5. A verőfény tündöklő fénye és a krokodilusgyík: egy nem-metonimikus nyelv felé

(Rimay: Reménységem te légy...[1] - Balassi: Reménységem nincs már...[2]

 

Ács Pál kiadása óta a Reménységem te légy… kezdetű Rimay-verset mindenképpen érdemes annak a fontos felismerésnek és hangsúlyos értelmezési javaslatnak a szellemében olvasni, amely azt állítja, hogy „a verskezdet szerint az éneket Balassi Bálint Reménységem nincs már nékem kezdetű éneke vallásos ellendarabjául szánta Rimay.”[3] Ez a javaslat nem keveset állít: Rimay János megkomponált versgyűjteményének harmadik, istenes tárgyú darabja ezek szerint Balassi Bálint kompozíciójának nyolcadik, szerelmes versével verseng. A két vers összefüggése, összekapcsoltságának módja ugyanakkor nem tűnik túl bonyolultnak: a Balassi-vers elkeseredett beszélője senki szerelmében nem reménykedhet, s ezért versének zárlatában Isten szerelmi közbenjárásáért vagy a halálért könyörög – a Rimay-vers beszélője pedig innen, ettől a (klasszikusan hypoleptikus[4]) ponttól folytatja a diskurzust: aprólékos részletességű retorikával valóban megteremti azt a helyzetet, amelyben Isten a szerelemtől elhagyatott ember reménységévé válhat. A Rimay-vers (a Rimay-Madách-kódexekből és a lőcsei kiadástól ismert) prózai argumentuma azonban ennél jóval finomabb (nem-narratív) összekapcsoltságokra, poétikai tárgyakra és tétekre is rámutathat.

Az argumentum szerint a bűnös ember (miként az, aki sárba esik) óhatatlanul beszennyezi magát. Bűntől szennyesen kell hát Isten elé állnia, de (amiként a verőfény világának tündöklő fénye sem szennyeződik el fertelmes dolgokra való kiterjedésével) Isten dicsőségét nem fertőzi meg, hogy irgalma által érintkezik ezzel a mocskos emberrel. Az embernek ezért félelemmel és rettegéssel kell ugyan munkálnia saját üdvösségét (Fil 2,12), de ennek a félelemnek és rettegésnek mégsem szabad elszakítania őt a fiúi szeretettől és az isteni kegyelembe vetett feltétlen bizalomtól. Ezért, ezt a megingathatatlan reménységet kifejezendő kell tehát kinek-kinek a vers szavaival, de a maga képében imádkoznia Istenhez. Az argumentumban először két állítás és két hasonlat alkot meg két ellentétes létezőt: a bűn (mint a sár) beszennyezi az embert, de a vele való érintkezés (ahogy a Napot sem az undok sárokra való terjedés) nem szennyezi be Istent. A két létező különbségének lényege tehát retorikailag abban áll, hogy az egyikre hatást gyakorolnak az érintkezésen alapuló, metonimikus viszonyok, a másikra nem: Isten világának ragyogása illethetetlen. Az ember akkor válhat méltóvá a kegyelemre, ha benne lévő rettegés és félelem nem üresíti meg őt a reményteljes fiúi szeretettől – retorikai fogalommal élve tehát akkor, ha a maga módján közeledik Istenhez, s maga is rezisztenssé válik a lélek belső, metonimikus bonyodalmaira. Mindezek után érthető, hogy az argumentum miért bízik abban, hogy a vers szavaival történő ima nem homályosítja el a saját arculatot (ki-ki maga képét): e törekvések szellemében a szöveg egyes szám első személyének magunkra öltése maga is két metonímia-rezisztens elem (ember és szöveg) találkozása. Az ember szükségszerűen bűnös. Isten kegyelme üdvözítheti, de csak akkor, ha az ember egyéb területeken (lelkében, imáiban és verseiben) maradéktalanul megtisztul a beszennyeződés érintkezésen alapuló, metonimikus logikájától. Magát a versszöveget ezúttal teljes egészében idéznem kell – egyike a legrövidebb Rimay-szövegeknek.

