Harmadik rész [241-végig]

241. Ember akaratja gyakran nem magán áll,
Istentől is vagyon, kiben áldást talál,
Kiben kemíny ostort, ki világon regnál,
Olyat elkerülni nem embereken áll.

242. Ha kedvünk ellen is égbeli planéták
Dolgunkat így irígy módon igazgatták,
Mit tehetünk róla, erőszakkal szokták
Fatumok hordozni ember indulatját.

243. Mindezáltal Lengyelország fejedelmi,
Ne legyetek magyar nemzet tyrannussi,
Mert valami szokott máson megtörténni,
Úgy magatokról is szükség gondolkodni.

244. Nem kétlem, kárt vallott szerelmes hazátok,
Magával hordozza tábor, azt tudjátok,
De ha magyaron kitelik bosszútok,
Azzal nem fordul meg keserves károtok."

245. Hallván generálok, marsalk Lubimércki,
Kevesség közüllök követet küldik ki,
Végezvén magokban, válosza legyen mi,
Remínsége kívül választ adnak neki.

246. Tekintetre méltó Cziernecziki, Potocki,
Kiket fejérré tött tisztes üdő, régi,
De mind ezek között ésszel Lubimércki
Felljebb való, renddel így felel meg neki.

247. "Akárkinek szabad méltó bosszút űzni,
Kitől nem tilt ember s Istennek törvényi,
Hagyjuk magatokra, mit míelnétek ti,
Kezetekben lévén ellenség üstöki.

248. Mit vétett valaha nektek Lancuk vára,
Ki Lengyelországnak nem metropolissa,
Abban hátok megé nem is maradt volna
Ellenség, azkitől félni kellett volna.

249. Mely hiában voltam uratok sógora,
Lött volna tekintet nálla bár csak arra,
De bátor ne nézzünk olyan privátumra,
Hanem az mi méltóbb s közönségesb, arra.

250. Hiszem ha királyság vagy országlás kellett,
Templomot feltörni, prédálni mért kellett,
Abban mutattatok nem nagy emberséget,
Másszor magyar erő nem olyannal fénlett.

251. Látjuk, megfosztatott sok nyomorék barát,
Majd minden katona lován tart casulát,
Roncsolni mért kellett Istennek szolgáját?
Azok ohajtása rátok égben kiált.

252. Hát az özvegyeknek s árváknak siralmi,
Koldulásra jutó csecsszopók ügyei,
Fegyvertelen szegíny parasztok kínjai,
Ha ránk nem vigyáznak, itéljétek bár ti.

253. De mind ezek felett, mondanunk is nehéz,
Sok eltemetett test, kit mostan nap fény néz,
Az élőkre volt ha fegyveretek oly kész,
Maradott volna meg bár csak az temetés.

254. Eleitől fogvást magyart mi viselte,
Tudjuk, hogy kenyerét vitézséggel ötte,
Sok pogányság ellen kétszáz esztendeje,
Miolta vitézül hazáját őrzötte.

255. De soha nagy szégyent ilyet nem szenvedett,
Noha szerencse nem mindenkor kedvezett,
Mert ilyen gonoszban nem is keveredett,
Hogy megvetné menny s föld örökösön őtet.

256. Mindazáltal nektek ha szemünk kedvez is,
Alig büntetetlen ha marad végre is,
Az égben kiáltó bűnért még egek is
Erős bosszút várnak, magunk vitézink is.

257. Tőlünk azért mától fogvást kész kegyelem,
Csak hadunk számára millió pínz legyen,
Kivel talám ember nálok kedvet leljen,
És felindult szívek lecsendesülhessen."

258. Szelíd jó válasszal siet vissza Mikes,
Kit megszorult magyar várván ugyan éhez,
Megjelenti, mi kell Rákóczinak ehhez,
Mentől hamarább mint jusson frigy jó véghez.

259. Kedvesen halgatja s látja fejedelem,
Mint ki többire már esett volt kétségben,
Akadálya lévén hirtelen csak ebben,
Békesség fejében aranypínzt hol vegyen.

260. Apafi István fő rendek között való,
Rákóczinak nem is kedve szerint való,
Mert több hadak közt volt ő is zúgolódó,
Lenni nem akarván északi kóborló.

