2. Laudatív deffieranciák

(Rimay: Szólítván nevemen...[1] - Balassi: Júlia szózatját...[2])

 

Régóta közismert vélekedés, hogy Rimay János tíz darabból álló szerelmi ciklusának első, Szólítván nevemen…kezdetű darabja (Első kiben azt írja meg, miképpen hódoltatta őtet Venus az ő zászlója alá, egy kegyest égérvén neki, kit ő Lidiának nevez) Balassi Bálint Júlia szózatját… kezdetű Célia-versének (KILENCEDIK KIBEN JULIÁHOZ HASONLÍTJA CÉLIÁT MINDEN ÁLLAPATJÁBAN, CUPIDÓVAL IS FEDDIK, HOGY - HOLOTT HAZÁJÁBÓL IS Ő KERGETTE KI - OTT SINCS NYUGALMA MIATTA) imitációs párja, s mint ilyen, Balassi verse és teljes szerelmi költészete explicit ellendarabjának, ellenpontjának mutatkozik.[3] A tét nem kicsiny: ha ez az elképzelés helytálló, akkor az a helyzet, hogy Rimay János saját szerelmi tárgyú, megszerkesztett ciklusát egy olyan darabbal kezdte, amelyben - nagy öntudattal - azonnal teljes mértékben világossá tette, hogy követőként más szerelmi költészetet kíván művelni, mint elődje és mestere, a magyar nyelvű udvari típusú szerelmi líra megalapítója, Balassi Bálint. Ha ez a vélekedés igaz, akkor Rimay Balassi-követése (legalábbis a szerelmi költészet terén, s legalábbis szándékában) jóval aemulatívabb, mint azt általában gondolni szokás.

            Rimay versében az első sor kivételével mindvégig Venus beszél. Pontosabban: a vers beszélője (az első sor kivételével) mindvégig az istennőnek a beszélőhez intézett szónoklatát referálja. Bár a prosopopoeia korántsem idegen Balassi költészetétől, a trópus ilyen terjedelmű és jelentőségű használata - a narrátori arc és hang szinte teljes odakölcsönzése - Rimay versét eleve, alapjaiban elkülönbözteti az előd poézisétől. Hasonlóképpen radikálisan különbözik a narrátor figurája is: Venus (általa újramondott) szónoklatának megszólításaiból egy olyan figura bontakozik ki, aki mindezideig – tartósan elrémülvén a szerelem kettős: méreg-méz jellegétől – következetesen elkerülte a szerelem tág hálóját. S épp ez teszi alkalmassá arra, hogy Venus – mint egy testet öltött példázatban – rajta mutassa meg, hogy létezik egynemű: kínt, mérget, fájdalmat egyáltalán nem (vagy esetleg csak nyomokban) tartalmazó, ésszel, okossággal, vidám józansággal élő szerelem is. Teljesen nyilvánvaló, hogy Balassi univerzumában ilyen (Pallas által előkészített és megszelídített) szerelmi érzés nincs, nem létezik, sohasem jöhetne létre: ott a szolgálat és a bér, az érdem és a jutalom egyensúlya korántsem alapállapot. Mindezek után a szép kegyes, Lídia figurája olyan alakként jelenik meg, amelyben új metaforikus jelzésekkel megtalálhatók ugyan a szerelem eddig is metaforikusan taglalt szélsőségei (méreg-méz, Venus-Pallas - tűz-víz), de ezek a szélsőséges ellentétek immár képesek arra, hogy ebben a figurában újra meg újra kioltsák egymást.

Esméred Lidiát, kiben semmi híját szépségemnek nem hadtam,
Két forgó szememet, gyújtó, hív szívemet ábrázatjában adtam,
Afelett bölcs ésszel, okos ítílettel s minden javammal láttam.

Szeme hatalmával, ékes, szép voltával Ő magáévá tészen,
Felejthetetlenül szívedbe ő beül, s elmédbe zárva lészen,
Csak őtet óhajtod, mert szíved is csak ott minden örömet vészen.

