Dialogus

azaz egy kárhozatra szállott kazdag Test és Léleknek siralommal teljes egymással való keserves panaszolkodó beszélgetések. Ki minden ártatlan életszerető embernek idvösséges példánál, rettentő ösztön lehet az Isteni félelemre és az örök boldogságnak keresésére. Melyet régenten Szent Bernárd doctor, éjjeli jelenésnek csuda látása szerént írt volt deákul, most az nemes magyar nemzetnek is mennyei buzgó indulatnak örvendetes kívánsági fölserkentése kedvéért maga nyelve szollására hozattatott

Si annis multis vixerit homo, et in his omnibus letus fuerit, meminisse debet tenebrosi temporis, et dierum multorum,
qui cum venerint, vanitatis arguentur praeterita. (Ecclesiastes XI.)

Az isteni szeretettel teljes, és tiszta ítélettel kegyes olvasóhoz

Dorotheusról, amaz nagy munka tehető Aegiptombeli istenfélő és szegények szerető régi szent atyáról irják, hogy minden nap az tenger mellett köveket szedett, és rakásban hordván esztendőnként az szegény betegeknek nyugodalmokra abból valami kis házacskákat epített. Én is, hogy az hévolkodásnak szunnyadó restségét vele elkerüljem, és ez dicsért szorgalmatosságra magamat egyebekkel fölkészítsem, azon jóigyekezetből, kicsin erőmből egy kárhozatra szállott kazdag Test és Lélek között esett siralmas panaszolkodásokat, és (azmint bizonyosnak tartják) Szent Bernárd doctornak éjjeli csuda jelenes által mutatott szomorú példájokat az szegény lelki betegeknek s mind egyéb rendbéli embereknek fájdalmas kelíssek ismeretire, fölrázásokra, és ez világi elmúló szemtelen hívságoknak is megutálására egy kis múlató árnyékot, idvösséges nyájaskodásra leveleztem, és az én édes hazámnak tulajdon nyelve szólásával kinyitottam.

Tudom, az istenfélő hívek, mint az édes íz szerető méhek inkább kedvellik ezt, akiben lelkek tisztántartására, az Isten parancsolatinak félelménél meghatározott gyönyörűséges mezőn kibimbózott virágot találnak, és az ártatlan élet viselésben, pályafutásra fölindéttatnak; hogy nem mintha valami fő szédelgető s nyughatatlan kívánságnak gőzölgő illatjával terhes, megémelyedett kertben vinném őket, meggondolván, hogy az mi édes első szüléink is az gyönyörűségnek helén, minekünk siralmas megromlásunkra estek volna Isten haragjában.

Világbíró Nagy Sándorról írják, hogy midőn Hellespontuson általkölt volna, és az híres Trója varasának pusztult falait és szakadozott romlásit nézegetné, és az régi fő erős férfiaknak jeles viselt dolgait elméjében forgatván, győzedelmit nagy kedvl beszélgetné, egy az kőrnyülálló sereg közül így szolla néki: Ha akarod (úgymond) felséges király, Parisnak múlatságiban viselt zengő hegedűjét, mindjárást előhozom, és felségednek ajándékozom. Kinek monda Sándor: nincs szükségem reá, mert az vitéz Achillesnek hegedűjénél, aki nálam vagyon, megelégedtem.

Ha azért ez nagy hatalmas pogány fejedelem Paristól, mint afféle gálád szerelemtől tunyúlt ferfiútul maradt buja múlatságra valo eszközt, akivel ő testi gyönyörűségére csiklandó szerelmes énekeket pengetett, megvetett és nem szeretett, és egyedül csak az vitéz Achillesnek hegedűjében gyönyörködött, aki nagy dicsírettel hatalmas dolgokat bátor szívvel cselekedett – mennyivel inkább illik az keresztyén embernek (akiknek életek vitézkedés ez földön) minden múlatságit, szépségit, hízelkedő gyönyörűségit, kazdag uraságit és minden tisztesség kívánásit ez elhervadó világnak (ki nem egyéb Paris buja hegedűjénél) megvetni és elkerülni; mindenestől csak az igaz, erős, hatalmas Achillesnek, az úr Jesus Christusnak győzedelmes dolgaiban sok munkával és megúnhatatlan fáradsággal nyert diadalmiban gyönyörködvén.

Nem az szerelmes Paris hegedűje azért ez, és nem az testi édesgető nyalánk gyönyörűségre készítő vidám játék, vagy gonosz hízelkedesből rút szemtelenségre nevelkedett fakadék és tisztesség, böcsület s minden egyéb kazdagság és uraság vadászásira hitegető akadék, hanem az isteni félelemnek keresetire való jó intés, jószágos dolgoknak nevelkedésire való felserkentés, s minden veszedelmes dolgoknak és vétkeknek öldöklésire, és az idvösségnek szoros ösvényire fölkészítés.

Annakokáért, hogy ha Néró császár az Római Birodalomnak félelmes hajója kormányán ültében talált annyi időt haszontalan kedve keresésének kényességhozó gyönyörűségire, akiben amaz dicsért szép ékes asszonnak, Sabinának (kit Poppaeának is hívtanak) arany színnel tűndöklő szép haját szálonként megszámlálta, és bolond szerelmének, száguldó kedve nyugodalmára fordétotta; talál az isteni szeretettel fölgyulladt, tiszta szívvel gerjedező istenes ember is arra való időt, s mind készíthet kedvet, akivel egyéb múlatságot magától kirekeszthet, és erre meg olvasásával, csendes elmével, figyelmezhet.

Légy egészségben, és adjon Isten idvösséges élettel békességet és az mennyei dolgokra való gyorsalkodó igyekezetedben vidám serénséget boldog félelemmel.

Nyéki Vörös Matthias
Soproni Keresztes.

Szent Bernardnak mutatott rettenetes csuda történt példa, egy kazdag Test és Lélekről, kik egymás ellen keserves panaszolkodások után kárhozatra mint szállottanak.

Notaia lehet: Várom uram, Isten etc. Avagy ehhez hasonló.

Concinnator:

1. Bátorságban élő, oh, emberi nemzet,
Szabad akarattal buja test kit vezet,
S éktelen életre rút utakat szegett,
Kivel elveszteti veled az szép eget.

2. Örülsz azon, hogy van nagy szabad világod,
Kedved szerént bévül az te gazdagságod,
Nincsen héja, s kövér az te majorságod,
Ez világ mutatta kívánt mulatságod.

3. Rettegni sem tudod ingyen bűneidet,
Noha nyilván rágja, s titkon is, lelkedet,
Az sok hamisság is terheli éltedet,
Hitván feslett erkölcs rútétja szívedet.

4. Neked azért mint élj, s Istenedhez mint térj,
Gonoszt távoztatván mennyei jókhoz fér,
Semmi fáradságot lelkedért ne kémélj,
Csuda dolgot mondok, kin mindéltiglen félj.

5. Értsed félelmidre, és halljad az dolgot,
Egy Test és Lélek közt minemő pört hallott
Nagy rettegve egy szent atya, kit csudállott,
Szörnyű kárhozatra mindkettő mint szállott.

Author Szent Bernárd:

6. Midőn az meleg nyár sok szép gyümölcsivel,
Elmúlt volna hamar sok ékességivel,
És az setét tél is nagy hidegségivel,
Mind az egész földet bírná fölyhőivel.

7. Idő setétedék, az nap elnyugovék,
Nappali munkától minden test megszünék
Sok kiáltástól is az éj csendesedék,
Nyugszik minden állat, s én penig vigyáznék.

8. Szemem s fáradt testem nékem is hajlának,
Hogy nyugodalomra mennék, elvonyának,
Csendesedék elmém, gondaim múlának,
Szorgalmatosságim tűlem távozának.

9. Azonban hogy az én lelki vigyázásom,
Ébren serkengetne, nézném kimúlásom,
Sok viselt dolgomról lenne számadásom,
Nagy hertelen esék ily csuda látásom.

10. Mozdulás ez földön hertelen indúla,
Úgy tetszék, ez világ ugyan megrándúla,
Ily nagy rémülésen elmém megbódúla,
Utólsó itélet félelme burúla.

11. Azonban hát az föld hertelen megnyílék,
Egy koporsó honnan föld színre hozaték
Kiből nagy szomorún egy Test emelkedék,
Ép kézzel és lábbal hamar állapodék.

12. Teste ékessége noha néki elmúlt,
Orcája szépsége föld gyomrában rútult,
Sok kín és fájdalom az kit béven burúlt,
És bűnei miatt ítéletre szorult.

13. Tagaiban azért de szintén nem romlott,
Okossága néki nyelvével nem bomlott,
Csak hogy lélek nékül igen szomorodott,
Ki minap belőle kínnal kiszakadott.

14. Halovány elbágyadt állapatját nézem,
Mint ha számadásra készülne, esmérem,
Látom, elijedett, kérdeni sem merem,
Előtte iszonyú nagy mélységes verem.

15. Igen kicsint késék, hogy ez dolog esék,
Előbbi félelmet el sem felejtheték,
Mert új változással csudát ismét láték,
Kire rémülésből ohajtással nézék.

16. Álmélkodva, íme, hát egy Lelket látok,
Sok bűn miatt kire szállott örök átok,
Az rossadó Testől veszedelmes károk,
Pokol tüze, kínja s feneketlen árok.

17. Segéde, vezére, ura és szépsége,
Az megmondott Testnek, ki volt ékessége,
Minden dolgaiban öröme s hívsége,
Társa és barátja, víg elevensége.

18. Nagy szomorú kedvvel feléje mozdúla,
Régi lakóházát látván elájúla,
Kiben kedvére élt, rajta megjajdúla,
Azért ily sírással panaszra fordúla.

Az előjött Lélek szól az koporsón ülő Testnek:

19. Ím elődben jöttem, oh, nyavalyás Testem,
Kivel ez világon szövetségem nekem,
Elválhatatlanúl volt nagy böcsületem,
Noha most tebenned nem lehet életem.

