Szentsei György

Cantio alia et nova

Eredj, menj el tűlem, kegyetlen Cupido,
Ne környékezz engem, szívek szomorító,
Ki sok szép ifjaknak voltál csak bút hozó,
Az én szívemben is, tudom, lennél forró!

Nem iszom, elhiggyed, zavaros söprődet,
Kivetem fejembűl aranyos fékedet,
Mert végre megitatnád velem mérgedet,
Megölnél, miként sok szegény legényeket.

Szomorú mast nékem Venusnak szerelme,
Keserűre fordult szívemnek öröme,
Noha ő szándékát nem vihette végre,
Mégis, nagy sokaknak rám szóll hamis nyelve.

Zászlód alá, az kik íratták magokat,
Sok keserűséggel illetted azokat,
Mert reájok mérted te büdös borodat,
Mellyel részegítvén, elvesztéd azokat.

Eleitűl fogva voltál csak vérszopó,
Te édes beszéded csak merő skorpió,
Nem csalhatsz meg, higgyed, oh te hamis bíró,
Nem hordosz pórázon, hitetlen poroszló!

Nem hágy el az Isten, elhiszem, engemet,
Az irigyek ellen fölfogja igyemet,
Verd meg, Uram, kéllek, én ellenségimet,
Az kik rágalmaznak ok nélkül engemet!

Csak tehozzád, Uram, bizodalmam vagyon,
Szent erős jobb karod engem oltalmazzon,
Ördög, s világ ellen engem úgy megtartson,
Se testi, se lölki irigyem ne ártson.

Sok gondolkozásban annyira jutottam,
Sok búbánat miát ugyan elfárodtam,
Éjjeli álmomban azon gondolkoztam,
Melyik ország lészen énnékem eltartóm.

Ételem, italom merő méreg nékem,
Könyves szemmel eszem gyakorta ebédem,
Keserű kenyerem, az az én életem,
Édest keserűvel köll elegyíttenem.

Idegeny országra el köl már bujdosnom,
Mert ez helyben tovább nincs megmaradásom,
Az holott adatik az én nyugovásom,
Az irigyek miát ne légyen ártásom.

Gondviselő atyám lesz nékem az Isten,
Az hol járok-kelek, úton és útfélen,
Megőriz engemet minden veszély ellen,
Megnyugosztja lölköm, tudom, jövendőben.

Járok jászruhában már az bujdosásban,
Holott keserűség, mint ellenség, ollyan,
Soha nem lesz részem talán vigasságban,
Az irigyek miát való búsultomban.

Örömömnek napja immár szomorúság,
Vigasság elmúlván, reám száll sok aggság,
Idegeny országon éhség és szomjúság,
Elindulok, arra viszen az boszúság.

Röjtökben lappagok, mint az bagolymadár,
Mert lölkömet furdalja bánot, mint az ár,
Talám még béfogad az idegeny határ,
Megnyugszom valahol, mint Halcion madár.

Gyámoltalan fejem, immár indulj útra,
Soha ne térj többé vissza ez bánotra!
Én mennyei atyám, viselj gondot arra,
Irigyim jussanak ennél nagyobb búra!

Ilyen mindez világ fia átoljában,
Az ki torkig merűl az nagy álnokságban,
Másra kenyi vétkét, gyors az vádolásban,
Csak lehessen mentség az maga dolgában.

Isten, viselj gondot minden szegényekre!
Énnékem is vigyázz az én életemre!
Gyakran fohászkodom, s tekéntek az égre,
Annand fölyűl várok áldást mindenemre.

Régtűl fogva, Uram, én már csak búsulok,
Muta irigyektűl háborúban vagyok,
Mert ha egy kevéssé csöndességben vagyok,
Megint föltámodnak ellenem az habok.

Tarts meg én lölkömet, testemet épségben,
Hogy sok ínségemben ne essem kétségben,
Bízhassam egyedül te szent fölségedben,
Ne bízzam ez földi emberi erőkben!

Azt engedje nékem az áldott Úr, Krisztus,
Az mi bűneinkért szenvedett szép Jézus,
Kéllek, oh, én lölköm, az gonoszságtúl fuss,
Hogy halálod után kárhozatra ne juss!

Megcsöndeszedett már szívem háborúja,
Mert hiszem az Istent, az partra kihozza,
Szivemet bánottúl hogy megszabodítja,
Szegény fejemet is végre megnyugosztja.

Egy ifjú szerezvén ez verseket öszve,
Az kinek Istenben vala remínsége,
Mert reá szól vala sok hamissak nyelve,
De Isten megmenti, jóra fordul igye.

Nevemet fölírám ez versek fejében,
Megtalálod, csak jól megnízzed rendiben,
Az egyezerhétszáz és két esztendőben,
Nagykarácsony után harmadik innepben.

Ámen. Finis

Forrás: Szentsei György daloskönyve, kiad. Varga Imre, Bp., Magyar Helikon, 1977, 72a-74a (# 33. vers)
A versfők szerint maga az énekeskönyv összeállítója a szerző (ÉN SZENTSEI GYÖRGY ÍRTAM ÉN). A Venus zászlaja alatt való vitézkedés elutasítása Rimay Jánost követheti. Kérdés, hogy ismerhette-e az ifjú Szentsei a Balassa-kódex ifjúkori Rimay-verseit.

(Szöveggondozás: B. Ficzere Kitti)