8. Az összegző imitáció (kudarca), mint aemulatio: metonímia, narratíva, metafora

(Rimay: Katonák hadnagya...[1]  - Balassi: Áldott szép Pünkösdnek…,[2] Vitézek, mi lehet…[3], Az Szentháromságnak, kinek…[4])

Rimay kompozíciójának XXX-XXXIII. darabjai a szokottnál is szorosabban tartoznak össze: bizonyíthatóan egy időkörből való, nagyon korai (a XVI. század utolsó éveiből származó) darabokról van szó, amelyeket részben az imitatio sajátos módja is rokonít egymással. A XXX. verset (Jöjj mellém, szent…) Rimay „közvetlen a mestere halála utáni évben írta”[5], s valójában teljes egészében semmi más, mint a Hymnus Secundus (Az Szentháromságnak, kinek…) hetedik strófájának, e központi jelentőségű versszak emlékezetes Krisztus-metaforáinak allegorikus és narratív kibontása, explicatiója.[6] A XXXI. és a XXXII. verseket Rimay „[a]z jó emlékezetű, vitézségben és istenes életben gyönyörködő, tekintetes és nagyságos Homonnai István uram kértére csinálta”. Mivel a versszerzőként is ismert[7] Homonnay Drugeth István 1598. december 28-án halt meg,[8] a verseknek ezen időpont előtt kellett keletkezniük. A XXXI. vers, e „protestáns harcidal”[9] nótajelzése Balassi 13. énekére utal (Siralmas nékem idegen földen…), a Hymnus Secundus exemplumait alkalmazza,[10] egészében véve pedig nem más, mint Balassi 11. énekének (Áldott szép Pünkösdnek…), a vers metonimikus alapötletének a vitézi életre, a „fegyveres harcra” koncentráló újraírása. A XXXII. ének (Katonák hadnagya…) azáltal emelkedik ki ebből a sorozatból, hogy ez az első olyan szöveg, amely egyszerre több előd-szöveggel is megpróbál szisztematikusan szembenézni. A továbbiakban éppen ezért a XXXII. ének vizsgálatával – itt talán beszélhetünk kronológiáról: - az első imitációs korszak végének, a második legelejének, azaz tulajdonképpen egy átmeneti darabnak a poétikai sajátosságait kívánom közelebbről szemügyre venni. (A XXXIII., Minden dolgok között…kezdetű verset, Rimay legkorábbi, még mestere életében keletkezett szövegét a következő, külön fejezetben tárgyalom.)

 Nos, úgy tűnik, hogy az egy-egy vers egy-egy darabját felnagyító, kiteregető, allegorizáló, narrativizáló imitáció után tényleg valahol itt indul a több vers több elemét is feldolgozó, azaz nyíltan is a rendszer-szerű aemulatiora törekvő szövegek (igazán precíz időrendbe jelen tudásunk szerint nem rendezhető) története. A szöveg világosan megjelöli az imitációs kísérlet hármas irányultságát: az alcím (EGY KATONAÉNEK) Balassi 61., a nótajelzés Balassi 11. énekét (Áldott szép Pünkösdnek…), az incipit pedig (Katonák hadnagya, Istennek jobb karja…) a Hymnus Secundust (a 3. strófa 3. sorát és a 9. strófa 2. sorát) emeli be a kontextusba. Úgy látszik, ez a szöveg mindazon Balassi-verssel egyszerre kíván szembenézni, amelyekkel a megelőzőek külön-külön konfrontálódtak, s ezáltal imitációs bázisában összegyűjti tulajdonképpen az összes olyan szöveget, amely eleme lehet az előd vitézi versei halmazának. Az istenes-vitézi-szerelmes versek tematikus hármassága Rimay számára létező valóság imitációiban is: ezen versében egy teljes, tematikus alapon kialakított verscsoporttal méri össze költői erejét.

 Korábban megállapítottuk már, hogy Balassi 11. éneke (Áldott szép Pünkösdnek…), egy metonimikus láncolat ötletén alapul,[11] hogy a Végek dicsérete (61., Vitézek, mi lehet…) az érinthetetlen becsület használatától indíttatott vitézek műalkotásként megjelenített cselekedeteit jeleníti meg,[12] valamint, hogy a Hymnus Secundus (Az Szentháromságnak, kinek imádkoznak...) érvvezetésének alapja az, hogy összegezve metaforizálódó adományai révén Krisztus végeredményben a beszélő fiktív figurájában (is) testet ölt.[13] Metonímia, narratíva, metafora: hogyan viszonyul Rimay verse az előd alapötleteinek ezen hármasságához?