261. Másikat, Gyerőfi Györgyöt udvarából,
Két attyafiát, mely szármozott egy ágból,
Zálogul marsalknak küldi táborából,
Míg megelégíthet lengyelt millióról.

262. Vitetnek szegínyek bizontalan útra,
Azt hívén, nem jutnak többé szabadságra,
Fejeken maradván uroknak haragja,
Méltatlan ügyekről tesznek panaszt sírva.

263. Kivált Apafinak édes öreganyja,
Otthon mellette nem maradván gyámola,
Magán kívül két egy testvér atyafia,
Azok is jutandók talám majd rabságra.

264. Ez úton szabadul ellenség kezéből,
Csaták is megszűnnek immár minden felől,
Lengyel urak jünnek békességben elöl
Urunk sátorához, beszélvén ezekről:

265. "Régi vitéz nemzet nemes fejedelme,
Föld felett szárnyán járt magyarok szép híre,
Most pór kozákokhoz adta magát mire?
Kiknél jobbágyotok néktek jobb mindenre.

266. Úgy tudtuk, ég alatt legnemesebb nemzet
Lengyel és magyar volt, kiket öszve szerzett
Minden dolgot bölcsen vezérlő természet,
Hol van nagyra termett nemesi természet?

267. Mondjad, uram, neked mit szolgált kozákság,
Ökrök s egyéb marhák mellett nőtt parasztság,
Akkor eke szarván hajladozott kozák,
Mikor melletted volt kész lengyel barátság.

268. Tudd-é, Bethlen István mikor Szalontánál
Pogány néppel jött rád, hogy meggyalázódnál,
Hogy szép koronádtól végre meg ne válnál,
Mennyi lengyel melléd segítség Tordánál.

269. De régi dolgokról ne légyen bátor szó,
Nem voltunk mi soha magyart megutáló,
Tavaly is hozzád ment tőlünk jó hír mondó,
Közénk királyságra fiadat kivánó.

270. Mikor Luppuj vajda várát, magos Sucsvát
Ellenséged ellen kemínyen vítatnád,
Úgy tetszik, ellened volt akkor is kozák,
Az mi nemzetünknek volt tekinteti rád.

271. Látjuk, mely unalmas lengyel barátsága,
Holott fegyver és vér nélkül királyságra
Házodat kívántuk s híttuk méltóságra,
Mit tehettünk, ha nem kellett az korona.

272. Svét s kozák igírte, kiknek adhatója
Soha nem volt, talám Isten nem is adja,
Az olyan adomány múlik, mint füstpára,
Boldogtalan ember, mégis kaptál rajta.

273. Ilyen messze földre mire nézve hadtad
Csaknem őstől maradt gazdag országodat?
Nem tudod, mink is feldúltuk jószágodat,
Miolta kozákkal prédálod hazánkat?

274. Kicsinyben rabunkká nem lött édesanyád,
Szaladván csak alig kapta Munkács várát,
Szintén mink is akkor égettük városát,
Noha meg nem adta azzal kárunk árát.

275. Véled-é, még mit látsz, ha jutsz országodban,
Ne gondold, mint hadtad, találd olyan karban,
Forrót otthon alád főznek vaj ki sokan,
Még barátidnak is szívek állhatatlan."

276. Nehéz, halja búval teljes fejedelem,
Lengyel hogy ilyeket hány szemére minden,
Rész szerint igazak, rész szerint illetlen
Bosszúval fárasztják megesettet szemben.

277. Hallgatván ideig végre bátran felel,
Noha belsőképpen szomorú lélekkel,
"Könnyűd most kockázni velem, meggyengülttel,
Fáradt oroszlánt is szunyogok lepnek el.

278. Mihelt hadi Mársnak udvarába mentem,
Nékem adott éles kardját kézben vettem,
Tudtam én, mindenkor nem tart mézzel engem,
Mégis őtet inkább másoknál kedveltem.

279. Nagy gyönyörűségben mint egy világ fia
Sokképpen volt nékem, ha volt másnak módja,
Igy kellet lenni most, ha szolgáltam arra,
El kell tűrnöm, ha megtréfált is Bellona.

