10. Részesülés és képviselet

(Rimay: Reménségem vagyon nékem...[1] - Balassi: Reménségem nincs már... [2])

 

Waldapfel József már 1926-ban megállapította, hogy Rimay Reménységem vagyon nékem… kezdetű (teljes egészében csak a Madách-Rimay kódexekből ismert, de részleteiben, kalandos sorsú különvált harmadik strófája által a nyomtatott kiadásokban is felbukkanó[3]) énekét Balassi Reménségem nincs már… kezdetű verse paródiájának:[4] kegyes célú és hangütésű ellendarabjának szánta.[5] Rimay ezek szerint tehát a Reménységem te légy… kezdetű szövege mellett egy másik istenes versben is megmérkőzött Balassi nyolcadik, szerelmes tárgyú versével. Az első összecsapás tanulságait már megtárgyaltuk:[6] azt találtuk, hogy a Reménységem te légy…, mint Balassi szerelmi énekének imitatív és aemulatív ellendarabja, egy valamiféle nem-metonimikus nyelvre irányuló nagyon határozott és precízen célzott keresést, pontosabban e keresés szükségességének argumentumait visz színre. Kérdésünknek e ponton nyilván arra kell irányulnia, hogy az incipit kérésből állításba történő átfordulása (Reménységem te légy… - Reménységem vagyon nékem…) e nagyon célzott keresés folytatásának (konkrét megkezdésének, tulajdonképpeni végrehajtásának, esetleg: befejeztének) jele-e.

 Nos, a Reménységem vagyon nékem… kezdetű versnek, a kompozíció VI., hat strófás darabjának első fele, első három strófája azt mutatja, hogy a beszélő (ha esetleg tulajdoníthatunk is neki efféle szándékot) nem képes kitörni az elődszövegtől örökölt, alapvetően metonimikus nyelv fogságából. Ha a metonímia meghatározó jegyének az érintkezésen alapuló helyettesítést tartjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy Rimay ezen versének első fele, a feltételezett közösséget megszólító didaktikus, tanító első három strófa alapvetően metonimikus nyelvet használ: döntően az érintkezés képeivel ill. az érintkezéses kapcsolatot kibontó mikro-történetekkel jeleníti meg az Istent és az embert, kettejük (helyesnek tételezett) viszonyát – a metonimikus viszonyok egyik alapesetét (teremtő-teremtmény).

Reménségem vagyon nékem az én gondviselő, kegyes Istenembe;
Hogy el nem hágy, sőt meg is áld lelki, testi minden kedves szükségembe.
Szent természeti őtet követi s nem akadoztathatja vétkembe.

Irgalmasság, szép igazság környöközi az ő kegyes természetit;
Így ez okon semmi módon maga elől el nem taszít soha senkit.
Csak azt kívánja, hogy szánja-bánja ki-ki bűnit, el is hagyja vétkit.

Mert ki megtér s kegyelmet kér, jó voltához nem fér, hogy ő azt elhagyja;
Mindent megnyér, ki kérni mér szent Fiáért tőle, fia maga mondja.
Mennyen felyül ér irgalma, kit mér annak, ki őtet féli és várja.

 A beszélő reménysége a gondviselő, kegyes Istenben van; Isten kegyes, szent természetét irgalmasság és szép igazság követi, környöközi, veszi körül; s ehhez a jó volthoz nem fér, nem illik a hűtlenség. Jól látható, hogy a beszélő, Isten (jórészt a strófák első soraiban zajló) megismerése és megjelenítése során a metonimikusság egyik fontos alesetének, a tartalmazó-tartalmazott-viszonynak a logikáját követi – ami aligha lehet teljesen független Balassi Szentháromság-himnuszainak képi logikájától.[7] Isten konkrét cselekedetei, következetes antropomorfizációjának (döntően a második sorokban megvalósuló) narratív műveletei szintén metonimikus alapúak: Isten nem hagy el, megáld, kedvesen megelégíti a testi szükséget, irgalmassága okán nem taszít el, fia áldozatáért a tőle kérni merő mindent megnyerhet. Ez a szint – nyilvánvaló módon - szintén metonimikus logikákat, az ok és okozat, ill. az elvont és a konkrét közötti közvetítés, közvetítődés logikáját követi. Ahogyan metonimikus az ember tetteinek, ill. az ember és Isten viszonyának (általában a harmadik sorokban koncentrálódó) ábrázolása is. Istent az emberi vétek kegyelmének kiárasztásában ugyan nem akadoztathatja, mégis azt kívánja, hogy az ember bánja meg és hagyja el bűneit, térjen meg Istenéhez s kérjen kegyelmet, hogy a félőknek és váróknak (mint valamiféle szent edénybe) kegyelmet mérhessen az isteni irgalom. Talán e harmadik szinten látható leginkább, hogy a szóképek Rimay költészetére oly jellemző, s gyakorta valóban unalmas, narratív kiteregetése nem csupán a terjedelmet növeli, növelheti meg, de azáltal, hogy – mint itt is – a történetmondással összefonódó aposztrophé-használat az olvasót egy történet látens főszereplőjévé teszi, jelentősen növelheti a szöveg mozgósító, megindító erejét (movere) is. Az (időtlen) aposztrophé és a (hangsúlyozottan időbeli) narratíva poétikai viszonya minden korban a líra egyik alapproblémája. Rimay itt (lírájára felettébb jellemző – s némiképp ironikus - módon) voltaképpen a bevezetésben megvalósítandó figyelemfelkeltés, figyelmessé tétel (attentum parare) egyik régi, a közönség és a tárgy között közvetítő, klasszikus toposzát terjeszti a vers teljes első egységére: de te fabula narratur. Nem hinném, hogy ne éppen ez lenne költészetének egyik legjellemzőbb, movere-központú alapművelete: látens megszólítások által apránként és módszeresen lehetővé tenni, hogy az olvasó beilleszthesse magát a szóképekből lassan kibomló elbeszélői történet főszereplőjének helyébe.

