Comico-Tragoedia
(1607-1646 k.)
Constans scenis quatuor,
Azaz: Négy szakaszokból álló, rész szerint víg, rész szerint szomorú historia,
Quarum
I. De Virtute et Vitio: azaz: A Jóságos Cselekedetről és Vétekről.
II. De Divite Purpurato et Paupero Lazaro, azaz: A Fényes Gazdagról, és a Szegény Lázárról.
III. De Milite Scelerato, azaz: A híres lator katonáról.
IV. De Praefecto Tyranno, azaz: A kegyetlen tiszttartóról.
Scena Secunda
De Divite Purpurato et Paupero Lazaro, azaz: A Fényes Gazdagról, és a Szegény Lázárról
habet Actus quator.
Personae:
Voluptas, Dives, Angelus, Ebrietas, Uxor Divitis, Lazarus,
Servus Divitis, Filia Divitis, Filius Divitis, Mors, Daemones,
Abrahamus, Dromo et Abadon, Pluto.
Actus I. Scenae II.
Personae:
Voluptas (Gyönyörűség)
Dives (Gazdag)
Lazarus (Lázár)
Angelus (Angyal)
Ebrietas (Részegség)
Servus Divitis (Gazdag szolgája)
Uxor Divitis (Gazdag Felesége)
Filius Divitis (Gazdag fia)
Filia Divitis (Gazdag leánya)
Ad Notam Odes Hist: A Tündér Országról bőséggel;
VOLUPTAS:
1. Mi is Ebrietas, jer menjünk udvarhoz,
Egy nagy Gazdag ember hítt minket házához;
Ugyan kedvem vagyon most a jóllakáshoz,
Szép pádimentomon való táncoláshoz.
DIVES:
2. Elkészült az ebéd, tálnokok hol vagytok?
Már szintén ideje, hogy étket nem fogtok?
Én azt tartom, ti csak másutt kalózlotok,
Ebéd felett nékem ritkán udvarlotok.
3. Mosdjál Ebrietas, mosdjál Voluptassal,
Ezentúl ebédljünk szép mulatozással,
Üljetek bé, majd vigadjunk táncolással,
Azután enyhödjünk osztán kockázással.
4. Inas, most mindennek minden elég légyen,
Fellajtár és kukta mind megelégedjen,
Még a vénasszony is bortól részegedjen,
Táncba szökelljenek még ma egyen-egyen.
5. Egyél-igyál lelkem, semmit ne bánkódjál:
Minden te csűreid rakvák, vígan lakjál,
Nem bánt a szegénység, bár ne sápolódjál:
Mint bővítsd meg csűrid, azon gondolkodjál.
ANGELUS:
6. Vaj te bolond! Bezzeg csudálom elmédet,
Nem tudd-é, az éjjel megkérik lelkedet?
Micsoda negédség izgat hát tégedet?
Más takarítja el sok gyűjteményidet.
DIVES:
7. Nem tréfa ez, hívják drabantimnak felét!
Voluptas:
De semmi! Dugja bé ki-ki arra fülét,
Tudom én, másszor is hallottunk affélét.
Ebrietas:
Eredj, te lapockázd jól meg az alfelét.
Lazarus:
8. Ím, hogy nem lehet most énnékem fen állnom!
Egy kis morsalékot hogyhogy kell találnom;
Jaj, majd e világtól megkelletik válnom!
Ne hagyjatok, kérlek! Éhel kell meghalnom!
Servus Divitis:
9. Mit búsítasz? Vakarj, menj dolgodra innét!
Látod-é miattad elejtem a dinnyét;
Még ma megrugdoslak, várj csak egy kicsinnyét,
Meghidd, hogy pofádon hagyom kezem szennyét.
DIVES:
10. Mit zúgolódol te? Hallád, s kire feddel?
Servus Divitis:
Egy koldusra Uram, láb alól nem kél fel,
Nem győzöm mondani néki, kelj el, kelj el!
Tisztességgel mondván, rakva rút fekéllyel.
UXOR DIVITIS:
11. Jaj, Isten győzné el a sok szegényt pénzzel!
Phíha, mint megüte a szaga rút bűzzel!
DIVES:
Te minden vislákat ő mellőle űzz el,
Hamar az udvart is füstöljék meg tűzzel.