20. Elég nagy fájdalom, hogy régi szállásom,
Nem bírhatom veled, én édes pajtársom,
Oh mely nagy keserű tűled elválásom,
Nincsen is kívüled semmi víg várásom.

21. Esmersz-é engemet, te régi hívedet,
Kinek te gyakorta mutattad kedvedet,
Te serénységedet s vigyázó szemedet,
S nagy vidámságodból mosolygó színedet?

22. Kelj ki koporsódnak setétes verméből,
Szállj ki életednek dögös tömlöcéből,
Az te tagaidnak rothasztó kertéből,
Szólj, s ne kételkedjél az te Lelked felől!

23. Ímhol állok, vagyok te meghitt barátod,
Kívánt atyádfia s édes mulatságod,
Kedved, vígasságod, nyájas útitársod,
Minden dolgaidban titkosod, tanácsod.

24. Élsz-é, édes hívem, az te tagaidban?
Van-é elevenség serény inaidban?
Mint bírod magadat erős karjaidban?
Szólj, édes hajllkom, mint vagy te magadban!

25. Én vagyok te Lelked, kivel voltál oly szép,
Isten kezeivel ékesíttetett kép,
Ő szent malasztjával, mint jól kötözött csép,
Noha gyarlóságból vagy most romlott cserép.

26. Oh azkit az Isten hatalmas kezei
Ékessen alkottak, s néztek szent szemei,
S kinek igazúlást hoztak szent sebei,
Hogy megboldogulnál, mint egyéb hívei.

27. Mint esett hát rajtad ez csuda állapat?
Mi dolog, minden jó rólad hogy leszakadt?
Régi szépségidtől kedved így elhervadt,
S minden nyomorúság terajtad kifakadt?

28. Ez-é az te réghi dicsért boldogságod?
Ily kicsint fénlett-é te szerencsés napod?
Ilyen szomorú-é vidám ábrázatod?
Ki nagy álmélkodás volt te bátorságod.

29. Oh keserves élet, siralmas boldogság,
Átkozot uraság, kinek vége rabság,
Oh hamis kazdagság, kin ül nyomorúság,
És kit követ ilyen kegyetlen bosszúság.

30. Oh sík jégen épült, te világi udvar,
Ki nagy csalárdságval búra forgatsz hamar,
Oh rossz, tökélletlen, hazug árnyék pitvar,
Hol az jó szerencse ilyen mirígyes var.

31. Ez-é, oh én Testem, kedve, ki kézen fog,
S kivel nyavalyádban temelletted forog,
Nem lehet keservesb ennél semmi horog,
Előbbi örömed kiért lassan csurog.

32. Oh fonnyadt virágszál, ki minap virágzál,
Sok ékességiddel kedved szerént jádsztál,
Most minden vígságtol immár eltávoztál,
Ruházatodban is igen rongyosodtál.

33. Idegen most rajtad az emberi személy,
Kivel egyebek közt előbb voltal kevély,
Nézd el most magadat, s minden felé szemlélj,
Nincs sok ruhád, közül azkit most megkémélj.

34. Jó illattal régen ki magad füstölted,
Gyönge szép harmattal kezeid öntözted,
Lágy öltözetedvel magad ékesgetted,
Most nagy bánatodra azt mind elvesztetted.

35. Régi múlatságid, hol vannak játékid?
Kárpitokkal bevont ékes palotáid?
Sok szép épülettel felkészült házaid?
Gabonákkal teljes nagy széles pajtáid.

36. Kazdag örökséged hol van, kit szerzettél?
Pénzed, sok aranyad, kiket te örzöttél?
Drága pohárszékid, azkit készíttettél?
Hintód, sok szép lovad, kikben gyönyörködtél?

37. Hol szép feleséged, ki reád mosolygott?
Vigasztalásodra téged csókolgatott,
Nehéz bánátidban könnyebbséget adott,
Fényes ruhájában, mint angyal forgódott.

38. Hol vannak fiaid, szép ékes leányid?
Víg udvarod népe, sok féle szolgáid?
Halgat az virgina, nincsek hegedűsid,
Egyedül maradtál, elfogytak tanácsid.

39. Hol uraságodhoz nagy füstölgő konyhád?
Drága madarakkal hol készül vacsorád?
Sok szép válogatott hallal hol most gazdád?
Senki ajándékkal most téged nem imád.

40. Hol azkik teneked vígan hízelkedtek,
S csaknem Isten gyanánt tiszteletet vittek,
Sétálni mentedben utat sepregettek,
Udvarod hazugi, kik vígan késértek?

41. Hol az nagy böcsület, kit az község adott,
Nagy sok térdhajlással előtted horgadott?
Piacon, utcákon nagy rendeket állott,
Szájok reád tátva csudáll- és urallott.

42. De mindezek fölött gyönyörűségidre,
Kik szolgáltak neked negédes kedvedre,
Hol vannak tanácsid, kik vittek ezekre,
Boldognak mondtanak nagy veszedelmedre?

43. Nincs most udvarodból sem szegény sem fő rend,
Palotád az tánctól egy szálnira sem reng,
Hol azki előtted ugratással kereng,
Csúfság szerző bolond előtted sem ferteng.

44. Már csak azok közül volna ki teveled,
Kiket elővittél, s nyugotott kebeled,
Pénzzel, böcsülettel kazdagétott kedved,
És sok szép ruhával ékesített kezed.

45. De nincs, és nem látszik sohol vigasztalód,
Árvaság, rettegés sok búval udvarlód,
Nincsen most barátod, vagyon sok árulód,
Elkárhozatodon vagyon sok dúdolód.

46. Kiért szomorúság kedved ellen megöl,
Régi kevélységed gyötör kívül s belöl,
Elkölt böcsületed, senki nem süvegöl,
Nincs ki tudakozzék szegénséged felöl.

47. Mint tetszik alattad most az száraz deszka?
Annak szoros volta, ki miatt vagy vézna,
Elszáradtál szintén, mint az fonnyadt széna,
Tested vékonyodott mint az nyújtott cérna.

48. Most kellene talám amaz vetett friss ágy,
Ki sok vánkosokból kamarádban volt lágy,
Vont arany paplanra kedved azért mint vágy?
Tunyaságod, érzed, most nyugodnod mint hágy.

49. Elhittem, ez az bolt, kit orrodal fölérsz,
Nem tetszik, azkiben egyedül alig férsz,
S minden szegletire lábaiddal elérsz,
Könnyebbséget ebben, lásd, azért kitől kérsz.

50. Te keresményiddel más ember töltözik,
Drága ruháidban idegen öltözik,
Nagy böcsületedből minden levetkőzik,
Kevés vagyon rólad, ki már emlékezik.

51. Nem bízhatol semmit te maradékodhoz,
Kinek nagyobb kedve van vígan lakáshoz,
Gyönyörködik azon jobbágyod ha mit hoz,
És mint férkezhessék kazdag tárházodhoz.

52. Alig hiszem legyen valaki hív hozzád,
Feleséged, fiad, barátod vagy szolgád,
Nincs, az te sok jódból, ki adja egy batkád,
Te könnyebbségedért nyissa kincses ládád.

53. Oh mely nagy árvájul maradtál mindentől,
Kicsin koporsóban szorultál egyedöl,
Nincsen senki veled rokonságid közzöl,
Hanem csak rút férgek vettenek most köröl.

54. Oh siralmas rekesz s keserű kalitka,
Rettegéssel teljes nyavalyás kőszikla,
Kiben oldaladnak csontja, látom, ritka,
Mert környüled görjed pokolbéli szikra.

55. Régi szépségedet az föld nehéz doha,
Fejér tagaidat az halálnak moha
Igen marcongotta, s nem lesz immár soha,
Kinek esedezzék nyelved hangos szava.

56. Vigyázó szemeid majd elhunynak immár,
Húsod csontaiddal azért rothadást vár,
Jó szerencséd után követ keserves kár,
Istennek ostora, megemésztő bogár.

57. Világ állapatja, látod, mint változott,
Kicsin boldogsága ha miben bimbózott,
Hamar csak utánna nyavalya nyújtózott,
Gyötrelemmel reád kárhozatot hozott.

58. Elközelget hozzád Isten itéleti,
Te bátorságodat aki megréméti,
Gonosz életedet igen megbünteti,
Te érdemed szerént béredet fizeti.

59. Igaz, hogy nem érzed meg büntetésedet,
És nem is szenveded nehéz gyötrelmidet,
Eljön majd, s nem késik, te bűnös testedet
Aki megeméssze, fölkölti férgedet.

60. Vallyon ki nem szánna, rajtad nem könyvezne?
Ki oly kemény szívű, ki nem kesergene?
Siralmas lélekkel tégedet nem nézne,
Kínod gyötrelmitől azki nem rettegne?

61. Ki vettettél, szegény, az emberek közül
Idegen földre mégy, ki nem maradt őstül,
Tüzed majd föllobban, mint valami szösztül,
Isten haragjának rajtad ezközitül.

62. Oh nagy véghetetlen szörnyű számkivetés,
Kinek bújdosásán nincsen víg nevetés,
Reméntelen onnan valaha megtérés,
Avagy az Istentől az kegyelemkérés.

63. No immár nem szólok el hagyván sok panaszt,
Oh régen bírt Testem, mert csak bosszút áraszt
Az te bús szívedben, s engem is elbágyaszt,
Lássad, ha ezekre adhatsz-é mi választ.

Az Test felel az léleknek megszólétó beszélgetésire:

64. Midőn az előjött bús Lélek siralmát,
Ily keserves szóval végezné panasszát,
És az őelőtte álló Test szózatját
Hallaná, nagy búval emelíté magát.

65. Sok siralma után készül megfelelni,
De nagy zokogási kénszerétik késni,
Nem szólhat, elbágyadt, látszik homlok esni,
Végre foházkodva kérdé, ki szól néki.

66. Te vagy-é én Lelkem, ki velem beszélgetsz,
Az én fájdalmimra sok bosszúval illetsz,
Nehéz gondolattal engemet vesztegetsz,
Isten haragjával, pokollal fenyegetsz?

