Kőszeghy Pál (1665 k. – 1703 után)
˜„Származása, családja s kapcsolatai szerint Kőszeghy a felvidéki, familiárisi szerepkörből épp e generációtól kezdve lassan kiszabaduló, kuruckodó köznemesség képviselője. Apja, Kőszeghy György (1640–1711) nógrádi származású; 1678-ban kapott nemességet a karánsebesi Dobik családból származó feleségével együtt”– írja róla S. Sárdi Margit. Neveltetéséről, iskoláiról nem tudunk semmit. A Drugeth családot szolgálta, 1691-ben tőlük „ örökölte meg” Bercsényi Miklós. Gyöngyösi mintájára és az ő modorában nagyszabású epikai művel igyekezett ura kedvében járni. Három nagy verses elbeszélésben, „könyvben” dolgoza fel Bercsényi életét. Az első könyv témája: „ifjúságában tett vitézi magaviseletérül s azután következett istenes házasságárúl méltóságos gróf Homonnai Drugeth Krisztinával”. A második könyv Drugeth Krisztina életét és halálát beszéli el. A harmadik könyv pedig Bercsényi második házasságát megelőző udvarlásának történetét és a lakodalmat dolgozza fel. Az első két könyv elveszett; a harmadikat Rómer Flóris fedezte fel és másoltatta le a varsói Krasinski-könyvtárban. Az erdeti kézirat azóta elkallódott (vélhetően elégett a második világháborúban, Varsó lerombolásakor), így a művet e 19. századi másolat, illetve Thaly Kálmán 1894-es kiadása révén ismerjük.
A Bercsényi Miklós házassága rutinosan követi a Gyöngyösi által megalkotott epithalamium-eposz poétikáját. A ráérős cselekményvezetést minduntalan dekoratív leírások, komolykodó elmélkedések, mitológialeckék akasztják meg. Megmosolyogtató aggodalmassággal elemzi hősei lelkiállapotát; egy helyen eljátszik a gondolattal: képes lenne-e életét adni gazdái boldogságáért. Érdekes, hogy szereplőként maga Kőszeghy is megjelenik a műben egy kényes háztűznézési akció előkészítőjeként.
A mű hőse, Bercsényi Miklós (1665–1725) Észak-Megyarország egyik legnagyobb méltósága: Ung megyei főispán, főbíró, főkövet, főkapitány. 1703-után Rákóczi legfőbb bizalmasa, jobbkeze, társa a rodostói száműzetésben. Szerelme majd házastársa, az epithalamium másik főszereplője gróf Csáky Krisztina. Az epithalamiumban elmondott események nagyrészt 1694–95 telén játszódnak. Ha jól számolom, Krisztina ekkor 40, Bercsényi Miklós 29 éves.
Kőszeghy Pál 1703-ban eltűnik az irodalomtörténészek szeme elől. Valószínűleg meghal. Trilógiájának harmadik könyve azonban a továbbiakban is érdekes módon kapcsolódik össze családja történetével. A mű kéziratát Csáky Krisztina magával vitte a száműzetésbe. 1723-ban meghal, és az ekkor 58 éves Bercsényi nem másra vetett szemet, mint Kőszeghy Pál Zsuzsi lányára (aki Csáky Krisztina udvarhölgye volt). Zsuzsiba fülig szerelmes volt a krisztusi korban lévő Mikes Kelemen is, de anyagiak terén nem vetkedhetett az öregecskedő tábornokkal:
Az utolsó leveliből látom kédnek, hogy kéd jó prófétáné. De úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolni a keserűségben lévőket, mondván, hogy más kézre kerül a madár. Ha énnekem is annyi volna a ládámban, mint másoknak, talám a madár is megmaradott volna. De rendszerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg. Elég a', hogy a kéd jövendölése bé fog telni, és ha hatvanhoz közelítünk is, de a bárányhúst csak szeretjük. Már a' csaknem bizonyos mások előtt, de énnálam a' bizonyos, mivel a titkot meg kelletett tudnom, hogy Zsuzsi most minden órán Bercsényiné leszen. Egy részint bizony nem bánom, mert jó erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat választani nálánál. De ítélje el kéd, micsodások a leányok! Aztot tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban; aztot maga is tudja, hogy a testnek sem lészen. De hogy a grófné titulus zengjen a fülünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét. Azt kédre hagyom, hogy kéd mondja ki a sentenciát, hogy ha mind ilyenek-é a leányok. Elég a', hogy a jövendőbéli vőlegényt vagyis inkább vőembert most a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik, mert azt tudja kéd, hogy a szegény asszony éltében egy holnapban sem mosdottunk meg egyszer. De most egy kevessé csinosabban tartjuk magunkot. Micsoda szép dolog a szeretet, mint megiffítja az embert! Hátha még vagy húsz esztendőt lerázhatnánk magunkról. (Törökországi levelek, 22. Augusti 1723.)