Servus Divitis:
12. Megholt Uram, immár valamdgyünk néki?
DIVES:
Ne nyúljon őhozzá közületek senki,
Ámhol, amint látom, szintén most viszik ki.
Servus Divitis:
Majd megtudom, hozzá ha nyúlt-é valaki?
DIVES:
13. De hagyj békét annak; töltess pohárokat,
Inas most ne bocsáss hozzám polgárokat,
Készítsék nyulászni mind az agarakat,
Mert ugyan eluntam a sok madarakat.
14. Igyatok! Miért hogy vígan nem mulattok?
Azt tartom, hogy a Lázáron szomorkodtok,
Mely nagy hallgatásban ti mindnyájan vagytok!
Talán keresztül van téve a lábatok?
15. Még most is kócsagos nyilván Ebrietas,
Mert igen reá ért, látom, az ásítás,
Talán Epicurus őnéki is sírt ás;
Mit mondasz te ehhez, amice Voluptas?
Voluptas:
16. Ha, ha! Nem akarna még most ő meghalni,
Örömest a jó bort nem akarná hagyni,
Készebb volna inkább magát táncra adni,
S a jó vinkó mellett örökké maradni.
Ebrietas:
17. De hagyjuk másszorra az oly jövendölést,
Fogjunk az italhoz, eluntam az ülést,
Torkunkon, talpunkon ne tégyünk kéméllést,
Kár csak elmulatnunk a szép hegedülést.
18. Nosza, bátor vígan szép táncot vonjanak!
Jó kedve érkezett az Ebrietasnak;
Leányom fogd kezét mostan Voluptasnak,
Azután hajts térdet az Ebrietasnak.
Actus II. Scenae II.
PErsonae:
Dives (Gazdag)
Mors (Halál)
Uxor Divitis (Gazdag felesége)
Voluptas (Gyönyörűség)
Daemones (Ördögök)
Angelus (Angyal)
Azon Nótára, A többi között elmondhatni.
DIVES:
1. De jaj, várj kevéssé! Lám ugyan meghűlék,
Minden én testemben nagyon megposdulék,
Úgy tetszik énnékem, ugyan megszédülék,
Csak alig óhatám, hogy hátra nem dűlék.
2. Hallgass! Citeráknak szűnjék ő zöngése,
Félő, rám ne teljék Angyalnak intése,
Rút sárga állatnak tetszék jelenése,
Olyan, mint Halálnak, ennek ő lépése.
3. Oh váratlan vendég, udvaromnak gyásza!
Minden nemzetemnek te voltál gyilkosa,
Mit keresz? Menj tovább! Mit akar ez kasza?
Fejemnek lészesz-é ezzel mészárosa.
4. Ülj le, várj kevéssé, látom szándékodat,
Ezentűl megállhadd rajtam is bosszúdat,
Rakd le, tova, félre kapádat s ásódat,
Nyújtsad kérlek, hozzám bárcsak egy jó szódat.
MORS:
5. No ma siess hamar, ne késleld utamat!
Mert nem mulatom el én szabott órámat,
Nem ládd-é, felhúztam én erős karomat,
S nyakadra is vetem ezentúl kardomat.
UXOR DIVITIS:
6. Jaj hatalmas Isten! Micsoda szerzet ez?
Jaj mely utálatos rút undok állat ez!
Jaj szolgák űzzétek! Nyilván nem ember ez?
Szent asszony veszesse! Uram, mi ördög ez?
DIVES:
7. Hadd el, ne szólj többet, ez a sárga Halál:
Nem kedvez, megöli, valakit hol talál,
Kivonsza házából, akihez ez bészáll;
Jaj nékem! Mert szintén én rendemen kaszál.
8. Már megölő mérge testem elfutotta,
Minden csontaimat nékem általjárta,
Még veséimet is immár elhatotta:
Meghalok! Szívemet mert megszorította.
UXOR DIVITIS:
9. Oh, gonosz Szerencse! Hogy értem ez napot!
Jaj, hatalmas Isten, nem ér ez holnapot!
Barbélt, doktort, gyorsan, jaj hamartok papot!
Papot. Nem jő? Ígérj néki egy kalapot!
VOLUPTAS:
10. Ah, gonosz Szerencse, ímé majd itt veszünk!
Szaladj Ebrietas, majd kezébe esünk!