 Rimay ebben a versében is a Végek dicséretének struktúrájához hasonlatos, keretes szerkezetet épít. Az első strófa egy aposztrophéból bont ki egy előrevetett, összegző történetet, a nyolcadikban pedig a beszélő egy közösségi kérésnek kölcsönzi oda a hangját, s ezáltal mond el egy nagyobb keretekben szintén összegző, zárótörténetet.

Katonák hadnagya, Istennek jobb karja,
Kit ő szeret, annak vagyon éles kardja,
Segíti s építi, véle jár, nem hagyja.

[…]

Kérjük az Úr Istent, mellettünk maradjon,
Víg tavaszt, csendes nyárt nékünk érnünk adjon,
Bév ősszel, jó téllel bennünket megáldjon.

 A szerkezeti (egyben argumentatív) újítás a hetedik strófa által valósul meg. Ez a versszak azáltal befolyásolja utólag (de a kereten belül) a 2-6. strófák által elmondott történet értelmezését, hogy megszólítván az olvasót, kinyilvánítja: aki az elmondottakat nem pozitívan értékeli, az ezen vélekedése által kirekeszti magát a jó hírnév és a tevőleges hazaszeretet ideái által definiált nemzeti közösségből. Mindkét irányban nagyon erős érv ez: az elvárt interpretáció visszautasítását a közösségi identitástól való megfosztással szankcionálja, a közösségi identitás meglétét pedig egy interpretáció elfogadásához köti. Aki másképpen ért, értékel és vall: sehonnai bitang – igen, úgy gondolom, Petőfi Nemzeti dala (ezen érv kapcsán, s vélhetőleg hasonló hagyományszálak révén) nem kevésbé szorosan kötődik Rimay Egy katonaénekéhez, mint Kölcsy Hymnusa az Oh, szegény megromlott… kezdetű Rimay-vershez.[14]

Kedves életének ezt valaki nem vallja,
Dicsősséges nevű hírét az utálja,
S hazája oltalmát semmi jónak tartja.

 Hogyan épül mármost ezen keretek között maga a narratíva (2-6.)? Mivel a vers nyitószerkezetei között helyet kapott egy szentírási hely idézete is (SI DEUS NOBISCUM QUIS CONTRA NOS? [HA ISTEN VELÜNK, KIcsoda ELLENÜNK?] Róm 8, 31, Zsolt 118,6), magát a verset érthetjük úgy is, mint e locus kifejtését, bővebb explicatióját, több stratégiával egyszerre élő bizonyítását.

Ezt dob, trombitaszó mindenkor vidítja,
Az ellenség ellen örömmel indítja,
Kopiarontásra karját vastagítja.

Roppanást, sikoltást, lövést semminek vél,
Megbátorodott már Istenében, s nem fél,
Festett pogány vérrel, szagjával ugyan él.

Sem halál, kín, rabság őt nem tartoztatja,
Harcon ellenségét nem is távoztatja,
Ví szívből, mert mennyből Istene biztatja.

Ékes diadalmán szíve buzog s örül,
Forgódnak baráti mellette és körül,
Segíti Istene, rajta mert könyörül.

*Véres fegyverével, kinyitott sebével
Hazatér, örvendez jó híre-nevével,
Nem gondolván semmit sebe sérelmével.*