67. Ha sok jóval Isten szeretett ez földön,
Széles tartománnyal kazdagétott bévön,
Kinccsel, sok szépségvel tartott oly nagy keduön,
Mi dolog magadat hagyod az út félön?

68. Nemde nem egy szívvel birtuk-é azokat,
Kivel kesergetsz most, mint veszett szolgádat,
Tudod, veled láttam sok mulatságokat,
Nem laktam kívüled magas palotákat.

69. Esztelenség talám, hogy azokat hányod,
Mert ha jól gondolod, magad találmányod,
Te birodalmadban voltam, mint szakmányod,
Avagy fegyvereddel nyert ragadományod.

70. Tégedet az Isten nagyobb bölcsességvel,
Ékesített bévebb értelmes szépségvel,
Tégedet fuvallott belém fényességvel,
Hogy szolgálód lennék engedelmességvel.

71. Te mennyei állat vagy természetedből,
Az Isten képére formált mindenekből
Szép, és halhatatlan, szállottál az égből,
Gyors és láthatatlan hertelenségedből.

72. Én viszont pediglen ez főldnek gyümölcse
Vagyok, kinek nincsen olly nemes erkölcse,
Halandó, romlandó, mint kis üvegecske,
Erőtlen, tudatlan, aszú törzsököcske.

73. Mint az föld magától nevel sok füveket,
Hasznost és ártalmas gonosz gyökereket,
Jóra és gonoszra viselő férgeket,
Így az én testem is hozott olly vesszőket.

74. Az jó gazda dolga, hogy földet megirtsa,
Gazzát megégesse, tövisből tisztétsa,
Sovánságát látván, ganéjjal újétsa
Róla az ő gondját soha ne fordétsa.

75.Vram, gazdám s bírám te voltál mindenben,
Vezérem, hadnagyom erőtlenségemben,
Ki kára, hogy gazzal bojtorján kertedben
Nevelkedett vad fa te szőlőskertedben.

76. Mint az jó kormányos ő hajóját bírja,
Akaratja szerént okossan forgatja,
Ha mi víz beléjön, hamar kihányatja,
Nagy vigyázásával romlástól megtartja.

77. Ha jól gondolkodol, mintegy hajód voltam,
Az te zászlód alatt engedve csatáztam,
Kívánság szelitől ha néha hajlottam,
Te vétked, szemérmed, hogy így megromlottam.

78. Veszett tudatlanság engemet feddened,
Friss öltözetimet szemeimre vetned,
Sok mulatságimat kárhozatra vinned,
Jobb volna azokat én velem könyvezned.

79. Tudod, az gonoszra voltam hajló edény,
Buja természettől épült gyarló sövény,
Az jóra igen rest, irgalmatlan s fösvény,
Jószágos dolgokra tetszett szoros ösvény.

80. Tégedet válaztott Isten kalauznak,
Kivel kedvelt vétkim kárhozatra húznak,
Sok kínvallásokkal veled együt zúznak,
Jaj ím nagy gyötrelmek reánk csúszton csúsznak.

81. Sok okok voltának az kikkel bírhattál,
De kívánságimra szabadságot adtál,
Vad indúlatimban meg nem zaboláztál,
S az szolgálat alá engem nem hajtottál.

82. Az Testnek szabadság ha mikor adatik,
Szemtelen akarat hozzá társolkodik,
Rút kívánságokkal hertelen meghízik,
Büntetlenségében mert ő igen bízik.

83. Az Test őmagában föld és száraz hamu,
Kinn az kevélységnek épült irigy falu,
Az szemtelenségre vagyon búja válú,
Sok csintalanságra fölállatott kapu.

84. Itt az irigységnek vagyon nagy mezeje,
Hamis csalárdságnak lakik az szüléje,
Szitok, rágalmazás, csúffolásnak völgye,
Itt képmutatásnak ballag gyönge hölgye.

85. Az Test Lélek néköl azért nem vágyódik,
Hévságos dolgokra nem is feletkezik,
Jóra és gonoszra föl sem serkenhetik,
Buja kívánságra nem is ragadtatik.

86. Az Test Lélek néköl olly, mint fölvont sátor,
Avagy hadnagy néköl kiterjedett tábor,
Mert önnön magától semmire nem bátor,
Az Lélek gyullasztó – Test föllobbanó por.

87. Ki ellen az Ördög táborát jártatta,
Segétségül mellé világot hajtotta,
S minden álnokságát abban megmutatta,
Mellyel az Testet is magához csatlotta.

88. Itt kívántatik hát az serény ő állás,
Ebben az Léleknek szükség az vigyázás,
Mert ha az Test lészen ellene az strázsás,
Nem csuda házában ha lészen támadás.

89. Az Lélek ha miben foglalja ő magát,
Testtel, mint eszközzel teszi akaratját,
Birodalmmal hajtja mint ő szolgálóját,
Hát miért szenvedi együtt pokol kínját?

90. Kisebb mindenekben az szólgának vétke,
Mennyivel külömböz sólyomtól az fészke,
Avagy mely kelletlenb rózsánál az csipke,
Ily képtelen veled testemnek gyötrelme.

91. Magamat kívüled én nem viselhettem,
Kezem mulatságra föl sem emelhettem,
Ha miben botlottam, tűled vezettettem,
Te vétked, veszélyed hogy megförtöztettem.

92. Nem jó mindenekben az lágy engedelem,
Mert gonoszságokra lészen fejedelem,
Hamar szégyen kél ott, hol nincsen félelem,
Magamról ezeket mindennek beszéllem.

93. Ha engem vétkemért az sanyarúságra
Híttál volna tiszta szíivbéli bánatra,
S nem bocsáttál volna sok tiltott dolgokra,
Nem szorultam volna keserves kínokra.

94. De mivelhogy nékem mindent megengedtél,
Azt tudván, hogy avval velem sok jót tettél,
Nagy fájdalmat nékem vég nékül szerzettél,
S nagy sok rettegéssel kétségben ejtettél.

95. Nem vagy, higgyed te is ezekért részetlen,
Nem maradsz vétkedért te is fizetetlen,
Mert téged büntetés vész elő főképpen,
Azki elöljáró vezér voltál ebben.

96. Te reád néz ebben amaz nagy büntetés,
Téged illet inkább mind ostor, s mind feddés,
Néked méltóbb érte az szörnyű kesergés,
Téged vár ezekért örök kínszenvedés.

97. Jaj azért nékem is hogy így vagyon dolgom,
Örök büntetéssel hogy fizetik zsoldom,
És noha mentségvel most magamat oldom,
Kevés idő múlván kínokkal ezt toldom.

98. Menj el azért tőlem, menj el már én Lelkem,
Menj el, ne lássalak, ne szomoréts engem,
Kínt én nagyot vallok, nem aluszik férgem,
Többet nem szólhatok, elnehezült fejem.

Az lélek viszontag szól feleletire az Testnek:

99. Beszédét csak alig az Test hogy végezé,
És nyugodalmára koporsóját nézné,
Azonban az Lélek szavát emelíté,
És ő feleletit az Testhez így kezdé:

100. Nehéz azmit mondasz, s akikkel pirongatsz,
Mindent rám hárintasz, bűnt magadon nem hagysz,
Fogyatkozásidról sokat te elhallgatsz,
Gonosz vezér voltam, azért így fojtogatsz.

101. Igaz nagy sokakban te számlált panaszod,
Kivel számadásom Ítéletre vonszod,
Nagy Isten haragját ellenem támasztod,
És az én fönnálló bástyámat ostromlod.

102. Ilyen mind ez világ fia általjában,
Azki torkig merült az nagy hamisságban,
Másra kenyi vétkét, gyors az vádolásban,
Csak lehessen módja az szabadulásban.

103. De igen körmödre égett most az gyertya,
Az ki nyavalyádat testeden újétja,
Majd elkészül az kín, aki megcsonkétja
Minden örömedet, s bánatra fordétja.

104. Jusson jól eszedben az én vigyázásom,
Gyakorta tehozzád fordult buzgóságom,
Ha kemény életre költ sanyargatásom,
Nagy bosszúságod volt minden nódításom.

105. Ha böjtöt hirdettem, abban nem kedveltél,
Az imádkozásra más üdőt rendeltél,
Test sanyargatással hamar betegedtél,
Hogy te nem koplalhatsz, magadban törődtél.

106. Praedicatióra mikor kellett menned,
Arra sok ideig kellet elkészülned,
Addig ékesgetted gonosz kevélységed,
Hogy nem sok haszonnal hozott meg restséged.

107. Gyakorta innepnap volt nagy szorgos dolgod,
Hogy király parancsolt, arra nagyobb gondod,
Akkor néked jobb volt útra is indulnod,
Avagy váraidat s jószágodot látnod.

108. Ez szorgalmatosság, noha emberekben
Van nyughatatlanság sok féle rendekben,
Az telhetetlenség de bántott bővebben,
Hamisan tanétott kereskedésedben.

109. Az bő esztendőben sok bort, búzat vettél,
Hogy az te pénzeddel uzsorát nevelnél,
Melyet szegénységre akkor kivetettél,
Mikor szűk időben éhséget értettél.

110. De azmi mind nagyobb, hogy takarmányidat,
Hamarébb tölthessed megszakadt zsákodat,
Jobbágyidra hántad zsizsikes gabnádat,
S reájok méretted rossz, büdös borodat.

111. Nem volt irgalmasság te gazdag házadban,
Könyörületesség ciffra szolgáidban,
Szegényt utáltátok nyomorúságában,
Nem volt ki kis kenyért adjon táskájokban.

112. Megholt volt tenálad az jó cselekedet,
Kiért utólsó nap száll nehéz ítélet,
Maga most jó volna veled ily készület,
Isten s emberekhez mutatott szeretet.

113. Az mely gazdagságval téged eltemettek,
Drága öltözetben koporsóban tettek,
Nagy friss készülettel az sírhoz késértek,
És sok gyászruhával téged kesergettek.

114. Bárcsak az te végső lelki javaidra,
Készíttetted volna azt kimúlásodra,
Szegényeknek adtad volna ruhájokra,
Könnyebb volna utad most az Mennyországra.