280. Megvallom, szomorú napfény ilyen nem ért,
Mert éltemben eddig többször rám jókat mért,
Mostan haragjában tőlem, érzem, eltért,
Könyörül meg rajtam, vagy jobban megemészt.

281. Nem mindenkor veszti, mikor megsujtolja
Embert az szerencse, sőt nagyobbra tartja,
Egyébként magyar el régen fogyott volna,
Esetiből ha fel nem emelte volna.

282. Én pedig nem lészek többé háládatlan,
Mint kikben vitézi virtust tapasztaltam,
Mely emberek között ki nem látszik jobban,
Mint ellenségen vett győzedelmes karban."

283. Ez beszéd közt híre lengyelnek érkezék,
Azt értette tatár, hogy magyar nemzetség
Megszorult; mint éh sas siet ránk s úgyan ég,
Prédát szomjohozván sietvén majd itt lép.

284. Eddig noha voltunk lengyel ellenségi,
De békesség által immár jóbaráti,
Rákóczinak ehhez képest megjelenti
Generál, megmaradt magyart mitől félti.

285. Egyik veszedelem másikat úgy űzi,
Űzvén szokás szerint majdon utóléri,
Mikor menekednék veszett egyikből ki,
Megbomlott szerencse más veremben ejti.

286. Ebben már lengyelek tanáccsal Rákóczit
Jövő pogány ellen, mint lehet, segítik,
Magok között jobbnak végre fel ezt lelik:
Jobb, táborától ha Rákóczi távozik.

287. Mert ha tatár érez fejedelmi személyt,
Igír ő magának annál gazdagabb részt,
Ha pedig Rákóczi már elment, olyant ért,
Talám nem jün messzebb meghült remínségért.

288. Tetszik ez mindennek feles jótanácsnak,
Lengyelek Rátsivil herceg ifiúnak
Szólván, azt rendelik úti kalavuznak,
Hogy mellette lenne híven Rákóczinak.

289. Igaz, nem szól nyilván ellene végzésnek,
Csak magában főzi gondjait fejének,
Olyan állapotban forgó nagy embernek
Ki tudná, szívében mennyi formák tűnnek.

290. Elsőbben is Kemíny Jánosnak jelenti
"Generál s nagytanács, mind házi s mind hadi,
Ezt találták, ugymond, rólam lengyelek ki,
Hogy mennék el elől, maradnátok el ti.

291. Micsodás orcával venném arra magam?
Hiszem én sem vargák céhekből szármoztam,
Én hogy elszaladván járjak szabad szárnyon,
Tatár miatt essék nemzetem békóban?

292. Lelkemet pediglen minden felett gyötri,
Hazájokból kedvek ellen én hoztam ki,
Mit mondanak rólam személyem irígyi,
Hanemhogy mi voltunk magyarok hóhéri.

293. Nem azért vóltam én országomnak hittel
Köteles, hogy mihelt veszélyben borul el,
Elszökjem melőle és csak kinyérével
Tartsam magam; öszve nem fér becsülettel.

294. Veletek maradok s valamiket rám mért
Mennyből az Felséges, azokból nagyobb részt
Én érdemlek, s fel is veszem az büntetést,
Hogysem rátok hadjak méltatlan szenvedést.

295. Ugyanis mit használ világban életem,
Ha tőlem távozik vagy elvész nemzetem,
Még nemzetemben tart, addig becsületem,
Még becsület, addig kivánom életem."

296. Erre Kemíny János könnyben lábbó szemmel:
"Nem úgy, Uram, nem úgy, erről szóllani kell,
Fejedelmek gyakran magok esetivel
Országot halálos sebbel vesztenek el.

297. Mint gyükerén amaz vastag fenn álló fa,
Ki szél miatt magát tovább nem bírhatja,
Valamennyin vadnak csemeték alatta,
Elesvén, magával együtt mind elronta.

298. Tetszésemből azért jobb, Uram, elmenned,
És ha Isten adja, székedben beülnöd,
Országodban napról napra erősödnöd,
Hogysem pogány miatt velünk együtt veszned.

