Az anyaszentegyház tagjainak háborgatói ellen

Az serva me Domine

Tarts meg, Uram, engem, mert elfogyott az szent,
Az igazság elkölt, s az hit félfelé ment,
Mindent nagy álnokság elborított s békent,
Szív hamissággal forr, jámborság elrekkent.

Álnok ajakokot az Úr eloszlasson,
Mérge az hívekre hogy ki ne hathasson,
Ki-ki mind azon jár, másnak mint árthasson,
És hasznot kárából magának adhasson.

Jer, vegyük elő, mond, igyünket nyelvünkkel,
Istentűl se féljünk, haragját nyeljük el,
Nyomorítsunk mindent pínzes értékünkkel,
S űzzünk kereskedést ránk ragadt tisztünkkel.

Tanáccsá tett minket az mi fejedelmünk,
Őellene senki nem is áll ellenünk,
Mi dolgunkba azért bátraknak kell lennünk,
Akaratunk szerint mindent cselekednünk.

Marhát, pínzt, ki másé, szabadsággal osszunk,
Hittűl lélekben is, kit lehet, megfosszunk,
Ám tartassék érte Isten előtt bosszúnk,
Ördöggel magunk közt errűl megalkoszunk.

Sokan az hívekre forralnak tanácsot,
Nyakokra némelyek élesítnek kardot,
Romlásokra többi kenik ajakokot,
Alig találhatják szegények nyugtokot.

Nézi ezt mind Isten, és igen jól látja,
De bizonyos okért magát tartóztatja,
Hertelen az konkolyt ő ki nem gyomlálja,
De nagy búsultában ez szókot mondálja:

Ez eltűrhetetlen, súlyos nyavalyáért,
Mely minden hivőnek szívére heven ért,
S lélekben sok szegént mérgével bágyaszt s sért,
Én, Isten, felkelek, s rontom az álnok vért.

Sok nyomorultaknak keserves sírása
Szememet serkenti, hogy igyeket lássa,
Felelek, megszűnik nevem káromlása,
Nem is terjed tovább híveim romlása.

Idvösséges helyre tészem híveimet,
Kik hozzám bíztokban viselték szíveket,
S megrontom az rajtok járó kevélyeket,
Méltó kárhozattal kik rakták kebleket.

Az Úrnak ő szava tűzben megfőtt ezüst,
Hétszer tisztíttatott, kin rozsda ki nem üt,
Próbálásban penig meg nem fogta az füst,
Tiszta, szép és fejér, nem illette rézüst.

Az te szódnak azért tarts meg igazságát,
Híveidnek, Uram, enyhíts is rabságát,
Add meg mi lelkünknek hiti szabadságát,
És az kevélyeknek ronts meg társaságát.

Ő birodalmaktúl hogy megmenekedvén,
Tégedet áldhassunk nevedet dicsírvén,
Kiváltképpen penig többi közt igen én,
Ament mondjon erre mind gyermek, iffjú s vén.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.
A 12. zsoltár parafrázisa.