Nézd meg csak két szemét, mely bév szikrákot vét, méltó gyuladozásra,
De mihelt betegít, megint gyógyít, segít, hord vizet oltásodra,
Hogy szintén el ne fogyj, de neki kedvet hordj, kész ő megtartásodra.

            Lídia Venus tökéletes kivonata: szépsége és javai maradéktalanul felhalmozódnak, összegződnek benne. Ez a Venus azonban némiképp maga is Pallas-szerű: a szemek és a szív gyújtó hatását radikális ellentéteik: hívség, bölcs ész és okos ítélet ellensúlyozzák. A Lídia-kivonat elkészültét megelőzte a hagyományosan (Balassinál is) ellentétes figurák, Venus és Pallas összeolvadása. És a figurák határainak átjárása a továbbiakban is folytatódik: ennek a szerelmi történetnek épp az a leglényegibb mozzanata, végkifejlete, ahogy a szép kegyes végül teljesen elfoglalja a beszélő centrumait, a szívet és az elmét. És Júlia ellentétekből épülő figurája csak ekkor eredményez történeteket: ő felgyújt és elolt – s a kedv hordása ellenében kész megóvni a beszélőt attól a pusztulástól, elfogyástól, haláltól, ami a szerelmes tárgyú Balassi-versek beszélőinek legjellemzőbb aggodalma. Ismétlés, halmozás, fokozás, ellentét: azt hiszem, ezen a ponton tényleg nagyon úgy tűnik, hogy a Rimay-szövegben valóban nem a trópusok, hanem a figurák dominálnak. A szövegben érzékelhető konstellációkat, változásokat, mozgásokat, történeteket elsősorban nem szóképek, hanem alakzatok uralják és generálják – vagy legalábbis nem annyira a szóképek, mint inkább az alakzatok logikája segítségével lehet őket elsősorban megérteni.[4] A kérdés mindezek után pedig az lesz, hogy valójában hogyan is lehet ebben a fiktív, alakzatok uralta világban (a megtartás érdekében) kedvet hordani.

Angyali szép képét s csudáló termetét szépítsed verseiddel,
Csak egyedül őtet, ily megékesültet tiszteljed szerelmeddel,
Kiért ő is téged míg él, híven szeret, s holtáig nem felejt el.

Ládd, hogy egyedül ő, kihez minden illő, beszéd, tréfa, éneklés,
Tánc, járás, ugrálás, nézés, víg mosolygás, módjával való lépés,
Hív, buzgó szerelem, s bódog, kinek ebben lehet részesültetés.

Nincs soha oly elme, ki őtet eléggé méltán megdicsírhesse,
S egyszer látott képét, s kire jó szemet vét, soká elfelejthesse,
Én neked ajánlom, azt is igen hágyom, légy holtig szerelmesse.

            Nos, a kedv hordásának – természetesen – a laudatio a legadekvátabb formája: a megtartás és a holtig tartó szerelem ára a dicséret. Lídia figurája pedig úgy van megalkotva, hogy kiemelkedően alkalmas legyen erre a szerelmes dicséretre. Nem csupán külső tulajdonságai (angyali szép képe és csudáló termete) predesztinálják erre, de cselekedetei (a beszéd, a tréfa, az éneklés, a tánc, a járás, az ugrálás, a nézés, a víg mosolygás, a módjával való lépés, a hív, buzgó szerelem) is, s leginkább e kettő tökéletes összekapcsoltsága. Lídia legelsősorban azért dicsérhető eredményesen, mert hozzá minden tevékenység illik – alakja még az ugrálást is megszépíti. Mindez azonban azt még nem magyarázza meg, hogy ugyanakkor miért nincs soha oly elme, ki őtet eléggé méltán megdicsírhesse. Lídia esetében miért nem lehet sohasem elégséges a kötelezően előírt laudatio?

