Kuruc költészet

Bél Mátyás szerint Dózsa lázadó parasztjainak crux ('kereszt', 'keresztes') elnevezéséből származik a kuruc szó. A nyelvtörténészek manapság inkább török eredetű vagy belső keletkezésű szónak gondolják. Az 1600-as évek közepén tűnik fel 'rabló', 'útonálló', 'csavargó' jelentésben. Kezdetben a Habsburg uralkodó és a birodalmi kormányzás ellen lázadó, bújkáló vagy fegyvert fogó nemes és közrendű személyeket a "bújdosó" szóval nevezték meg. A Thököly felkelés idején vált általánossá a lázadók / szabadságharcosok "kuruc" megnevezése. A 18. században még sokáig így nevezik az emigránsokat, de érdekes módon a Monarchiával háborúskodó freanciákra és poroszokra is ráragasztják az elnevezést. Az első kuruc felkelésnek az 1672-es megmozdulásokat nevezi a történettudomány. A kuruc küzdelmek apályát pedig a Rákóczy szabadságharc bukása hozza.
A kuruc költészet megnevezést a nagyjából Zrinyi halálától az 1720-as évekig terjedő időszak politikai költészetére szokás alkalmazni.
A kuruc költészet anyagát példásan egybegyűjtő és megjegyzetelő kritikai kiadás, Varga Imre vaskos "kék" antológiája 243 autentikus tételt vett fel az anyagába. Ez a harmadfélszáz verses szöveg nagyrészt a közköltészet körébe tartozik: szerzője többnyire ismeretlen, a kéziratosság közegében hagyományozódik, egyaránt nyitott az iskolázott elit és a népi befogadóközönség irányába. A kéziratos közvetítés során e szövegek gyakran variálódtak, helyenként a szóbeliség alakításának nyomait is magukon viselik. A közvélekedés a kuruc költésztet főleg a borús, keserű hangvétellel azonostjí, pedig ezek az énekek igen sok hangon képesek megszólalni. Műfajilag megtalálhatjuk a bújdosóversek mellett például a politikai szatírát, a pasquillust, a voksolóverset, a bordalt, a katonaéneket de a városleírást vagy a latorverset is. A kuruc költészet sokszínűségének, irodalmi értékeinek érzékeltetésére idézzük Kosztolányi Dezső lelkes szavait:

Csodálatos ez a harminc esztendő a XVII. század végén s a XVIII. század elején. Verseinkből eltűnik az aranyfüst, mintha szél fújná szét; Cupido, Circe, Heléna, Venus riadtan menekül, velük együtt a nimfák is […]. Egyszerre nevükön nevezik a nőket s a dolgokat. Letépik az álarcot. A fehér paróka alól kócos fürtök, izzadt, véres, deres üstökökök bukkannak elő. A nép szólal meg: a bujdosó kenyeres, akinek nincsen kenyere, a katona, akinek "két pogány közt, egy hazáért omlik ki vére", a protestáns gályarabok éneke.
Nincs többé barokk pompa. Más van helyette. A fakóság pompája. "Mit búsulsz kenyeres, mikor semmid sincsen?" A kurucnak rongyos a dolmánya, ki van az oldala, ködmöne zsírtól avult, kalpagja a lapockáját veri, esőáztatta köpönyege megviselt, tarsolyában morzsalék sem akad, nyeregfája eltöredezett, lova rút, patkója lekopott, farkasbőre szőrehullató, palackját a pókháló szőtte be, inge szurtos, tetvek nyargalódznak rajta. Úgy rémlik azonban, hogy ez a katona nem panaszkodik, hanem dicsekszik. "Szolgámnak a neve Hányd-el-vesd-el-Gyurka. Magamnak a neve: bujdosó katona." Valami pörnyeszín szomorúság ez. Folyton vissza-visszatér az ilyen sor: "Szegény árva fejem, nincs hová hajtani." Ez az őszinteség pompája. A szegénység és a szenvedés pompája. Az öngúny pompája. A hűség pompája.

A kuruc költészet anyagába - paradox módon - beleértjük az ellentábor, a labancok politikai nézeteinek hangot adó verseket is. A labanc nemcsak az osztrákok ("német") hanem a császárhű, a rebelliót elutasító magyar állampolgárok neve is.
Egyébként a labanc szó etimológiája is bizonytalan. Jókainak (A magyar nemzet története regényes rajzokban) átadva a szót:

A labanc szó származhatik ettől a szótól: „landsknecht” [zsoldoskatona] . Az egy korú krónikásoknál gyakran találjuk e szót „lac” helyette, hasonlít a „lafanc” szóhoz, ami a ruháról lecsüngő, szakadni készülő rongyot jelent. Ezt viselték azok a magyarok, akik császári szolgálatban álltak. Egyenruhájuk, fegyverzetük hasonlított a kurucokéhoz, ugyanolyan farkasbőr kacagánnyal, mely a bal vállat fedte, s a jobb kar alatt volt átkötve a mellen, elöl széles nagy csattal, a vezéreknél drágakövekkel kirakott medállal, süvegjükből hosszan alácsüggő piros csákó; hosszúra eresztett hajuk a vállat verte. Az egyenlő viselet meg a nemzeti összetartozás is lehetővé tette, hogy a labanc számtalanszor áttért a kurucokhoz, és megfordítva, ahogy a forgandó sors hozta."

