NEGYEDIK RÉSZE

1. Negyedszer azonban virított már Flóra,
A midőn Bercsényi jutott olyan hóra,
Melyben esze s kedve tért s fordult oly jóra,
Hogy társot keresni menjen, s üljön lóra.

2. Cupido mindaddig forgódék körüle,
Hogy nyilától szíve annyira sérűle:
Szerelemben szintén fenékre merüle,
Mellyen Vénus s Hymen igen megörüle.

3. Megelégelte már régi özvegységét,
Magános életben gondos egyességet,
S kéri azon az Úr-Isten ő Szentségét,
Hogy adja meg immár egyszer kettősségét!

4. Mert jóllehet ugyan, hogy kedvét mutatta,
Gondos özvegységét múlatva futtatta,
Külső vígságokkal üdéjét múlatta:
De belső fájdalmit senki nem tudhatta.

5. Jutottak keserven gyakorta eszében
Kedves csömötéi, kiket gyengeségben,
Szülőjük árvául hagya kicsinységben.
Múlván ez világbúl egyik szülésében.

6. Látta, anya nélkül miként neveltettek;
Rajok ugyan másként gondok viseltettek,
De anyát, mint árvák, hogy nem szemléltettek,
Anya nélkül sokszor sírván kesergettek,

7. Kik is újították szívének fájdalmát,
Titkos keservének nagyra rakták halmát,
Az éj sem engedte értek csendes álmát,
Hallván sokszor kedves gyermeki siralmát.

8. Kikeltek ugyan már az csecsemősségbül:
Lépett kis Bercsényi Lackó ötben négybül,
Jutott Zsuzsánka is háromban az kétbűl,
S nevekednek szépen Isten kegyelmébül.

9. Ez szűz Szent-Orsolya pozsonyi házában,
Több úri gyermekkel rakott klastromában
Van jó gondviselő atyafiságában:
Nádasdy Francisca praefectaságában.

10. Amaz Gróf Esterhás Ágnesnél, ángyánál,
Jó gondviselésben, mint édes anyjánál
Tartatik, Gróf Forgách Simon úr házánál,
Mint atyjának igaz s jó atyjafiánál.

11. Vagyon bár jó helyen ugyan mind az kettő,
Istenfélőséget amaz ott nyerhető,
Ez itt minden gonoszt távul kerülhető
S minden jó erkölcsöt magára vehető;

12. Nincs kétsége, vagyon mindkettő jó helyben:
Ez kedves ángyánál vagyon szeretetben,
Amaz az klastromban van mindennél kedvben
S apáca-asszonyok előtt tekintetben;

13. De Bercsényi Miklós mind inkább szeretné,
Ha ollyan anyának kezében ejthetné,
A ki szeme előtt őket nevelhetné,
Bennek mind ő s mind az jó kedvét tölthetné!

14. Édes anyjok helyett ha mást találhatna,
Kivel szíve, kedve s lelke megnyughatna,
Szárnya alatt mind ez s mind az maradhatna,
Nagyobb boldogságra annál nem kaphatna.

15. De váljon hol vagyon az illy ez világon?
Illy madár ritkán száll s űl akármely ágon;
Nem adna bár illyet más nagy boldogságon
S elmúló világi kincsen s gazdagságon,

16. Mert ha ki fiatal s kínyjén tartottat vész:
Ott hamar megbomlik, s balra hajol az ész,
Nem találod kedvét, ha gyermekidre nézsz,
Veszekedni véled miáttok ott lesz kész.

17. Ha gazdagot vészesz és nagyúri asszonyt,
Azt mondják: nem szívet nézsz, hanem csak haszont,
Az illyen jóért is az rossz nyelv megbosszont,
S gyenge fátyolodbúl szőtet hetes vászont.

18. Ha szegíny sem lészen s nem is igen gazdag,
S egy kis csínosságra s ékességre ha ad,
Ott is az hamis nyelv hamar ollyat farag:
Gyermek-üdőben jár, s lesz érette harag.

19. Ha jószága nem lesz, de sok pénze lészen,
Megmondják: csak erszényt szerzett ott egészen.
Így soha senkinek dolga nem lesz készen,
Ha csak azt nézi, hogy az nyelv, mint moly, észeri.

20. Azalatt az üdő folyton foly, s csak eljár,
Az jószágokban is esten esik az kár;
Mert az úr jó gazda légyen, s vigyázzon bár:
De honnét most elment, szűnt ott az munka már.

21. A föl s alá való sok járás sem használ,
Főként, ha gazdasszony nem maradt az háznál;
Lophat ott a farkas az álmos juhásznál,
Mert a gondviselő jól ivott most másnál.

