Bónis Ferenc meghalt hazájáért

Feketített gyásszal beborult magyar nép,
Ha elnézem, benned nincsen egy pontnyi ép.
Mert sok gyülevész nép már mindenfelől tép,
Ki miatt csak oly vagy, mint szenyvedendő kép.

Rettegés, félelem környékezett téged,
Minden bontogatja vékony békességed.
Nem állhatsz ellene, nincsen erősséged,
Mellyel rettenthetnéd fene ellenséged.

Azelőtt sok nemzet hatalmadat félte,
Távol helyeken is kordínak nem vélte,
 Országát, mint neked tetszett, csak úgy élte,
 Álmélkodva, karod erejét szemlélte.

 Nem úgy van most dolgod, oda szép koronád!
 Oh, híres magyarság, nincsen már, ki reád
 Csak szemét is vesse, megszánja nyavalyád,
 Sőt inkább többítvén, nehezíti igád.

 Csudára tétetik minden népek előtt;
 Keserves fájdalmat szerző nyilakat lőtt
 Reád ellenséged, s halma igen megnőtt
 Nyomorúságidnak, kiket bűnöd is szőtt.

 Igyed porban hever, rád sok veszély tódul,
 Régi szabadságod szolgaságra fordul.
 Vigasságod helyett szemedből könny csordul,
 Kemény szív, sorsodon amely meg nem indul.

 Szörnyű változásnak lábod alatt holdja,
 Igen ólommá vált kardodnak bő zsoldja,
 Nincs, ki romlott voltod segítséggel toldja,
 Megszakadt köntösöd ép folttal béfoldja.

 Csak magad maradtál, mint mezőn a tarló,
 Melynek ékességét lemetszi a sarló.
 Oh, édes nemzetem, mely igen vagy gyarló,
 Mert nincs az udvarban éretted udvarló.

 Ugyan elbágyasztott kínod, mint törött ág,
 Rendeid elértek, s jajt hozó szív csak rág !
 Nemzeted majd elfogy, kit ellenséged vág,
 Ujabb méltóságra vajon mikoron hág?

 Zsákmánylja szép jovad mindenféle nemzet,
 Valamíg ellened hozhat erős kezet,
 Ki megsegítene, az rád gonoszt vezet,
 Sok keserves jaj s jaj téged környékezett.

 Bezzeg, fényes orcád most egyszer szégyenül,
 Hogy e veszély esett rajtad véletlenül,
 Eőbb rendid siralmas nagy rabságban merül,
 Melyből, tudom, kevés szabadon kikerül.

 Oh, kemény állapot, kin éjjel s nappal sír
 Szívem, hogy nemzetem békességgel nem bír.
 Magam is szenyvedek, nincsen enyhítő ír
 Fogságom sebére, mely volna kedves hír.
 
 Neked, édes hazám, vékony erőm szerint
 Mindenben szolgáltam, nem mutattam csak színt;
 Mint tudtam, rólad elhárítottam a kínt,
 Úgy cselekedtem én igaz hazafikínt.

Igaz ügyed ha volt, kiköltem melletted,
Nagy ínséget láttam szüntelen feletted,
Melyet méltatlanul szenvedek helyetted,
Éltemet nem szántam, mert megérdemletted.

Sérelmes sebedet én gyakran kötöztem,
Borral és olajjal szívesen öntöztem,
Javaiddal magam soha nem töltöttem,
Sőt a magamét is néha ráköltöttem.

Oltalma megromlott sorsodnak voltam én,
Nem is igyekeztem soha a magamén
Ügy, mint a magadén, ügyed keserülvén,
Mind azért szállott rám most ez lángozó szén.

Boldogságod hogy nincs, szívem mely igen ser!
Tudom, e fogságban fejem véget nem ér,
Előmenetedre többé vissza nem tér,
Azért ma tetőled hív bocsánatot kér.

Iszonyú rabságot kik velem szenvedtek,
Magyarok címeri, nemes ágból lettek,
Ha miben vétettem, míg éltem veletek,
Lelkem oldására mind fejenkínt gyertek.

Tinéktek a nagy Úr kegyelmes atyátok
Légyen; s gondviselő szemeit reátok
Fordítja; az igaz hitet csak valljátok,
Ez leszen hasznotok, nem száll rátok átok.

Panaszotok az Úr eleibe keljen,
Kéréstek előtte híven kedvet leljen,
Könyörgéseteket hallgassa meg, melyen
Szívetek örömmel s vigassággal teljen.

Rabságtoknak legyen már valaha vége,
Legyetek még egyszer hazánk ékessége!
Régi ínségteknek múljon keménysége,
Ne rontson örökké mások kevélysége.