299. Mert ha mi midnyájan rabságra futunk is,
Magad megmaradván, remínségünk mégis
Leszen szabadságra, de ha véssz itt tésis,
Nem leszen magyarra gondja senkinek is.

300. Úgy tetszik, még azt is méltán itílhetem,
Ha megérti tatár, hogy Rákóczi nincsen,
Kit mindenek felett kivánt, tőrben ejtsen,
Vagy alább hágy, vagy meglankad az űzésben."

301. Arra fejedelem hajolván így felel:
"Elmegyek, magad is csakhogy velem jüjj el,
Leszem ki helyetted táborom népével
Marad, őket hozza utánunk üdővel.

302. Nem tagadom, lengyel praktikától félek,
Ki tatám tatárral rólunk titkon végzett,
Rajta történt bosszút könnyen nem felejthet,
Hogy már ő kedvez, de tatárral megbüntet.

303. Ne kivánd azt tőlem viszont, Kemíny János,
Hogy én is elmenjek, holott vagyok zsoldos,
Az ki szolga, nem úr, azt mondhatom ahhoz,
Hogy szökjem el tisztem mellől, mint egy pártos.

304. Jól látom én ennek rossz kimeneteli,
Kiből nem tudom, ha menekedünk-é ki,
Ha vágytam utánad eddig első lenni,
Jók után gonoszt is tartozom szenvedni.

305. Nem féltlek én immár lengyel praktikától,
Inkább személyedben magát félti kártól,
Nem azért alkudt meg véled millióról,
Hogy veszedelmeddel elmaradjon attól.

306. Hanem, uram, neked mennyből áldást kérek,
Tóbiás angyali vezérid legyenek,
Midőn országodban juthatsz, azon kérlek,
Ne felejts el, kik itt maradtunk éretted."

307. Ez szókra Rákóczi tőle bucsút vévén,
Táborán szándékát hirré nem is tévén,
Kevesed magával (könny hullván le szemén)
Indul, útja felől bizontalan lévén.

308. Ó mely keserves volt bujdosásra futni,
Kinek eddig kedvén folytak szerencsési,
Kit fuvó széltől is féltettek szülei,
Kínyes életről vas barazdára hágni.

309. Elmaradt étkekkel hosszan rakott asztal,
Kihez ült vigadván nemzetes urakkal,
Éhségét űzhetné prebenda cipóval,
Bár csak éjjel-nappal üget éhgyomorral.

310. Efelett rettegvén nézünk gyakran hátra,
Űző tatár ha nem érkezik nyakunkra,
Nagy változás: minap késírője vala
Kinek negyvenezer, most egynihány szolga.

311. Elébbi boldogság helyén nyomorúság,
Régi nyugodalmot tetéz be fáradtság,
Aludtlanság miatt elhatott bolondság,
Kergeteges tulok módra szemmel sem lát.

312. Mely városok mellett ezelőtt tíz héttel
Mentünk lassú pompás hadi fényességgel,
Csudálják, mi történt rajtunk ily hertelen,
Mint szaladunk vissza most szemünk szöktében

313. Egykor értük az nagy hideg havast, Ciblest,
Lengyel- s Magyarország közt ki határt vetett,
Hol Forgáts valaha bujdosot s éhezett,
Halászván Erdélyi fejedelemséget.

314. Ott többire mintha volna hazájában,
Szegíny Rákóczi György Máramaros tájban,
Ott is szerencse lest vetett haragjában
Ellene, megállván útját egy barlangban.

315. Két kegyetlen kőszál utat megszorítván,
Kit hegyi tolvajok sáncul becsinálván,
Azhol szabadulást várt sok munkák után,
Ott is karddal állott eleiben muntyán.

316. Azon mindazáltal nemigen nagy bajjal
Jött Magyarországra hazájában által,
Kit lengyel had addig rontott tűzzel-vassal,
Míg Lengyelországra járt Rákóczi svéttal.

317. Megpusztult országát meg sem tekintheté,
Hogy Podolián hagyott táborát ellepé,
Számtalan tatárság napkeletről elé,
Mint sűrű köd szállván hegyekről lefelé.