Talán ugyan nékünk nem volt mostan eszünk,
Hol Halál leskődik, hogy ott iszunk s eszünk.
UXOR DIVITIS:
11. Szólj szerelmes Uram, ne hadd el magadat!
Hadd lássam, mint sokszor, hozzám hű voltodat:
Sokszor szakasztottad értem el álmodat,
Mit kémélled hát most egy, avagy két szódat?
DIVES:
12. Oh, hogy szólhatsz! Higgyed, elköltünk már arról,
Szintén az árt nékem jövendő dolgomról,
Hogy nem gondolkodtam én állapatomról,
Meg sem emlékeztem soha a halálról.
13. Hogy még erre jussak, jaj, soha nem tudtam!
Avagy ha tudtam is, véle nem gondoltam,
Hogy Pokol is légyen, csak meg sem álmodtam,
Mást magamhoz képest semminek tartottam.
14. Most vészem eszembe, hogy volt még nagyobb Úr,
Kit meg sem ijeszthet soha semmi dér-dúr;
Nem kerestem kedvét, jaj, e szörnyű kín fúr!
Mire mégyek, majdan e tüzes dárda szúr.
15. Tudom jól, mert ugyan érzem kínaimat:
Pokolban Ördöggel egyenlő sorsomat,
Holott majd elvészem én is jutalmomat,
Mint lészen ott dolgom, értsétek meg szómat:
16. Hol könnyhullatással öntözöm kínomat,
Hol kesergem régi friss állapatomat,
Hol sírok, hol sívok, hol szánom magamat,
Hol csak tapogatom sebes tagaimat.
17. Néha friss palotám, néha szép jószágom,
Néha jut eszembe édes majorságom,
Két kezemmel gyűjtött saját takarmányom,
Értetek elmémet gyakran vétem s hányom.
18. Mennyi szántóföldim, mennyi örökségim,
Mennyi gyűjteményim, mennyi sok szépségim,
Aranyim, ezüstim, drága ékességim,
Sáfir, gyöngy, gyémánttal csuda fényességim.
19. Mennyi töméntelen gazdagságim voltak,
Ménesim s nyájaim miként szaporodtak,
Számtalan barmaim sok mezőt béfogtak,
Hogy ne emlegessem, tőlem elmaradtak!
20. Keservesen jutnak eszembe barátim,
Kedves hitestársam, sok jóakaróim,
Jaj, hogy felejtselek szerelmes magzatim!
Jaj, elhagylak immár én édes rokonim!
21. Vissza nem térhetek, jaj, soha hozzátok!
Szabadulásomat elé se hozzátok,
Nem lészen az soha, bár ne is várjátok,
Nem szólhatok többet már, Isten hozzátok!
UXOR DIVITIS:
22. Jaj! Hová futsz tőlem életem reménye?
Édes árváidat hogy hagyod veszélyre?
Oh, udvarombéli szép ifjúság fénye!
Jut-é eszetekbe sok jótéteménye?
23. Jaj, mely nagy szomorú messze távozásom,
Ily hirtelen nékem tőled elválásom!
Hogy ne fájna özvegységre maradásom,
Hogy nem lehet veled világban lakásom!
24. Oh, csendes nyugalma szomorú lelkemnek,
Ragyogó világa csillagom fényének,
Te valál szép fényes napja életemnek,
Gyönyörű istápja édes két szememnek.
25. Átkozott szerencse szerelmes uramtól,
Én gyönyörűséges titkos tárházamtól,
Szívem szerint való kedves hajlékomtól,
Jaj, hogy választál meg fényes csillagomtól.
26. Már, mint kietlenben oroszlánt ki talált,
Sivalkodik, s mit vár? Nemde szörnyű halált?
Egyetlenegy lelkem téged ugyan kiált,
Én búlátott szívem, hogy ma tőled megvált.
27. Jaj! S ha szakad vége keserűségemnek,
Ha újul öröme sebhetett szívemnek?
Jaj, nincs reménsége már szegény fejemnek,
Végét érem majdan az én életemnek.
DAEMONES:
28. Állj félre te asszony! Mit piszegsz ily hamar?
Nem használsz te azzal, ne rököljed azt, bár,
Elébb nem viseltél gondot rá, csak az kár;
Szemed elől odébb őt állítjuk immár.