Oh, szívem öröme s életemnek fele,
Máriássy Annám, tudom szíved tele
Bánattal, mert ennek elborított tele,
Sehonnat nem fú rád vigasságnak szele.

Paizsod tenéked a nagy Isten lészen,
Sűrű bánatidban kedves véget tészen,
Ingyen irgalmában s kedvében bevészen,
Csak tiszteljed nevét mindenkoron készen.

A Jákob oltalma neked is oltalmad,
Édes kisded fiam, s hűséges tútorod,
Keserűségidben enyhítő orvosod,
Felhozza mégegyszer vigasságos napod.

Téged, édes hazám, ki ínséget szenvedsz,
Szörnyű félelembe majd szintén elepedsz,
Senkit oltalmadra sehol nem remélhetsz,
Istennek ajánllak, fordulj e vezérhez!

Rajtad a nagy Úrnak áldása maradjon,
Irgalma mint a víz bőven rád áradjon,
Mikor vívsz a harcon, karod ne fáradjon,
Ellenség tőrében néped ne akadjon.

Igazság és jóság szeretettel egymást
Csókolgassák benned ugyan szemlátomást,
Lásson határodban minden bő áldomást,
Tiszteljék az Istent fiaid és nem mást.

A te igaz hited világ hitvány java
El ne szakaszthassa tőled hímes szava,
Sok kísértetekben legyen ízes sava,
így nem árt lelkednek pokol forró tava.

Szentséges Jehovám, látom, életem már
Tovább nem nyújtatik, fényességed is vár,
lm, hitem kezedben letészemi, semmi kár
Nincs benne, épségben megállott, vizsgáld bár.

Uram, elvégeztem, melyet bíztál reám,
Igaz vallásomban, melyben szült volt anyám,
Híven megmaradtam. Jövel, kedves atyám,
Lelkemet vedd hozzád, add meg szép koronám!

Az ezerhatszázban és a hetvenegyben
A Szent György havának harmadik hetében,
Pozson városában, rabságba létemben
Így kesergém sorsom s hazámat ügyében.

Forrása: A kuruc küzdelmek költészete, kiad. Varga Imre, 18. sz. Címvariáns: Bónis Ferenckeserves éneke.
Bónis Ferenc a Wesselényi-féle függetlenségi mozgalom "keményvonalas" résztvevője. A Wittnyédi-féle protestáns köznemesi ág egyik vezéregyénisége volt. Tényleges katonai ellenállást szinte egyedül ő mutatott az összeesküvők elfogására küldött császári csapatok ellen. Nem véletlen, hogy a három fő vádlotton kívül csupán rajta (és később a rajongó Drábik Miklóson) hajtották végre a kiszabott halálos ítéletet. 1671. április 30-án Zrinyi Péterékkel és Nádasdyval egy időben fejezték le Pozsony városában.
A kolofón szerint maga Bónis Ferenc írta a verset pozsonyi fogságában, kivégzése előtt két héttel. Lehetséges, hogy valóban ő a szerző, valószínűbb, hogy más írta a nevében – esetleg eredeti Bónis-szöveg felhasználásával. Fennmaradt könyvtárlajstroma szerint versszerető ember lehetett, a könyvek között természetesen ott találjuk az Adriai tengernek Syrenáiát. A műfajtörténet számon tartja a búcsúénekek sajátos változatát: amelyet a kivégzés során ad elő az elítélt. (Legismertebb világirodalmi példája Villon két Testamentuma.) Bónis éneke inkább a halotti búcsúzók poétikai hagyományát követi; a politikai végrendelkezés után bocsánatot kér, és elbúcsúzik hozzátartozóitól.
A verset különösen fontossá teszi, hogy az első strófa nép-ép-tép-kép rímei a rímtoposz Hymnus felé ívelő hagyománytörténetének fontos állomását képezik. Lásd még: Rimay János: Oh, szegény megromlott..., Rákóczi-nóta.

Irodalom
Szilasi László, Hajlam a búra (A magyar irodalom panaszos alaphangjának retorikai gyökerei a régiségben)
Siralmas jajt érdemlő játék. Magyar nyelvű tudósítás a Wesselényi-mozgalomról, bev. és a kéziratot közzéteszi Bajáki Rita, tanulm. Bene Sándor, szerk., utószó Hargittay Emil, Piliscsaba, 1997.
Az 1671-es kivégzésekről: Bene Sándor, Zrínyi, Frangepán, Nádasdy
Hóman–Szekfű a korszak eseménytörténetéről