Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Rimay János |Szilasi : Gravis : Rimay |  

6. A törlés: sententia és aposztrophé, exemplum és argumentatio, trópusritkítás

(Rimay: Ez világ, mint egy kert...[1] - Balassi: Vitézek, mi lehet…[2], Vitézek karjokkal…[3])

 

Régóta köztudott, hogy Rimay kompozíciójának XIII. darabját, a II. rész (melyben ez világi életünknek állapatjából származó akadályoknak orvosló eszközit szedegethetjük elménkbe) harmadik, Ez világ, mint egy kert… kezdetű versét több imitációs szál is hozzáköti Balassi szövegeihez. Eckhardt Sándor kiadásának jegyzetei a 61., Vitézek, mi lehet… (EGY KATONAÉNEK, IN LAUDEM CONFINIORUM) és a 62., Vitézek karjokkal… (AMATORUM CARMEN DE VIRGINE MARGARETA) kezdetű Balassi versek[4] konkrét, jól lokalizálható hatását emelik ki.[5]

 Rimay verse keretes szerkezetű. Az első két strófa a világ általános helyzetét jellemzi: az első többszörös hasonlatok segítségével (minden sor egy szentenciózus hasonlatra épül [a világ olyan, mint egy kert, mint senyvedt zsindel, mint romlandó ház], ezen felül az utolsó hasonlatot további kettő fejtegeti tovább [(mint) elveszendő szállás, (mint) jóktól üresült rekesz]), a második pedig narratív eszközökkel. A harmadik strófa pedig (amit valóban teljes joggal köthetünk hozzá nagyon szorosan a 62. Balassi-vers 11. versszakához), a felbomlott békesség monumentális, sorokra bontott, később részleteződő történeteivel, precíz átmenetet képez a központi, teljes egészében exemplum-funkciójú részhez.

Ez világ, mint egy kert; kit kőeső elvert, napról napra veszten vész,
Vagy mint senyvedt zsindel, kit ó házról széllyel té-tova hány nagy szélvész,
Ő mint romlandó ház, elveszendő szállás, jóktúl üresült rekesz.

Mindenütt való hel rakva sok veszéllyel, nyugta nincs embereknek,
Kit-kit bánat sebhít, bút öröm nem enyhít, vége nincs keservének,
Árad sok veszéllyek, sér mind szívek, fejek, s halál vége ezeknek.

Felbomlott békesség, ki miatt sok épség álgyúk súllyával romol,
Nagy, roppant seregek egymással ütköznek, hol sok ember s vér omol,
Vitézül nyert szépség s karddal lelt nyereség vitézek közt eloszol.

 A zárás három strófája pontosan fordított sorrendet követ: a 9. versszak újra egysoros történeteket mond el, s a tanulságok az utolsó strófákban a hajó-metafora aktualizálása és applicatio-ja által, többes szám első személyű diskurzusra váltva nyerik el végső (szentenciózus, egyben képi) alakjukat. A világ romlandó, veszélyes hely, de a szívre ragadt keservet az okosság lemetélheti: jól látható, hogy a sztoikus végkifejlet (10-11.) egy olyan helyzetre ad választ, amely korántsem idegen a bűn-működés ábrázolásának imént tárgyalt, metonimikus logikájú beszennyeződés-képzeteitől.

Eloszlott sok rendek, mindenféle népek most más karban állanak,
Elváltozott idők, háborgó esztendők különbségeket hoznak,
Kinek bút, kárt, gondot, kinek viszont hasznot, szerencsés napot adnak.

Okosson kell azért ez rossz időbe ért állapatunkot élni,
Szívünknek keservét, kit nap ránk heven vét, hogy le tudjuk metélni,
Az az jó kormányos, ki, ha az víz habos, nem tudja tengert félni.

Mint habzó tengerben, mi is ez életben evezőnket forgassuk,
Kínnal mi lelkünket, sok gonddal fejünket igen ne nyomorgassuk,
Isten sok jókot ád, csak szelinknek zúgtát csendesz szívvel hallgassuk.

