[a negyedik rész folytatás]

108. Nem lehet hát szívem őróla kétségben,
Sőt vagyok s leszek is oly jó reménységben:
Nem marad sokáig késedelmességben!
––––––––––––––––––––––––––-

109. Méltó is nagy jóért, méltó várakozni,
Embernek messzirűl futni s fáradozni,
Leanderként veszély között is habozni,
Dolgát csak lehessen kedves végre hozni.

110. Hiszem, Leandernél lesz boldogjabb sorsom:
Fénybül mert nem szűnik én feltett lámpásom,
Nagyra nyő s terjed még most oltandó hársom,
S megadja Isten, lesz Krisztina én társom!"

111. Átkele Dunákon ily gondolkodással,
Egekben bocsátott sok fohászkodással;
Vélnéd: ég az Nyúlás sebes lángolással
Sokszámú szolgától gyulladt piroslással.

112. Soprony városában jutván, megéjjele,
Van az Gróf orcáján hol nagy vígság jele.
Az vendégfogadó nagy örömmel tele,
S kiki másnap frissen jó reggel fölkele.

113. Lemetélte volt már Ceres kalászait,
Bérakta csűrökhöz teljes asztagjait,
De vélnéd, kinthagyta piros pipacsait,
Ha látnád mezőben most az Gróf szolgáit,

114. Az kiktűl vereslett minden földek vége,
Az utaknak hossza s néhultt téressége:
Piros szín volt mert az udvar ékessége,
Kit csudált mentében sok falu népsége.

115. Vigyáz az istrázsa Vépen is azonban,
Kapu felett épült jó magas toronyban,
Mondja: Sok lovast lát egy vörös csuportban,
Hintó, konyhaszekér mellyet követ nyomban.

116. Két lovas közülük előre kifuta,
Míg hátratekintek, ím, kert alá juta,
Az kapun is bejött, reménylem, azúta,
Bezzeg, nem vonta meg még azt hosszú úta!

1117. Midőn az istrázsa toronybúl így beszél,
Ottan elfut Véprűl minden gondos veszély;
Fúj az udvariak között az kétes szél,
Mert Bercsényi felül ki egyet, ki mást vél.

118. Azalatt az Úr is közelebb léptete,
Sok csudáló szemet magára vettete;
Lova ugrásával kit megnevettete,
S fényes öltözettel kit megkönnyeztete.

119. Barna-fakó az ló, mellyen az Gróf üle,
Egy hercegi bélyeg kinek farán süle,
Fején ide-oda mozog hegyes füle;
Látván vérben fordult szemét, félnél tűle.

120. Madár-könnyűséggel rángatja elejét,
Fínyes kantárjában hányja-veti fejét,
Vélnéd, túrja száján az agyavelejét,
Zabla-rágással úgy fújja tajték-tejét.

121. Mídás csináltatta aranyas szerszámját,
Persiábúl hozták nyilván a formáját;
Merő szkófiúmmal tődzötték cafragját,
Mellyen látni híres Arachne munkáját.

122. Ékes ugyan a ló, s minden teteme ép,
De bezzeg Urának termett oly úri kép,
Oly deliség, s drága ruhája is oly szép,
Méltán csudálhatja hogy minden látó nép!

123. Arany az ezüsttel vegyült ruhájában
Sokféle virágok vegyes állatjában,
Zöld szín járt selyemmel mellyéknek útjában,
S egy szép csuport daru strázsált kalpagjában...

124. Illett is ez a szín akkor őhozzája,
Az arany: mert igaz szerelem fáklyája;
Tökéletességnek az ezüst formája,
Az igaz hívségnek kikben áll summája.

125. Azok közt elvegyűlt zöldség reménységet ':
Jelent, s nem is visel most szíve kétséget;
Az ég minap adott ollyan jelenséget,
Hogy csak Vépen lelhet kettős egyességet!

126. Amaz híres Nyedám elől vezeték lett,
Bő arannyal varrott cafrag mellyen kéklett;
Szárnyas Pegázustúl, vélnéd, hogy e faj lett,
Ezen harcolt az Gróf némelykor, hol kellett.

127. Sok törököt is ölt errül, hidd, azelőtt,
Kit hegyestőrözött, kit vágott, s kit lelőtt;
Tipratott véle sok kopasz föbül velőt,
Tudta a Tiszán is sok helytt ez a kelőt.

128. Ezt nyomban követte nyomban amaz Deres,
Kihez bár futásban hasonlót ne keress;
Ennek száras lába ollyan inas s eres:
Vélnéd, föld alatta mindenütt sükeres.

