Befejezése ez verseknek

Véget vetek immár csekély ritmusimban,
Noha az irigység, tudom, veszi szóban,
Ha ki nem szereted, írjad mását jobban,
Ne marcongd elmémet ez kicsiny munkámban.

Harkály eledelért keres fában férget,
Eszébe sem veszi, vág mellyére terhet,
Tudom, verseimhez hogy elég szó férhet,
Mert bika alá is az nyelv borjút tehet.

Méhecske rózsárúl szed jó édes mézet,
Az pók reá menvén szí azonrúl mérget,
Apelles képében varga talált vétket,
Mondván: cipelyőshez nem szabott mértéket.

Róka maga farkát szokta csak dicsérni,
Tigris s párduc bőrit csak semminek vélni,
De szűcs megcsáválva kezdi azt becsülni,
Érdeméhez képest az árát is szabni.

Legkönnyebb embernek másokat itélni,
De az maga vétkét nehéz megismerni,
Könnyű más szemében kicsiny szálkát látni,
De nehéz gerendát magáéban nézni.

Véletlen bokorban az nyúl gyakran fekszik,
Kivel jó agár is sokszor nem érkezik,
Az astrologus is néha feledkezik,
Juhász pedig tudja, ha üdő változik.

Vasmacska is olykor gályát meg nem tarthat,
Remora kicsiny hal, de ellene állhat,
Fennhéjázó elme azmit kigondolhat,
Az együgyű ész is utána nyomozhat.

Érdemlett szolgálat méltán zsoldot vészen,
Győzedelmes pályán vár ajándék készen,
Ki-ki bármint nyesse, dicsíreti lészen,
De az kimenetel itíletet tészen.

Nincsen oly sovány kert azért ez világon,
Avagy oly parlag föld akármely határon,
Hogy jóra való fű ne termene azon,
Melynek hasznát olykor ne adnád aranyon.

Nem írtam ezeket elmemutatásért,
Hanem néha s olykor csak az múlatságért,
Nem laktam oskolát én az tanulásért,
Ezt értvén ne gúnyolj engem ritmusimért.

Süketnek két mesét nem szokás mondani,
Tótok is gyakorta azt szokták szólani,
Hogy bolondnak kovács nem tud eszet verni,
Írtam, azmit írtam, ha tudod érteni.

Nemzetes Benyeczki Péter, szentelt vitéz verseinek vége

Forrása: RMKT XVII, 12., kiad. Stoll Béla, Varga Imre, 86. sz.