ANGELUS:
29. Hallád gonosz Sátán, ne siess elkapni,
Testétől a lelkét menten elragadni,
Senkit Isten mennyből nem akar kihagyni,
Christus életet jött mindeneknek adni.
30. Mindenért, jól tudod, az Úr Christus megholt,
Kit önnön képére, mint ezt, teremtett volt;
Isten felől gyakran éltében ez is szólt,
Nem érdemel talán azért örök poklot.
DAEMONES:
31. Úgy vagyon, mindennek ő idvességére
Isten igyekezik, nem veszedelmére;
De, ki jutni akar a boldog örömre,
Nem úgy visel, mint ez, gondot ő lelkére.
32. Igaz az is, megholt Christus mindenekért,
Elég fizetést tett minden bűnösökért;
De használatosan csak a megtérőkért,
Szent pénitenciát kik tartnak, azokért.
33. Ez pedig életét hasonló latrokkal,
Töltötte idejét gyilkos paráznákkal,
Csak hajja-hujjával, tánccal, tombolással,
Nagy sok nyúlászással és madarászással:
34. Melyekben nagy híven mi is ott csüggöttünk,
Éjjel-nappal véle csak részegeskedtünk;
Most azért érette szintén azért jöttünk,
Hogy nagy kövér prédát itt ízelítettünk.
35. Ily rút undok ember nem kedves Istennél,
Mert ő szent Felsége igazakat szemlél;
Isteni szent képet ezen senki nem lél,
Mert nem lehetett már istentelenbb ennél.
36. Szokásból pohár közt Isten nyelvén forgott,
De sok káromlásban a gégéje korgott;
Ha hallottad volna amiképpen morgott,
Szitok s átok száján ugyan el-kicsorgott.
37. Gonosz indulatit bocsátta kényére,
Azért boldogságnak nem juthat fényére;
Senkinek az Isten nem néz személyére:
Elvisszük azért őt Pokolnak mélyére.
38. Tudod, az oly gazdag hogy örök Pokolt nyér,
Másnak nyavalyája kinek soha sem sér,
Kitől szegény koldus alamizsnát ha kér,
Megtagadja, nem ád, őhozzá az nem fér.
39. Szintén ilyen vala e csalárd Gazdag is,
Nem imádott Istent érte egy szegény is,
Nem ada Lázárnak csak morzsalékot is,
Lakoljon a Lator érte hát már ő is.
40. Ne mondd azt hát, kérlek, hogy nem érdemel kínt,
Mert talán az Úr is haraggal rád tekint;
Amint ide jöttél, úgy mehetsz el innét:
Lám ti hívetekért nem küldünk mi legényt.
ANGELUS:
31. Vidd el büdös dögöd, nékünk bizony nem kell,
Mint fertezett testet föld színéről vedd fel,
Nagy iszonyú jajra s bajra őtet vidd el,
Nem vigad ő mennyben soha nagy örömmel.
Actus III. Scenae II.
Personae:
Daemones (Örödögök)
Dromo (Dromo ördög)
Pluto (Pokolbeli Király)
Dives (Gazdag)
Abadon (Abadon ördög)
Abraham (Ábrahám)
Nota ejusdem: vel, Légyen jó idő csak; sat.
DAEMONES:
1. Dromo futamj, tégy hírt te ebben az Úrnak,
Kapuit nyittassa fel hamar Pokolnak,
Kínzó szerszámokat készítsen Gazdagnak,
S tüzes vasfogókat mindjárást hozzanak.
DROMO:
2. Uram, Pluto, ímhol hozzák a Gazdagot!
Csűreiben láttunk egynéhány asztagot;
De nagy fösvénységben annyira megaggott,
Hogy a lineán is régen kívül hágott.
PLUTO:
3. Egészséggel Gazdag! Hozzánk miért jöttél?
Istentől nagy sok jót te életedben vettél,
De őnéki soha te nem könyörgöttél,
Jól vagyon, akarom, hogy társunkká lettél.
4. Jutalmad meglészen, amint cselekedtél,
Szintén úgy fizetnek; mire fösvénykedtél?
A szegény Lázárral miért jól nem tettél?
Várj, majd torkodra forr, amit ittál s ettél.
5. Jobb volt volna néked soha nem születned,
Vagy nagy malomkövet a nyakadra kötned,
S tenger örvényébe akképpen bészökned,
Hogynem mint e szegényt éhen így megölned.