129. Bellerophontúl e ló nyilván származott
Ida szigetében, vagy szelektől fajzott:
Mert senki oly lovat még elő nem hozott,
Futásban melly ettűl el nem maradozott.

130. Ezüst- s aranyfonal cafragját cifrázta,
Rózsaszínnel fecskefarkassan ruházta;
Haragossan magát ez ha neki-rázta,
Rúgással az nézőt csak alig hibázta.

131. Ezután kevélyen ment az finyes Fakó;
Nyilván Ázsiában volt az faja lakó!
Átugrott oly hordót, melyben ment tíz akó;
Lábát fölrángatva volt az földre rakó.

132. Haragosan széjjel orrát tárogatta,
Vérben vegyült szemét tétova forgatta.
Gyöpöt patkójával széjjelhasogatta;
Ki közel állt, - hamar lábbal támogatta.

133. Farát vörös-bársony cafrag betakarta
Vegyes szkófiummal; Flóra áztat varrta,
Nem igen ült erre, ki mikor akarta,
Szelíd vadságátúl mert hidd, kiki tárta!

134. Nagy Barnát ezután az lovász vezette, .
Fekete-bársony szín szőriben festette;
Lengyelországban ezt király neveltette,
Deliséggel többi szürit ki is tette.

135. Rézdobverőt követ két első lábával,
Nagyon buffogtatja földet patkójával;
Nagy szélesen hág ez erős hátuljával,
Kiforgatván lábát rövid csuklyójával.

136. Egy szép vörös jancsík hátulját födözte,
Elnyúlt két ágával szügyét bekötözte,
Arannyal az varró bőven ezüstözte,
Széleit elvegyest gombkötő fürtözte.

137. Ezek valának most az Gróf vezetéki;
Voltak ugyan Ungvárt többek is őnéki,
De meghagyta, hogy csak ezeket szedjék ki;
Berillussal rakva van mindenik féki.

138. Váljon ki írná le szép öltözetjeket,
Nagy mesterségesen mívelt nyeregjeket,
Oldalokrúl lenyúlt szál hegyestőröket,
Míves kikre rakott sok drágaköveket?

139. Ezeket követé nagy sereg csuportban;
Kik előtt léptettek főrendek egy sorban.
Alig látszik hátrál némellyik az porban,
Kerekedett lóláb alatt melly akkorban.

140. Vöröslik, mint olykor az ég napkelettel,
Napfinye borúlván ritkás felhőzettel,
Itt s amott sugári látszanak fínylettel,
Volt e sereg akkor hasonló színlettel,

141. Mert az nagy por köztök földrül emelkedvén,
Hol ritkábban s hol meg sűrűbben széledvén,
S az nap ő finyével a közé eredvén,
Vélnéd, egy felhő gyün, öszvekerekedvén!

142. Villámlik közöttök forgóknak súgára,
Kikben sasok szálltak sokak kalpagára;
Hágott tigris s párduc némellyek vállára,
Vélnéd, hogy készültek mindegyik csatára.

143. Van is ott nem kis harc, egymással hol két szív
Ellenben áll, s titkos gondolatokkal vív,
Légyen bár mindkettő tökéletes, szent s hív:
De míg eggyé nem lesz - hidd -, mindkettő csak sív.

144. Ilyképen jutának bé az kívánt Vépre,
Az ég igazítá az hol ollyan képre,
Ki szívét szívéhez ragasztja majd lépre,
S azzal együtt terjed jó híre sok népre.

145. Égen az nap szintén már délre szalada,
Garádicson az Gróf midőn fölhalada,
Hol a Gróf-Asszonynak midőn kezet ada,
Vélnéd, hogy az hajnal ott akkor támada,

146. Mert miként az eget az nap pirosítja,
Midőn még súgárit földszínre nem szítja,
Az kék eget mintegy meghalaványítja,
Csillagjait csak itt s amott világítja:

147. Úgy Csáky Krisztina gyászöltözetében
Halványult, s mint hajnal, pirult személyében;
Csillagzott sok drágakő násfás mellében,
Fénylettek gyémántok szép fejkötőjében.

148. Vegyül piros rózsa mint az fejér között:
A Gróf orcáján is vér oly színt öntözött,
Titkos tekintetek ha egyben-ütközött,
Gondold, az két szív ott együtt mint küzdködött!

149. A Grófné házában egymást békövetvén,
Vsának ideig együtt, beszélgetvén,
Titkosan egymásra olykor tekintgetvén,
Vélök Szirmay is, dolgokat nevetvén...