115. Az szegények szava, árvák kiáltása,
Nyomorult özvegyek tiszta imádsága,
Csuda, mint az Istent az irgalmasságra
Vonják, s ez az igaz hívek majorsága.

116. De te, oh én Testem, földben is kevélyen
Mentél, nagy gazdagon hogy csudáljon minden,
Mi haszna kincsednek hogy melletted légyen,
Hanem hogy pokolra nyomjon igen mélyen.

117. Könnyebbségedre bár volna csak az a kincs,
Kiben semmi hasznod mostan kínodban nincs,
Nem volna rabságra kezeden a bilincs,
S hamarébb megnyílnék az irgalmas kilincs.

118. Tudod, mint kívántam te jobbulásodat,
Fenyegetésedre mondtam sok csudákat,
Emlegettem gyakran te kimúlásodat,
Hogy megutáltatnám sok álnokságidat.

119. De te kövér szíved azontól hervadott,
És az henyélésből nem is vigyázhatott,
Sok édességihez ismét ragaszkodott,
Gyönyörűségire ottan futamodott.

120. Nagy kelletlen azért zörgettem ajtódon,
Erőt nem vehettem nagy tunyaságodon,
Megcsalattam én is sok mulatságodon,
Nehéz volt eveznem elmerült hajódon.

121. Igaz, kezemben volt az fékemlő szára,
De nem bírhattalak tégedet zablára,
Mert te vad erkölcsöd nem nézett szavára,
Haragodnak sem volt rekesztett határa.

122. Gyakorta vész így el még az jó vitéz is,
Ha szinten mindenben oly, mint fene tigris,
Keveset használ ott az jól csinált paizs,
Kinek édes társa ellenköző s hamis.

123. Tudom, nagy vétkemet abból Isten előtt,
Hogy kedvezésemből sok bűn hozzád kerölt,
Az én engedelmem szerzett néked szeplőt,
Jószágos dolgokból erkölcsöd kifesölt.

124. Nem csudálható ez, ha ki megtekinti,
Mert szerelmes társát ki keserétheti?
Kiváltképpen mikor szívvel édesgeti,
S nagy hízelkedéssel magához hiteti.

125 Az barátságos kedv igaz kötelesség,
S tiszta szeretetből jött tökéletesség,
Kivel öszveforrott ez buzgó szövetség,
Nem lehet azok közt hát az kedvetlenség.

126. Kicsoda, ki testén kegyetlenkedhetik?
Hol, azkik szívekben éles tőrt verhetik?
Kicsoda, ki testén így fenekedhetik?
Ha nem azkik egymást halálra kergetik.

127. Jó az jóban, úgy van, mindennek kedvezni,
S bév irgalmassággal kegyességre nézni,
De szent élet ellen az testnek engedni,
Veszedelmes dolog neki hízelkedni.

128. Hogyha ez világnak sok gyönyörűségit,
Csalárd hitetésit, s tündér feneségit,
Megutáltad volna elmúló szépségit,
S levetetted volna minden kevélységit,

129. Majdan társolkodnál az Isten szemivel,
Élnél mindörökkén ő szent fölségével,
Kiáltanád szent, szent, ő szent seregével,
S az ártatlan Báránt követnéd örömvel.

130. De minthogy vígan múlt te életed napja,
És jó szerencsének voltál mint fő tagja,
Most látod, ez világ szívét mint mutatja,
Sok adományának volt-é igaz atyja.

131. Hogy hosszú életet ígért bátorságval,
Avval hálójára kerített rabságval,
Étetőt készített hamis álorcával,
Veszedelmet hozott csalfálkodásával.

132. Az okos madarászt követte ő abban,
Azki elrejtezik gyakran az zöld ágban,
Lépét hányja bízvást pataknál azonban,
Hogy szép sípszavával fogjon madarakban.

133. Szintén ezenképpen bánt veled ez világ,
Előbb apolgatott, mostan már kettévág,
Régen vígan tartott, s most az torkodra hág,
Oh veszett boldogság, kit követ ily fogság.

134. És mindezek fölött nincs, ki veszélyedet,
Sok barátid közül nézze tökélyedet,
Megutáltak régen, s nincs, ki személyedet
Tekintse, s födözze elsenyvedt testedet.

135. Jaj azért nekem is, nyomorult szegénynek,
Társaságod miatt förtözött bűnösnek,
Kínja hozzám ragadt az pokol tüzének,
Kinek vége nem lesz kemény gyötrelminek.

136. Keserves sírásra az Test hajla azért,
Értvén veszélyeket egymásnak kedvéért,
Mégis igyekezik szólni mentségéért,
Mert Lelke panasza szintén szívére ért.

Az szomorú Test felel ismég az Léleknek:

137. Oh, azki sok jókkal bírtam ez világon,
Nagy, hatalmas voltam vár- és várasimon,
Sok térd meg is hajlott parancsolatomon,
Ellent senki nem vont én akaratomon.

138. Nemde nem e minap voltam-é nagy főúr,
Nevem széllel csengett, mint az jó pengő húr,
S ím, mint szegényedtem, s ki sok nyavalya túr,
Sok rút, undok féreg testemen likat fúr.

139. Kiknek hogy ellene álljak, nincsen erőm,
Csontom revesedett, kiszáradt az velőm,
Oh, mint elhagyattam, nincsen keserülőm,
Setét koporsómban alig van lepedőm.

140. Most veszem eszemben, mint vagyon az dolog,
Látom, mely mostoha kézzel ez világ fog,
Vendéglése után pokol kínja forog,
Veszedelmes úton mindenkor csavarog.

141. Soha nem gondoltam nyomorúságomat,
Bátran kialudtam megszokott álmomat,
Nem véltem hertelen ily változásomat,
Ki frissen tartottam úri asztalomat.

142. Látom, nincs kedvezés itt az méltóságnak,
Kicsiny tekinteti királynak, császárnak,
Tudós vagy tudatlan, szegénnek, gazdagnak
Egyaránt nyomnyi kell útát az halálnak.

143. De azmi mind nagyobb az én kínaimra,
És igen nehezen férnek fogaimra,
Majd mindketten megyünk nehéz számadásra,
Isten eleiben kemény vádolásra.

144. Úgy van, hogy méltatlan vagyok kegyelemre,
Isten személyének drága nézésére,
Érdemem semmi nincs megdicsőülésre,
Vétkem peniglen sok nagy veszedelmemre.

145. De gyarló voltomat ha Isten szemlélné,
Erőtlenségemnek mentséget úgy venné,
Érdemlett ostorát rajtad jelentené,
S rajtam nagy haragját úgy ő megkémélné.

146. Minden ítéleti néked hirdetheti,
Tanács és okosság nyilván beszélheti,
Hogy azki többel bír, többről kell fizetni,
Szúnyognak csöbörrel vérét nem vehetni.

147. Tenéked bévebben adott Isten mindent,
Okosságot, elmét, tudni az szent törvént,
Fő érzékenséget s oltalmazni szegént,
Szeretni, táplálni nyomorult jövevént.

148. Téged az Úr Isten sok jóval megáldott,
Az ő szent vérével kárhozattól váltott,
Szent akaratjának értésére tartott,
S titkos ajándékkal megvilágosétott.

149. De hogy nem böcsülted nálad az malasztot,
Kivel az életre tégedet választott,
Inkább megérdemled hát az kár hozatot,
Hogynem én, kit Isten csak földből raggatott.

150. Sőt, hogy többet mondjak keserves bánattal,
Azt kérdem tetőled igazulásommal,
Hogy bírja ő magát Test mi indulattal,
Hol az Lélek nincsen mozdító munkával.

151. Szól-é vagy vigad-é? Jár-é az árva Test?
Hall-é, aluszik-é, játszik-é örömest?
Minden mulatságot, effélét kirekeszt,
Az Lélek egyedül mert mindenre görjeszt.

152. Az Lélek dicsőít, vígasztal, bátorít,
Sok mulatság után ismét megszomorít,
Édes szeretettel kötelez s megszorít,
Sok indulatokkal gyakorta háborít.

153. Az Test ő magában mint megszáradt kóró,
Kiben az nedvesség már többé nem forró,
Gonosz kívánságra s jóra sem tolyongó,
Mert csak az Lélektől mindenre vágyódó.

154. Az Test, gondold el, csak szép simétott ráma,
Melyen elosztatott az Lélek bezárva,
Ki minden tagoknak vezére s bírája,
A Test Lélek nékül kelletlen és árva.

155. Az Test, ha megnézed, mint jól rakott kastély,
Kiben míg az Lélek, vigyáz erős rostély,
S nem is férhet hozzá addig semmi fortély;
De ha hajlandó lesz, ki bűne, ha bordély?

156. Egyedül mindenben hát az Lélek fő ok,
Úr és fejedelem, voltam én zarándok,
Hadnagysága miatt hát miért nyavalygok,
Övé az kárhozat, mentségem abban sok.

157. Hogyha az Úristent te tisztelted volna,
Jótéteményiben magasztaltad volna,
S az szegények dolgát jól ítélted volna,
Mennyei boldogság majdan környülfogna.

158. De hogy szűkölködőt abból nem tápláltál,
Te birodalmodhoz inkább ragaszkodtál,
Gonosz embereknek tanácsokon jártál,
Mindkettőnknek avval kárhozatot hoztál.

159. Oh, azki nemrégen szép bársonyban jártam,
Erős váraimban magam doboltattam,
Bolond játékokra kincsemet nem szántam,
Most mezítelenül mindenből kifogytam.

160. Régi tágas házam helett kis szoros bolt,
Sok szép ruhám közül alig van egy kis folt,
Örömem, úgy tetszik, s kedvem csak minap volt,
S hát ily nagy hertelen boldogságom mint holt?

161. Kínom öldöklésit mégis így szenvedném,
Csak az ítéletnek napját ne rettegném,
Titkos bűneimnek rútságit ne félném,
Készületlenségem miben megmenthetném.