6. Nem hoztál te semmit, tudod, e világra,
Isten jovainak voltál csak sáfára:
Nem volt gondod szegények táplálására,
Hanem csak hasadnak ő hizlalására.
7. Pénzzel, sok jószággal igen dicsekedtél,
Az Úr Istenéből nagy szarvat emeltél,
Templomra, skólára gondot nem viseltél,
Isten igéjére igen ritkán mentél.
8. Fogat fentél, tudod, éltedben mindenre,
Jelesbben pediglen szegény együgyükre;
Azt tudtad talán, hogy Isten szegényekre
Nem vigyáz, s nem büntet téged meg végtére?
9. Dromo fiam, szólíthatsza csak Abadont,
Asmodeust, Báliált, és Apolliont,
Méririmet, Sátánt, Cynciust, és Pytont,
Ascharatot, Belzebubot, és a Mammont.
ABADON, DROMO:
10. Ímhol jelen vagyunk! Mit akar Felséged?
Akarod-é látni te kegyetlenséged?
E Gazdagon megmutatjuk keménységed,
Ebben majdan lehet szép gyönyörűséged.
PLUTO:
11. Nosza, hamar, nosza, mérges skorpiókat,
Mammon, hozz őnéki tüzes vasfogókat,
Éles beretvákat, nyársat, vashorgokat,
Mindenféle hegyes kínzó szerszámokat.
12. Gyorsan tövis ágyat vess Dromo őnéki,
Rút férgekkel minden velejét szíjtasd ki,
Fogát is mind egyig, siess, hamar vond ki;
Ne tégyen kéméllést rajta soha senki!
13. Hevítsétek hamar a Tantalus kádját,
Vasfúrókkal fúrjátok által az agyát,
Nosza gyújtsátok fel alatta ő ágyát!
Kóstolja, ha jó-é, örök tűznek lángját.
DIVES:
14. Uram, Pluto, légyen szabad hozzád szólnom,
Megbocsáss, hogy így kell Felséged unszolnom,
Enyhítsd meg kevéssé ilyen szörnyű kínom,
Mert csak szomjúval is meg kelletik halnom!
15. Lázárt egy nagy Szentnek kebelében látom,
Ábrahám lehet az, én mind azt alítom;
Ne bánd, hogyha mostan őtet megszólítom,
Talán fog valamit, ha szómat indítom.
PLUTO:
16. Lássad! De sokkal jobb, arra, ha nem tész szót,
Mert mintha a falra hánnád csak a borsót,
Poklon kívül, higgyed, nem lészen koporsód,
Mivelünk kell enned egy kenyeret és sót.
DIVES:
17. Mégis megpróbálom: Oh, Uram, keserülj,
Szegény nyomorultat, engem, el ne kerülj,
Szörnyű kínaimnak, kérlek, hogy ne örülj,
Oh, atyám, Ábraham, rajtam most könyörülj!
18. Az Istenért kérlek, bocsásd el a Lázárt,
Mert iszonyú lángban gyötrettetem, s az árt;
Mártsa meg kis ujját vízben, ha ide zárt,
Talán én nyelvemnek hívességet az tart.
ABRAHAMUS:
19. Fiam, emlékezzél, világon létedben
A te jovaidat elvetted éltedben,
Lázár is gonoszit, s mostan ő örömben,
Te pedig kínlódol nehéz gyötrelemben.
20. De ennek felette közöttünk s köztetek,
Oly nagy közben-vetések erősíttettek,
Hogy innét, mi tőlünk oda nem mehetnek,
Sem pediglen onnét ide nem jöhetnek.
DIVES:
21. Téged azért Atyám már csak arra kérlek,
Hogy házokhoz őtet bocsásd szüléimnek,
Öt Atyámfiának tőle hadd izenjek,
Hogy e kínzó helyre ők is ne jöjjenek.
ABRAHAMUS:
22. Vagyon Moisesek s vagyon Prófétájok,
Hallgassák azokat, igazat szól szájok;
Ha fogadják, nem lesz nékik semmi bajok,
Sem pedig Pokolban véghetetlen jajok.
DIVES:
23. Nem úgy atyám, Ábrám! De hogyha az lejénd,
Hozzájok Pokolból ha valaki menénd,
Közülök mindenik azontúl megtérénd,
Sírván az Istentől bocsánatot kérénd.