            Nos, a laudatio műveleteit általában úgy szokás felfogni, mintha azokban világosan és végérvényesen elhatárolódna egymástól a megdicsért és a dicséret, a dicséret tárgya és annak szövege, mintha utóbbi nem idézne elő maradandó változásokat az előbbin. Ez a Rimay-szöveg azonban egyáltalán nem így gondolja el ezt a folyamatot. Angyali szép képét s csudáló termetét szépítsed verseiddel ,/ Csak egyedül őtet, ily megékesültet tiszteljed szerelmeddel: e sorok szerint ez a csodaszép alak versek (strófák?) által tovább szépíthető, a szerelem valódi tárgya pedig voltaképpen nem az a dicséret előtti, hanem ez a megdicsért, tovább szépített, megékesült lény. Ha e sorpár ezen értelmezés helytálló, akkor Lídiának Rimaynál nem valamiféle lelkendező szerelmi rajongás okán, hanem azért nincs méltó dicsérete, tökéletes ábrázolata, mert a (szerelem és a) laudáció valódi tárgya – részben annak eredménye. Ebben a szövegben az dicsérendő, aki dicsérhető (s ezért kell Lídiának olyan alaknak lennie, akihez minden illik). Elégségesen megdicsérni pedig azért nem lehet, mert a dicséret tulajdonképpeni tárgya a (dicséret előtti) tárgyból és magukból a dicséretekből áll össze. Ha pedig a dicséret tárgyának mindig része a dicséret szövege, állítás-együttese (megváltoztatja, szépíti, növeli azt), akkor a dicséret valóban sohasem lesz képes lefedni, utolérni, bekebelezni a laudáció tárgyát. A dicséret sohasem éri el célját, nem létezik méltó dicséret, nem létezhet tökéletes ábrázolat, différance van. A nyelv, tárgyát maga alkotván meg, sohasem lehet pontos. E felismerés távlatainak belátásához azonnal vissza kell lépnünk az imitált Balassi-szöveghez, meg kell néznünk, milyennek láttatja Rimay – aligha maradéktalanul laudatív, de attól még a tárgyat szintén megváltoztató: megalkotó – imitációja.

Immár zászlód alól kiköltem, sőt távol járok nagy seregedtől,
Mert kis haszon mellett tűrnöm sokot kellett, míg vártam te kezedtől,
Immár uram is más, Pallas és vitéz Mars, kik mentenek tüzedtől.

[…]

Medgyek? Hová légyek? Jobb-é, hogy engedjek? Mert se Mars Cupidónak
Nem árt vitézséggel, sem Pallas elmével úgy mint világbírónak,
No tehát engedek, mert vélek sem érek, én is hát ez rontónak.

            Balassi verse egy levert lázadás története. A beszélő a 6. strófában, hosszú előkészítés után, bejelenti Cupidónak, hogy elhagyja seregét, ám Cupido válaszát meghallgatva, s belátva, hogy a világbíró szerelem óhajtott új urainál, Marsnál és Pallasnál is erősebb, a záróstrófa szerint mégiscsak megmarad a gyötrelmes szerelem zászlója alatt. Cupido ill. Mars és Pallas ellentéte kibékíthetetlen és feloldhatatlan, a hierarchia egyértelmű, a döntés elkerülhetetlen. Innen látható be Rimay versének, szerelem-képének a Balassiétól való radikális eltérése: a Szólítván nevemen... a döntést elkerülhetőnek láttatja, a hierarchikus viszonyokat felszámolja, a szereplőket egyenrangúsítja, a Mars-problematikát száműzi, Venus és Pallas tulajdonságait pedig (előbb Venus, majd) Lídia alakjában egyesíti. Tömören fogalmazva: Rimay lebontotta a Balassi által felkínált kizáró oppozíciókat, dinamikus, történetszerűen működő egységeket hozott létre belőlük, s ezáltal egy olyan szerelemfelfogást jelenített meg, amely még csak nem is ellentéte a Balassiénak. Kérdésünk most az lehet, hogy történt-e egyúttal hasonló radikalitású, aemulaív változás a poétika területén is. A Balassi-vers bevezető, a Cupidóhoz intézett szónoklatot megelőző, leíró strófáit idézem.