150. Az asztal azonban palotán megterült,
Kit sok ezüsttányér nagy hosszan elkerült;
Senki azon napon Vépen nem keserült,
Sőt mindenféle rend nagy vígságban merült.

151. Pohárnoknak látszott itten frissesége,
Kezkenőkből hajtott s formált mestersége
S minden cipó felett mívelt ékessége,
Kiknek volt szebbnél szebb különb-különbsége.

152. Eztet mint pyramist magasan tornyazta,
Amazt mint haragos pókát föltollazta,
Annak ellenében hasonlót borzaszta,
Szemek helyeire borsszemet ragaszta.

153. Amott fölemelte az kakas taréjját,
Imitt röpülően hajtotta az héjját;
Itten bészárnyazta az csirkés tyúk fiját,
S amottan az réce nézte fia híját.

154. Az pávát egy helyen kevélyen hajtotta,
Argusszemű tollát kerékben osztotta,
Nyősténye más helyen farkát elnyújtotta,
S engedelmességre magát meghajtotta.

155. Amannak tányérját környűlkoronázta,
Ennek mintegy laurus-levéllel pártázta,
Az ég felé azt ott magasan pálmázta,
Terjedt violaként ezt itt megalázta.

156. Az haragos csuka cipót amott marta,
Gondolnád, hogy éppen elnyelni akarta;
Az tekenős-békát is reátakarta,
Vélnéd, hogy nem hajtás, hanem ugyan varrta!

157. Pelikán ő mellét amottan szaggatta,
Fiacskái orrát ahhoz úgy aggatta:
Elhinnéd, hogy vélek ugyan kirágatta,
S mintegy röpdösőven szárnyokat forgatta.

158. Egyes gerlicécskét többi között formált,
Mintha szomorkodnék, hogy társátúl megvált;
Más tányérra kettős galambocskát csinált,
Kiknek fejecskéjek öszvehajtatván állt.

159. Ez jutott az Grófné-Asszony elejében,
Amaz pedig akadt az Gróf szemeiben;
Pirosúlt mindkettő ott fejér színében,
Mert titkos gondolat ütött bé szívében.

160. Az abroszon látszott egy kert jelensége
S abban labyrinthus bolygó kereksége;
Bolygott is az melyben sokak eszessége,
Lévén az Gróf iránt sokféle kétsége.

161. Kételkedtek benne: látni mellyiket gyütt?
Eltitkolt szándéka s kedve mellyikre üt?
Billeget szívére mellyik személye süt,
S mellyikkel kívánna élni s halni együtt?

162. Voltak az Grófnénak mert két szép ágai,
Mint ékes lilium fiatal szálai;
Nyíltak is már egynek immár virágai,
Gátolták nyílását de halál horgai.

163. Gróf Drasskovich Pálnak akadt volt kertjében,
S plántáltatott kedvén fiatal keblében,
Volt is foganatja már csemetéjében,
Oltván Boriskáját nagyúri nemében.

164. De az irigy Párkák ennek kertészségét,
Hamar megírígylék ily gyönyörűségét,
Eletének fonák hamar rövidségét,
S elszakaszták ily szép párnak kettősségét.

165. Gróf Erdődy Margit asszony pirossága,
Ékes liliumán nyílt fejér hósága
Így változék, s megállt nőni indult ága,
S hulla hamar reá gyászos tél vadsága.

166. Szép, fiatal személy, finylik sok súgárja,
Foly rá dícsíretes sok jóságnak árja;
Az Istentül vagyon jó szerencsét várva,
Bizony szintén kár is, hogy élete árva!

167. Behunyva vagyon még az másik virága,
Méltóságos anyja gyönyörű szép ága,
Kit még semmi baja életnek nem rága,
S minden ékességnek főbb helyére hága.

168. Margit amaz, s ez az kegyes Juliánka,
Nem különb, mint kerti ékes tulipánka,
Minden jóságokkal rakatott leányka,
Kit méltó, hordozzon merő arany-szánka!

169. Sok drága erkölcsöt jó anyjoktúl vettek,
Nagy méltóságokban mert úgy szelidlettek,
Kitkit érdemesen hogy megböcsűllöttek,
Méltó dícsíretet mellyért ők is nyertek.

170. El van ugyan ez is ígírve már másnak:
Méltóságos Úrfi Antal Eszterhásnak,
Igen hozzá illő szép fiatal társnak,
Itt is némely elmék de hamar mást ásnak.

171. Gróf Eszterhás Antal szeredi helyére
Az hír futamodék, s adá értésére,
Hogy ment Gróf Bercsényi most pompásan Vépre;
Mi szándékja? senki nem tudja, s mi végre?