 Ám a következő pillanatban, a második három strófás egység, az ima kezdetekor, hirtelen minden szinte teljes mértékben megváltozik. Úgy tűnik, Istenhez más nyelven kell beszélni, mint az emberekhez.

Az én vétkem penig nékem elviselésemhez lévén igen terhes,
Kérlek, Uram figyelmezz rám, segíts, könnyíts, s légy is énnekem kegyelmes,
Bűnöm bűziben, pokol tüziben ne engedjed, hogy lehessek részes.

Itíleted, uram, ne tedd méltó haragodnak nyomós mértékére.
Tekingetvén nem úgy az én vétkemre, mint Fiad kiöntött vérére.
Én érdemetlen és elégtelen igazítlak csak az ő érdemére.

Ennél teljesb, tökéletesb igazulásomnak módját nem lölhetem,
Fiad bérét, piros vérét hitem által hogyha lelkemre vehetem.
Magam érdemét, mint szennyem tetvét, mustra nélkül csak hátam megé vetem.

A vétek elviselhetetlenül terhes: a sorvégi jelző által az egyéni bűn súlyként, teherként, az emberre rárakódott, szabadságát gátló fölöslegként metaforizálódik. Ám ez a (némiképp rejtett) kiinduló metafora a továbbiakat csak részben irányítja (segíts, könnyíts): az isteni kegyelmet a szöveg a továbbiakban előbb tekintetként (figyelmezz rám), majd pedig olyan erőként jeleníti meg, amely képes arra, hogy megakadályozza a beszélőnek az evilági (bőnöm bűziben) ill. a túlvilági (pokol tüziben) büntetésekből történő részesülését. Az isteni büntetés a részesülés szinekdokhikus elven működik, s ebből következően a megszabadítás is ilyen természetű: ember és Isten közös közös teherviselésén alapul. Azt hiszem, jórészt ez a strófa az oka annak, Balassi utolsó versét (Végtelen irgalmú…), elsősorban annak második strófájára hivatkozva, láttuk:[8] többen Rimaynak tulajdonítják.

Mosd el rólam immár, kit lelkem alig vár, mosd el bűnöm rútságát,
S együtt a rút hírrel, mint rút bűzt, enyészd el förtelmem büdös szagát;
Esmérem vétkemet, kiért nap éngemet rettent, mutatván magát.

 A szavak jelentésének és az ameliorációt egyként mellőző hangulatának hasonlósága (förtelmem büdös szaga – bűnöm bűze) azonban ne tévesszen meg bennünket. Most már talán látható az alapvető különbség: a Végtelen irgalmú… a bűnnek és következményeinek megsimmisítésében (mosd el, enyészd el), a Reménségem vagyon nékem… azok közös elviselésében (segíts, könnyíts) érdekelt. Szeretném azt hinni, legalább ideiglenesen, hogy a Balassi és Rimay közötti ezen ellentétet nem a katolikus ill. protestáns kegyelemtanok, hanem a metonimikus ill. a szinekdokhikus poétikai logika egymással versengő különbségei hozták létre.