22. Ezeket Bercsényi mind jól megfontolván,
S régi egyes éltét magában gondolván,
Elméjéről minden hús gond eloszolván,
Egekre tekinte, szívében így szólván:

23. „Deliberatum est; meg kell ennek lenni,
Ideje is társot már magamnak venni.
Istenem! de váljon hol kell szert rá tenni?
Illik mert az jóért messze is elmenni."

24. Midőn azért az Gróf ilykép gondolkodók,
Szívbül az Istenhez égben fohászkodék,
Mennybül a szívére válasz bocsátkodék,
Mintegy elájulva mellyen álmélkodék:

25. „Menj el, csak nem messze vagyon - úgymond - egy kép,
Kinek főtől talpig minden termete ép,
S olly asszony, kit tisztel mint Diánnát sok nép,
Lakóhelye ennek az Dunákon túl: Vép."

26. Ezeket az Gróf Úr hallgatván fülelve,
S lévén az Istenhez szíve felemelve,
Mintegy mély álombúl újhodék fölkelve,
Mondván, hogy lovai legyenek nyergelve!

27. Legyenek nyergelve, mert majd útra mégyen,
Kegyes Diánnának hogy udvarlást tegyen,
Áldást, s nem utalást az kitül is végyen,
S adja Isten, holtig hogy ő társa légyen!

28, Társa légyen?... Bezzeg megvan az kívánság,
De ki viszi végben, hogy ez nagy Asszonyság
Hozzája hajoljon? Az ily nagy méltóság,
Kinek minden dolga bölcsesség s okosság.

29. Ki viszi végben? Mert csak magának menni
S hír nélkül s hertelen nála bejelenni,
Titkos szándékárúl ott jelentést tenni
Nem illik, ne kezdjen hogy ítílíst venni.

30. Bátorítja ugyan Cupido, s bíztatja,
Mondván, hogy annak is szívít lángoltatja,
Titkon őhozzája régen gyújtogatja,
De ezt az Gróf Úr csak hallja, s nem tudhatja.

31. Jóllehet volt nála egykor követségben
Szombatban, s Pozsomban udvarlott más végben,
Harmadszor is szólít s volt véle szemben Bécsben,
S látta mindenütt az szokott kegyességben...

32. Szíve mint dobogott, érzette magában:
Amannak nem látott de szívhajlékában;
Mit gondolt, ki tudja? tartotta magában
Akkor, mert szemérem szállt s volt ajakában.

33. Csak odarohanni hát nem bátorságos
Másként is, a személy minthogy méltóságos,
Hol nem lesz az ember ha udvariságos,
Félő, - dolga lészen megutált s csúfságos!

34. Meg köll hát elsőben az utat jól nyesni,
Nehéz várással is oly üdőt rá lesni
S oly követet ahhoz találni s keresni,
Ki által kedvében lehessen beesni.

35. De illy ember váljon holott születtetett?
Érdemlene bizony nesztori életet,
Kinek az Gróf illyen titkot jelenthetett,
S kiben bizodalmat s ily hitelt vethetett,

36. Mert az igaz ember szűk most ez életben,
Titkos légyen főként az ily történetben,
S ne találjon gáncsot ki a szeretetben,
Ritkán kél ily madár fészkes kikeletben.

37. Tudják, az Grófnéért hogy vannak többen is,
Folytatják az dolgot immár élőbben is,
Lehet, szándékjokat vitték már végben is,
Pirulnának azért ott az kezdőben is.

38. Vannak itt is, s vannak mások is fölföldrül,
Az kik practicálnak, s gondolkodnak errűl,
Forgódnak is érte, mint mondják, emberül,
S talán majd az madár kezökre is kerül.

39. Ki fog hát őróla Vépre ily hírt vinni,
Gondolkodik, ebben kit kelljen meghinni?
Nem lehet akárkit erre mert rábírni,
Hát inkább szándékját csak meg fogja írni...

40. Nem írja: az írás mert gyakorta hibáz,
Irigység az után ólálkodva vigyáz.
Gyalázatot sokszor ember nyakában ráz,
Főképpen személye az hol csak oly, mint váz.

41. Ha az írás mellett nem lesz szószólója:
Lehet a sok hamis ott mindjárt vádlója,
Kivált ha levélnek nem lesz titkolója,
Ott böcstelenségnek nőhet vadkomlója.

42. Vannak oly szolgái, az kikhez bízhatna,
S kiknek illyen titkot bátran megmondhatna,
Általok talán jó választ is várhatna,
S az odamenésre napot is kaphatna,

43. De egyiknek sincsen ott ösmeretsége,
Kit ha meglátna az udvarlók népsége:
Nem lehetne ollyan practicás mentsége,
Hogy ne lenne róla mindennek kétsége.