 Bár trópus és narratíva ennyire virtuóz (keretező és átvezető, hasonló és ellentétes) együttműködtetése természetesen önmagában is jelentős meggyőző erővel bír, ám a vers elsődleges argumentatív aranytartaléka mégis az exemplum-szerűen működő középső öt strófa: a világ veszélyes romlandósága a harc képeiben és történeteiben összegezhető a leggazdaságosabban. Imitációs szempontból azonban ez az egység első látásra egyáltalán nem tűnik aemulatívnak: a 4-8. strófák, úgy tűnik, valóban a Vitézek, mi lehet… középső versszakait (61. 2-8.) követik, nem kevésbé szorosan – az 5. strófák pedig talán túlzottan is jelölten tartoznak össze.[6]

 A harmadik strófa azonban gyanúra ad okot. Kétségtelen ugyanis, hogy Rimay a rímek részleges, de felettébb szembeötlő megtartása mellett is képes a szinte teljes tematikus újraírásra, az előd-szöveg erőteljes szerelmi kontextusának maradéktalan kiiktatására: háború és szerelem immár nem tartoznak össze.[7] Amiképpen bizonyos az is, hogy a Rimay-vers középső egységének zárlata, a nyolcadik strófa szintén igencsak hangsúlyos szentenciával zárul: az halálos zsold, mint rosszul szántott hold, ha sok is, keveset ér. Vegyük észre, hogy ez a sor – mondandójában - nem csupán a konkrét imitációs bázisnak, Balassi kultikus jelentőségű, összegző versének, a Végek dicséretének, de az egész régi magyar költészet vitézi tárgyú verseinek a leghatározottabban ellene szegül. A hősi halál elveszíti metafizikai értelmeit: az egyéni pusztulásért nincs, nem létezhet méltó (anyagi, ill. közösségi és teológiai) ellentételezés. Rimay (a nyitány zárlatában ill. a zárlat nyitányában) törölte Balassi költészetének két legalapvetőbb tételét. De mi történt közben (4-8.)?

Táborban hideg szél az nap melegével hol hidegít s hol hevít,
Éhséggel szomjúság s nagy nyughatatlanság mindentől kedvetlenít,
Mégis az vitézség az harcra buzdul s ég, ha kit az tisztesség szít.

Katonaszerszámban, jó lovaknak hátán vitéz iffjak forgódnak,
Az jó hírért, névért és az tisztességért jó kedvvel vagdalkoznak,
Arra, ami nehéz, s az szép böcsület néz, szívek szakadva futnak.

Nem gondol halállal, sebbel, fájdalommal, mikor vív ellenséggel,
Bátran vagdalkozik, vitézül forgódik, piros vérrel ugyan él,
Ha mit kardjával nyér, s haza haszonnal tér, iszik nagy szeretettel.

Asztalnál vitézek víg örömmel esznek, s nagy szeretettel laknak,
Köszönt pohár mellett sok jó szerencséket ők egymásnak kívánnak,
Jó kedvet mutatván s kedvesen lakozván egymást ajándékozzák.

Vérrel felkölt napra, hadakozó óra sokaknak vesztére tér,
Akármelly jó hópénz, kit az hadban felvéssz, mind megérdemletted bér,
Sőt az halálos zsold, mint rosszul szántott hold, ha sok is, keveset ér.