Jókai leírásából az is világos, hogy a kuruc és a labanc a magyar nemzeti legendárium két nevezetes alakja. Az első nagy kuruc-kultusz a Kiegyezés után, a 48-as függetlenségi pártiak körében virágzott ki. Érdekes módon a marxista irodalomtörténet is lelkesedett a kurucokért és a kuruc költészetért; az 1964-ben megjelent Spenót második kötete jóval az érdemén felüli tárgyalást szentel ennek az anyagnak. Nagy gondot fordítottak arra is, hogy a "retrográd" nemesi szemléletű kuruc költészetről leválasszák "az elnyomott osztályok érzéseit kifejező" szegénylegény-énekeket:

A "kuruc költészet" romantikus nacionalista kategóriájának mellőzésével ezért az alája sorolt verscsoportokat sajátos karakterük, társadalmi mondanivalójuk és osztályalapjuk szerint kell meghatároznunk. Ilyen értelemben a 17. századi protestáns-nemesi barokk irodalom részét alkotó hazafias-politikai versek együttesét joggal nevezhetjük kuruc nemesi költészetnek. Nemcsak a németellenes tendencia uralkodó volta miatt, hanem azért is, mert a kurucos nemesi versek sora 1690 táján nagyjából le is zárul, s már csak néhány akad a 90-es évekből. Ez a kuruc nemesi líra hangsúlyozottan osztály-költészet, s ezért nem a később kibontakozó szegénylegény-kuruc versekkel, hanem a nemesi irodalom egyéb ágaival s későbbi nem kuruc szakaszaival alkot szerves egységet. Az osztály-jelleg ékes bizonysága, hogy a labanc álláspontot megszólaltató néhány nemesi vers a frazeológia, érvelésmód, a "nemzet" és a "szabadság" jelszavaival való dobálódzás tekintetében mit sem különbözik kuruc ellenpárjaitól. (282.)

A kuruc "életérzés" nehezen magyarázható meg külföldieknek, nehezen önthető szavakba, benne van az életfilozófiává sűrűsödött történelmi tapasztalat, benne a lázadó kacagányos "nyalkaság", a nagy vereségek, a bújdosás pátosza, de Csínom Palkó, Adyék Mikese és a Tenkes kapitánya is. Idézzük a labanc fővezér kései rokonát: "Kevésszer gondolunk arra, hogy kurucznak lenni nemcsak logikai truváj a labanczok kontra, hanem önmagában is színes, összetett fogalom? Az a könnyedség, amivel a kuruczok az önáltatás révén demokráciáznak, mindenesetre ellentmond annak a népszerű klisének, mely szerint a kurucz igénye e tárgykörben szertelen, gyerekesen habókos, és hogy egy belevaló despotát elkísérne a világ végére is?" (Kis magyar pornográfia). És: "Kurucok vagyunk az utolsó vérünkig, és hiába kiált valaki: lyukas a gatyád! – azt labanc-folttal sose lehet béfoltozni!" (Termelési regény)

Tartalom
Bónis Ferenc meghalt hazájáért
Szegénylegény dolga
Csínom Palkó
A kolozsvári veszedelemről való história
Rákóczi nóta
Rákóczi végső búcsúzó éneke
Rákóczi Ferenc bús éneke
Őszi harmat után
A magyar városokról
Az elfordult világ sorsa
cc

Linkek
A kuruc költészet a Spenótban
Szilasi László, Hajlam a búra

Irodalom
A kuruc küzdelmek költészete, kiad. Varga Imre, Bp., 1977.
Riedl Frigyes, Kuruc balladák, It, 1913, 417–452.
Horváth János, Kuruc dalpör, [1913,] = H. J. Tanulmányok, Bp., 1956, 90–93.
Tolnai Vilmos, A kuruc balladák hitelességéről, EPhK, 1915, 656–674.;
Kosztolányi Dezső, A kuruc költészetről, Pesti Hírlap, 1935. márc. 17.
Nagy László, „Nem jöttünk égi hadak útján.” Vázlatok és tanulmányok a XVII. századi kurucokról, Bp., 1982, 199–406.
Martinkó András, Értjük, vagy félreértjük a költő szavát?, Bp., 1983, 34–49.