44. Szívben rejtett titkát nyilván kitanálnák,
Hízelkedő szókkal tűle kitanulnák,
Irigyek tábori mellyért körűlszólnák,
S rontó mínájokat alája áskálnák.

45. Így az Gróf magában midőn vetekednék,
Okos Salamonként bölcsen eszeskednék,
Történek: az Grófné akkor törvénykednék,
S Dunántúl másokkal méltán pörlekednék.

46. Erre volt kihíva szintén az fölföldrül,
Az ki ítíletet bölcsen tenne errűl:
Szirmay István, ki ítílőmesterül
Szolgált az országban sokat már emberül.

47. Sokszor szolgált immár Gróf Bercsényinek is,
Jóakarója volt mert eleinek is,
Erre ingerlője volt már szívínek is,
Illik hitelt adni bátran a kinek is.

48. E nagyúri Asszonyt sokszor említette,
Eletét mint tükört eleibe tette,
Természetét s dolgát előbeszéllette,
Jóságát, jószágát olykor elévette.

49. Ébresztgette hozzá gyakran az Gróf szívét,
Okos beszédjével gyújtogatta kedvét;
Bölcs jovallásával - mond - az Grófnak nem vét,
Írhatja szívében bízvást kedves nevét.

50. Előbbeni társa - úgymond - Krisztina volt,
Kit Szombatban elzárt tűle egy kriptabolt;
Isten tetszésébűl ez már régen megholt,
Azúlta negyedszer kertész fiatalt olt.

51. Krisztina volt, ki holt: Krisztina, ím, ez is,
Kétszer özvegy lett az: másodszor, ím, ez is;
Nagy família volt: nagy nemzet, ím, ez is,
Volt az okos, szép s jó: bölcs, szép s jó, ím, ez is!

52. Volt annak, vagyon, nám, ennek is értékje,
Meg is nyomhatja azt ennek az mértékje.
Minden jó erkölcsnek szerében van fékje,
Nagy méltóságban is helyheztetett székje.

53. Országunk bírája meghagyott özvegyje,
S az jó özvegységnek válván igaz egyje,
Illik, hogy olly ember bús gyászát leszedje,
Kivel élte baját soha ne szenvedje.

54. Nevelt szép erkölcsben kedves gyermekeket,
Kik anyjoktúl vették drága szemérmeket,
Kívánva kellene keresni illyeket,
Mellyért megtisztelni méltó személyeket.

55. Édes anyja lészen eő gyermekinek is:
Mert sok jóval vagyon idegeneknek is,
Drága sok jóságot ettűl vehetnek is,
S örömére lesznek most bús szívének is.

56. Ideje, találjon csak illyen párjára,
Éltét vigasztaló s tápláló társára,
Álljon csak reája az ő tanácsára:
Meglátja, nem lészen Szirmay kárára!

57. Ezeket s többeket némelykor szóllotta,
Mint eszes Tullius, híven jovallotta,
A Grófnak fűlében sokszor súgallotta,
S mindeddig magában rejtve titkollotta.

58. Látván, hogy az Gróf Úr ezt mind elhallgatta,
S jó tanácslását csak magában faggatta,
Semmi jelenségét de arra nem adta,
Azért akkor ő is eztet csak fönthadta.

59. Illik illy emberre az dolgot rábíznyi,
Ki az Gróf gonosszán most nem szokott híznyí;
Van is ott hitele néki nemcsak íznyi,
Sőt van böcsűlleti Vépen nagy árvíznyi.

60. Lóra kapa azért a Gróf, s Szirmayhoz
Mégyen, mint jó tanácsadó atyafihoz.
Elkezdett dolgából, tudja, sok jót kihoz,
Bízik régen mondott s jovallt szavaihoz.

61. Mondván: Úgy értette, az Dunán átmégyen,
Hogy némely pörökben igazítást tegyen;
Kéri, feledékeny őróla se légyen,
Újulást általa hogy bús szíve végyen!

62. Kéri, emlékezzék régi szavainál,
Gyakorta őnéki tett jovallásirúl,
Most már általlátott hasznos tanácsinál,
S nem lesz feledékeny jóakaratirúl!