318. Látván kevés magyar őket remíntelen,
Egy felé is ösvény szaladásra nincsen,
Gyorson veri magát sánccal kerítésben,
Holtig meg nem adván magokat éltekben.

319. Melyet tatár látván, ottan megtartozék,
Romlását kerülvén, mint rovasz nemzetség,
Frigyet teszen, mintha kellene békesség,
Melyet Kemíny János örömest véle vét.

320. Tovább minden főtől csak két-két tallért kér,
Pogány hitre mondja, onnat oszton megtér,
Megszerzik aztat is, csak lenne hasznos bér,
Felszedi s béadja, mást mivelni sem mér.

321. Egyikért hát azért kelletett az summa,
Hogy magyarok számát abból kitanulja,
Azután hitet mintha nem adott volna,
Rohan magyar ellen, mint sas az prédára.

322. Egyfelől Muradin kegyetlenül víjja
Sáncokat, másfelől öreg Szultán Galga,
Maga is tatár hám, minden haddal rajta,
Hegyet-völgyet fogván be messze tábora.

323. Kevés pogányság is harcol kiáltással,
Hogy rémítsen, felér valamit torkával,
Hát azhol százezer felett vagyon számmal,
Micsodás üvöltés, ropogás jár azzal?

324. Rettenetes harcot hajnaltól napestvig
Tésznek, ellenek lőtt nyiltól nap sem tetszik,
Többi közt Muradin mérgével is vívik,
Hogy kevés magyarhoz nem férnek, szégyenlik.

325. Sáncon kivül immár piros buszurmány vér
Mint patak megindult, sebben sok visszatér,
Egész nap ostromra mind újabb pogány ér,
Noha sok ezernek lelke Plutóhoz kél.

326. De mindenek felett Muradin nagy Szultán,
Egész tatár nemzet vigyázott az után,
Ismég harcot indít ideig nyugodván
Mindenestől magyart koszorúban fogván.

327. Magát az szerencse oly helyben állatta,
Holott vitéz Kornis Ferenc készen várta,
Mint egy unikornis vakmerő vadászra,
Úgy nemzete mellett életét nem szánja.

328. Fut s fárad felszóval valamely felé jut,
Jó hírre, mondja, ma nyilt magyaroknak út,
Nem veszen hatalmat az pogányság sohult,
Valahol hitet szeg, mert Isten előtt rút.

329. Erős Atillának áldott maradéki,
Ne féljetek, mi nem a sokaság győzi
Meg az ellenséget, gyakran hanem azki
Egy szívvel, lélekkel holtig egymást érti.

330. Mintegy új erőben öltöznek ez szóra,
Rettenetes harcot indítnak pogányra,
Látván, el kell válni élet vagy halálra,
Szoros állapotnak nincsen egyéb útja.

331. Másfelől Béldi Pál sáncon áll fegyveres,
Felgyúlt puskaportól noha mégis sebes,
De jó székelyekkel kemíny harcon feles,
Nem veszen hatalmot rajta semmi tegzes.

332. Legelől állanak nemes és fő rendek,
Nagy Tamás, Mikola Zsigmond elsőbb tisztek,
Ország- s fejedelmi tisztre méltó fejek,
Mint Apafi Mihály, királya Erdélynek.

333. Egyenként későre számlálnám meg őket,
Fényes úri nemből álló vitézeket,
Ki tudja, mint harcolt vitézség s becsület,
Kételenség s erő, nemesi természet?

334. Nem látott hasonlót az nap régtől fogvást,
Ily tartozás nélkül vakmerő vérontást,
Keresztény pogány közt nagyobb általkodást,
Mint űzi s forgatja ez két nemzet egymást.

335. Régen várt remínség tatárokat izgat,
Ha rabbá tehetné nemes magyarokat,
Nem kémínli vérét, valahol hasznot hajt,
Pokolig megyen el, csak lásson jutalmat.

336. Magyar viszont harcol kedves életéjért,
Avagy inkább kínos rabságtól féltéjért,
Jobb szívvel adná ki vitéz módra lelkét,
Mint hátra kötözve rabszijjal két kezét.

337. Mindaddig forgódnak, hogy nap elenyészik,
Tatár is hogy rosszul nyereséggel hízik,
Megsebhetett s fáradt, viadaltól szűnik,
Magyar tábor körül megszáll s telepedik.