 Továbbhaladva: Rimay szövegépítési módja annyiban (de csak annyiban) valóban didaktikus, hogy a következő strófa tulajdonképpen ugyanazt a retorikai utat járja be, mint az előző. Az 5. strófa első sorának mikro-narratívája újra a teher-metaforából építkezik (nyomós mérték), ezután azonban Istent újra tekintetként ábrázolódik, s ebből következően a kegyelem e tekintetnek az emberi vétekről Krisztus kiontott vérére történő elfordulásként jelenítődik meg. Jelen két szöveg imitációs szempontból tehát annyiban mindenképp összetartozik, hogy míg Balassi szerelmes verseiben a beszélő megszólításainak célja mindig az, hogy a szeretett nő tekintetét más létezőkről őfeléje, a szerelmes férfira fordítsa, addig Rimay istenes verseiben Isten megszólításának (aposztrophé) elsődleges célja leggyakrabban éppen az Isteni tekintet igazítása, irányítása, az, hogy elérje Isten elfordulását (aposztrophé) az ember bűneitől. Hiszen (a női tekintet odafordulásával ellentétben) ezen a téren csak az isteni tekintet ezen elfordulása teszi lehetővé, hogy az elégtelen és érdemtelen beszélő részesülhessen a Megváltó érdeméből. A harmadik strófa összefoglal: az isteni tekintet ezen (ima által megtörténő) kiigazítása a legteljesebb és legtökéletesebb módja a megigazulásnak. Amely konkrét módon azáltal valósul meg (s ezzel, de immár a másik oldalról, visszatérünk a közös teherviselés szinekdokhikus logikájából következő történethez), hogy az ember a szó lehető legszorosabb értelmében, mint valami áldott terhet, a hit által a lelkére veszi Isten fiának bérét: kiontott piros vérét.

Ez döntő pillanat – poétikai értelemben is. Az eddigiek szerint az isteni erő segít az embernek a bűn terhének elhordozásában. Az ember viszont magára veszi az isteni kegyelem legfontosabb jelét, Krisztus vérét. Kölcsönösen részesültek egymás súlyaiból, egymás terheit kölcsönösen hordozzák. Az utolsó sorban azonban ez a khiasztikus egyensúly látszólag megbillen. A beszélőről leszakad valami, azt mustra nélkül a háta mögé veti, eldobja. Ez a valami a maga érdeme, s ennek, mint a megigazulás melletti argumentumnak az elvetése teológiai értelemben teljesen logikus következménye vagy alapja az eddigieknek. A saját érdem azonban e téren a szenny tetvéhez hasonlíttatik. A szöveg ezzel nem csupán az előd egyik meghatározó jelentőségű, s az eddigiekben feltűnően került trópusához tér vissza, de ahhoz a higiéniai jellegű képes beszédhez is, amely az előd istenes verseinek talán legjellemzőbb jegye – s amely (láttuk:) csak a metonímia képzetkörein belül maradva lehetséges. A metonimikus logikát kerülni igyekezvén fellelt szinekdokhikus nyelv eredményei tehát érintetlenek maradnak, de erre az egészre végül mégiscsak rákerül egy nagyon-nagyon vékony metonimikus burkolat, réteg, árnyalat. Azt hiszem, erről a kivételes fontosságú pontról lassanként akár azokat a Rimay-szövegeket is elkezdhetnénk újraolvasni, amelyek nem Balassi-versek imitációja által jöttek létre.

 Akárhogyis: úgy látszik, a Rimay-szövegeknek a nem-metonimikus nyelvre irányuló (a Reménységem te légy… által bejelentett) keresése a Reménységem vagyon nékem… kezdetű szövegben a szinekdokhéra alapuló nyelvben lelte fel a lehetséges új nyelv lehetőségét. S ezzel, talán szisztematikusnak is mondható imitációi által, nem csupán az előd nyelvének súlypontjait helyezte át a perspektíváról a redukcióra, de Balassi immár reduktívnak látott nyelvével szemben elkezdte kiépíteni egy reprezentációra alapuló nyelv állásait is.[9] Ha pedig ez a megfigyelés helytálló, akkor a magyar XVII. század ezen kezdeményező, s számos tekintetben jellegzetesnek tekinthető életműve nem (csak) abban az értelemben reprezentatív, hogy retorikájának súlypontját a trópusokról (szóképekről) a figurákra (alakzatokra) kezdi el áthelyezni,[10] hanem sokkal inkább abban értelemben (is), hogy számára immár nem a helyettesítést segítő leegyszerűsítő összevonás, hanem a részesülés és a képviselet képletei jelentették azokat az alapviszonyokat, amelyekre az általa létrejövő költői nyelv ráépülhetett.

---