Kőszeghy Zsuzsi megörökölte Csákyné ingóságaival apja kéziratát is, és másfél év múlva megözvegyülve, magával vitte Lengyelországba.
A szerző a Bercsényi-eposz harmadik részét a mű női főhősének, a vépi Venusnak ajánlotta. Csáky Krisztinának Bercsényi a harmadik házastársa volt, hiszen korábban már két férjet eltemetett (Gróf Erdődy Sándor † 1681, Gróf Draskovich Miklós †1687). Csáky Krisztina figyelemre méltó hölgy lehetett; ha Kőszeghy Pál előszavának barokkosan túlzó hízelgéseit leszámítjuk is, művelt, verselgető főúri asszony arcképe bontakozik ki előttünk. Az interneten fellelhető valóságos arcképe is; sajnos az eredeti -- talán egykorú -- festménynek csak fekete-fehér fotómásolata hozzáférhető.
NB. Kőszeghy talán elsőként méltat nőköltőt a magyar irodalomban, ehhez rögtön sikerült találló hasonlatot is kiötlenie: a grófnő a rímeket mint illatos ibolyákat szedegeti össze szorgalmasan.
Kőszeghy Pál ajánlása Csáky Krisztinának:
Méltóságos Grófné Asszonyom!
Olvasom az régiek írásiban Sosipatra nevű asszonyállatot oly mély tudománnyal és az következendő dolgoknak valóságos megjövend0lésével bírónak löttnek lenni, hogy azt az istenektűl származottnak és azok által felneveltetettnek ítélnék s mondanák mindenek […]. Hasonlóan tartották s tartják az poéták Minerváról is, az istenasszonyok köriben és az azoknak érdemes lajstromában nem egyébért vétetettnek s írattatottnak lenni, hanem hogy nagy mélységes tudománnyal mindennémű szép és jó, hasznos és tisztességes mesterségeknek tudója volna és mesterasszonya. Ezek ugyan, Méltóságos Asszonyom, csak amaz találmányos régi görög poétáknak találmányi s fabulái; de szabad legyen énnékem az deákok mondásaként azokból affabulálnom, és azokat nemcsak meséző s fabulázó, de már ugyan valóságos értelemmel Nagyságod méltóságos személyére fordítanom. Mert ugyanis kinek azelőtt dicséretes jó hírét-nevét sok méltóságos emberektűl, főbb és alacsonyabb rendektűl csak hírrel hallottam, mindennémű jó erkölcsökkel teljes virtusit csak távolrúl csudáltam: most már azokat az jó Istennek kegyelméből szemeimmel láthatom, s tapasztalhatom kezeimmel. Látván ugyanis bölcsességét, tudományát, olvasván asszonyemberek elméjét felmúló írását Nagyságodnak: hízelkedés nélkűl mondhatom Nagyságod felűl azt, hogy ha amaz Semiramis özvegy királyné sok esztendőkig bírta és igazgatta az perzsákat eszességével, Nagyságod az, aki azt s annál nagyobbakat is fogyatkozás és vétek nélkül végben vihetne. Látom ezeket szemmel, s tapasztalom kezemmel híres Arakhné mívét felmúló mesterséges munkáit, gyenge kezeinek ékes varrogatásit és egyéb sok úriasszonyokhoz illendő tisztességes s mesterséges csinálmányit; ugyan annyira, hogy Nagyságod felűl mondhatnák méltábban az régiek, s mondhatják a mostaniak is, hogy már nem Sosipatrát nevelték s tartották az istenek, hanem Nagyságodat; nem Minervát íratták magok isteni lajstromában, hanem az Nagyságod Méltóságát; melyeket is tudni és mívelni ugyanis az jó Isten adta Nagyságodnak.