338. Setít étszakából másnapra viradván,
Ezerhatszáz felett ötvenhétben írván,
Kisasszony havának tizenheted napján
Újabb hadat indít elfáradt hadra chám.

339. Elajánlotta már szegíny magyar magát,
Ellenség ellen vár készen minden órát,
Harcolván halálig magokat nem hadják,
Tatárt, mint megbúsult kan, egymásra hánnyák.

340. Mit miveljen tovább, pogányság tébolyog,
Mert megunták, veszett közüllök olyan sok,
Nagyobb rész jovallja, visszatérni majd jobb,
Hogysem mindenestől két nap elfogyniok.

341. Azonban köztök egy falka cemen gyalog
Állhatatlan szível sáncban addig forog,
Elárulják szegíny magyart az pártosok,
És pogányok közé szöknek, mint pogányok.

342. Veszedelemre s nagy romlásra nyit utat,
Valamely fejdelem gyalogot olyat tart,
Tökélletlen nemzet, kiben hit nem állhat,
Senkinek árulók híven nem szolgálnak.

343. Az mely utat azért sáncon felnyitottak,
Azon nyíláson be tatárok rohannak,
Mint nagy felhő földre, csak rájok borulnak,
Így szegíny magyarok rabságra jutottak.

344. Áruló cemen is vett méltó iutalmot,
Mert mint koldusok, nem voltak kedves rabok,
Tatároktól mind levágattak ugyanott,
Fizetni szolgának ördög is úgy szokott.

345. Egy seculomban nem történt ilyen romlás
Magyarokra, melyet hozott nagyra vágyás,
Kereszténségnek volt eddig hatalmas sánc,
Láb alá nyomatott már, mint eldöjtött váz.

346. Ez ideig félvén kik becsüllik vala,
Eset után azon nemzeteknek csúfja,
Mindennap fogy s romol, hervad coronája,
Rázzák s veretik, mint út felen diófa.

347. Sok háborúsággal világ forgása jár,
Kiben Magyarország régen hogy torkig áll,
Nem is hiszem, tovább talpon állhosson már,
Mert érte Rákóczi nem sokáig strázsál.

348. Az hír hertelen, mint szárnyára költ madár
Érkezik Erdélyben, ötöd napot sem vár,
Hogy elvitte magyart az kegyetlen tatár,
Fekete tengernél be is árkolta már.

349. Melyet Rákóczi György hallván, álmélkodék,
És mindenek felett szívében megesék,
Nem tudja sirassa magát vagy nemzetét,
Végre felébredvén égre súhajt e ként:

350."Én, ó bódogtalan, több fejdelmek között,
Vitéz hű népemnek romlása miként lött,
La, mért hízelkedett szerencse s becsülöt,
Hogy napom világát fogná bé setét köd.

351. Kedvekre feltartott helyben nemes ifjak,
Kiket most poráccon nyakonkötve húznak,
Itthon keservesen sok anyák siratnak,
Nehéz hallanom, mert oka voltam annak.

352. Szépüdőre jutott tekintetes urak,
Kiknek szakállokon, mint borsó szem, halnak
Sok könny hullatások, úgyan meg áztatnak,
Végre látom, mire miattam jutottak.

353. Erős vitézek mint vesztenek el harcon,
Kiknek koporsójok készült örök áron,
Jó hír s emlékezet mindétig fenn álljon,
Égig súhajtások ellenem ne hasson.

354. Mert ki fejem felett, fogok az nagy Úrra,
Nekem is pogány vagy véremet kiontja,
Vagy lészek hazámnak bosszút álló tagja,
Halál bizonyságom leszen nem sokára."

355. Igaz magyaroknak igaz fejedelme
Igazat mondottál, kinek véred jele,
Éltedet oly hamar nemzetedért bár ne
Adtad volna, mert más már nem harcol érte.

356. Úgy látom, jobb mester nincsen oktatásra,
Mint az nyomorúság, olyan kész oskola,
Leghamarább is meg embert az tanítja
Minden becsülletet illető dologra.

[Negyedik rész]