ABRAHAMUS:
24. Ha Mósest és a Prófétákat nem hallják,
Igaz mondásokért és ha megutálják,
Ha kik holtak közül őket salutálják,
Nem hiszik el azt is, de sőt, megtréfálják.
PLUTO:
25. Mondám hiszen Gazdag, hogy semmit sem használsz,
Kegyelmet mert soha többé már nem találsz!
Mégis imitt-amott szemeiddel halássz,
Megtanítlak, másnak hogy többé nem órálsz!
26. Hamar hát Ördögök őt fojtogassátok,
Ezerképpen szálljon ő reá sok átok,
Tüzes csigán testét jól megforgassátok,
Sebeit áspissal szörnyen marassátok!
27. Elsőben is néki tolják ki a szemét,
No rontsátok öszve már minden tetemét,
Liggassátok által ti mind a tíz körmét,
Hadd emlegesse meg világi örömét!
28. Egészlen ő róla bőrit levonjátok,
Gyengén tartott testét épen bésózzátok,
Álnok s csalárd szívét általnyársoljátok,
Talpig sarátnakba őtet takarjátok!
29. Hamar metéljétek el mind orrát s fülét:
(Így jár az, valaki Istene ellen vét,)
Egyenként szedjétek ki a szeme szőrét,
Olajban rántsátok meg a feje bőrét!
30. Egyfelől egyitek karjait megtörje,
Másfelől a mástok őtet pofon verje,
A többitek néki szárát fürészelje,
Ő testét metélni senki ne restellje!
Actus IV. Scenae II.
Personae:
In quo Lessus Divitis infernalis decantatur:
Ad Notam Lyricam Odes: Reménségem nincs; sat.
Siralma a pokolbéli GAZDAGnak:
1. Oh búlátott, sok kínt vallott, gyarló testem!
Mely nagy kínban, siralomban érted estem:
Éjjel-nappal, jajgatással, magam csak vesztem, süllyesztem!
2. Oh hervasztó, s szívfonnyasztó nyavalyáim!
Engem vesztő s megemésztő nagy kínaim,
Sokasodnak s szaporodnak, szívmardosó skorpióim!
3. Oh hol vagytok, hogy nem láttok, jó barátim?
Velem bánó, s engem szánó jó rokonim?
Oh szerelmes, édes, kedves, régi sok jóakaróim!
4. Ha látnátok, megszánnátok kínaimat:
Varas-békák hasogatják száraimat,
Ocsmány férgek húzzák s vonszák, úgy szaggatják inaimat.
5. Áspiskígyók s rút skorpiók ujjaimat,
Szopogatják s úgy faldossák karjaimat
Nagy viperák, mintegy kutyák, mind elrágták ajakimat.
6. Megsiratom, nem óhatom kezeimet,
Frissen lakott, kedvén tartott tetemimet,
Jaj mint marják, hogy harapják disznó módra veséimet!
7. Felbárdolták, mészárlották derekamat,
Elliggatták, elfurdalták óldalimat,
Ketten kettészakasztották, felosztották lábaimat.
8. Néggyévágták, nyársravonták én szívemet,
Mind egy cseppig el-kiszítták a véremet,
Elszaggatták, törték s marták, gyenge s piros, szép színemet.
9. Sarátnakkal töltötték meg a szájamat,
Jaj nem szánták, tűzre hányták a májamat,
Serpenyőben olvasztották s sorvasztották a hájamat.
10. Felmérhetnéd fejem alól a könyvemet,
Jaj, kivájták két szép fényes szemeimet;
Letapodták, nem gondolták régi híremet s nevemet.
11. Vaspöröllyel rontották el száraimat,
Hitván vislák mind kiszopták inaimat;
S mint vesztették, elperzselték mind hajamat s szakállamat!
12. Ha ki látná, bizony szánná árvaságom,
Megsiratná, megjajgatná kínlódásom,
Nem tűrhetné, megkönyvezné ily keserves jajgatásom.
13. Az ég felé felhallatnak kiáltásim,
Ércet s követ megenyhítnek rikoltásim;
Ördögöknél még sem fognak, többet ártnak panaszlásim.
14. Jaj már nékem, jaj örökké kell kínlódnom?
Jaj nem lehet, soha innét szabadulnom,
Jaj e tűzben, e nagy füstben, hogy nem volt szabad megfúlnom.