162. De elfogyott tűlem minden segedelem,
Mert nem volt énbennem isteni félelem,
Környüláll engemet bűn és veszedelem,
Pokolbéli veszél s ördögi gyötrelem.

163. Ez nagy kínvallástól lennél te szabados,
Ha szintén énrajtam tüzes láng gyulladoz,
De könnyebbségedre bár ne bízzál ahhoz,
Elkölt az kegyelem s nem fér nyavalyánkhoz.

164. Együtt lészen azért velem kínvallásod,
Együtt rendeltetett pokolban szállásod,
Együtt kínoztatunk, s ott is leszek társod,
Nem lesz immár soha velem vigasságod.

165. Tedd le azért, Lelkem, már te is kedvedet,
Óhajts, siránkozzál, s vesd le örömedet,
Mert nagy kegyetlen tűz elburét tégedet,
Jaj, keserű szállás majdan befog minket.

166. Oh büdös tartomány s félelmes rút ország,
Hol kegyetlenségvel készül nyomorúság,
Oh, rút darabos hely s gyűlölt iszonyúság,
Fájdalommal teljes fizetetten bírság.

167. Oh, idegenségvei béllett szemtelen ház,
Kiben gyötrelemmel fénlik siralmas máz,
Az hazugság atyja ebben az fő halász,
Ki sok bűnből csinált etetővel horgász.

168. Oh, szégyenvallásnak homályos barlangja,
Gonosz káromlásnak hol cseng az harangja,
S megemésztő tűznek nem fogy el az lángja,
S kinek amaz kevély Luciper hadnagya.

Az Testnek beszélgetésire siralmasan panaszolkodik magáról az Lélek:

169. Az Lélek ezekre mégis szomorún szól,
Eszeveszett látja, segéde nincs sohol,
Minden segétsége szakadoz és romol,
Azért nagy jajszóval eképpen panaszol.

170. Oh, miért engedte Isten, hogy teremjek,
Én anyám méhében lelkes állat legyek,
Ő szent személyére ábrázatot vegyek,
Hogyha ez életből kárhozatra keljek.

171. Mi szükség volt nékem világra születnem?
Sok jó szerencsével igen böcsültetnem?
Mi haszna ez világ játékjának lennem?
Ha Isten jól tudta az én veszedelmem.

172. Elvesszen az a nap, kin világot láttam,
Átkozott az az éj, melyen fogantattam,
Bujdosó fergeteg fogja, kin nyugodtam,
Keserűség szállja, kiben álmot láttam.

173. Sértegető tövis lepje azt a földet,
Virágot szép fűvel ne hozzon az zöldet,
Azkin az én lelkem megelevenedett,
S tőlem az Úristen elidegenedett.

174. Mindenkor nagy homály kövesse s kerülje,
Megsetétedjenek csillagok őtőle,
Az mosolygó nyárnak melege ne érje,
Mindenkor hideg tél s zúzmaráz gyötörje.

175. Várja, de ne lássa az nap felkelését,
Világosságával elröjtse szép színét,
Soha ne szemlélje hajnal piros fényét,
Halál s keserűség nevelje ínségét.

176. Mi hasznom most abban, hogy édes szüléim
Nagy félve neveltek, s voltának dajkáim,
Szerelmes karjokon viseltek nénéim,
S szívek fájdalmival nézték betegségim.

177. Jobb lett volna nekem kezeken elvesznem,
Az ő örömökre föl sem nevelkednem,
Ez csalárd világot ingyen sem esmérnem,
Hogynem kárhozatra gyöngén neveltetnem.

178. Jobb lett volna nekem szolgálatra esnem,
Pogány ellenségtől rabságra vitetnem,
Avagy nagy szükségben éhségvel epednem,
Hertelen veszélytől kis koromban vesznem.

179. Oh, kegyetlen halál, hol volt te fullánkod,
Miért veszélyemre nem törted palánkod,
Miért nem mészárlott föl te dühös kardod?
Micsoda kedved volt pokolra tartanod.

180. Oh, te röst és tunya késedelmes veszél,
Irgalmatlanságra nyitott gyilkos kebel,
Miért árnyékodban engem be nem vettél,
S mérges italoddal régen meg nem öltél?

181. Vajha halál volna amaz gyulladt tűzben,
És ott meghalhatnék örökkén lélekben,
Kész volnék rálépnem annál örömesben,
Hogy megemésztetném, s ne égnék végetlen.

182. Tudom, nem sok időn úgy elfogyna éltem,
Könnyebbségemre is lenne az én vesztem,
Mert semmivé lenne hamar gyötrődésem,
És úgy az Pokoltúl megmennék én lelkem.

183. De így véghetetlen lesz ott az kínvallás,
Nem leszen ott halál, hanem örök kínzás,
Azhová vitetem, leszen ott csattagás,
Sokféle jajszóval bánat, siránkozás.

184. Boldogb ebben hát így barmok állapatja,
Kiknek holtok után párájok nem látja,
Test érzékenségvel nem is tapasztalja,
Pokol veszedelmét soha nem is tudja.

185. Bár az kárhoztaknak volna ilyen végek,
Az ő holtok után nem látnák gyötrelmek,
Jövendő kínokra nem szállana lelkek,
Pokol tüze lángját nem szenvedné testek.

Mégis az elbágyadt szomorú Test könnyebbségére kérdezkedik az Lélektől:

186. Keserves siralma nem szűnik az Testnek,
Nagy sűrűn könyvei hullnak szemeinek,
Azért zokogással szól mégis Léleknek,
Mert látja, vége nincs keserűségének.

187. Oh, minden örömtől elvált bűnös Lélek,
Kivel nagy szomorún én örökkén élek,
Veled könnyebbséget, tudom, már nem érek,
De mégis tetűled kicsin kérdést kérek.

188. Mondd meg azt énnekem, ha voltál Pokolban,
Az kárhozattaknak szerzett rút akolyban,
Mondd meg, kik szenvednek az kénköves tóban,
Van-é mi különbség az ostorozásban?

189. Mondd meg, mit láttál ott mindent könnyebbségre,
Lesz-é engedelem mi reménségünkre?
Használ-é valamit ott az Christus vére ?
Leszen-é érdemes idvözülésünkre ?

190. Mint vagyon ott dolgok az fő-fő uraknak?
Van-é mi tekintet erős hatalmóknak,
Kiknek székek előtt sokan udvarlottak,
És sok tartományok gazdag adót adtak?

191. Megváltozhatik-é valaki sok pénzén,
Várán vagy jószágán, temérdek sok kincsén?
Amint ez világon ajándék vivésén,
Kegyelem adatik soknak térd-esésén.

192 Van-é szánakodás ott, vagy csak büntetés?
Vagyon-é kedvezés, személyre tekintés?
Lesz-é szabadulás, kíntól menekedés ?
Jön-é irgalmasság, s lesz-é keserűlés?

193. Egyszóval hogy mondjam, lesz-é reménségünk,
Örök kárhozattól hogy megmenekedjünk,
Christus személyére ha valaha nézünk,
Avagy mind örökkén örökké ott veszünk?

Az bűnös Lélek felel az keserves Testnek:

194. Oh, te világi Test, mégis világra nézsz,
Föld lévén, ez földi módon most is beszélsz,
Elhiggyed, hogy mostan nem ágyadon henyélsz,
Kínvallás hele az, nincs ott az, mit reménlsz.

195. Kérdésed abban nincs semmi értelemmel,
Okosságod bódult nagy keserűséggel,
Elméd megsetétült kemény rettegéssel,
Ítéleted vagyon kétségbeneséssel.

196. Tudjad azért nyilván, s tartsad bizonyosan,
Hogy valakik egyszer beesnek Pokolban,
Késedelem nélkül jutnak kárhozatban,
Honnan semmi útok nincs szabadulásban.

197. Nem használ ott többé az Christus érdeme,
Nem keserül többé az ő kegyes szeme,
Az alamizsnának nincs ott segedelme,
Vagy az imádságnak haszna és ereje.

198. Sőt hogyha mind éppen az hívek serege,
Sok sanyarú böjttel test gyötrelmet venne,
S keseredett szívvel azért könyörgene,
Hogy egy veszett lelket pokolból kivinne.

199. Nem cselekedheti azt akármi érdem,
Nem hozhat senkit ki semmi segedelem,
Haszontalan azért minden töredelem,
Elmúlt az kegyelem, s jutott veszedelem.

200. Soha semmi úta vagy visszajövése,
Nem lehet senkinek onnan megtérése,
Örökkén-örökké leszen ott veszése,
De nem mind egyaránt leszen büntetése.

201. Oly nagy éhen kapnak mindent az ördögök,
Nincsen fáradságok, vagyon nagy örömök,
Seregekben ha kit beragadhat körmök,
Nincsen annál nekik jobb gyönyörűségök.

202. Nem adna egy lelket az Ördög sok kincsen,
Ez világnak minden együvé gyűlt pénzén,
Faluin, városin, azok jövedelmén,
Mert nagy kedvek nekik lélek gyötrődésén.

203. Hogy penig azt kérded te könnyebbségedre,
Vagyon-é tekintet urak személyére,
Adhat-é váltságot menekedésére,
Használ-é valamit, ha ki császár vére.

204. Ez ott az különbség s mind penig vereség,
Hogy azkit tudomány, fölemelt bölcsesség,
Böcsületre fölvitt az erős vitézség,
És magasabb székre föltett az tisztesség,

205. Ezeknek esetek s nagyobb büntetések,
Ha az törvény ellen gonosz volt életek,
Kiváltképpen kiknek buja kényességek,
Telhetetlenséget szerzett kevélységek.

206. Kemény és nagy szörnyű ítéletet vesznek,
Azkik ez világon főbbséget viselnek,
Az hatalmasokra sok kínok érkeznek,
Az kegyetlenek is kegyetlenöl vesznek.

207. Mennyire valaki bűntől legeltetik,
Sok gyönyörűségvel testhez ragaszkodik,
Annyival gyötrelme jobban szaporodik,
S több kínzószerszámmal ördög forgolódik.