 Nos, (az idézet utolsó sorának kivételével) látszólag minden érintetlen. Tisztesség, jó hír, név, becsület, préda, a katonák duhaj, szeretetteli közössége: a vitézek (Balassitól ismert) alapmozgatói ebben a világban is ellensúlyozni tudják a természet viszontagságait, az egyéni kényelmetlenségeket, a gyávaságot és a félelmet. Az egyénen túli mozgatók minden gátat legyőzve hősi tetteket eredményeznek. Az egyének egyénen túli okokból, egyénen túli célok érdekében cselekszenek: a tisztesség szítja őket, az jó hírért, névért és az tisztességért vagdalkoznak jó kedvvel, a nehéz, de becsületet eredményező irányokba futnak szívük szakadva, kardjukkal pedig a prédát, végül pedig saját közösségük tagjainak megbecsülését nyerik el. A harcra jó okuk van: többféle jó egyszerre történő megőrzése, növelése, de leginkább talán megszerzése – a retorika a tárgyi érvek (argumenta a re) között, az okból vett érvek (argumenta a causa) csoportjában, azon belül a lélektani érvek (ratio faciendi) alosztályában tárgyalja ezeket a motívumokat: conservatio, incrementum, adeptio.[8] Rimay vitézei célos, őrző, gyarapító, de legfőképpen szerző, adeptív figurák – azért cselekszenek, mert meg akarják kapni, ami (cselekedeteik fejében) jár nekik. Szemléletükben van egy nem is igazán rejtett számító, gazdasági elem, s a nyolcadik strófa váratlan narrátori aposztrophéja (eddig róluk beszélt, most – hirtelen, strófaközi váltással - hozzájuk) éppen ezért ennek a szemléletnek nyelvén magyarázza el nekik, hogy bár a vitézi életmód fizikai jutalmai mindig megérdemeltek, ám a halálért elégséges bérnek még a metafizikai jutalom sem tekinthető. Ami a legvégső téteket illeti: ha bérben és zsoldban gondolkodol – bizonyosan csalódni fogsz. A zárlat sztoicizmusa újszerű problémákra: az értelmessé már a hősi halál által sem tehető élet újszerű kérdéseire kínál tehát választ.

 A Vitézek, mi lehet… átfogó értelmezésére e helyütt természetesen nem vállakozhatom.[9] Annyit azonban, a Rimay-vers felkínálta távlatból vizsgálódva, talán leszögezhetünk, hogy Balassi vétézeinek szemlélete még nem adeptív. Bármennyire meglepően is hangzik: a Balassi-vers szövege szerint ők (ellentétben Rimayéival) tulajdonképpen nem az jó hírért, névért és az tisztességért vagdalkoznak. Csupán azért hagynak mindent hátra. Balassi vitéze a próbára jó kedvébűl indul. Bármit jelentsen is ez a jó kedv, kétségtelen, hogy hangulata az egész verset belengi: az örvendezés, a vidámság és a múlatság szótára legalább olyan súlyú itt, mint a mező és a szép szavak jelenléte. A retorika szerint a lélektani érvek negyedik alcsoportja az usus, a használat. Balassi vitézei egy olyan fiktív világban mozognak – s elsősorban talán ebben áll e világ valóban idealisztikus jellege -, amelyben a jó hír és név, a szép tisztesség nem elérendő cél (mert már eleve birtokolják), nem megőrzendő tulajdon (mert nem lehet elveszíteni egyáltalán) és nem gyarapítható birtok (mert nem mennyiségi alapon szerveződik). Érinthetetlen: megszerezhetetlen, elveszíthetetlen és növelhetetlen - csupán használni kell és lehet: próbára tenni, jó kedvvel. Balassi verse - minden életszagú, macho kisközösségisége ellenére – azért rajzol meg valójában mégiscsak egy visszakereshetetlen ideál-világot, mert annak központi elemét változtathatatlannak tételezi. A versből teljességgel hiányzik a tisztesség (pozitív és negatív irányú) változandóságának még a lehetősége is – ami pedig a vitézi élettel foglalkozó egyéb műfajú szövegeknek a központi témája, legalapvetőbb problémája.[10]