 A narratív egység első strófája, a harcra történő felindulás története például egyszerre metonimikus és metaforikus természetű: a dob és a trombitaszó működése az Áldott szép Pünkösdnek… láncolatait, a kópiarontásra vastagodó kar pedig a második Hymnus 7. strófáját (Te vagy… karjaim ereje) idézheti fel. A metaforikus adományokban is testet öltő metonimikus láncolat elejéről azonban immár lemetélődött az első mozgató: Isten. A Rimay-szöveg e ponton anélkül alkalmazza és vegyíti az előd retorikai mintázatait, hogy annak metafizikai alapjait is felhasználná. Ez a szöveg (rögtön a következő strófában, az első csatajelenetben) teljesen másképpen láttatja Isten és ember kapcsolatát. A külső körülmények változásai nincsenek közvetlenül összekötve Isten létével. A külvilág önjáróvá válik. Isten hatása elsősorban belső, lelki természetű: eredménye a félelem nélküli cselekedet. Balassi beszélői és szereplői egy olyan, szakrális világban mozognak, amelyet keresztül-kasul átjár, befon, behálóz Isten folyamatos jelenléte. Rimay világa ebben az értelemben profán, Isten által nem minden ponton belakott, idegen világ. Isten új otthona az emberi belső lehet, abban képez, a kiszámíthatatlanul változó körülmények között, stabil középpontot: ez a kereszténység valóban sztoikus. A(z pogány vérnek) szagjával ugyan él szerkezet pedig nem csupán a Vitézek, mi lehet… nyitányát (az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él) idézheti fel, nem csupán annak sötét ellenpárja, de arra is figyelmeztet, hogy a külvilág megváltozásának érzetét nem csupán egy konkrét retorikai művelet (a metonimikus láncolatok metonimikus bennfoglaltságokra történő lecserélése), de az érzékszervi hangsúlyok megváltozása is támogatja. Dob, trombitaszó, roppanás, sikoltás, lövés, vérszag: vegyük észre, hogy az, amit általában Rimay naturalizmusának szoktunk nevezni, valójában nem más, mint a vizuális jellegű információk térvesztése az egyéb érzékszervi területek javára. A poesis már nem kizárólag pictura - Rimay rossz kanonikus sajtójának egyik oka pedig éppen az, hogy a magyar költészet a későbbiekben viszonylag hamar visszaállította a vizualitás hegemóniáját. A következő strófa, a második csatajelenet a metonimikus láncolat másik (lehetséges) végét vágja le: a félelem nélküli cselekedet azt jelenti, hogy a tettek (esetleg negatív) következményei nem hatnak vissza a jelenre. Isten kegyelme, biztatása éppen abban áll, hogy a katona nem része annak az adeptív (megszerző) ill. evitatív (elkerülő) szisztémából,[15] amelynek egyébként alapvetően foglya, s felül emelkedvén a körülmények szorításán, valóban szívből ví. Balassi vitézi versei a legtöbb esetben – láttuk - metaforikusan is termelékeny ok-okozati viszonyokon alapulnak. Rimay kérdése az interiorizálhatóság. És ezt a következő strófa, a csata zárójelenete is megerősíti. Balassi a második Hymnusban teljes felfegyverzetű, magányos lovasként láttatja a katonát. Rimay harcosának külleméről nagyon keveset tudunk meg. Csak az bizonyos, hogy belülről Istentől lakott bátor szíve mozgatja, kívülről pedig előbb barátai, katonatársai, majd Isten könyörülete veszi körül. E képek szerint nagyon különös, kiváltképpen bonyolult, a Balassiétól radikálisan különböző, a vitézi becsület helyett az Istentől kapott emberi méltóságra[16] épülő antropológia ez. A harcos, a katona, az ember csupán egy vékony, áttetsző burkolat az isteni kegyelem körül. Olyan burkolat azonban, amit hozzá hasonló figurák és az isteni kegyelem áldásai vesznek körül. Az borítja be, amit tartalmaz. Rendkívül szélsőséges pont ez – nem csoda, hogy a szövegnek azonnal, a lehető legsürgősebben vissza kell zuhannia az előd nyelvébe és világába. Ám az aemulatio ezen viszonylag nyílt és látványos feladása a későbbiekben aemulatíve is termelékenynek bizonyult. Rimay katonáját ebben a történetben külső körülmények indították harcba, s Isten adományai tették lehetővé, hogy belsővé tegye ezt az indíttatást. A narratív rész utolsó strófája azonban visszaáll (minderről eddig egyetlen szó sem esett) a jó hír-név diskurzusába. Mivel azonban a harc körülményei és lehetséges negatív következményei mindezideig már bőven taglaltattak (roppanás, sikoltás, lövés - halál, kín, rabság) a retorikai, argumentatív feladat nem lehet más, mint annak bizonyítása, hogy az elért eszmei javak (jó hír-név) értéke messze felülhaladja, vagy legalábbis feledteti az elszenvedett sérelmek okozta testi károsodásokat (seb). Ez azonban klasszikus retorikai hibához vezet, hiszen "a genus demonstrativumban nem lehet confirmatio".[17] Azt hiszem, a Rimay vitézi verseit talán általában is jellemző adeptív-evitatív, kiábrándítóan gazdasági szemlélet elsősorban nem a változó történeti világ költői lenyomata, hanem egy nagyon szoros imitatív viszonyból következő retorikai probléma (hírnév versus seb) megoldására tett kísérlet. Vitézi költészete (s bizonyos értelemben egész életműve) pedig többek között alighanem azért is tolódik el a nem antik eredetű, viszonylag friss, melanchthoni eredetű negyedik beszédnem, a genus didacticum és annak meditatív alkalmazásai felé, hogy hogy elkerüljön egy retorikai hibát, hogy az elődszövegekkel folytatott ilyen és ehhez hasonló, nem igazán rejtett vitáit ne a laudativumon belül kelljen lefolytatnia – hogy a genus demonstrativumon kívül, azon túl retorikailag is illő helyet találjon elkerülhetetlen confirmatióinak.

---