15. Nincs mit tennem, fel kell vennem mindezeket,
Nem lelhetem Ördögöknek én kedveket,
Mert mintha csak kínzásomra eskették volna mind őket.
16. Elviselném, nem törődném ennyit rajta,
De hogy engem egy kis kedvem erre hajta,
Azért értem, szegény lelkem felette sokat sóhajta.
17. Örök kínra, rút halálra magát vetni,
Oh, mely nagy kár egy kis jóért így szenvedni!
Bezzeg nehéz rút dögökkel, ördögökkel így kínlódni!
18. Mégis, ha csak három, négy, ötszáz napokig,
Ilyen szörnyű kínaimnak az időkig
Vége lenne, bár felmenne tízszázezer esztendőkig.
19. Könnyebb volna, s úgy nem fájna, én szívemnek
Kínja tűnnék, s búja szűnnék én lelkemnek,
Nem áradna s megszáradna nagy mély árja szemeimnek.
20. De elvárok sok százezer esztendőket,
Ingyen meg sem tudom számlálni őket,
S ugyan mégis nem láthatok örömmel teljes időket.
21. Mert örökkön mind örökké lesz kínzásom,
Soha nem lesz innét nékem távozásom,
S bár úgy lenne, csak lehetne sok kínokban kimúlásom.
22. De tüzeim, sok férgeim megellenzik;
Rút hóhérim, skorpióim megirigylik,
hogy meghaljak s elébb álljak, az Ördögök sem engedik.
23. Oh, átkozott s kínra hozott vigasságim!
Búra, jajra engem adott bujaságim!
Vah Pokolba, sebes lángba vágyakozó mulatásim.
24. Átkozott volt földön néktek engedésem!
Átkozott volt e világra születésem!
Nem áldott volt, átkozott volt, minden járásom s kelésem.
25. Átkozott volt, aki szült volt e világra!
Átkozott volt, ki nevelt volt ily nagy búra!
Átkozott, hogy meg nem ölt volt, ne juttam volna e kínra!
26. Soha bátor e világnak az ő színét,
A szép Napnak ne láthattam volna fényét!
Szüléimnek soha bár ne esmértem volna személyét.
27. Jobb volt volna kis koromban, ha engemet
kis sélyébe tették volna testecskémet;
Álnok dajkám, miért nem metszted volt meg akkor én gégémet?
28. Jobb volt volna, oroszlánok nőstényének
Lettem volna eledelül kölykeinek,
Hogynem mint ily nagy szörnyű kínt szerzettem volna fejemnek.
29. Mire hoza: ím mint csala e rossz világ,
Kiszárada én kezemből, mint egy virág,
Mérget onta, s ím mint ronta, alattam romla, miként ág.
30. Oh, átkozott, fösvény sinár gazdaságim,
Kinccsel bővös, jókkal teljes tárházaim,
Mint szántalak, nem láttalak, hogy voltatok árulóim.
31. Vajha lenne még köztetek én lakásom,
Jaj, nem szánnám ti tőletek megválásom,
Mert jobb volna bőriszákkal, tarisznyával koldulásom.
32. Nem kellettek, nincs helyetek immár néktek,
Tűzben bátor együtt velem itt égnétek,
Sérelmimen, siralmimon, hogy ti ne nevethetnétek.
33. Hiába volt ti rajtatok kapdosásom;
Hiába múlt édes álom szaggatásom,
Várfokokon s álkapukon nagy gyakorta vigyázásom.
34. Oh, s ha egyszer még kegyelem adattatnék,
Felfogadnám, soha többé nem vétenék,
Istenesen, nagy kegyesen bizony szent jámborul élnék.
35. Meg nem unnám az Istennek szent Igéjét,
Megbecsülném, és én annak hirdetőjét
Szívvel látnám, nem gúnyolnám a Christusnak követőjét.
Pluto:
36. Ne szólj, hallgass! Elébb kell volt annak lenni;
Ne hagyjátok a rút latrot nyelvelleni,
Megtanítlak, ha nem szoktad, hogy majd veszteg tudsz hallgatni.
37. Siessetek, horgot vetni az orrában,
Forró ónat béönteni a torkában,
Kivonjátok, ne hagyjátok a nyelvét is ő szájában.
[Scena tertia]
|