SOLILOQUIUM JOHANNIS RIMAINI

Miért törődöl, én lelkem,
            Kínzod és fárasztod igen,
Fájdalommal mind epesztesz,
            Szárasztván szívem veszélyhez.
Gondolod, vagy tévelyedve,
            Istenedtől elfelejtve,
Lelkem, te ne sopánkodjál,
            Semmiben ne szomorodjál,
Vastag hittel Istenben higgy,
            Könyörgést te elejben vigy,
Mert ha egy kis verebecskét,
            Földön csúszó kis férgecskét
Ő szent felsége élteti,
            Őrzi, táplálja s vezérli,
Senki nékie nem árthat,
            Életétől meg nem foszthat,
Hát inkább téged, ő fiát,
            Képére teremptett állatját
Éltet, gondodot viseli,
            Búal lelked nem terheli,
Ő tégedet hozzá fogad,
            Pokolra nem is kárhoztat,
Noha bűnös, fekélyes vagy,
            Üdvösségtől távozva vagy.
Tekints Krisztus érdemére,
            Oldalból kifolyt vérére,
Ki tégedet, az ő juhát,
            Gennyedt fekélyekkel rakvát,
Téged, szent vállára veszen,
            Akla seregében viszen,
Eltévelyedned nem enged,
            Hitedben nem hagy csökkenned,
Hogy farkasoknak szájában,
            Ördögnek ő hajlékában,
Mert oltalmaz ő tégedet,
            Ki mindenkor áll melletted.
Csak Jézus Krisztusban bízzál,
            Ki éretted vigyáz s fenn áll,
Éltet boldog reménységgel,
            Megáld téged üdvösséggel.
Ő miérettünk áldozott,
            Az keresztfán értünk megholt,
Mi bűneinkért füzetett,
            Törülvén világnak vétkét,
Ő csak egyedül sajtolta,
            Istennek haragját nyomta.
Ő fertelmes sebeinket
            Gyógyítja s vígasztja őket,
Értünk szent vérét ontotta,
            Büneinkből tisztította,
Minnyájunkot szent vérével
            Megváltott ő, kegyelmével,
Nem jütt senkit kárhoztatni,
            De életben megtartani,
Hogy őhozzá folyamodjunk
            Fáradozva, akik vagyunk,
Terehtől megkönnyebbíti,
            Hitiben megerősíti,
Ő Istennél egy szószólónk,
            Lelkünkben édes orvoslónk,
Mindenkor bennünk lakozik,
            Miérettünk hadakozik,
Felviszen az magosságban,
            Dicsőséges hajlékában.
Én, gyarló, törött edényed,
            S többi között építésed,
Mint az juh, erdőn tévelygek,
            Szent igídtől messze lépek,
Én vagyok tékozló fiú,
            Bűnnel rakva ártalmas fű,
Edényje rossz gondolatnak,
            Gerjesztője hamisságnak,
Helye az esztelenségnek,
            Indítója feslettségnek,
Betegségnek dohodtsága,
            Kép utálatossággal rakva,
Létem napjától és eddig
            Jóság bennem nem találtatik,
Nincs bennem isteni félelem,
            Hazugsággal rakva éltem,
Nincs bennem az irgalmasság,
            Tőlem távozott igazság,
Az én keresztyéniségem,
            Merültem kegyetlenségben,
Mennyei jókon nem kapok,
            Testin s világin kapdosok,
Azki megárt, azt szerettem,
            Szent dolgokot megvetettem,
Fajtalan, gonosz testemben
            Harag szorult minden ízben,
Bujaság és nagy hamisság,
            Kevélység szorult, hazugság,
Álhatatlanság, torkosság,
            Nincs bennem semmi jámborság,
Igazság tőlem elfordult,
            Irigységben éltem merült,
Én szívem vonszon gonoszhoz,
            Ezvilági kívánsághoz.
Ó, Jézus, fényes igazság
            Kútfeje, nagy irgalmasság,
Moss meg engem sok rútságból,
            Fertelmes, undok vétkemből,
Szent lelkeddel engem újíts,
            Minden jókat bennem építs,
Tiszta szívet teremts bennem,
            Mi nem jó, vess ki belőlem,
Törüld el én bűneimet,
            Fekélyes, undok vétkemet,
Légy ez életben mellettem,
            El ne állj sohun mellőlem,
Krisztus, Istennek bárányja,
            Ez világnak Megváltója,
Adj szép csendessen kimúlást,
            Holtom után boldogulást,
Hogy tégedet én dicsírjem,
            Mondjon lelkem: legyen Amen!

Forrás: RMKT XVII,
A soliloquium jelentése, korabeli szóhasználattal: magányosan való beszélgetés – modern kifejezéssel önmegszólító versnek is nevezhetnénk. A Rimay után „deákbul magyarra" fordított Soliloquium  gyanúsan jó vers; talán Madách rendelkezésére állhattak Rimaytól magyar nyelvű töredékek is.