tennem,
És nehéz is lészen nálad nélkül lennem,
    De mivel kívánod, köll búcsút is vennem.
    Úgy szükséges innend már  tovább is  mennem.

Asszonyom, ki egykor fogadtál magadhoz,
    Ne vess meg, szállottam, s borúltam  Lábadhoz,
    Kíszen tarts melletted, szállék asszonyomhoz,
    Hogy köteles legyek itt szolgálatomhoz.

Madam, mit parancsolsz azok őrzísiben,
Marad az szolgádnak emlíkezetiben,
    Úgy vigyáz azokra teljes életiben,
    Hogy fölfogva dolga ne legyen keziben.

Madám, szömöldöke, senki nyaka, haja
Nem köll tekivüled homloka, orcája,
    Kincse se jószága, Nemzete, Hazája,
    Esküszöm: nem köthet  engemet hozzája.

Mást keresett mégis Cypria helettem,
Oh már szerelmében tehát ereszkedtem,
    Tapogatásokkal, csókokkal illettem,
    Istentelen, mennyit éretted szenvedtem!

Ha fontos szót rúlad, vagy hamist értettem,
Mint magam sebeit,  majd aképp érzettem,
    Híredet, nevedet mindenütt őrzöttem,
    De mégis ezekért semmi jót sem vettem.

Kemíny kűszikla van Szív helyett  mellyedben,
Kegyetlen oroszlány vagy termíszetedben,
    Irgalmatlan Tigris kegyetlenségedben,
    Engem meg nem szántál illy veszett  ügyemben.

Irgalmatlan Párkák, oh holott késtetek?
Életem fonalát el nem metéltétek,
    Illy bajos üdőkre minek eresztétek,
    És nekem ezekre jutnom engedétek.

De ha az Istenek illy szőrnyüsígeket
Látnák, s nem mutatják mégis erejeket,
    És meg nem büntetik ily fenesígeket,
    Bizony megmutatom, megbánod  ezeket.

Ha Emberek közé magamot vehetem,
Mit míveltél velem, azoknak hirdetem
    Nyilvánságra titkom, elhigyjed, eresztem,
    Még a köveknek is s Fáknak emlegetem.

Boszúlják azok is szörnyű életemet,
Onnand az Egekre fordítom szememet,
    Ha ott Isten lakik, szán az is engemet,
    Bosszút áll érettem s fölveszi ügyemet.

Mert  valaki látja szerencsétlensígem,
Eöl buzdul vér benne illyen szörnyűsígen,
    Örömest is adja kívánt segítsigem,
    Elhidd megbosszúlják Istentelenségem. .

Félre teszek minden szemírmetessíget,
Kikiáltom a nagy Istentelensíget,
    Rajtam elkövetett s tett keserűséget,
    Mihelyest találok azhoz elígsíget.

Mihelt velem ravasz szerelmet kezdettél,
Jóllehet mutattad, meg is elígedtél,
    Vettem észre ugyan, kevéssé szerettél,
    Oh átkozott, inkább akkor meg nem öltél.

Tíz esztendő alatt kő odvasul csöpptül,
Az aranygyűrű is kopik  vésetestül,
    Az fenevadak is vesznek kis üdőtűl,
    Te Tigristül fajzott nem függetsz senkitűl.

Vala nagy örömöm, maradhatok veled,
De azt bús szívemrűl most immár leszeled,
    El nem kellísemrűl van ki adós jeled,
    Ezt, átkozott Asszony, velem mért míveled?

Nem vagy te Mária, hanem vagy Hárpia,
Öszveháborodott haragos Fúria,
    Átkot, ki nem áldást enmagára várja,
    Mert hűlik érette gyötrődés mirhája.

Sok ezer Cupido irigy természete
Kezdett értelminket tovább nem nézhete,
    Hanem véletlenül megkülömböztette,
    Ezt elvette tűlem; másnak eresztette.

Kinja nem szerezhet több kínt Tytirusnak,
Hegyrűl visszafutó köve Sysiphusnak,
    Hajó elől futó vize Tantalusnak,
    Mint nekem  Cupido, kisfia Venusnak.