63. Immár elvégezte s rendelte magában,
Tovább hogy nem marad bús árvaságában,
Nem fogy, nem töpröng s vész magánosságában,
Csak lehessen annak hű grátiájában,

64. Annak, kírűl nála sokszor emlékezett,
Kedves névvel gyakran kit meg is nevezett;
Annak, kinek Isten sok jóval kedvezett,
S mindennemű virtus benne gyökerezett,

65. Kirűl minapiban jelentést tett az ég,
Szíve sóhajtásit szánván az istenség,
Monda: bús gondjában csak annál lehet vég,
Nincs is kötelezve szíve senkihez még.

66. Ezért igazítá Dunákon túl, Vépre,
Hogy ottan találhat egy oly kegyes képre,
Nyilas Diánnához hasonlóra s épre,
Kinek sok jósága elterjedt sok népre.

67. Fölindult szívében, azt meg kell vallani,
S örömest is menne oda udvarlani:
De illik elsőben tüle szót hallani,
Ne köllessék nála hogy szégyent vallani!

68. Az udvariság is magával azt hozza,
Üdéjét és napját hogy megtudakozza,
Netalán olyankor más akadályozza;
Jobb hát, hogy előre útját kinyomozza.

69. Jól vagyon; feleié az tudós Szirmay,
Jól virradott az nap, mely volt talán mai.
Bár eddig is lettek volna olly álmai,
Jól j árnának eddig kettősben j ármai!

70, Elmégyen ő - úgymond - ugyanis előre;
Juta is csakhamar Dunán az kelőre,
Onnét másfél napra Vépre ebédlőre,
Hol forog jó borral sok pohár s nem lőre.

71. Kelnek köszöntések asztalnál urakért,
Iffiú és házas s úgy özvegy fiakért,
Némely úri árva s úgy kisasszonyokért
S nagy tisztekben lévő más méltóságokért.

72. Gróf Bercsényiért is ott egy pohár kelé,
Mellyet az pohárnok tölte szintén tele,
Jó emlékezetet mely róla emele,
S eltelék az asztal kerületi vele.

73, De bezzeg Szirmay jobban emlékezett
Asztal után, midőn üdővel érkezett;
Mert elméje néki meg nem feledkezett,
Töltvén pohárjában bor helyett főtt vizet.

74. Azelőtt is ugyan gyakran említette,
Beszédje közt az Gróf életét fölvette,
S ez úri asszonynak eleibe tette:
De még ezt, az mint most, meg nem jelentette.

75. Megmondotta ugyan drága józanságát,
Azzal születtetett eszét s vígasságát,
Természeti szerint vitéz bátorságát,
Szép keresményével együtt méltóságát.

76. Mellyek rövid üdőn nagyobbra emelik,
Az föld mindenfelűl hírével mert telik;
Nagy tudományáért mindenek tisztelik,
Az ország népei böcsűllik, s kedvelik.

77. Az Grófnénak csak ily jó ember kellene,
Ki minden gondjának állhatna ellene,
S tüle minden búkat messze széjjellene,
Illik hát, hogy csak ily személyt kedvellene!

78. Nem sértené ezzel semmi méltóságát,
Társa hogy viselte országbíróságát:
Mert ennek is látván virtusi sokságát,
Eri, s halladhatja hasonlatosságát.

79. Miklós volt az névvel, Miklós, nám, ím, ez is;
Nagy úr volt?... Nagy úr most, s nagyobb lesz még ez is!
Nagy nem volt? Nagy ágbúl származott, lám, ez is;
Deli s okos volt az? Bölcs s deli, ím, ez is!

80. Volt annak értékje? Vagyon, lám, ennek is,
Osztálya az kivel nincsen senkinek is;
Dícsíretes volta özvegységének is
Nagy, s vagyon szép híre teljes éltének is.

81. Kedves, szép gyermeki nőnek tisztességben,
Minden tagocskájok van rendes épségben;
Nincsenek is immár oly csecsemősségben,
Kik miatt az dolgot vehetné kétségben.

82. Édes anyjok helyett fogják megtisztelni,
Kiket mint akarja, úgy lehet nevelni,
Mellyért dicsőséges, jó hírt fog viselni,
Istentül bő áldás értek rá fog kelni.

83. Illyeket s többeket már azelőtt szóllott,
Szirmay István az Grófnénak jovallott,
Szíves kívánsággal fülében sugallott,
Mellyet titkon tartván, másutt ki nem vallott.

84. Nem engede akkor a szemérmetesség
S ez úri asszonyban született eszesség
Ollyat felelni, hogy ne lett volna kétség,
Köztök hogy lehessen valaha egycsség.

85. Fordítá azonban Szirmay szavait,
Mondván: Nyergeltette Bercsényi lovait,
Fölkészítette volt már minden szolgáit
Akkor, hogy házátúl ő kezdte útait.