208. Ott van kárhozatra készíttetett nagy tűz,
Siralom, jajgatás, elmúlhatatlan bűz,
Fogcsikorgatással bűnkáromlásra űz,
S testedre az ördög csipdeső férget fűz.

209. Pokolnak gyötrelme nem áll csak az tűzből,
Annak megsebhető lángja emésztésből,
Hideg is nagy faggyal vagyon nagy szélvészből,
Kénköves kőeső havas fergetegből.

210. Vagyon nagy sebes tűz s homályos setétség,
Tűrhetetlen meleg, kemény dér, hidegség,
Vagyon nagy kívánság s gyűlölt kedvetlenség,
Futás és szaladás s megrekesztett ínség.

211. Vagyon nagy fáradság, munka és dolgozás,
Szükség, bővelkedés, vagyon hivalkodás,
Szárazság, nedvesség, tüzes vízáradás,
Halál, sanyarúság, nincs semmi rendtartás.

212. Vagyon nagy setétség, hogy az nap nem fénylik,
Halhatatlan bánat, kin az lélek sínylik,
S megolthatatlan láng, ki meg nem aluszik,
Zűrzavar, irigység, harag, ki nem nyugszik.

213. Ugyanis az pokol csak bánatnak fészke,
Siralom, óhajtás fogyhatatlan mérge,
Rémülés, reszketés sok kínoknak férge,
Szegénység, betegség keserűség kérge.

214. Nincs ott semmi öröm, kegyesség, kegyelem,
Mert elburult mindent ínség és félelem,
Átok, átkozódás, vagyon nagy gyötrelem,
Az Ördög ott hóhér, társ és fejedelem.

215. Keresik az halált ott és nem találják,
Undok bűnök miatt magokat utálják,
Az kárhozat lelkek dolgokat siratják,
Mert könnyebbségeket sehonnan nem várják.

216. Sok gyötrelemhozó ördögök forgódnak,
Undok személyitől kiknek iszonyodnak,
Dögleletes bűztől epednek, száradnak,
Nincs oly érzékenység, kivel kínt nem látnak.

217. Minden bűnnek hele s külön büntetése,
Vagyon elosztatott kemény gyötrődése,
Kevélyek, irigyek, fösvények serege,
Parázna- s gyilkosnak magán van ördöge.

218. Nincsen semmi vétek, ki érdeme szerint,
Rettenetesképpen nem szenvedne nagyként,
Tűzzel bekerített Pokol mind körösként,
Egyaránt kínoznak gazdagot és szegént.

219. De minden nyavalyát s büntetést meghalad,
Hogy Christus személyét kínodban nem láthadd,
Az ő szent színére szemed nem fordíthadd,
És irgalmasságra már többé nem vonhadd.

220. Lészen más bosszúd is, ki keserget téged,
Mert kik szerelmesid voltának tenéked,
S gonosz életedben szépegették vétked,
Veled azoknak is kínvallások nézed.

221. Azkiknek az bűnre okot s példát adtál,
Vagy azkiktől bátran rútságra vonattál,
Életek s marhájok után ólálkodtál,
S hízelkedésektől kiknek megcsalattál.

222. Ezek mind egy völgyben lesznek mindazokkal,
Hamis keresménnyel kik vagy uzsorával,
Éltenek csalárdul, avagy prédálással,
Isten s fejedelmek ellen pártolással.

223. Az képmutatóknak sem vész el tükörök,
Az rágalmazóknak van ott könyöklőjök,
Részegeseknek is teli áll tömlőjök,
S az fertelmeseknek készen van fürdőjök.

224. Sok ott az nagy sereg, ki széllel kesereg,
Császár- s királyok közt sok paraszt tekereg,
Herceg az jobbággyal egy békóban csörög,
Sok úr kuldusokkal egy tömlöcben hörög.

225. Szörnyű büntetése vagyon minden bűnnek,
Fösvény nem örül ott teli erszényének,
Sok hamis zálaggal rakott szekrényének,
Kik titkon mutatott gyakorta kedvének.

226. Ennek barlangjánál vagyon sok tékozló,
Sok hazug, versengő, haragos, prédáló,
Telhetetlen, irégy, kevély, bosszúálló,
Torkos, rest, öldöklő, háborgó, áruló.

227. Sok műhel is vagyon ez nyomorult földön.
Holott megadatik mindennek az kölcsön,
Sok hamis munkáért van, ki pohárt töltsön,
S keserves kínokkal kegyetlenül kössön.

228. Van minden nemzetből megtudhatatlan nép,
Kiket bűnök szerént az ördög kínnal tép,
Nincs az kínvallástól őbennük semmi ép,
Vagyon nagy szörnyűség, nincsen ott semmi szép.

229. Meg nem mondhatom én néked az sok kínzást,
Seregenként való sokféle jajgatást,
Ki atyján, ki fián tészen átkozódást,
Az szabad akarat üvölt nagy káromlást.

230. Nincs ott egyenesség, hallik nagy zűrzavar,
Az Ördög mindenre égő tüzet takar,
S meg nem gyógyulható sebre rút fökélyt varr,
Sokféle fájdalmmal talál új kínt hamar.

231. Isten mondhatja meg az sok veszedelmet,
Pogányokkal együtt az sok fejedelmet,
Mint égnek ezekkel, kik keresztyén nevet
Viseltek, csak színnel ártatlan életet.

232. Sok volna énnekem arról beszélgetnem,
Téged, oh én Testem, azokkal késlelnem,
Hozzád beszédemet ideje végeznem,
Mert büntetésemet immár közel érzem.

Author Szent Bernárd:

233. Nagy bév szóval midőn az Lélek beszédét,
Elvégezte volna kemény kesergését,
És bűnei miátt várná veszedelmét,
Azonban nagy zörgés üté az föld színét.

234. Sok temérdek füstnek tekergése után,
Villámás, csattagás minden helt elfogván,
Íme, rút két ördög az földből kibújván,
Iszonyú személyek mutaták rikoltván.

235. Ezeknek képeket s rút ábrázatjokat,
Testek undokságát s iszonyúságokat,
Nincs ki megírhassa rettentő voltokat,
Avagy megmondhassa éktelen tagokat.

236. Fejek egyenetlen s hegyesen szélesült,
Haj ok kígyómódra csoportos elterült,
Homlokok rút ránccal igen szemtelenült,
Tűzzel megemésztő szemek vérben merült.

237. Tekintetek nékik mint villámás vala,
Tüzet szikrázással kiokádnak vala,
Szarvok kecske módra meghorgadtak vala,
Kiknek végeiből méreg csurog vala.

238. Orrok mint kányának hegyesek, s horgadtak,
Kiknek likaiból kígyók kiforrottak,
Fülök mint szamárnak, éktelenül nyíltak,
Kikből dögleletes gőzölgést bocsáttak.

239. Testek mint az halhéj, páncélyosnak látsztak,
Honnan gyulladt szikrák tüzesen hullottak,
Lábok tekerődött, körmök mint bikáknak,
Karjok és az ujjok szeges, mint az sasnak.

240. Szárnyok is hátokon szélesen terjedtek,
De olyatén, mint az szárnyas egereknek,
Kiknek az végei hegyes, mint tövisnek,
Fogok, mint vadkannak, száj okból kinőttek.

241. Ezek az siralmas Lelket megragadák,
Szép állapatjában igen meghurcolák,
Tüzes vasláncokkal őtet környülfogák,
És nagy csattagással Pokolban bevonják.

242. Kiknek eleikben számtalan ördögök
Örömmel ménének, mint egy sűrű ködök,
S neki vigadának, hogy kívánt vendégök,
Jutott volna nékik ily gazdag zsellyérök.

243. Ki-ki farkas módon azért mosolyodék
És skorpió szívvel reá agyarkodék,
Némely ő közülök nekisivalkodék,
És az ő fejére nagy tüzet okádék.

244. Némely megtüzesült fogóval fogdosá,
Némely jeges vízzel szertelen csapdosá,
Némely dühösséggel fogával mardosá
S keserű méreggel sebeit megmosá.

245. Némely elepedett erőtlenségében,
Epével itatá kénköves fördőben,
Némely tüzes nyíllal szaggatá testében,
Némely dögös füstöt gyújta kebelében.

246. Sok volt az mészárló rút hóhér körüle,
Kiknek nagyobb része körös-körül ülte,
Egyik rész szájában forró ónat önte,
Másika testéről  bőrét lefejtette.

247. Végre kegyetlenül hogy az ő személyét,
Marcongották volna szakadozott testét,
És nem tágítanák nehéz öldözését,
Ekképpen szólának látván vereségét.

Az kínzó ördögök szólnak:

248. Ilyen az jutalmok, kik nékünk szolgálnak,
Ilyen böcsületi van mi tanácsunknak,
S ily vendégség várja lelkeket azoknak,
Kik hízelkedését veszik ez világnak.

249. Minden gyönyörűség, mely az földön tetszik,
Uraság, gazdagság, minden, azmi fénlik,
Drága édes ízü s méz gyanánt nyalatik,
De lásd, mely keserves, s végét hová kötik.

250. Keserves kínokkal noha megsebhedtünk,
És fáradatlanul téged vesztegettünk,
De rettenetesb jön, s evvel meg nem szűnünk,
Ezerszer nagyobb kínt végetlen rád fűzünk.

Az kárhozott Lélek nagy sírással az égben fölkiált:

251. Ily keserves híren az Lélek búsula,
S minden reménységvel kétségre szorula,
Mégis amint lehet, azért leborula,
És elrémült szívvel az égben így szóla.

252. Oh, veszedelemben forgóknak Istene,
S elkeseredteknek vigasztaló szene,
Látod, az ördögök gyötrelme mely fene,
Légy irgalmas nékem, megtestesült Ige.

253. Nyisd ki szegényeden az te víg színedet,
S küldd el vigasztalni az te szent Lelkedet,
Tekints nyavalyámat, s ne utáld férgedet,
Kiért az keresztfán ontottad véredet.

254. Könnyebbíts kínomnak tűrhetetlen súlyát,
Olts meg testem körül pokolnak nagy lángját,
Fogd be az rám tátott oroszlányok száját,
S keserüld lelkemnek keserves sok jaját.