172. Nem jó azért mostan Vépet távoztatni,
Sok vélekedést mert ebbűl kihozhatni;
Nem kell ugyan azért senkit kárhoztatni,
De igaz úton is tud más nyomozhatni!

173. Ezt hallván Antal Úr, az postára üle,
Szeredben még helye talán meg sem hűle,
Meddig, mintegy szárnyon, Vépre átrepűle,
Bercsényi az kinek jöttén megörüle.

174. Méltó tisztelettel kik is kezet fogván,
Nagy örömben vannak együtt nyájaskodván;
Hol az Gróf beszédit Esztrás Antal hallván,
Földerül elméje, kétsége oszolván.

175. Az labyrinthusban azalatt bolygottak,
Elméj ékkel ide s oda csavarodtak,
Némelyek eszekkel mint szélvész forgottak,
S Gróf Bercsényi dolgán ugyan bosszankodtak.

176. Már konyhán az ebéd elkészült azalatt,
Esnék is talán már ízint az jó falat,
Mert már délrül égen az nap is elhaladt,
Csaknem fele-útján nyugtának leszaladt.

177. Föladata konyhamester az étkeket,
Asztalnok elraká rendben az mellyeket,
Az szakács megadta kiknek jó ízeket,
Kívánva kívánnál enni csak illyeket.

178. Jó móddal az levest főzte s készítette,
Gyenge tyúkfiait abban vegyítette,
S töltött borjúhússal áztat bővítette,
Tál szélit sokféle ízzel szépítette.

179. Sok apró madárka gyenge borjúmájjal,
Fiatal tehéntölgy s lépé rántva vajjal,
Számtalan borsófánk lepte mintegy rajjal,
Jól járna, ki férne hozzá éhült szájjal!

180. Az puha tehénhúst megpetrezselymezte
Zöldjével, de bőven meg is gyökerezte,
Benne forrván az bors, fölül gyömbérezte,
Kóstolván, mondhatnád, hogy jól megízezte!

181.Egy torta-pástétom azt mindjárt követte,
Melynek az fedelét ott a ki levette,
Kedves jó illatát orra érezhette,
S válogatva abbúl falatját vehette,

182. Borjúhúst csigákkal elvegyített melyben,
Rákok, tyúkfiak is öszvefőttek ebben,
Ha eszed, véled: jársz rozmaringos kertben,
Ugyan mintegy frissít jó ízi az kedvben.

183. Egy tálban ez után egy pár tyúk tétetett,
Kikre vékony tészta gyengén metéltetett,
Halomban mindkettő azzal temettetett,
Bő sáfránnyal íze s leve megfestetett.

184. Megöntve más pár is volt erős bosporral,
S tétetett több finom étkek között sorral,
Melybűl kellett enni fintorított orral,
S nem esett jóízűn, ha öntötték borral.

185. A fejérpecsenyét szeletre metélték,
Nyers vöröshagymával bőven meghintették,
Az foghagymás kolbászt közben vegyítették,
Dícsíretet tettek róla, kik ezt ették.

186. Egy kövér kappan is bújt a káposztában
S annak szeletenként metélt hasábjában;
Szokták vala főzni ezt így Kolozsvárban,
Jóízűt ehetnél borsos falatjában!

187. Kalerábéval is hoztak fel más ételt,
Az chartifiolos tyúk is jó tállal telt,
Kikhez cipójábúl ha ki falatot szelt,
Azután többet is jókedvűen elnyelt.

188. Gyenge bárányhúst is adtak fel zsályával,
Kövér hizlalónak lábait tormával,
Pacalt is ispékben vagdalt szalonnával,
Azok közt töltött bélt tejes rizskásával.

189. Volt két szelíd kacsa főve tiszta borssal,
Több étkek között áll egyarányú sorssal,
Forgódott körüle szakács kézzel gyorssal,
S hintette tál szélit apró kenyérmorzzsal.

190. Egy öreg pástétom ezek között álla,
Kiben egy nagy túzok egészen bészálla;
Sokat fáradt ezért az puskásnak válla,
Jó íziért mellyet senki sem ócsárla.

191. Mondolás béles is sokszámú rétjével,
Malozsa s tengeri aprószőlőjével,
Rózsaliktárium édes velejével,
Jól tárta sokakat nádmézes ízével.

192. Ezek után hoztak egy szarvassült címert,
Sűrűn szalonnával szakács kit általvert,
Igen jól sült, s azért nagy dícsíretet nyert;
Vélnéd, hogy az asztal lett most merő vadkert.