Te voltál csak kedvem, örömem, s szerencsém,
Kedves rózsám, sólymom, Galambom s gerlicém,
    Szép  Helénám, Thysbém, Didóm,  Euridicém,
    Mindenképpen jókkal rakodott  fűröcském.

Parisnak Helénát nem irigyelhettem,
Didóval Aeneast bátran szemlélhettem,
    Mert édes Marissal megelégedhettem,
    Ha állandó volna, üdőmet tölhettem.

Gyógyulhatott volna minden sebem mérge,
Nem maradt volna meg rajta eves kérge,
    Szavamnak sem volna  máshoz  vágyó frigye.
    A sok kínozásnak ám szakadjon víge!

Álltalkötvén egymást karjaink láncával,
Mint szép turbíkoló gerlice társával,
    Frissítvén orcánkat csókok  harmatjával
    Tölytöttük az üdőt szívünk nyugalmával.

Zokogó siralmam megköti ezeket,
Nem szólhatok sokat, tiltja beszídeket,
    Csak olyant könyvezik asszonyi szemeket,
    Úgy epeszti magát s úgy veszi ezeket.

Hol nem reménlettem, éri fülemet zaj,
Esküdött, hogy ő nem, hallom, mint zengő raj,
    Mellyet hallván föláll fejemen minden haj,
    Gondolom, nem ember szól, hanem vadon faj.

Órapercenéssel rólad gondolkodtam,
Hol senki nem zavar, érted fohászkodtam,
    Isten úgy segéljen, neked gondolkodtam,
    Láttalak: vigadtam;  ha nem: szomorkodtam.

Jól tudom én, egyszer kedvesebb a Streffkó,
De nyíl bizonyossan hathatós a Lackó,
    Avagy mást kergető köllemetes Tacskó,
    Iffjú vághat rendet, nem az öreg Ferkó.

Jóllehet a Ferkó nyílt vet idegiben,
Azt lövi helytelen, hertelensígíben,
    Csakhamar másikírt nyúlt vala tegziben,
    Egy Herjóba akadt elpercenísíben.

Mellyel céloz vala veleje tájára,
De ág-bok vala ott nagy akadályára,
    Ez is szintén akkor percen kézíjjára,
    Amikoron kele gyors nyila szárnyára.

Kapja harmadikat: egy reves fán állott
Midőn szintén löve, alatta elomlott,
    Így célozásának rendi is megbomlott,
    Az a nyíl útjábúl máshova is hajlott.

De bezzeg az kedves fordítja Puzdráját,
Idegiben veti síkon tollas fáját,
    Úgy célozza azzal tomporája táját,
    Hogy ott is nem  vallja lövíse hibáját.

Hanem igyensen ment a nyíl szívihöz,
Noha erős helyen, de gyönge Birihöz,
    Nagyobb özönt oda játszó  szerelmihöz
    Csakhamar fürkészik, juthatott kedvihöz.

Hárman három nyilat ragadtak markokban,
Mind az három  akadt csak egyes ágyíkban,
    Ezek szelidítik vigra vadságában,
    Így nyertek koszorút pállyafutásokban.

Noha öreg Ferkó, onnand  kivezettek,
Alecto s Megera vannak ott helyettek,
    És az menyasszonynak ágyot is vetettek,
    Az nyoszoláján is ezután lehettek.

Az háló házaknak nem csak a tetein,
De minden szegletén, utolján s elein,
    Sok bagoly süvöltve lefektek üdein,
    Mellyírt nem írt dolog történhet fejenkin.

Akkor mindazáltal éltek jó napokat,
Boldogoknak bízvást mondhatták magokat,
    Egymás szeretetben folytatván dolgokat,
    Semmi kínos búra nem adtak okokat.

Sokszor az édes méz keserűvé válik,
A Tüdő elromlik, ha sokáig ázik,
    Mi lészen továbbra, csak nízzük, megválik,
    A szeg is a zsákbúl utolján kilátszik.

Agg koron is ollykor elverik a Farkast,
Meg nem szokták vettnyi ollykor a vén kakast,
    Gyakran háromnak is, s ollykor jól, egy szakaszt,
    Az jó Tél s hosszú nyár megelőzi Tavaszt.