Reménségem te légy nékem,
Nagy hatalmú, bölcs Istenem,
Tőled legyen segítségem,
Mikor terhel én sok vétkem.

Bűnnel noha éltem rútult,
Álnoksággal szívem burult,
Ne légy mégis mellőlem múlt,
Látván, hogy igyem rád szorult.

Por hamuból én eredtem,
Sok szennyt ezekből rám vettem,
Kiben úgy is keveredtem,
Hogy tisztulttá most sem löttem.

Senki nincs előtted igaz,
Minden mi érdemünk csak gaz,
Mennyországban részt vehet az,
Kinek jó voltod irgalmaz.

Szükség tehát mindeneknek
Kincsét kérni kegyelmednek,
Hogy természeti kedvednek
Lágyítson ítíletednek.

Félen tévén érdememet
Rád hagyom én is igyemet,
Töltséd így bé szükségemet,
Hogy idvözítsed lelkemet.

(Aposztrofikus és metaforikus) állapotleírás (1-2.) – (képes nyelvű teológiai) argumentáció (3-5.) – (közösségivé tett, egyéni) kérés (6-7.): gazdaságos, tömör, hatékony és újszerű struktúra ez, amely egyszerre szakad el, igen radikálisan, a Bornemisza-Balassi-féle penitencia-modelltől és a Balassi istenes verseiben meghatározó jelentőségű megtisztítás-metaforikától. Balassi beszélőit – reményük szerint - megújítja, újratisztítja Isten. Rimay beszélőjének lelkét viszont ebben a versben (természete szerint való lágyabb ítélettel), ha jól értem, amúgy szennyesen üdvözíti. Ahol a metonímia működik, ott beszennyeződés van. Ahol viszont nincs metonímia, ott megtisztítás sincs. Mindebben pedig – egyébként - aligha láthatunk mást, mint az utolsó Balassi-vers, az imént értelmezett Végtelen irgalmú… jelszemléletével való teljes és végleges leszámolás második, rövid, de nagyszabású kísérletét. Amit semmiképpen sem kívánnék, de - azt hiszem – nem is lehetséges visszavezetni a katolikus Balassi ill. a protestáns Rimay klasszikus (és korántsem haszontalan) ellentétére. Az imitáció és az aemulatio vágyának, és a nyelvre való ráhagyatkozás esetenként már-már önfeledt igyekezetének poétikai hevületében – úgy látszik –a retorikai farok néha-néha, ha nem is megcsóválja, de immár bizony ki-ki billenti egyensúlyából a teológia kutyáját.

Ennek egyik legfontosabb jele pedig éppen az, hogy a Rimay-vers illethetetlen, metonímia-rezisztens, a „tündöklésének szépségét s tisztasága természetinek erejét” mindig megtartó Nap képében összegződő létezői és jelei leginkább mégiscsak Balassi verséhez képest, ahhoz való viszonyukban nyerik el jelentésüket. A Balassi-vers beszélőjének azért nincs már bizalma senki szerelméhez, mert szerelme tőle elvált, mást talált, magához új szerelmet foglalt, őt elutálta. Az egyedi esetből (szerelmem, ki volt nekem, az elfut előlem) nyilván azért következtethet általános állítás (Reménségem nincs már nékem / ez földen éltemben senki szerelméhez) mert azt szinekdokhikusan értelmezi: a többi is olyan, mint amilyennek ez az egy bizonyult. De milyennek is bizonyult valójában ez az egy (4-6.)?

Siralmával mint hogy megcsal az krokodilusgyík útonjáró embert,
Így engemet elhitetett, hitetvén már vesztett, mint ártatlan lelket;
Prédája vagyok, mert már megfogott, valamint akarja, úgy gyötörhet.