255. Oh, irgalmas Jesus, Dávidnak szent fia,
Látod, mely sok ördög lelkemet forogja,
Számtalan sok kínnal kárhozatom várja,
Könyörülj énrajtam, míg szómat elfogja.

[innen a 264. versszakig még hiányzik az első kiadásból]

256. Ne nézd, hogy vétkeztem s te ellened éltem,
Gyarlóság szennyétől én megferteztettem,
Hatalmas nagy Úr vagy, magam nem menthetem,
Kegyelmed segétsen, ne legyen elvesztem.

257. Igazságod szerint büntetést érdemlek,
Mert igazulással hozzád nem mehetek,
De irgalmasságból kedvet én nyerhetek,
Az te kegyelmedből még idvözülhetek.

258. Ne fogd meg énhozzám isteni kedvedet,
Kivel gazdagétál éltemben engemet,
Ne szakaszd el tőlem gondviselésedet,
Kivel fölnevelted én kicsinységemet.

259. Irgalmazz énnekem, s essék szíved rajtam,
Irgalmas Úr Jesus, lásd, hogy elhagyattam,
Szánjad kegyelmesen, mint elnyomorodtam,
Kegyetlen ellenség kezében jutottam.

260. Hatalmad nagy erős, s tudom nem kisebbült,
Kivel ellenségem lészen megszégyenült,
Ha parancsold néki, leszen ottan szédült,
Te engedelmedből noha torkomra ült.

261. Fedd meg azért nekik szemtelenségeket,
Irigységek szerént dühösködéseket,
Vedd el erejeket s kegyetlenségeket,
Szállíts kegyelemre haragos kedvedet.

262. Mi hasznod, Úr Isten, hogy engemet üldözsz,
Gyarló bűneimért ilyen igen gyűlölsz,
Aszú falevélnek pörzsölésén örülsz,
S te élő könyvedből szintén már kitörölsz.

263. Nem vesztesz énvelem semmit el, jól tudom,
De kicsin abban is haszon, ha kárhozom,
Tekints rám, Úr Jesus, mert öldököl kínom,
Kiért bűneimet szívből sívom-rívom.

264. Szánd meg nyavalyámat, s keserüld lelkemet,
Az te kegyelmedből hányd el gyúlt tüzemet,
Ragadj ki kezekből ördögnek engemet,
S add meg szent Nevedért örök életemet.

[eddig a betoldás]

Szent Bernard:

265. Alig emelété az Lélek föl magát,
Ez egynehány szóval hogy nyerje irgalmát,
Isten színe előtt terjessze siralmát,
És az ördögöknek halassza hatalmát.

266. Azonban hirtelen megcsoportozának,
Új kínzószerszámmal körüle állának,
Fogók csattogatva reá rohanának,
És egyenlő szóval neki így szólának.

Az kínzó ördögök:

267. Késén nyitja néked nagy kár füleidet,
Késén kötöd fene ette sebeidet,
Késén kényszeríted sírni szemeidet,
Hiba keresed itt könnyebbségedet.

268. Elmúlt az Istennek tetőled kegyelme,
Te idvösségedre nem jön segedelme,
Elkölt sok irgalma, s nem néz rád szent szeme,
Hejába kiáltod, nem segét szent Neve.

269. Nincs itt már érdeme az keserves szívnek,
Lelki fájdalommal töredelmességnek,
Mert Isten nem vészi most szeretetednek,
Nyújtott imádságát rebegő nyelvednek.

270. Te éltedben kellett volna kesergened,
Isten ellen való vétkedet ismerned,
S tiszta buzgó szívvel azért esedezned,
Eljött ítéleted, s nincsen mit remélned.

271. Haszontalan már most siránkoznod azon,
Hogy setét Pokolban függesz az pórázon,
Nem lehet, az tenger hogy habot ne hajtson,
Közepiben estél, hogy el ne burítson.

272. Méltó volna bizony az te kesergésed,
Hogyha remélhetnéd kimenekedésed,
De soha ezután az napot nem nézed,
Ragyogó szép színe sem lesz fényességed.

273. Rúttá s éktelenné leszen szép személyed,
Elhull te testedről minden ékességed,
Hozzánk hasonló lesz az te gyötrődésed,
Seregünkben leszen örök büntetésed.

274. Vedd el azért immár, azmit érdemlettél,
Vedd el jutalmadat, akit te kerestél,
Szállj be hajlékodban, melyet építettél,
Ez az az keresmény, melyre igyekeztél.

275. Te gonosz éltednek ez végső pohara,
Isten haragjának részegétő bora,
Ilyen facsarodott keserves kínodra,
Ez tántorgat téged, s benn rekeszt Pokolba.

276. Ez az kínvallásnak éheztető vize,
Sodomának berkin termett bor söpreje,
Sárkányok epéje, áspiskígyók teje,
Kiknek fogyhatatlan lesz mérges epéje.

Szent Bernárd:

277. Ezek után azért több szózat nem hallék,
Hanem keserves jaj égre emelkedék,
Zörgés csattogással ez dolog elmúlék,
S Pokol ajtaja is megint betétetek.

278. Ily rettentő csudát midőn azért néznék,
Az Test és Lélek közt rettegve hallgatnék,
Elmúlt életekről egymást mind feddenék,
Sok versengő szóval magok sértegetnék.

279. Hirtelen ez látás előlem távozék,
Nyugodalmam után intetém, vigyáznék,
Lelkem könyörgene, veszélyben ne esnék,
És ily nagy esetet semminek ne vélnék.

280. Siralmas volt nékem azokat csudálnom,
Szívbéli bánattal dolgok óhajtanom,
De mely keserves volt, azt meg nem mondhatom,
S mint az kárhozatra mentek, csak jajgatom.

281. Például mindennek beszélem, hogy féljen,
Gonosz bűneiben vakmerőn ne éljen,
Világ hívságinak semmit ne örüljen,
S Istenéhez minden idein megtérjen.

Concinnator:

282. Vesd meg azért, ember, világ dicsőségét,
Nagy szemtelenséget, tökéletlenségét,
Utáld hamisságát, s ne nézd ékességét,
Kárhozatra vonó gonosz kevélységét.

283. Az sok tiszt, gazdagság, becsület, méltóság,
Öröm, vígan lakás, tánc és sok nyájasság,
Sokszínű ajándék, barátság, mulatság,
Minden csak nagy hívság és bolond kívánság.

284. Nem jut-é eszedben te kicsinységedben,
Mikor megmosattál régen keresztvízben,
És bészámláltattál Isten seregében,
Hogy ellene mondtál ezeknek mindenben.

285. Mit ragaszkodol hát hízelkedésihez?
Mi gondod nagy pompás gyönyörűségihez?
Nem fér, higgyed nekem, az együgyű szívhez,
Világi kevélység ártatlan élethez.

286. Ez világ szintén oly, mint egy virágos kert,
Kiben édes ízzel ő mérget összvevert,
Szép aranycsészében gyönge italt kevert,
Kínját elfedte, csalni akar így mert.

287. Avagy ő hasonlóbb amaz képíróhoz,
Ki bölcsen szép színt ád emberi állathoz,
Kezet, lábat, szemet ír víg orcájához,
De szívét és bélit nem mutatja ahhoz.

288. Világ is szintén ily álnok képmutató
Ékes ruhájában, s maga fitogtató,
Keze rakva kinccsel, szeme szép mosolygó,
Lábai vidámok, kedve nem háborgó.

289. Kinyitotta színét, de nem látod szívét,
Elrejtette tőled, hogy ne esmérd mérgét,
Az te romlásodra bevonta az körmét,
Kivel fölkötötte ő csigázó kövét.

290. Csalárd, mert mindenkor úgy fedezi dolgát,
Mint az eszes halász beborítja horgát,
Kicsin eledelre ha hal nyitja száját,
Eszében nem veszi, hogy megfojtja torkát.

291. Valahol csendesben foly az víz bévsége,
Tudjad, hogy örvényesb neki ott mélysége,
Veszedelmesb, higgyed, világ édessége,
Mikor kedvesbben tart téged szelídsége.

292. Nem jut-é eszedben Sisera mint jára,
Azkit Jáel asszony házában fogada,
Édes beszédével vendéglé, itatá,
Meleg ruhájával be is takargatá.

293. Mikor fáradságát csendesen alunná,
Halálára elszánt szándékát nem tudná,
Hogy bízott helen van, magában gondolná,
S véletlen veszélytől meg is oltalmazná.

294. Azonban jó kedve hozzá megváltozék,
Lassú ballagással mellé orozkodék,
Hertelen Jáeltól földhöz szegezteték,
Hízelkedésitől ekképpen csalaték.

295. Így szokott ez világ mindennek nevetni,
Árnyék hajlékában hazugul beszélni,
Hamis álorcával sok kedvet engedni,
S gazdag ruházattal vígan födözgetni.

296. De hamar megbánja kis gazdálkodását,
Ha szintén nyújtja is miben nyalánkságát,
Lesre viszen avval, hogy ólálkodását
Pokolban oldozzad, ha lehet, pórázát.

297. Nyisd föl azért szemed, te világi ember,
Lásd, ahol aluszol: háborodott tenger,
S nem nyugodalmodra puhán tépett kender,
Rád is, mint Jónásra, temérdek habot ver.

298. Fuss ily édesgető álom kebelétől,
Válogatás nélkül ki veszéllel kerül,
Példát vehetsz az nagy szent Noé éltéről,
Sodomából kijött Lótnak esetiről.

299. Ezek ez világnak szemtelen kedvéből,
Mikor elaludtak hízelkedésiből,
Rútul csúffoltattak, mint Sámson is erről,
Hírt mondhat teneked vakult szemeiről.

[a következő öt versszakot az első kiadás még nem tartalmazza]

300. Nincs az aluvásban haszonra való jó,
Az restségből vagyon sok gonosz kifolyó,
Azokat is inkább ostromlja az kígyó,
Ki vigyázás nélkül él, és visszát vonyó.