193. Siketfajdok húros- s császármadarakkal,
Sok kövér pacsirta örvös-galambokkal,
Zsíros réce amaz meghízott foglyokkal,
Valának megsülve nehéz vadludakkal.

194. Sok sármány s pintyőke kicsiny stiglicekkel,
Mellyeket madarász fogdosott lépekkel,
Hosszúorrú snepfek sok seregélyekkel
S más apró madárkák különbző nemekkel

195. Kenyérmorzzsal hintve vajban megsüttettek,
Más pecsenyék körül az tálban tétettek,
Nagy pókakakasok megszegfűveltettek,
Hizlalt kappanokkal felpecsenyéitettek.

196. Tárkonyos malachús ezeket követte,
Sáfrányos levével ő magát köllette,
Az erdei kant is sok száj megízlette,
Dícsíretet mellyért az jó szakács vette,

197. Mert nyakon öntötte süni, édes lével,
Kit megmondolázott, malozsa szemével,
Megadta illatját törött szék füvével,
Hihetnél, elhittem, ennek jó izével!

198. Némely borjúlábak vajban rántattanak,
Némelyek csak sóban megforraltattanak,
Melyre rózsaectet midőn ontottanak,
Több jó étkek közé asztalra hoztanak.

199. Tejfölben négy töltött galambfit főzettek,
Petrezselyem zöldjét kiben vegyítettek,
Konyhán bő sáfránnyal szakácsok festettek;
Jóízűn ebbűl is, kiknek köllött, ettek.

200. Egy nagy pástétomot ezek közé tének,
Melyben nagy őzcímert pácoltan rejtenek,
Künnálló körmei kit megjelentének,
Ebben is sok vellát s kést hamar ütének.

201. Sok vánkosfánk egy nagy öreg tálban álla,
Mellyet fejér nádméz hó gyanánt megszálla;
Mozog e miatt is, látom, sokak álla,
Kiknek el nem fáradt pohár miatt válla.

202. Gyenge lúdhús is volt főve törött-lével,
Jó fűszerszámosan malac feketével;
Puha tehénhús is öntve kukrejtyével
El nem maradt, s töltött sok szájat ízével.

103. Volt egészen főve egy nagy vadkan feje,
Mellyen, azt gondolnád, nőtt puspáng erdeje,
Egy szép narancsot tart fogai eleje,
Kin elfáradt - hittem - az fogó ereje.

204. Ki számlálhatná meg más étkek summáját,
Sokszámú bélesek s fánkoknak formáját,
Munkás pástétomok cifra cirádáj át,
Sokféle tortáták míves nagy pompáját?

205. Mindezeket, mintegy jó sereghajtóul,
Káposzta követte, mely friss hússal újul,
Kövér sertés farka kibűl innét kinyúl,
S amonnét jó széles szalonna van alul.

206. Ennyi sok étel közt mennyi pohár bor költ?
Kikbűl mennyi és hány forma köszöntés költ,
Mely miatt az falnak hány úr és szolga dőlt?
S minemű vígasság minden rend között nyőlt?

207. Az égnek csillagit könnyebb megszámlálni,
Tenger fövénye hány, inkább kitalálni;
Felhőkbűl mennyi csöpp szokott földre szállni,
Könnyebben meg lehet ezt, mint azt summálni!

208. Kik közt az billikom „Jól gyöttél!"-pohara
Az asztalnál lévők között renddel jára;
Meg kellett innya, mert jó kívánság ára,
S Vépen ily vendéget szívesen is vára.

209. Az sok étel után sok gyümölcs hozaték,
Sok cukker-confectum nagy hosszan rakaték,
Babilon tornyához majd hasonlíttaték,
Átkozott, ki Vépen most jól nem lakhaték!

210. Az címbalom húrja itten verve penge,
Virgína lassúbban nyomogatva csenge,
Sok hangos hegedű jól megvonva zenge,
Duda bordójától az kőfal is renge.

211. Fölszedek az asztalt, s palota tisztúla;
Minden rendek szíve nagy vígsággal gyula,
A sok néppel terhes hosszú ház tágúla,
Hol sok változott tánc óránkint újúla.

212. Háromszor hajtá le nap égrül lovait,
Annyiszor gyújtá meg éj is csillagait,
Ily vígságban tölte hogy az Gróf napjait,
Végben nem viheté de még szándékjait.

213. Nem vett ugyan észre olly idegenséget,
Mely benne olthatná az jó reménséget,
Sőt tapasztalt ollyan szíves jelenséget,
Mely félénk szívében tett nagy merészséget.

[Az ötödik rész]

Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 146. sz.