Iffiu az Iffjat szüntelen inalja,
Valamikor éri, megkapja s megfalja,
    Szemtelenül beszél, csak hirít is hallja,
    De körmire kerül, s magát is megcsallya.

Mindenben kedveznyi ki tud a kényesnek?
Ki dugja bé száját a hízelkedőknek,
    A mód nélkül furcsát ki teszi csendesnek,
    Afölötte Büszkét pedig szemírmesnek?

Nehéz elszenvednyi a gyanós Játékot,
Ki tilthatja meg a szokott módis szókot?
    A nyargaló lónak tennyi zabolákot,
    Nehéz kidöntenyi a sok ajándékot.

Mert olly zajos Tenger ezek állapotja,
Amellynek veszíllyít más ki nem  mondhatjya,
    Hanem ki benne van torkig, az tudhatja,
    Aztat mennyi szél visz, gyakorta forgatja.

A Cigány méz gyakran az hasat elcsapja,
Az horgot is aki elnyeli s elkapja,
    A Torkán akad az, akármint harapja,
    Akkor veszi észre: szerencsétlen napja.

Mert illy titkos munka csinálhat megcsalást,
Ezer veszedelmet hozhat illyen palást,
    Akik mohón kapják az édes méznyalást,
    Jonatásnak hozott a méznyalás halált.

Jól tudod, de kérdedd, Cupido ki légyen,
Egy fontos kisgyermek előled nem mégyen,
    Megáll, ellenkezik mind téren s mind hegyen,
    Mikíppen revolvál s másnál kedvet tegyen.

Láng színnyel elegyes Piros ábrázatja,
Mint a zajos Duna habja, s gondolatja,
    Szemit, mint mennykövet villám, úgy forgatja,
    Ambrosia méz ül, áll pedig szózatja.

Fője szabad ennek, kétfelől szárnyakkal,
Tegez van oldalán, mely rakva nyilakkal,
    Világ  nagyobb részit holdítja azokkal,
    Kiket pedig  megkap, gyötri nagy kínokkal.

Tekints egy iffjúra, nézz ide vagy oda,
Bár ha nem ismered;  nem tudod, kicsoda,
    Velelévő kínja honnand szaporoda,
    Vagyon mindkét lábán keserves kaloda.

Láthatdsz azonközben egy nyilat mellyiben,
És lobogó tűzet általyvert szívíben,
    Melly nagy fájdalommal kínozza sebiben,
    Így szól, amint lehet, fáradt ereiben:

Akárki légy, akit én most itt szemlélek,
Segits, ha segíthetsz, mert csak alig élek,
    Jobb is volna, hogy ha elhadna  a Lélek,
    Szabódik, kesereg,  mondja: szünj meg, kérlek.

Én vagyok, ki szenved, te sebeket tettél,
Te vagy is, jól tudom, kínjokban vetettél,
    Jobb lett volna,akkor mindjár eltemettél,
    Én midőn szerelmet, és te is érzettél.

Kínaimat partról nézhetd keservessen,
Látván, egy a szívem, s dobog melly sebessen,
    Segíthetsz azokon, akarjad  szívessen,
    Megorvosolhatja jóvoltod kegyessen.

Gyógyits, mert gyógyithatd: meg sebesítettél,
Mi hasznod, hogy kinzasz? magadévá tettél.
    Az Istenre kérlek, szeress, ha szerettél,
    Szívemet, magamot bíkóra vetettél.

Segits! mert szívemet kivágom  mellyembűl,
S haragossan mosom kínoknak mérgíbűl.
    Látod, tűz, láng jön ki szívembűl, testembűl,
    Patakok áradnak ártatlan szemembűl.

Ezen faggatások tesznek  átkozódást,
Adnak akárkinek méltó iszonyodást,
    Vedd szívedhez, kérlek, illy sok panaszolást,
    Nagy pihenésekkel szolgádnak mondását.

Kérlek, jőj közelyebb, halgass panaszimra,
Vesd reám  szemedet, s tekints  kínjaimra,
    Szentöljed  magadat ennyi falastromra,
    Ne tekints vítkemre, erre vagy amarra.

Megsebesítettél, tűlem elröpültél,
Mint Galambverő ölyv, Praedádon örültél,
    Könyörűlj rajtam is: máson könyörültél,
    Térj meg is szívemre, kegyes szív, örülnél.