Julia szózatját, kerek ábrázatját Cupido úgy mutatja
Célia beszédén, örvendetes képén, hogy mikor szemem látja,
Juliának véli, mikor tekintéli, mert szívemet áltatja.

Egyenlő két rózsa, kinek mind pirosa, állapatja, színe egy,
Sem egy ágon termett, kit zöld levél fedett, nem hasonlóbb két ért meggy,
Mint ez Juliához, kinek szép voltához gerjedek, mint Aetna-hegy.

            Ez a két strófa kétségtelenül Balassi hasonlatokra épülő stílusának egyik legszélsőségesebb esete, végső határpontja. Júlia és Célia hasonlítanak. Célia beszéde, örvendetes képe (szinte) teljesen olyan, mint Júlia szózatja, kerek ábrázatja. Célia: Júlia szép képe. (És – talán – viszont.) Lehetséges tökéletesen leábrázolni Júliát: Céliában. (És – talán – viszont.) Van tehát tökéletes ábrázolás, létezik a jelölő és jelölt egybeesése: a (szinte) maradéktalan hasonlóság által. Ez a (poétikai) siker azonban egyben (megismerési) kudarc is. A hasonlóság ugyanis olyan fokú, hogy a két hölgy - Cupido tevékenysége nyomán - már-már összetéveszthető. Ami más szavakkal azt jelenti, hogy ezek szerint létezik tehát olyan kivételes mértékű hasonlóság, amelynek esetében az összehasonlítás már nem teljesen elégséges megismerési eszköz.[5] Az ily mértékű hasonlóság azonban ritka. Annyira ritka, hogy a hasonlóság ezen fokát csak újabb (ennyiben: meta-szintű) hasonlatok segítségével lehet érzékeltetni. Célia és Júlia annyira hasonlítanak egymáshoz, mint két rózsa, vagy két meggy. A Balassi-szöveg eljut a hasonlósági paradigma végpontjára, érzékeli annak nem teljesen kielégítő voltát - de erről a pontról csak újabb hasonlatok látszanak. Ezek segítségével – tehát: a saját hajánál fogva - próbálja meg magát kiemelni a poétikai problémából. A rózsák állagukban (méretükben, pirosságukban, állapotukban, színükben) hasonlóak. A meggyek szomszédos helyen (egy ágon, egy levél alatt) értek meg. A hasonlóságot érzékeltetni kívánó hasonlatok mögött árnyékszerű metonimikus viszonyok kezdenek feltünedezni.

A Balassi-vers nyelvi erejét az mutatja, ahogy a második strófa utolsó sorának finom eldöntetlensége, billegése (Végülis: kihez gerjed a beszélő, [újabb - nem maradéktalanul szerény – hasonlat:] mint az Aetna-hegy? Céliához? Vagy mégis inkább Júliához?) mindezek után tulajdonképpen mégiscsak szinte teljes nyíltsággal ismeri be a hasonlósági paradigma végét, berekesztődését, az alakok minden igyekezet ellenére mégiscsak létrejövő (részleges, alkalomszerű, pillanatnyi, Cupido mesterkedése által előidézett) felcserélhetőségét. Rimay verséét pedig az, hogy az előd által a végsőkig elvitt paradigmából, az előd által megmutatott és elért poétikai csúcsról és zsákutcából nem (csupán) az előd által felkínált irányokba (a meta-hasonlatéba, a metonímiáéba, a felcserélhetőségébe) mozdult el, hanem képes volt arra is, hogy a laudatio gyakorlatain belül, az alakzatok erejére támaszkodva, a pontatlanság szükségszerűségét felismerve eljusson a nyelv kiiktathatatlanságának, konstitutív voltának felismeréséhez. Nem szkepszis ez. Inkább éleslátás.

 

---