301. Azt mondja az írás Evangéliomban,
Mikor az emberek volnának álomban,
Akkor az ellenség ment nagy bátorságban,
Ez rút konkolyt hintett az tiszta búzában.

302. Tóbiás aluva találta vakságát,
Isboseth szunnyadván szenvedte halálát,
Christus Urunk mikor aludt, háborúját,
Látták Tanítványok akkor tenger habját.

303. S nem csak az híveket ez világ kerüli,
Hanem fiait is erősen öldökli,
Az Pharaho királyt tengerben meríti,
Holophernest pedig szégyennel elveszti.

304. Absolont sok haddal noha fölkészített,
De hamar rútul ismét szégyenített,
Heródest, az kevélyt, férggel megétetett,
És sok csalárd színnel veszedelmet szerzett.

[idág a betoldás]

305. Hamisan vigasztal hát az, ki szomorít,
Nem meghitt gazda az, ki hálóra szorít,
Vagy idegen szívvel vándorlásra taszít,
S ki feselhetetlen tőrben meg is csonkít.

306. Ne bízzál hát semmit hamis árnyékjához,
Ki igen hasonló víz buborékjához,
Bolondság kapdosni tenger habjaihoz,
Avagy az fölgyulladt tűz sebes lángjához.

307. Elmerít az nagy hab, tűz lángja megéget,
Megfojt az gazdagság, s lelkedben sérteget,
Tisztességkívánás tüze megveszteget,
S nyughatatlan utat pokolra feszeget.

308. Megátkozta Isten régen ezt az földet,
Akin te nagy gonddal bőven gyűjtesz kincset,
Hogy bojtorjánt adjon s megsértő tövisét
Te nehéz munkádra, s neveljen vad füvet.

309. Mit keressz hát kedvet neki, ha keserű?
Mit hisz szépségének, ha cigány beszédű?
Te bujdosásodra siralmas hegedű;
Elaluvásodra Syrena énekű.

310. Mi haszna gyümölcsét veszélre keresned?
Bélmardosó ízit kebeledben szedned?
Mi haszna világnak szépségit kerülnéd?
Tövis gazdagsága, méltó azt elhinned.

311. Mint az sűrű tövis bokor alatt gyakran,
Undok, utálatos rút béka s kígyó van,
Így az bűnre vivő kevély gazdagságban
Csalárdság, hamisság találtatik nyilván.

312. És mint az Christusnak tövis koronája
Kínszenvedésében volt nagyobb kínjára,
Féljen úgy az gazdag szörnyű bosszújára,
Hogy ne legyen neki nagy kár hozatjára.

[a következő négy versszakot az első kiadás még nem tartalmazza]

313. Gondold, mely kis kedvvel fekszik az tövisen
Akárki is, mert az fakadott hegyesen,
Nem alhatik azon senki szép csendesen,
Fájdalom szerzése mert gyötör sebesen.

314. Ha szintén ideig világi életben
Téged gyönyörködtet kazdagság mindenben,
De mint az tövisnek hegy van az végében,
Így végső órádon terhel az lelkedben.

315. Minden fának, tudod, epesztő férge van,
Amint tapasztalod ezt az piros almán,
Sok földi gyümölcsön s az éltető búzán,
Testednek is csinált viselő ruháján.

316. Az kazdagságnak is vagyon gonosz molya,
Amaz rút kevélység, ki lelkedet vonja
Örök kárhozatra, mert mazzagát fonja
Telhetetlenségvel, s az az pokol foltja.

[eddig a betoldás]

317. Van azért ebben mód, ha tudsz véle élni,
Lelked idvösségét azáltal megnyerni,
Csak kívánságidra ne siesd költeni,
Szegények éhségén kívánj könyörülni.

318. Szegd meg kenyeredet szegény éhezőknek,
S nyisd meg te házadat fáradt jövevénnek,
Ha mezítelent látsz, adj ruhát testének,
És tégy tisztességet Isten személyének.

319. Könyörülj mindenen nagy irgalmas szívvel,
S ne utálj senkit meg idegen lélekkel,
Kincset gyűjtesz avval mennyei szentekkel,
Világot, ördögöt meggyőződ ezekkel.

320. Most vagyon mindennek alkalmas ideje,
Örök üdvösségnek itt fénylik mezeje,
Telhetetlenségnek ne fojtson erszénye,
Mert az a pokolnak bizonyos ösvénye.

321. Tudod, az gazdagnak az irgalmatlanság,
Örök veszélyt hozott az fösvény gazdagság,
És mint Absolonnak szép hajával faág,
Szörnyű halált hozott, tereád is fölhág.

322. Amaz vén Tóbiás legyen te hadnagyod,
Melyet ha te követsz, nem szűkül majorod,
S mint amaz özvegynek, nem fogy el olajod,
Megszabadul avval minden adósságod.

323. Tarts alázatosan kicsin személyedet,
Tisztességkívánás ne bántsa lelkedet,
Maradj szelídségben, várjad szerencsédet
Istentől, s megadja minden szükségedet.

324. Mert ha szót nem fogadsz, s fordulsz ez világhoz,
Aki mivoltában hasonló Júdáshoz,
Vagy titkon fegyverrel övedzett Joábhoz,
Eszedben nem veszed, hamar ejt lábához.

325. Sokakat elővett, s becsülettel tisztelt,
Nagy birodalommal az égig fölemelt,
Sok hízelkedéssel szerencsésen nevelt,
De végre megtetszett, akiket mint kedvelt.

326. Sándort életének virágzó színében,
Akit minden nemzet rettegett éltében,
Hirtelen méreggel megfojta keblében,
Harminc napig hagyván őtet temetetlen.

327. Mit mondjak amaz nagy római császárról,
Sok diadalommal vitéz Júliusról,
Okot talált hamar egy kis bosszúságból,
És nagy szemlátomást fölbárdolta rútol.

328. Az karthágóbéli nagy vitéz Hannibált,
Kit jó szerencsével gyakorta megpróbált,
Hamar veszélyére buja eszközt talált,
Kivel mérget szerzett s gyalázatos halált.

329. Példánk sok lehetne, azki rettenthetne,
Mint bölcs Cicero is, kit bujdosni külde,
Nagy becsület után üldöznie kezde,
S végre szörnyűképpen útában elveszte.

330. Brutus, Antonius, Cassius és Cato,
Kikhez életekben sok hozzá fogható
Nem volt, de csakhamar, azki csudálható,
Magok fegyverével ölte az áruló.

331. Valerianust is, az római császárt,
Nagy birodalmában hamar vete határt,
Mert nagy kisebbségvel csaknem mint egy szamárt
Perzsiában tévé lovásszá, kit ki várt?

332. Szólhatnék Ámánról, amaz kevély úrról,
Asverus királynak titkos tanácsáról,
Ki mikor nem vélné széles hatalmáról,
Nyaka szakad néki az akasztófáról.

333. Gazdagon s nagy kedvvel tartá Sedekiást,
Izrael királyát, aki fogyatkozást
Nem látott házában képtelen változást,
Babilóniában veszté el nyavalyást.

334. Mennyi halált szerzett s mennyit fölmészárlott,
Vízben elborított s méreggel leontott,
Tűzzel megemésztett, szegénységvel rontott,
Ki beszélheti meg, kiket mint megfojtott.

335. Térülj hát magadhoz egy kis gondolattal,
Cigányságát esmérd csalárd ábrázattal,
Hívsége nem tart meg állandó malaszttal,
Azkit neked ígért boldog ruházattal.

336. Mindenek idővel őbenne elfogynak,
Régi gazdag urak, gondold, hol nyugosznak,
Nincs, ki becsületet adjon most azoknak,
Mert porrá lettenek, s ítéletet várnak.

337. Nincs itt mihez bíznunk, nincs örök várasunk,
Csak halálban azért rajta ragadoznunk,
Elmúlik, mint árnyék, minden vigasságunk,
S nem lehet sokáig ez testben lakásunk.

338. Siessünk hát vígan Istennek szolgálni,
Ő szent nevét félni s oltalmunkra kérni,
Jószágos dolgokban magunkat foglalni,
S míg lehet, mindennel irgalmas jót tenni.

339. Szemünk fölemeljük az szép fénylő égre,
Kérjünk buzgó szívet töredelmességre,
Fussunk minden gonoszt, ki visz örök tűzre,
Bírjuk így az Istent nagy kegyelmességre.

340. Hogy mikor ez testből kezdünk levetkőzni,
Siralom patakján kétségvel költözni,
Amaz boldog parton Christusban öltözni,
Méltók érdeméből legyünk dicsőülni.

341. Ez példát úgy írták, hogy félelmet hozzon,
Rút bűnnek álmából mindent fölindétson,
Világi életből mennyeit fordétson,
S az Úr Jesus Christus végig boldogétson.

342. Hogy az megtestesült Isten születését,
Új háláadással jött új esztendejét
Ezerhatszázhúszban szentelnék szent Nevét,
Nagy Győr városából adák ki énekét.

Finis
Sit Nomini Domini Gloria

Forrás: RMKT XVII, 2., kiad. Jeney Ferenc, 90. sz.
A mű első kiadása 1623-ban jelent meg Prágában.
A második kiadás, Bécs 1633 (és 1636), közel húsz versszakkal kibővült. Valószínűleg a szerző betoldása.
Később még számos alkalommal megjelent a Tintinabulummal (lásd!) és egyéb - többnyire Nyéki Vöröstől származó - versekkel és prózai imádságokkal.

A mű forrása a középkorban elterjedt Philibertus látomása (Visio Philiberti) vagy más néven a Test és a Lélek vitája. A téma legismertebb latin verses feldolgozásának (szerzője Robert Grosseteste? Walter Mapes?) prózai magyar fordítását a Nádor-kódex (1508) tartalmazza. A Test és a Lélek közti vitát (régiesen: vetekedés, latinul: certamen) a középkori drámairodalom is feldolgozta misztériumjáték formában. A középkori történetben Szent Philibertus (Szent Fulbretus, Chartres-i püspök), Nyéki Vörösnél Clairvaux-i Szent Bernát a példázat elbeszélője.