De mindezek között is vettem észre az magyar ritmusokban való gyönyörűséges tudományát Nagyságodnak, melyben amaz versszerző híres Erinna s Corinna poéta-asszonyokat is fölmúlja; s megösmérem abbúl, hogy ha azokban nem gyönyörködnék Nagyságod, az rendes szóknak utolsó, megegyező betűinek, mint annyi levelei között elrejtőzött, tavaszi, illatos violácskáknak keresgetésében s öszveszedegetésében kegyes elméjét nem fárasztaná. Ez indíta azért engemet is, hogy ezen csekély munkámhoz kezdenék, és együgyű verseimmel – mint Isten által már jó Kegyelmes Asszonyomnak – Nagyságodnak kedveskedném. Melyekben is vígságos és örvendetes dolgokrúl akarván verseskednem: hogy a szomorú halálrúl kezdem írásomat, nem kell csudálni; mert az deákok mondása szerint: post nubila Phoebus, az ködök után szép napfény szokott következni; úgy verseimnek szomorú kezdetit is vígságos öröm követi. Okozta egy részént ez is, hogy azon senkinek sem kedvező halál Nagyságod virágzó életének fiatal sugári fényeskedését is már két ízben behomályozta, s úgy mostani szerelmes társát is első kedves párjától hamar megfosztván, már egyszer az szomorú gyásznak fölhőivel elburítván, megszomorította; de most újonnan Nagyságodat az őnagysága szerencséjére, úgy őnagyságát az Nagyságod gyönyörűségére az mennyei kertész öszveplántálván, régi köddel homályosult s szomorú felhőkkel borult egét vígságos sugárral tündöklő napokkal megfényesítette.
Írtam vala azelőttiben is egy első könyvemet (azmennyire csekély elmémmel fölérhettem) méltóságos uramnak őnagyságának ifjúságában tett vitézi magaviseletérül s azután következett istenes házasságárúl méltóságos gróf Homonnai Drugeth Krisztinával, kinek lelke nyugodjék az örök életben! Azután szedegettem öszve azon boldog emlékezetű asszonyommal való istenes életéről és ugyanannak istenes halálárúl második könyvemet. Kit, mint azelőttit, elkéretvén tűlem méltóságos győri generálisné asszonyom, méltóságos gróf Milith Mária (gr. Zichy Istvánné) asszony őnagysága, levén nagy gyönyörűsége őnagyságának is az versek olvasásában, sok kérésemmel is kezemhez nem keríthettem; már most pedig őnagysága is azon kegyetlen halál hálójában akadván, annál is inkább nem bízom hozzájutásomhoz. Mivel pedig azon második könyvemet a szomorító halállal végzettem vala, akarván ezen harmadikat is azzal öszvefoglalom: úgy kölleték az következendő vígságot az szomorú halálrúl való versekkel kezdenem. Kérem azért, mint jó kegyelmes asszonyomat, Nagyságodat, ha hol mi hibát és vétket tanál csekély munkámban, és ha mind úgy nem történtenek volna is az dolgok, azmint mit magokban foglalnak verseim: azért meg ne ítélje balgatag szolgáját, hanem tulajdonítsa együgyűségemnek! Elég, ha bár mind másként lett is az dolog, hogy Nagyságodat Isten az én méltóságos jó urammal őnagyságával öszveplántálta; kivel is hosszú, egészséges, szerencsés, boldog, dücsőséges s világ példájára való életét kívánván, ajánlja Nagyságod úriasszonyi kegyelmességében magát, hozzá tartozandóival együtt,
Nagyságodnak, mint Kegyelmes Asszonyomnak legkisebbik alázatos szolgája
Kőszeghy Pál, m[aga] k[ezével]
Tartalom
Első rész
Második rész
Harmadik rész
Negyedik rész 1–107, 108–213.
Ötödik rész
Hatodik rész
Epilog
A szövegeket a kritikai kiadás szövege akapján adjuk: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, Bp., Balassi, 2000, 146. sz.
Kiss Kálmán, Csáky Krisztina, a „Vépi vénusz”; Vasi Honismereti Közlemények, 1988/1, 29-31.
Kovács Sándor Iván, A Vépi Vénus költője, Életünk, 1999, 756-763