Ki nem hinné vagy gyűlölné az ő mézzel folyó szerelmes beszédét,
Esküvését, látván könyvét és alázatosan formált szép személyét?
Bizony megcsalná, akárki volna, aki nem tudná ravasz elméjét.

De ha szinte nem beszélne, vallyon s ki keresne egyebet helyében?
Ha olyan ő, mint sík mező az jó kikeletnek áldott idejében:
Ifjú, szép, ékes, mindennél kedves, nincs vétek személye termésében.

A volt szerelmes tulajdonságai a hasonlatként alkalmazott – kemény szavak: - kisgyermekként síró, a vándort magához csaló, majd a prédáját felfaló krokodil (a Sátántól sem idegen) képében összegződnek. A nő becsapta a beszélőt: hitegetvén őt, a vesztére tört. Becsapta őt mézzel folyó szerelmes beszédével és esküjével. Becsapta könnyeivel és alázatosságával. Becsapta ifjú, szép, ékes, kedves, vétek nélkül termett, a tavaszi sík mezőhöz hasonlatos személyével. A versszövegben először az alaposan kifejtett hasonlat alkotja meg két ellentétes létezőt: a nő-krokodilt és a férfi-prédát. A két létező különbségének lényege retorikailag abban áll, hogy az egyik állításokat tesz, melyek nem igazak, a másik pedig értelmez, s a hazug állításokat igazként interpretálja. A gyorsan megválaszolódó (s ennyiben nem is teljesen retorikai[5]) kérdésekből világos, hogy a nő szövegekkel, nyelvi alakulatokkal (verba: mézzel folyó szerelmes beszéddel és esküvéssel), szövegként, nyelvként funkcionáló testi jelekkel (res: könnyekkel és alázatos testtartással – fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szöveg ezen utóbbiak után mondja, hogy De ha szinte nem beszélne, azaz ezeket konkrétan kimondva is a beszéd egy fajtájának tartja), illetve szövegek, nyelvi alakulatok módjára (itt, konkrétan: hasonlat által) értelmeződő testi megjelenésével (habitus corporis: hibátlan test) is képes hazudni. Kételkedésre, ellentétes értelmezésre (Ki nem hinné vagy gyűlölné) egyáltalán nincsen mód. Ez a nő csak azt nem lenne képes becsapni, aki a felsorolt nyelvi közvetítésformákat kiiktatva, közvetlenül ismerné meg: belelátna a fejébe, ravasz elméjébe. A helyébe másikat keresni pedig nem lehetséges. Mindennek következtében a lelkétől megfosztott, élő-halott beszélő csak Isten segítségében reménykedhet. A többi néma csend, ill. Rimay.

Aki azonban – innen látható be: - nem csupán a vers szövegét, a történetet folytatja, hanem – egy okkal megváltozott kontextusban - megválaszol a Balassi verse által felvetett súlyos ismeretelméleti problémára is. Ha ugyanis a közvetítettség kiiktathatatlan és mindig nyelvi természetű, a mindig nyelvi természetű közvetítettség pedig alapvetően (Balassi példái legalábbis ilyenek:) metonimikus természetű, akkor a (szerelmi vagy teológiai) üdvösség kérdése - alapvetően nyelvi kérdés. Kellene egy igaz (vagy, legalábbis: szűkebb hazugság-lehetőségű) nyelv. A megoldás Rimay verse szerint egy olyan (eredendően isteni, de az ember által talán imitálható) nyelv lehet, amely – láttuk: - nem az érintkezésen alapul. Rimay istenes éneke elsősorban azért valóban Balassi szerelmi énekének imitatív és aemulatív ellendarabja, mert színre viszi az ezen nem-metonimikus nyelvre irányuló nagyon határozott és precízen célzott keresést. Mestere juttatta el idáig, de a keresést már a tanítványnak kellett elkezdenie.

 

---