 Balassi verse tulajdonképpen egészen különleges eszközzel éri el, csikarja ki ezen értelmezés létrejöttét: általa a vitézi élet a szó legszorosabb értelmében műalkotásként jelenítődik meg. Rimay verse felől nézve ugyanis a Vitézek, mi lehet… kompozíciója három elemű ugyan, de nem három pillérű. A szöveg egyszerűen keretes szerkezetű: a vitézekhez szóló, meg (ritka dolog ez költészetében:) egyáltalán nem válaszolódó retorikai kérdéssel indul, s szintén a vitézekhez szóló áldó formulával zárul – jól látható, hogy Rimay applikált sententiáinak helyén, az előd szövegének nyitányában és zárlatában, még eleven, konkrét tétekkel bíró aposztrophék állnak. A köztes strófákat (2-8.) pedig nem az exemplum (Rimay versében: okság- ill. cél-elvű) funkciója, hanem a helyből ill. időből vett érvek (argumenta a loco, argumenta a tempore) átfogó és organikus logikája köti hozzá ehhez a kerethez. Meglepő módon némiképp elfelejtődött ugyan, de a Vitézek, mi lehet… tulajdonképpen tényleg arra a kérdésre keresi ugyanis a választ, hogy mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél. A vers nem a vitézek dicsérete, hanem a végeké: EGY KATONAÉNEK, IN LAUDEM CONFINIORUM. A végek olyan (nyilvános, hírhedt és megszentelt) hely, a kikelet olyan (általános és különleges, közös) idő, ahol és amikor csodálatos dolgok történnek: a (tavaszi) mező a szépség helye és ideje. Holott kikeletkor (1. str./2. sor), ott (2/1), holott (2/3), ott (3/1), midőn (5/3), mezőkbe (9/3): a harci cselekmény összefüggő története kétségtelenül önálló életet él ugyan, de (úgyszólván mindvégig jelölt) alapfunkciója mégiscsak az, hogy a loco és a tempore narratíve argumentáljon egy konkrétan soha ki nem mondódó válasz - a semmi mellett. Ez az epikus bizonyítás pedig azáltal teszi erős és teljesen helyénvaló érvként (a szó legszorosabb értelmében véve:) műalkotássá a harci cselekményt, hogy narratíva szerkezeti egységeinek sorrendje (egy betoldással, de) pontról pontra követi azt a sorrendet, amit a retorika a mű elkészültének fázisaiként nevez meg: inventio, dispositio, elocutio, actio, memoria.

 2 Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul,
  Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is vitéz próbálni indul,
  Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.

 3 Veres zászlók alatt lobogós kopiát vitézek ott viselik,
  Roppant sereg előtt távol az sík mezőt széllyel nyargalják, nézik;
  Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik.

 4 Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak, hogyha trombita riadt,
  Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll, nyugszik reggel, hol virradt,
  Midőn éjten-éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt.

 5 Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,
  Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,
  Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók, vagdalkoznak, futtatnak.

 6 Ellenséget látván örömmel kiáltván ők kopiákot törnek,
  S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek,
  Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzőt sokszor megvernek.

 7 Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok,
  Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok,
  Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradtság múlatságok.

 8 Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek,
  Viadalhelyeken véresen, sebesen, halva sokan feküsznek,
  Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.

 2. strófa: felbuzdulás, próbára indulás, a tettek előrevetett összegzése – inventio („lelís”). 3-4. strófa: a seregek felsorakozása, a vitézek részletező leírása, harci előkészületek – dispositio (felosztás). 5. strófa: a harcos, mint az emberség példája és a vitézség formája – elocutio (kifejezés). 6. strófa: csataleírás – actio (előadás). 8. strófa: a halál és a végtisztesség képei – memoria (emlékezet). A betoldás logikus helyen (retorikailag: az egységes tanból legelőször kiváló, önálló ars-szá legkorábban váló rész előtt, narratíve: a rettentő – a bevett szépség-képzeteket leginkább próbára tevő – végifejlet előtt) ékelődik be, s az alapkérdés szempontjából ez a betoldás tulajdonképpen sokkal fontosabb és összegzőbb, mint az oly sokszor elemzett, középső, ötödik strófa. A mező: palota. A hely: iskola. Az életmóddal járó kényelmetlenségek: múlatság. Ez a három teljes, kifejtett metafora (a narratív argumentáción belül zárványt képezve) immár tropológiailag, szóképekkel, összefoglaló erővel: az őt keretező történet mondandóját metaforákba tömörítve argumentál az alapkérdésre adható válasz mellett. S ezután már csak a legborzasztóbb, vagy legfelemelőbb van hátra: a mező (ráadásul, mindezek után) olyan hely, amely nem fogad magába. A mező nem temető. A koporsó a vadak s madarak gyomra. De nem számít ez sem. A hely és a becsület verse végkifejletül (a végső, helyreállító áldás előtt) eljuttatja olvasóját egy olyan pontra, ahonnan már belátható, hogy mi van, mi jön, mi jöhet az aktuális alapfogalmak, hely és a becsület - után.