Voltál, kit valóban méltán szerethettem,
És gyógyulásomra hasznosnak ítéltem,
    Gondoltam, hogy soha végit sem érhetem,
    Véled mindenekben mert meg elígedtem.

Vadász Asszonyomnak én valék szarvasa,
Meg is sebez igen nyilas hegyes vasa,
    Te voltál egyedül ennek Dyctamusa,
    Gyógyító kútfeje, úgy kegyess orvossa.

Nem  lehetett volna gyötrelme szívemnek,
Kín nélkül ragyogna szép fínye egemnek,
    Eleget tehetník mindenben kedvemnek,
    Akarnád, s folynának jó napi éltemnek.

Mondám, hogy hódulj meg: s nagyon kiáltottam,
Mert  nem volt még egy is, kit nem hódíthattam,
    Elhányatt Tőrömben, hogy meg nem foghattam,
    Édes horgocskámra beleakaszthattam.

Minden terhe ledűl, úgy tetszik, valómnak,
Helyre áll ereje elfáradt Lábonmak,
    Mihelyt jelit látom kívánt Aszonyomnak,
    És onnénd minden jót ígírek magamnak.

Igírtem valóban! szerencse megcsala,
Kit  én remílhettem, az másokhoz szálla,
     Tűlem, szegénykítűl mert távoz vala
     Helyettem szívíbe másokat plántála.

Szemptelenül azért rajtam ki is adtál,
Nem köllök, esküdtél, mert máshoz hódúltál,
     Ebíd s ......dzázásban csorbákott találtál,
     Ok nílkül kin ültél, székekbűl fölraktál.

Meg vallom, ezekre el is iszonyodtam,
Előted mint Bálvány, ippen úgy állottam,
    Mert felőled folya: nemis gondolhattam,
    Ok nélkül, hertelen ezeket hallottam.

„Nem köll az Ebéded!” – ollyakra fakadtál,
Ételt, italt, ruhát ad: olyra akadtál,
    „Foglják a lovakat!” – gyorsan kiáltottál,
    Együtt pártosoddal tűlem elszakadtál.

Tíz esztendő után engem cserbenhadtál,
Nem tehetek róla: jobbakra találtál,
    Öröm s vígasságos napokra akadtál,
    Amírt nagy Urakat előttem fogadtál.

Megvallom: nehezek, noha nem irigylem,
........zassabbra akadok, remínlem,
    Noha nehéz ugyan a jót felejtennem.
    Nem tehetek róla! mert nincsen kegyelem.

Ha valaki jórúl: rólam emlékezzél!
Egy szikrányi kedvet ha tűlem vehettél,
    Ha pedig igazán engemet szerettél,
    Velem  valamikor valami jót tettél:

Az Isten áldása szálljon az Házodra,
Bőv és jó Harmatja fejedre s magadra,
    Föld köves híjábúl ki tessík számodra,
    Segítsen  az Isten tíged minden jóra.

Formált betegsíged már légyen egíssíg,
Öröm és vígasság eddigvaló ínsíg,
    Az háború helyett a csendes bíkesség,
    Adjon ezer jókat a mennyei  Felsígh!

Én pedig el vagyok immár tűled zárva,
Bizony keser(vesen,) és  egyedül árva,
    Tudom, nem láthotlak; bár szintén kívánva
    Van módod ezekben, cselekszed akarva.

Értem valamikor egy lípískét tettél,
Csókolom kezedet, íráskát küldöttél,
    Avagy életedben gondolatban vettél,
    Annyival is inkább, ha szívbűl  szerettél.

Áldjon meg ezekírt ezerszer az Isten,
El is higgyed, szívem, jutalmadra lészen,
    Egyedül érettem kegyelmire vészem,
    Részessé is tészen; ez úgy légyen! Ámen.

 

 

Forrás: Várkonyi Báró Amade Antal Versei, kiad. Gálos Rezső, Bp., MTA, 1937, Világi költemények 11. sz.
Amade saját kezű kézirata alapján. A címzett minden bizonnyal a költő felesége, és az asszony elköltözése utáni állapotokra reflektál.