86. Az Duna innenső részét s határait
S annak hegyén s térjen épített várait,
Ez földnek birtokos és lakos urait
Kívánja meglátni, híres lakásait,

87. Mert soha éltében e tájon nem volt még,
Noha nem nyugtatta az ifjú frisseség;
Tudom pedig, szíve most másképen is ég...
Adná Isten, lenne kínjában Vépen vég!

88. Jelentette Isten mert álmában Vépet:
Itten hogy találhat egy eleven képet,
Minden termetében deliát s ily szépet,
Ki ő fogságára készített s hányt lépet.

89. Isten akarata ellen hát ne járjon,
Hlyen hű vendéget sőt szívesen várjon,
Ily nagy jó szerencsét magárul ne zárjon,
Álljon jó válasszal, szíve s kedve tárjon.

90. Az eszes Krisztina ezt mind elhallgatta,
Szirmay mondásit magában faggatta;
Kit-kit szívesen lát - oly válaszát adta -,
Olyant főként, ki még Vépet nem láthatta.

91. Nincsen senki előtt vépi háza zárva,
Böcsűlletes rendnek áll ajtaja tárva;
Bercsényi is lészen jó szívvel bevárva,
Magát megalázza ha ott körüljárva.

92. Kapa Szirmay is ott azért pennáját,
Szólítá magához egy hütvös szolgáját,
Mondván: nyergelné meg hamar paripáját,
S nyargalná be frissen Pozsonyt s annak táját.

93. Azalatt az Gróf is Pozsonyban érkezett,
Az jurátus véle a hol foga kezet.
Mondja: nagy sietve Dunán átevezett,
S urátúl magával egy levelet vezet,

94. Mellyet az Úr fogva, titkos sóhajtással
Nézi, s olvasgatja szív-dobogtatással;
Pozsonyban mint járt már, tudja, egyszer mással,
Noha azután élt híven azon társsal.

95. Írja Szirmay, hogy látják nagy szívesen,
Szoktak új vendéget mint látni kedvesen;
Ne késsék, s ne gyűjjön azért kétségesen:
Őt is Vépen éri az Gróf, csak siessen!

96. Jó ugyanis - mondja - a szíves látás is,
S lehet mindennemű jó kedvmutatás is:
Kelme Bercsényinek ahhoz de több más is,
Hiszi Istent, száll rá ottan bővbb áldás is!

97. Másnap azért, a nap hogy súgárt emele,
Kitül világodék az ablakok fele,
Végtére az ház is lön fényével tele,
A Dunán az Úr is az hidasra kelé.

98. Mégyen s röpül az híd az hajós kompokon,
Sok nyughatatlan ló dobogtat azokon,
Jár széjjel az Grófnak szeme az habokon,
S megtorpan elméje ily gondolatokon:

99. „Az szegíny Leander régenten mint j ára,
Tengerben úszkálván Héró fáklyájára,
Seston kővárának kit magas tornyára
Héró helyheztete éjjel ablakára,

100. Nagy bátran habok közt mindaddig uszkála,
Sokszor kedveséhez vizeken sétála,
Tenger fenekére végtére hogy szállá,
S kegyes Hérójátúl keservesen vála,

101. Elaludt világa mert Héró tüzének,
Mély álom elnyomván födelét szemének;
Már közepén lévén tengerek vizének,
Nem tudhatá útját szerelme helyének.

102. Az éjjeli habok addig taszigálák,
Kemény s bátor szívét nagy félelmek szállák,
S nagy bágyadozások karjait elállák,
Seston partján tagját meghalva találák.

103. Óh te, szerelemnek nagyhatalmú tüze,
Nyavalyás Leander kit ennyire üze,
Seston várának hogy szemedben tűnt szüze,
S Párkák fonalárúl ilyképen lefüze,

104. Boldogabb lehettél te mégis nálomnál,
Voltál mert sem egyszer, sem kétszer Hérónál;
De én még nem voltam csak egyszer is annál,
Kinek égő tüze régen előttem áll,

105. Melynek, ím, evezek világosságára,
Sok dícsíretinek számtalanságára,
Juthatok éltemnek hol boldogságára,
Szegíny Leanderként vagy romlottságára.

106. Meg nem szűnik ugyan fáklyája égése,
Mert van rá szememnek már régen nézése,
De úgy is éltemnek lehet végezése,
Személyemnek nem lesz ha nála tetszése.

107. De mivel fáklyája nem áll ollyan tüzbűl,
Mely porrá éget s ront mindent természetbül,
Világossága sem öntetett oly mécsbül,
Mely eloltathassák kicsiny lehelléstűl.

[A negyedik rész folytatása]

Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 146. sz.