 A megalkotás retorikai fokozatainak és a harci cselekmény leírásának párhuzamosságait (bár létüket az alapkérdés szempontjából nagyon is indokoltnak látom) semmiképpen sem szeretném túlhangsúlyozni – még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy Rimay öt strófás, három elemű története (felkészülés – csata - jutalom) egy hasonló értelmezés jegyében próbálja aemulálni az előd szövegét: számára a harc nem műalkotás. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy az utód sententiákra cserélte az aposztrophékat, s exemplumra az argumentatiót, s hogy – ugyanakkor – a leghatározottabban tartózkodott minden olyan elem alkalmazásától, amely akár a helyet (lásd Balassi 7. strófáját), akár az abban feltűnő alakokat (lásd Balassi 5. strófáját) átvitt értelmeket kereső interpretációknak tehette volna ki. Sem metafora, sem példa, sem forma: Rimay úgy törölte (kívánta törölni) elődje legfontosabb tételeit, hogy egyúttal Balassi költői nyelvének legfontosabb elemeit is száműzte saját szövegéből.



[1] RÖM 73. Nr. 30.

[2] BÖM I. 112. Nr. 68.

[3] BÖM I. 114-115. Nr. 71.

[4] Az imitált verseknek a Balassa-kódexben való elhelyezkedését látva úgy tűnik, hogy a két vers Rimay Balassi-példányában is egymás mellett helyezkedett el.

[5] BÖM I. 195-196.: Eckhardt szerint, a Rimay-vers 3. strófája Balassi 62. énekének 11. strófájával, 4-7. strófája pedig a 61. ének 2-8. strófájával (főként természetesen az 5. strófa első sorával) mutat szoros összefüggéseket, sőt, még a vers végi hajó-metafora is a Végek dicséretéhez viszonyulva jött létre.

[6] Rimay XIII. 5.:

Katonaszerszámban, jó lovaknak hátán vitéz iffjak forgódnak,
Az jó hírért, névért és az tisztességért jó kedvvel vagdalkoznak,
Arra, ami nehéz, s az szép böcsület néz, szívek szakadva futnak.

Balassi 61. 5.:

Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,
Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók, vagdalkoznak, futtatnak.

(Kiemelések tőlem. Sz. L.)

[7] Rimay XIII. 3.:

Felbomlott békesség, ki miatt sok épség álgyúk súllyával romol,
Nagy, roppant seregek egymással ütköznek, hol sok ember s vér omol,
Vitézül nyert szépség s karddal lelt nyereség vitézek közt eloszol.

Balassi 62. 11.:

Már ezután azért ez egészségéért sok jó kopia romol,
Vitézek homlokán szablya miatt gyakran szerelméért vér omol,
Mert ez az a virág, ki miatt barátság társok között felbomol.

[8] KMR 72., Lausberg § 379., 208-209., Quint. 5, 10, 33.

[9] A vers értelmezéstörténetének áttekintését lásd: Balázs Mihály: Vitézek, mi lehet…(A Katonaének elemzéseinek mérlegelése). Hungarológiai Közlemények. 2005. 1. 51-62.

[10] Lásd pl. Szilasi László: Argumenta mortis (Érvek és ellenérvek a hősi halálra: becsület és méltóság a régi magyar elbeszélő költészetben és emlékiratokban) ItK 1997. 3-4. 217-234.